második válfaja földalatti. Különösen három körülmény erősítette meg
bennem azt a gondolatot, hogy ennek a válfajnak ritka jelentkezése a
föld szine fölött régóta folytatott föld alatt való lakás következése.
Először is az a piszkos fehér szin, amely tulajdonsága a legtöbb
állandóan sötétben élő állatnak, például a Kentucky-barlang fehér
halának, hogy mást ne említsek; azután az a nagy szem, rendkivüli
fogékonysággal a fény visszaverésére, amely közös sajátsága minden
éjjeli lénynek – tanu rá a bagoly és a macska, s végre az a látható
zavarodottság a napfényben, az a gyors, de azért esetlen, ijedt
menekülés a sötét árnyék felé s az a sajátságos fejtartás a
világosságban – mindez erős bizonysága volt a retina tulságos
érzékenységének.
– Bizonyos volt tehát, hogy a föld alattam keresztül-kasul volt furva, s
az uj faj a föld alatt lakott ezekben az alagutakban. Az a körülmény,
hogy a lejtős domboldalak, hogy az egész vidék, kivéve a folyammenti
völgyet, tele volt szelelőtárnákkal és kutakkal, az alagutak határtalan
elágazásáról tanuskodott. Nem volt-e tehát természetes föltételeznem,
hogy mindazt, amit a napfényben élő faj kényelme megkivánt, lenn a
földalatti világban készítették? Ez a gondolat oly nyilvánvalónak
tetszett, hogy azonnal elfogadtam s rátértem arra a kérdésre, hogyan
történhetett az emberiség két fajra való szakadása?
– Merem állítani előre is, hogy föltevéseimet valószinünek fogjátok
tartani, bár én magam csakhamar megtudtam, hogy az elmélet, amelyet
fölállítottam, nagyon messze esett a valóságtól.
– Először is kiindulva saját korunk problémáiból, világosnak tetszett
előttem, mint a napfény, hogy az egész helyzetnek a nyitja a tőkés és a
munkás között levő most még csak futólagos társadalmi különbség
fokonkint való növekedésében rejlik. Nincs benne kétség, hogy mindez
elég groteszknek, hihetetlen képtelenségnek tetszik, pedig éppen a mi
korunkban van nem egy oly körülmény, amely erre a fejlődésre utal.
Megvan a törekvés, hogy a czivilizáczió kevésbbé diszes részleteire
földalatti területet használjanak fel; ilyenek például a londoni
metropol-vasut, az új villamos vasutak, földalatti utak, földalatti
műhelyek és vendéglők, s mindezek egyre szaporodnak és növekednek.
Nyilvánvaló – gondoltam magamban, – hogy ez a törekvés addig erősbödött,
mig az ipar elvesztette teljesen a föld szinén való létezése
jogosultságát. Mindig mélyebbre és mélyebbre vonult, egyre nagyobb
földalatti műhelyekbe, mindig több és több idejét töltvén el ott alant,
mig végre…! Sőt már ma is nem él-e az east-endi munkás oly mesterséges
körülmények között, mintha valósággal számüzték volna a föld természetes
felületéről?
– S ha tovább megyünk, a gazdagok zárkozásra hajló törekvése, mely
kétségtelenűl neveltetésük egyre növekvő finomulásának és a közöttük meg
a szegények nyers erőszakossága között tátongó örvénynek a következése –
máris odavezetett, hogy a föld területének tekintélyes részét saját
maguk számára lefoglalták. London körül például a szebb vidéknek több
mint fele el van zárva a betolakodás elől. S ugyancsak ez a tátongó űr,
mely a gazdagok magasabb mívelődési folyamatának s a finomúlt életmódra
való egyre növekvő képességeiknek és az erre csábító kisértéseknek a
következése, folyton-folyvást gyérebbé fogja tenni a társadalmi
osztályok összevegyülését és az összeházasodás útján való emelkedést,
amely ez idő szerint késlelteti még az emberi fajnak a társadalmi
rétegek szerint való kettéválását. Ugy hogy végre nem lesz más a föld
felett, csak a vagyonos osztály, mely a gyönyört, a kényelmet és a
szépséget hajszolja, a vagyontalanok osztálya pedig egészen a föld alá
kerűl. S amint ez megtörtént, nincs benne kétség, hogy a földalattiaknak
adót kellett fizetniök, különösen azért, hogy barlangjaikat
szellőztethessék. Ha ezt megtagadták volna, a hátrálékokért éhen
vesztek, vagy megfuladtak volna. Akik betegesek vagy lázadozó
természetűek voltak, azok kipusztúltak. S végre amint a megoszlás
egyensulya állandósúlt, az utódok alkalmazkodtak a földalatti élet
feltételeihez, s épp oly boldogok lettek saját világukban, mint a
vagyonos osztály a földszinén. Mindebből természetes módon következett a
földfelettiek finomúlt szépsége és a földalattiak beteges sápadtsága.
– Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más
alakot öltött elmémben. Szó sem volt az erkölcsi nevelés és az általános
összemunkálkodás oly diadaláról, aminőről képzelődtem. Ellenkezőleg, ott
láttam magam előtt egy valóságos arisztokracziát, felfegyverezve a
tökéletesűlt tudással, amely megvalósította a mai gazdasági rendszer
logikus következéseit. Nemcsak a természeten diadalmaskodott, hanem
leigázva a természetet, leigázta saját embertársait is. De újra
hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor tartottam helyesnek.
Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópiás könyvek sablonos ciceronéja.
Magyarázatom lehet teljesen helytelen, de még most is ezt tartom a
legvalószínűbbnek. De ha ezt el is fogadjuk, bizonyos volt, hogy az az
egyensúlyba jutott czivilizáczió, amelyet évezredek eredményeztek, régen
megjárta már zenitjét, s most már jó ideje a hanyatlás korszakát élte. A
földfelettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett;
nagyságuk, erejük és értelmük általában csökkenésnek indúlt. Ennyit elég
világosan láthattam már eddig is. Mi volt a sorsa a földalattiaknak,
arról még sejtelmem sem volt; de amit eddig tapasztaltam a morlockokról
– körülbelül ez volt a neve a földalattiaknak, – abból sejthettem, hogy
a morlockokban az emberi tipus még jobban elváltozott, még jobban
elkorcsosúlt, mint az eloi-kban, ahogy a földfelettiek szép faját
nevezték.
– Majd zavaros kétségek támadtak bennem, mért vették el a morlockok
időgépemet? Mert abban bizonyos voltam, hogy ők vették el. És az eloik,
ha ők voltak az urak, mért nem tudták gépemet visszaszerezni? S mért
féltek oly rettenetesen a sötétségtől? Amint említettem, tovább
kérdezősködtem Weena-tól a földalatti világról, de újra csalódás ért.
Először nem is értette meg kérdéseimet, azután meg vonakodott
válaszolni. Reszketés fogta el, mintha elviselhetetlen lett volna rá
nézve ez a téma. S mikor talán kissé nyersen erőltettem, könyekbe tört
ki. Ezek voltak az egyedüli könyek, melyeket saját könnyeimen kivül
láttam ott az aranykorban. Hirtelen abba is hagytam a morlockokról való
kérdezősködést s csak arra törekedtem, hogy mielőbb száműzzem Weena
szeméből az embervoltával járó örökségnek ezeket a szomorú jelképeit. És
csakhamar mosolyogni és tapsolni kezdett, mialatt ünnepiesen elégettem
egy szál gyufát.
IX. A morlockok.
– Furcsálhatjátok ugyan, de két napba került, míg követhettem az ujonnan
lelt nyomot, bár nyilvánvalóan ez vitt a helyes útra. Azoknak a sápadt
testeknek a láttára valami sajátságos borzongás fogott el. Éppen olyan
piszkos fehér szinük volt, mint a férgeknek, meg azoknak az állatoknak,
amiket természetrajzi múzeumokban spirituszba rakva láthatunk.
Érintésükre kellemetlen hideget éreztem. Valószínű, hogy borzongásom oka
jórészt az eloik szimpatikus hatásában rejlett. Jóformán értettem is
már, miért undorodnak az eloik a morlockoktól.
