Az égbolt nem volt többé kék. Északkeletre koromfekete volt, s a
feketeségből kiragyogott a halvány fehér csillagok állandó fénye. Fejem
fölé mély csillagtalan vörösség borult, amely délkeletre izzó
biborszinbe csapott át, melyből kivált, elmetszve a horizonton, vörösen
és mozdulatlanul a nap rengeteg teste. Nyers vörösesszínü sziklák között
voltam, s az első pillanatra nem vettem észre más jelét az életnek, csak
azt az erős zöld növényzetet, amely a sziklák délkeleti részének
valamennyi kiszögellő pontját elborította. Olyan volt ez a bujazöld,
mint az erdei moha, vagy barlangokban a kövi zuzmó: mint ezek, örökös
félhomályban élt és fejlődött.
– A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyult délnyugat felé, éles
ragyogó horizontba olvadva a halvány égboltozat alján. Zajgó árnak,
hullámoknak nyoma sem volt; szellő sem rezdült a tájon, csak apró, sima
habocskák keltek és enyésztek, mint gyönge lélekzetek, jeléül annak,
hogy az örökkévaló tenger még mindig él és mozog. És a part mentén, ahol
a víz meg-megtört néha, vastag sókéreg rakodott le, éles ellentétben a
komor égboltozattal. Nagy nyomást éreztem fejemben s észrevettem, hogy
nagy gyorsasággal szedem a lélekzetet. Ez az érzés eszembe juttatta azt
a tapasztalatot, melyet egyetlen, hegyek közt való kóborlásom idején
szereztem, s arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a levegő sokkal
ritkább, mint manapság.
– Jó messze fönt az elhagyott lejtőn rekedt kiáltás hangzott s valami
óriás fehér pillangóhoz hasonló lényt láttam, amint ferdén föllebbent a
magasba s azután keringve eltünt valami alacsony domb mögött. Hangja oly
félelmetes volt, hogy összerázkódtam s erősen belekapaszkodtam gépembe.
Majd ujra körülnézve, azt láttam, hogy egészen közelemben az, amit előbb
vöröses szikladarabnak tartottam, lassan felém mozog. Valami szörnyű
rákfajta teremtmény volt. Képzeljetek akkora rákot, mint ott az az
asztal, amint sok lábán lassan, bizonytalanul mozog, hatalmas ollóit
lengeti, hosszú tapogatóival csavarog, suhog, mint az ostor s
érczhomlokából minden oldalról nyeles szemek villannak rátok. Ránczos
hátát esetlen púpok éktelenítették s közbe-közbe zöldes kéreg
tarkította. Láthattam, amint a mozgó szörny bonyolult szájában számos
tapogatószál csillogott, hajlott ide-oda.
– Amint rámeredtem a felém kuszó félelmes jelenésre, csiklandást éreztem
arczomon, mintha légy röppent volna rá. El akartam űzni kezemmel, de a
következő pillanatban ujra ott volt s csaknem egyszerre vele egy másikat
is éreztem fülem mellett. Odakaptam s valami fonalas dolgot fogtam meg,
amely gyorsan kihuzódott a kezemből. Elréműlve és undorodva megfordultam
s láttam, hogy egy másik rákszörnyeteg csápját fogtam meg, amely éppen
mögöttem terpeszkedett. Gonosz szemei ide-oda forogtak nyelükön, szája
szinte habzott az éhségtől s esetlen ollói, melyekről maszatos iszap
csepegett, már-már rám ereszkedtek.
– Kezem tüstént leszorította az emeltyűt s egy pillanat mulva egy
hónapot helyeztem közém és e szörnyetegek közé. De még mindig ugyanazon
a parton voltam s tisztán láttam őket ujra, amint megálltam. Csoportosan
mászkáltak ide-oda a komor fényben a zöld lombozatban.