– A rákövetkező éjszaka rosszúl aludtam. Valószinü, hogy egészségem is
megrendűlt egy kissé. Nyugtalankodtam, kétségek szorongattak. Egy-egy
pillanatra iszonyú félelem fogott el, melynek végső okát sehogy sem
értettem meg. Emlékszem, hogy nesztelenűl besurrantam a nagy csarnokba,
hol a kis emberkék aludtak a holdfényben – ez éjszaka köztük volt Weena
is, – s közöttük újra visszatért bátorságom. Eszembe jutott, hogy néhány
nap múlva elfogy a hold utolsó negyede, s arra gondoltam, hogy a sötét
éjjeleken a föld alatti kellemetlen lények, ezek a fehér lemurok, ezek a
régieket helyettesitő új férgek, bizonyára sokkal számosabban fognak
jelentkezni. És mind a két nap oly nyughatatlan voltam, mint aki
elkerűlhetetlen kötelesség teljesítése elől húzódozik.
– Meg voltam győződve, hogy az időgépet csak ugy találom meg, ha
merészen behatolok a földalatti világ rejtelmeibe. De nem volt
bátorságom szembenézni a rejtelmekkel. Csak legalább egyetlenegy társam
lett volna, egészen más lett volna a dolog. De teljes egyedülvalóságom
iszonyu volt, s rémített már a gondolat is, hogy lemászszam a kut
sötétségébe. Nem tudom, értitek-e, mit éreztem, de annyit mondhatok,
sohasem éreztem magamat teljes biztonságban.
– Talán éppen ez a nyughatatlanság, a biztonság érzetének ez a hiánya
űzött egyre távolabbi és távolabbi kutató kirándulásokra. Amint
délnyugatnak mentem a felé az emelkedő táj felé, melyet most Combe
Wood-nak neveznek, a messzeségben, a XIX. századbeli Banstead irányában,
hatalmas zöld építményt vettem észre, amely különbözött mindattól, amit
eddig láttam. Nagyobb volt minden eddigi palotánál vagy romnál, s
keleties homlokzata volt. Halvány, kékeszöld csillogása a kinai
porczellán egy fajtájára emlékeztetett. Eltérő külsejéből eltérő
rendeltetésére következtettem, s elhatároztam, hogy folytatom utamat és
megvizsgálom. De már későre járt s különben is már hosszu, fárasztó
kószálás után vettem csak észre e különös építményt. Másnapra
halasztottam tehát a kaland folytatását, és visszatértem a kis Weenához,
aki szokott kedveskedésével fogadott. De másnap reggel világosan
beláttam, hogy a zöld porczellán palotára irányuló kiváncsiságom
önámítás volt, hogy ürügyet leljek elodázni máskorra azt a kisérletet,
melytől irtóztam. Föltettem tehát magamban, hogy minden további
idővesztegetés nélkül megpróbálom a leszállást s kora reggel utnak
indultam egyik kut felé, amely a gránit és aluminiumromok közelében
volt.
– A kis Weena velem szaladt. Ott tánczolt mellettem a kútig, de mikor
látta, hogy a nyilás szélére támaszkodom s a mélységbe nézek, sajátságos
módon elkedvetlenedett. – Isten veled, kis Weena, szóltam, megcsókolva
őt, azután félretoltam s a szegélyzeten keresztűl tapogatni kezdtem a
leereszkedésre szolgáló kampókat. Gyorsan, gyorsan, mert bevallom,
féltem tőle, hogy bátorságom el talál párologni! Weena eleinte elképedve
bámult rám. Majd fájdalmasan felkiáltott, s hozzám rohanva, kis kezével
belém kapaszkodott. Ellenkezése, azt hiszem, csak még jobban
megerősített szándékomban. Leráztam magamról, tán kissé nyersen is, s a
következő perczben a kút torkában voltam. Láttam kétségbeesett arczát a
szegélyzet fölött, s mosolyogtam, hogy fölbátorítsam. Azután lenéztem a
mélységbe, az inogó kampókról, melyeken lógtam.
– Körülbelül kétszáz yardnyi aknán kellett lekúsznom. A kut falaiból
kiugró érczfokokon kellett leereszkednem, s mivel ezek a fokok nálam
sokkal keskenyebb és könnyebb lények számára készültek, leereszkedés
közben kinosan szorongtam és hamar kifáradtam. S ha csak a fáradtság
lett volna minden! Az egyik fok hirtelen elhajlott sulyom alatt, és
csaknem lezuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig félkézzel
kapaszkodva lógtam a levegőben, s ez után a tapasztalat után nem mertem
többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam csakhamar kínosan sajgott, oly
gyorsan folytattam a bizonytalan leereszkedést, amint csak kitelt tőlem.
Föltekintve, keskeny kis korongot láttam, közepén csillaggal, s a kis
Weena fekete körnek látszó fejecskéjével. Alattam egyre erősödött s
egyre nyomasztóbb érzést keltett bennem valami gépezet zubogása. Kivéve
fejem fölött a kis korongot, áthatatlan sötétség vett körül mindenfelől,
s mikor ujra a magasba tekintettem, a kis Weena is eltűnt előlem.
– Kínzó nyugtalankodás nehezedett rám. Már-már arra gondoltam, hogy
felkúszom újra a magasba, s nem törődöm a föld alatti világgal. De
mialatt ez járt fejemben, folyton-folyvást mélyebbre ereszkedtem. Végre
nagy megkönnyebbülésemre homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a
falban, körülbelül egy lábnyira jobbkéz felől. Belevetettem magamat, s
láttam, hogy a nyilás vizszintesen haladó szük alagutba vezetett,
amelyben lefekhettem. Karom sajgott, hátamat görcs szorongatta, s a
lezuhanástól való tartós félelem következtében reszkettem. S e mellett
az áthatatlan sötétség is fájdalmasan hatott szememre. Fülembe zúgott
zakatolása, dörömbölése a gépezetnek, amely levegőt szivattyúzott le az
aknán.
– Nem tudom, meddig feküdtem itt. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti
arczomat. Talpra ugrottam a sötétségben, gyufám után kaptam, s gyorsan
meggyujtva egyet, láttam, hogy három fehér teremtmény hátrál lehajolva,
sebesen a fény elől. Olyanok voltak, mint az, amelyet a föld szinén
láttam a romok között. Szemük abban a rám nézve áthatolhatatlan
sötétségben, amelyben éltek, rendkivül nagy volt és végtelenül érzékeny,
épp ugy, mint a feneketlen mélységben élő halak pupillái és
fényvisszaverő képessége. Bizonyos voltam benne, hogy látnak engem abban
a fénytelen sötétségben, s ugy tetszett, nem is félnek tőlem egy cseppet
sem, eltekintve a világosságtól. De mihelyt gyufát gyujtottam, hogy
megnézzem őket, hátráltak állhatatosan, s eltüntek a fekete nyilásokba
és alagutakba, ahonnan csak szemük meredt rám szörnyű különösen.
– Megpróbáltam odakiáltani hozzájuk, de bizonyára egészen más nyelvet
beszéltek, mint a földfelettiek, ugy hogy abba kellett hagynom hiábavaló
erőlködésemet s ujra az járt eszemben, hogy menekülök, mielőtt tisztába
jutottam volna velük. De csakhamar igy szóltam magamban: – Most már
benne vagy ugy is a bajban, s folytattam utamat tapogatódzva az
alagutban. A gép lármája egyre erősödött. Egyszerre csak elveszett
mellőlem a fal, s tágas, nyilt térbe jutottam. Gyufát gyujtva láttam,
hogy hatalmas boltozott üregbe léptem, amelynek tulsó vége gyufám
fénykörén túl áthatatlan sötétségbe veszett. Amit láttam, éppen annyi
volt, amennyit láthat az ember, mig egy szál gyufa végig ég.