– Nincs is szó arra az utálatos vigasztalanságra, amely a világra
borult, A vörös keleti boltozat, az északi feketeség, a sós holttenger
az ide-oda mászkáló undok, tunya szörnyetegekkel, a zuzmószerü növényzet
egyhangu zöldje, amely mintha mérget lehelt volna, az édes levegő, amely
fájt az ember tüdejének: mind hozzájárult az undorító hatáshoz. Pár száz
évet haladtam s még mindig ugyanazt a vörös napot láttam – csak kissé
nagyobb, kissé komorabb lett – ugyanazt a holt tengert s a zöld gyom és
vörös sziklák közt csoportosan ide-oda mászkáló földi rákféléket s a
levegő is épp oly fagyos volt. S a nyugati égboltozaton rengeteg új
holdhoz hasonló sápadt félkört vettem észre.
– Igy utaztam, időnkint meg-megállva, ezredéveken keresztül. Folyton
előre hajtott a föld sorsának titka, s lebűvölve láttam, amint a nap
egyre nagyobbodik. Végre, több mint harmincz millió esztendőnyire
korunktól, a nap rengeteg vöröstüzű boltozata a homályosságnak csaknem
tizedrészét elborította. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok
mászkáló csoportja eltünt, s a vörös part, kivéve élénkzöld zuzmós
növényzetét, élettelennek látszott. Most már itt-ott fehér foltok is
voltak rajta. Csipős hideg csapott meg. Ritkás fehér pelyhek kovályogtak
hébe-korba lefelé. Északkeleten hómező csillogott a komor ég csillagai
alatt, s pirosasfehér dombok hullámvonala nyult el. A tenger szélén
jégczafrangokat láttam, távolabb nagy tömbök uszkáltak. De a sóstenger
legnagyobb része, az örök alkonyatban vérvörösen, nem volt még befagyva.
– Körülnéztem, maradt-e valami nyoma az állati életnek. Valami
határozatlan félelem azonban arra kényszerített, hogy folyton a gép
nyergében maradjak. Nem láttam mozogni semmit sem, sem a földön, sem a
levegőben, sem a tengerben. Csupán a sziklák zöld iszapja tanúskodott
arról, hogy az élet még nem veszett ki. A tengerben keskeny zátonyt
vettem észre, s a víz távolabb szorult a partról. Mintha valami fekete
tárgy rebbent volna fel erre a zátonyra, de a mint jobban odanéztem, nem
mozgott már semmi, s igy belenyugodtam abba, hogy csalódtam, s a fekete
tárgy szikla volt. A csillagok mély fénynyel ragyogtak a magasban, s
fényük alig-alig rezgett.
– Egyszerre észrevettem, hogy a nap köralakja nyugaton megváltozott. A
félkörben homorú bemélyedés látszott, amely egyre nagyobbodott. Egy
pillanatig elképedve bámultam erre a feketeségre, amely egyre jobban
elborította a napot, de csakhamar kitaláltam, hogy napfogyatkozás van
kezdődőben. Vagy a hold, vagy a Merkur bolygó haladt át a föld és a nap
korongja között. Természetes, hogy először a holdra gondoltam; de sokkal
valószinűbb, hogy valamely belső bolygó vonult el nagyon közel a
földhöz.
– A sötétség rohamosan nőtt; keletről meg-megujuló rohamokban hideg,
csipős szél kezdett fújni s egyre sűrűbben hullottak a fehér pelyhek. A
tenger tükre zúgva fodrosodott. Eltekintve az élettelen hangoktól, néma
volt a világ. Néma? Bajos volna lefesteni ezt a némaságot. Mindenféle
emberi zaj, a nyájak bégetése, a madarak csicsergése, a rovarok
zummogása, az a lárma, amely a mai életnek háttere, – mindez megszűnt.
Amint a sötétség növekedett, egyre több hópehely hullt a magasból,
tánczolva szemem előtt: s a levegő egyre fagyosabb lett. Végül gyors
egymásutánban belevesztek a feketeségbe a távoli dombok fehér csúcsai. A
szellő süvöltő széllé erősödött. A napfogyatkozás fekete központi
árnyéka rohanva közeledett felém. A következő pillanatban a sápadt
csillagfényen kivül árnytalan feketeség borult a világra. Az égbolt
teljesen elsötétült.
– Borzalommal szakadt rám ez az iszonyu feketeség. A hideg belevágott
csontjaimba s csak kinosan tudtam lélekzeni. Dideregtem s halálos
szédülés fogott el. Majd vöröstüzű könyökhöz hasonlóan megjelent az égen
a nap csúcsa. Leugrottam a gépről, hogy fölmelegedjem. Szédültem s
képtelennek éreztem magamat arra, hogy visszautazzam. S amint ott álltam
betegen és megzavarodva, láttam, hogy a zátonyon mozog valami a tenger
vörös vize felé. S most nem volt benne kétség, hogy jól láttam. Valami
kerek lény volt, körülbelül akkora, mint egy rugólabda, talán kissé
vaskosabb is volt s tapogató szervek nyultak ki belőle. Feketeségében
éles ellentéte volt a vérvörös hullámzó viznek s görcsösen ugrándozott
ide-oda. Éreztem, hogy ájulás kerülget. De az a gondolat, hogy teljes
elhagyatottságban vagyok ott abban a távoli, rémítő félhomályban, erőt
adott tagjaimnak, s felkapaszkodtam újra a gép nyergébe!
XIV. Az időjáró visszatérése.
– Visszatértem. Bizonyos, hogy jó ideig eszméletlenül ültem a gépen. A
nappal és az éjszaka villanó váltakozása ujra megkezdődött, a nap ujra
aranyos fénynyel világított s az égbolt ujra kék szinben ragyogott
fölöttem. Ujra szabadabban lélekzettem. A táj hullámos körvonalakban
váltakozott körülöttem. A mutatók visszafelé forogtak a gép óraművén.
Végre sötétlő házakat láttam ujra, a hanyatló emberiség nyomait. Ezek is
változtak, eltüntek, másoknak adva helyet. Nemsokára, mikor a milliós
mutató a zérushoz ért, lassítottam a gép gyorsaságát. Kezdtem ráismerni
csinos barátságos épületeinkre; az ezres mutató kezdőpontjára forgott
vissza s az éj és nap változása egyre lassult. Majd feltüntek körülöttem
a laboratórium vén falai s ezután óvatosan, szeliden elkezdtem
megállítani a gépezetet.
– Eközben furcsa dolgot láttam, ami eleinte nagyon meglepett. Azt
hiszem, említettem, hogy mikor útra keltem s még nem nagyon sebesen
haladtam, Watchettné asszony keresztülment a szobán s oly gyorsan
pörgött, amint gépemről néztem, mint a rakéta. Mikor visszatértem, ujra
áthaladtam azon a perczen, amelyben Watchettné végigment a
laboratóriumon. Csakhogy most úgy tetszett, hogy akkori mozgásának éppen
az ellenkezőjét végzi. A laboratórium alsó végén levő ajtó megnyilt s
Watchettné nyugodtan végighaladt a laboratóriumon, hátrafelé lépkedve s
azután eltünt amögött az ajtó mögött, amelyen indulásomkor belépni
láttam.
– Majd megállítottam a gépet s ott láttam magam körül ujra a régi,
meghitt laboratóriumot, eszközeimet, szerszámaimat, mindent, úgy éppen,
ahogy hagytam. Izgatottan leszálltam a gépről s leültem egy padra.
Nehány perczig reszketett egész testem; de lassan nyugodtabb lettem.
Körülöttem volt ujra régi jó műhelyem, úgy éppen, ahogy elváltam tőle.
Mintha elaludtam volna benne s ami történt, puszta álom lett volna.
– De egy kis különbség mégis volt. A gép a laboratórium délkeleti
szögletéből indult el s most az északnyugati sarokban pihent, szemben
azzal a fallal, amely mellett ti is láttátok. Ugyanily távolságra volt
az a kis tisztás, ahol megállottam, a fehér szfinx talapzatától, amelybe
a morlockok gépemet behurczolták.