– Természetes, hogy csak határozatlanul emlékszem mindenre. Hatalmas
gépekhez hasonló nagy tömegek emelkedtek ki a homályból, furcsa fekete
árnyékokat vetve, melyekbe kisérteties morlockok húzódtak meg a fény
elől. Az egész hely nagyon kellemetlen és nyomasztó volt. A levegőben
friss vérszag érzett. Valamivel lejebb a középső látnivalónál kis fehér
fémasztal volt, megrakva ennivalóval. A morlockok mindenesetre husevők
voltak. Emlékszem, mily csodálkozva kérdeztem akkor magamban, miféle
nagy állat maradt meg a múltból, miféle állat húsa az a vörös csomó,
amit láttam. Oly zavaros volt minden: a nehéz szag, az elmosódó,
hatalmas árnyképek, az árnyékban leskelődő undok alakok, amelyek csak a
sötétséget várták, hogy újra nekem essenek! Majd körmömre égett a gyufa,
lehullott a földre – kigyózó vörös folt a sötétségben.
– Azóta elgondoltam már, mily rettentő hiányosan voltam felszerelve
kutató utamra. Mikor utra keltem az időgépen, azzal a képtelen
föltevéssel indultam el, hogy a jövendő emberei bizonyára végtelenül
fölöttünk állanak minden tekintetben. Fegyvertelenül mentem,
orvosszerek, füstölni való nélkül – néha-néha rettenetesen gyötört a
dohány hiánya! – sőt gyufa sem volt nálam elegendő. Legalább kézi
fotografáló gépet vittem volna magammal! Megörökíthettem volna egy
pillanat alatt a földalatti világ képét, s azután tanulmányozhattam
volna kedvem szerint. De amint ott álltam, nem volt egyebem, mint
természetadta fegyverzetem és hatalmam: kezem, lábam és fogam, s ezeken
kivül volt még négy szál épen maradt gyufám.
– Féltem folytatni utamat a gépezetek között a sötétben, s azt is csak a
legutolsó gyufa fényénél vettem észre, hogy gyufaskatulyám tartalma vége
felé jár. Addig a perczig eszembe sem jutott, hogy jó volna a gyufával
gazdálkodni, s gyufámnak csaknem a felét arra pazaroltam, hogy
mulattassam a föld felettieket, akiknek ujság volt a tűz. Akkor, amint
mondtam, nem volt már csak négy gyufám, s mialatt ott álltam a sötétben,
egy kéz érintette meg kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arczomat s
különös kellemetlen szag hatolt orromba. Mintha egész csoport ocsmány
kis teremtés lélekzetét hallottam volna magam körül. Éreztem, hogy a
gyufaskatulyát gyöngéden ránczigálták kezemben, hátulról pedig
meg-megrántották kabátomat. Ki sem mondhatom, mily kellemetlen érzés
volt, amint e láthatatlan teremtések tanulmányoztak. Hirtelen éles
valósággá vált bennem ott a sötétben az a tudat, hogy sejtelmem sincs
róla, mik ezek a lények, hogyan gondolkoznak, mit akarnak. Rájuk
kiáltottam torkom szakadtából. Egy pillanatra hátráltak, de azután
csakhamar ugy éreztem, hogy újra közelednek hozzám. Egyre merészebben
kezdtek tapogatni, különös hangokat susogva egymásnak.
Összerázkódtam s ujra fölkiáltottam, de még kevesebb eredménynyel. Nem
vették nagyon komolyan a kiáltást s furcsa nevető zsivajjal estek ujra
nekem.
– Bevallom, hogy rettenetes félelem fogott el. Elhatároztam, hogy gyufát
gyujtok s a fény védelme alatt menekülök. Meg is tettem s a zsebemből
előrántott papirdarabbal erősítve a gyufa lobogását, szerencsésen
visszavonultam a szűk alagutba. De alig értem be ide, a papiros elégett
s a sötétben hallottam a morlockokat, amint utánam siettek, zizegve,
mint lombok között a szél s kopogva, mint az esőcseppek.
– Egy pillanat sem telt bele, már egy csomó kéz kapaszkodott belém, még
pedig félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy visszafelé huzzon.