– Egy ideig teljesen megszünt működni az agyvelőm. De csakhamar
felálltam s neki indultam úgy, amint voltam, piszkosan, rongyosan a
folyosónak, biczegve, mert sarkam egyre sajgott. Az ajtó mellett láttam
az asztalon egy _Pall Mall Gazette_-t. Ránéztem: máról volt keltezve. A
kronométerre pillantottam: csaknem nyolcz óra volt rajta. Hallottam
hangokat s a tányérok csörömpölését.
Határozatlanul álltam az ajtó előtt, – mert iszonyu gyöngének és
betegnek éreztem magam. De egyszerre egészséges, jó ételszag csapódott
az orromba s erre benyitottam az ajtón. A többit tudjátok. Mosakodtam,
ebédeltem s most mesélek nektek.
XV. Az elbeszélés után.
– Tudom, – szólt kis szünet mulva, – hogy mindazt, amit beszéltem,
teljességgel nem hiszitek el; de én csak azt az egyet nem tudom elhinni,
hogy ma éjjel itt vagyok ebben a régi, meghitt szobában, barátaim között
s mesélem ezeket a furcsa élményeket.
Az orvosra pillantott.
– Valóban nem kivánhatom tőletek, hogy elhigyjétek, amit beszéltem.
Tartsátok hazugságnak, vagy jövendölésnek. Gondoljátok azt, hogy addig
elmélkedtem az emberi faj sorsán, míg végre kieszeltem ezt a költeményt.
Tekintsétek erősködésemet igazsága mellett pusztára művészi eszköznek,
melylyel érdekességét akarom növelni. De ha mesének is tartjátok, mit
szóltok hozzá?
Fölvette pipáját s régi szokása szerint idegesen odaütögette a kandalló
rácsához. Egy pillanatig néma csend volt. Majd megkezdődött a székek
nyikorgása s a czipők ide-oda csoszogtak a szőnyegen. Elfordítottam
szememet az időjáró arczáról s körülnéztem a hallgatókon. Sötétben
ültek, itt-ott uszkált csak közöttük egy-egy szines folt. Az orvos
elmélyedt gazdánk szemléletébe. A kiadó rámeresztette szemét hatodik
szivarjának a végére. Az ujságíró óráját tapogatta. A többiek, amennyire
emlékszem, mozdulatlanul ültek.
A kiadó felállt s nagyot sóhajtott.
– Kár, hogy nem irsz elbeszéléseket, – szólt, az időjáró vállára téve
kezét.
– Talán nem hiszed el?
– Igen, igen…
– Azt vélem, nem igen hiszed.
Az időjáró hozzánk fordult.
– Hol a gyufa? – kérdezte. Pipára gyujtott s pöfékelni kezdett. – Ha
igazat akarok mondani… magam is alig hiszem… és mégis…
Rávetette szemét vizsgálódva a kis asztalkán heverő hervadt fehér
virágokra, aztán előre hajolt s kezében tartott pipáján keresztül
bokájának félig behegedt sebeire pillantott.
Az orvos felállt, a lámpához lépett s vizsgálni kezdte a virágokat.
– Furcsa bibéje van – szólt. A psychologus előrehajolt, hogy jobban
lásson s kinyujtotta kezét egy szál virágért.
– Háromnegyed egy van – szólt az ujságiró. – Hogy megyünk haza?
– Seregestül állnak a kocsik a sarkon, – szólt a psychológus.
– Furcsa virág, – szólt az orvos; de őszintén szólva, fogalmam sincs,
miféle fajta. Nekem adod?
Az időjáró határozatlanúl gondolkozott. Majd hirtelen így szólt: – Nem
adhatom oda.
– De komolyan, hol szerezted? – kérdezte az orvos.
Az időjáró végigsimította kezével a homlokát. Úgy beszélt, mint aki csak
nagy ügygyel-bajjal tudja együtt tartani gondolatait.
– Weena rakta a zsebembe utazásközben.
Körülnézett a szobában. – Ördög vigyen, ha tudom, mi történt velem. Ez a
szoba, ti mindannyian s az egész nap története tulságosan sok az
emlékezetemnek. Csináltam csakugyan valamikor időgépet vagy
időgépmintát? Vagy álom csak az egész? Azt mondják, hogy az élet álom…
Őrültség. De ha álom, hogy támad?… Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan
_van_ gép!