Meggyujtottam a második szál gyufát s elvakult arczukba lobogtattam. El
sem képzelhetitek, mily undorító, emberietlen látvány volt, – azok a
sápadt, áll nélkül való arczok és azok a nagy, pilla nélküli, piszkos
vörös szemek! – amint elvakultan, riadozva rám meredeztek. De annyit
mondhatok, hogy nem álltam meg nézegetni őket, hanem hátráltam tovább s
amint második gyufám tövig égett, meggyujtottam a harmadikat. Ez is
csaknem végig égett, mire az aknába torkolló nyiláshoz értem. A nyilás
szélén lefeküdtem, mert a nagy szivattyunak felhangzó zubogása
elszédített. Azután tapogatni kezdtem a kiugró kampókat, de egyszerre
csak belekapaszkodtak hátulról lábamba s elkezdtek ránczigálni
erőszakosan visszafelé. Meggyujtottam utolsó gyufámat… kiégett
feltartózhatatlanul. De ekkor rajta volt már kezem a kiálló fokokon;
erős rántással kiszabadítottam magamat a morlockok karmaiból s elkezdtem
gyorsan felfelé mászni az aknában. A morlockok megálltak alattam s
kimeresztett szemmel bámultak utánam a magasba. Csak egyetlen kis törpe
követett egy darabra fölfelé is s kis hija, hogy kezében nem maradt a
csizmám diadaljelül.
– Végtelen hosszunak tetszett az út, amint fölfelé kapaszkodtam. Az
utolsó harmincz-negyven lábon át rettentő émelygés fogott el. Csak a
legnagyobb ügygyel-bajjal birtam megfogódzni. A legutolsó pár yardon
szörnyű küzdelmet folytattam gyöngeségemmel. Fejem elszédült és szinte
éreztem már a zuhanást. De azért végre valahogyan kijutottam a kút
nyilásán s kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napvilágra. Arczra
vágódtam. Édes, tiszta illata volt még a sárnak is. Emlékszem, hogy
Weena kezemet és fülemet csókolgatta s hallottam egy csoport eloi
hangját magam körül. De aztán egy időre elvesztettem eszméletemet.
X. Éjjel.
– Valósággal úgy tetszett, mintha helyzetem rosszabbodott volna.
Eddigelé, ha az időgép elveszésének gyötrelmes éjszakájától eltekintünk,
az a remény tartotta bennem a lelket, hogy végre mégis csak
megmenekülök. De most megzavarták ezt a reményemet az uj fölfedezések.
Eddigelé úgy gondoltam, hogy csupán az apró emberkék gyermekes
együgyüsége gördít elém akadályokat s valami ismeretlen erő, amelyet
azonban, amint megismerem, le is győztem. Most pedig teljesen uj elemre
bukkantam az undorító morlockokban – valami emberietlen, ellenséges
elemre. Ösztönszerűen utáltam őket. Eddig úgy voltam, mint az, aki
árokba zuhant, s azon jár az esze, hogy szabadulhatna az árokból. Most
pedig úgy voltam, mint a csapdába került vad, amelyre lecsap az
ellensége nemsokára.