Fölkapta gyorsan a lámpát s kezében a vörös fénynyel, kisietett az ajtón
a folyosóra. Követtük valamennyien. S a libegő lámpafényben ott láttuk a
gépet oldalvást, elég épen visszatetsző keveréke lévén ércznek,
ébenfának, elefántcsontnak és átlátszó, csillámos kvarcznak.
Kinyujtottam kezem s megérintettem: szilárd volt. Elefántcsontját
zsiros, barna foltok szennyezték, alsó részeihez fű- és moszatcsomók
tapadtak hozzá s egyik érczsíne el volt görbülve.
Az időjáró letette a lámpát a padra s végigtapogatta a sérült sínt.
– Valóság csakugyan, szólt. – Amit meséltem, igaz. Sajnálom, hogy
idefárasztottalak benneteket a hidegbe.
Fölvette a lámpát és szótlanul visszamentünk valamennyien a dohányzóba.
Az időjáró kikisért az előcsarnokba s föladta a kabátot a kiadóra. Az
orvos szeme közé nézett s azután kissé határozatlanul kijelentette, hogy
a tulságos munka megártott neki. Az időjáró szivből fölkaczagott erre a
megjegyzésre. Most is látom, amint a nyitott ajtóban állva jó éjszakát
kivánt nekünk.
Közös kocsiban hajtattam el a kiadóval, aki _pompás hazugságnak_
tartotta az egész történetet. Én sehogy sem tudtam megállapodni abban,
mit gondoljak a dologról. A mese fantasztikus volt és hitelt érdemlő.
Csaknem egész éjjel ébren hevertem elgondolkozva.
Másnap meglátogattam az időjárót. Azt mondták, hogy laboratóriumában van
s mivel otthon voltam nála, egyenesen laboratóriumába mentem. A
laboratórium azonban üres volt. Egy pillanatig rámeredtem az időgépre,
azután kinyujtottam a kezem s megérintettem az emeltyűt.
Erre a lágy, ősanyagszerű tömeg rezgett, mint az ág a szélben. Nem volt
benne semmi állandóság s ez nagyon megdöbbentett és visszaidézte
valahogyan emlékembe gyermekkorom napjait, amikor tilos volt bármibe is
beleavatkoznom. Visszatértem a folyosón. Az időjáró a dohányzóban
találkozott velem. A házból jött. Mindenik hóna alatt volt valami
tarisznyaféle. Nevetett, mikor meglátott s könyökét dugta felém keze
helyett. – Iszonyuan dolgozom ott benn – szólt.
– De nem tréfa csak az egész? – kérdeztem. – Csakugyan be tudod utazni
az időt?
– Valósággal és komolyan, – volt a válasz s nyiltan szemembe nézett.
Majd határozatlanul körültekintett a szobában s így szólt: – Csak egy
félórácskára van szükségem. Tudom, mért jöttél. Becsületedre válik. Van
egy pár ujság az asztalon. Ha itt maradsz délebédre, iziről-tövire
megismertetlek az időutazással, bizonyítékokat is mutatok majd. De nem
haragszol, kérlek, ha most magadra hagylak?
– Csak végezd a dolgodat – szóltam, – alig fogva fel még akkor szavainak
teljes jelentőségét. – Az időjáró intett s azután leballagott a
folyosón. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódott. Leültem
egy székbe s a kezembe vettem egy ujságot. Mi dolga lehetett délebéd
előtt? Egyszerre csak egyik hirdetés eszembe juttatta, hogy igéretemhez
képest két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra
pillantottam s láttam, hogy alig válthatom be igéretemet. Felálltam s
lementem végig a folyosón, hogy tudassam ezt az időjáróval.
Amint megfogtam az ajtó kilincsét, kiáltást hallottam, melynek végét
mintha elharapták volna s utána szélzúgást. Amint benyitottam az ajtón,
szélroham örvénylett körül s a laboratórium belsejéről a padlóra zuhanó
s ezer darabra törő üveg csörömpölése hallatszott. Az időjáró nem volt
sehol. Mintha egy pillanatig láttam volna valami kisérteties, elmosódó
alakot ülni örvénylő fekete fémtömegben, oly áttetsző alakot, melyen
keresztül egészen tisztán láttam a mögötte levő padot a berajzolt
papirlapokkal együtt. De ez a fantom eltűnt, amint megdörzsöltem a
szememet. Az időgép eltávozott. A laboratórium távolabbi vége üres volt,
eltekintve egy kis leülepedő porfelhőtől. Nyilvánvaló volt, hogy az
üvegtető egy lapja törött össze.
Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami furcsa dolog
történt, de egyelőre nem fogtam fel, mi történhetett. Amint ott álltam
elképedve, megnyilt a kertre nyiló ajtó s belépett az időjáró inasa.
Egymásra néztünk. Majd így szóltam hozzá:
– Kiment erre… ur?
– Nem, uram. Erre senki sem jött ki. Azt hittem, itt találom őt.
Most már értettem a dolgot. Koczkáztatva azt, hogy Richardson hiába vár,
ott maradtam, várva az időjáróra, várakozva a második, talán még
különösebb történetre, a bizonyítékokra és fényképekre, amelyeket igért.
De most már attól kezdek tartani, hogy életem végeig kell rá várnom. Az
időjáró három év előtt tűnt el. S azóta, mint mindenki tudja, soha
vissza nem tért.
XVI. Epilogus.
Be kell érnünk a találgatással. Vissza fog-e térni valaha? Lehet, hogy a
multba utazott s bejutott a csiszolatlan kőkorszak vérivó, szőrös vadjai
közé; vagy a krétakori tenger feneketlenségébe; vagy a Jurakorszak óriás
gyíkfajtái közé. Talán most valami pleziozaurus-szal telt
oolitkorálzátonyon jár-kel, vagy a Triász-kor elhagyott sóstengereinek
partján. Lehet az is, hogy a jövőbe utazott, valami közelebbi korszakba,
ahol az ember még ember, de a mi korunk talányai nem talányok többé s a
mai kínos problemák már meg vannak oldva. Az emberi faj férfikorába,
mert ami engem illet, nem hihetem, hogy a fejlődésnek az volna a
betetőzése, amelyet az időjáró lefestett. Ő, tudom – mert sokszor
beszélgettünk e kérdésről még az időgép megszerkesztése előtt –
örömtelenül látta az emberi faj haladását, s a czivilizácziót bolondos
magasbatornyosuló alkotásnak tekintette, amely elkerülhetetlenül össze
fog omlani s végül maga alá temeti építőit. Ha ez igaz, számunkra akkor
nincs egyéb hátra, mint hogy éljünk úgy, mintha ez nem volna igaz. De
előttem még mindig üres sötétség a jövő, melynek ismeretlen homályába
itt-ott vet csak egy-egy halvány sugarat az időjáró története. S
vigasztalásomra van két furcsa fehér virágszálam – hervadt, megbarnult,
törékeny, összezsugorodott – bizonyságul annak, hogy amikor megszűnt már
az értelem és az erő, élt még akkor is az emberi szívben a hála és a
kölcsönös gyöngédség érzete.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
12 |peremén fekvű |peremén fekvő
28 |mogmozdultam |megmozdultam
38 |leígázása |leigázása
46 |mély barazda |mély barázda
47 |ugrásaal |ugrással
64 |akí szokott |aki szokott
64 |kogy a zöld |hogy a zöld
74 |vagy vagy valami |vagy valami
80 |kíölése |kiölése
88 |visssza nem |vissza nem
89 |tisztábban hallátszott |tisztábban hallatszott
91 |Belakapaszkodtak |Belekapaszkodtak
91 |ada, ahol |oda, ahol
93 |leresztettem |leeresztettem
99 |megkaphasssam |megkaphassam
107 |Pal Mall Gazette |Pall Mall Gazette
110 |szólt: |szólt.]