– Ha megmondom, milyen ellenségtől féltem, elcsodálkoztok. Ez az
ellenség az uj hold sötétsége volt. Weena verte belém ezt a félelmet
nehány eleinte érthetetlennek látszó megjegyzésével a fekete
éjszakákról. De most nem volt már nehéz kitalálnom, mit jelenthetnek a
közelgő fekete éjszakák. A hold fogyóban volt: a sötétség hosszabbra
nyult minden éjszaka. Most már legalább megértettem valahogy azt is,
miért félnek az apró földfelettiek a sötétségtől. Homályosan sejtettem
annyit, hogy a morlockok valami ocsmány gyalázatosságot követhetnek el
az uj hold leple alatt. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy második
hipotézisem messze esik a valóságtól. Lehet, hogy a földfeletti nép
valamikor kiváltságos arisztokraczia volt, amelyet gépiesen szolgáltak a
morlockok; de ez már nagyon régen lehetett. Az a két faj, amelyre az
emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen uj viszony felé haladt
vagy talán oda is érkezett már. Az eloik elhanyatlottak, mint a
karolingi királyok, szépségük merő gyöngeség volt. Puszta szokásból övék
volt még a föld, mivel a morlockokra nézve, kik számlálhatatlan
nemzedéken keresztül föld alatt éltek, a föld napfényes felszine
elviselhetetlenné vált. S a morlockok készítették ruháikat – okoskodtam
tovább, – ők gondoskodtak megszokott szükségleteikről, talán a szolgaság
idejéből eredő régi szokás kényszerüsége következtében. Olyanformán,
mint ahogy az álldogáló ló kapál a lábával vagy mint ahogy az ember
puszta kedvtelésből gyilkolja az állatokat: mivel hajdani, most már
megszünt szükségletek emlékeként megmaradt a szervezet erre való
hajlandósága. De a régi rend nyilvánvalóan nagyrészt már megváltozott. A
gyöngéd emberkék nemezise gyorsan közeledett. Emberöltőkkel előbb,
ezernyi emberöltő előtt kiüzte az ember testvérét a kényelem és a
napfény országából. S ez a testvér visszatérőben volt most –
megváltozva.
– Az eloik elkezdték már megtanúlni újra a régi leczkét. Kezdtek már
megismerkedni újra a félelemmel. S egyszerre csak eszembe jutott annak a
lakomának az emléke, amelyet a földalatti világban láttam. Különös módon
támadt fel bennem ez az emlékkép; nem elmélkedésem folyama elevenítette
fel, úgy volt inkább, mintha kivülről dobták volna belém kérdés
alakjában. Azon voltam, hogy visszaidézzem emlékezetembe a földalatti
asztalra rakott eledel alakját. Csak határozatlanúl emlékeztem, de
mintha valami ismerős dolog lett volna. De hogy mi volt, azt nem tudtam
még akkor megmondani.
– De végre is, bármily gyámoltalanok voltak is apró emberkéim titokzatos
félelmökkel szemben, én nem osztoztam gyámoltalanságukban. Én ebből a
korból érkeztem közéjük, az emberi faj emez első nagyobb fejlődési
korszakából, mikor a félelem nem hat bénitóan s a titokzatosság
elvesztette ijesztő hatását. Én legalább védekezni akartam. További
késlekedés nélkül elhatároztam, hogy szert teszek fegyverekre s valami
erősségre, melyben nyugodtan alhatom. Ha ez a menedékem megvan, akkor
erről az alapról bátran a szemébe nézhetek ennek a furcsa világnak azzal
az önbizalommal, melyet elvesztettem, mikor megtudtam, minő teremtmények
kényének vagyok kitéve minden éjszaka. Éreztem, hogy nem tudok többet
aludni addig, míg fekvőhelyem biztosságban nem lesz tőlük. Borzalommal
összerázkódtam, ha elgondoltam, hogy már eddig is mennyire
tanúlmányozhattak.
– Egész délután ide-oda sétáltam a Themze völgyében, de nem találtam
semmi olyat, ami megközelíthetetlennek látszott volna. Minden épület,
minden fa, olyan volt, hogy oly ügyes kúszók, aminők kútaikról itélve a
morlockok voltak, játszva megmászhatták. Majd eszembe jutott a zöld
porczellán-palota magas oromzata s falainak sima ragyogása; s estefelé
Weenát mint egy kis gyereket vállamra véve, elindúltam délnyugatra
felfelé a dombokon. Úgy számítottam, hogy a palota hét-nyolcz
mértföldnyire van, pedig lehetett vagy tizennyolcz mértföldnyire.
Először ködös, nedves délután láttam a palotát, mikor minden távolság
csalóka módra kisebbnek tetszik. Emellett lógott már az egyik czipőm
sarka s a talpából kiállt egy szeg úgy, hogy valósággal megsántúltam.
Kényelmes öreg házi czipő volt ugyanis a lábamon. Jóval napnyugta után
volt már, mikor megláttam a palotát, körvonalai feketén meredeztek az
égboltozat sápadt sárgaságában.