Mindenképpen nyugodtan és türelmesen kellett viselkednem, hogy
megtudjam, hova rejtették s ujra visszaszerezzem erővel vagy
ravaszsággal. Mindezeket elgondolva talpra ugrottam s körülnéztem,
keresve, hol fürödhetném. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek,
és piszkos az utazástól. A friss reggel vágyat ébresztett bennem hasonló
frisseségre. Izgatottságom önmagát felemésztette. Amint dolgom után
láttam, valósággal csodálkoztam éjszakai szörnyű ingerültségemen.
Gondosan megvizsgáltam a talajt a kis tisztás körül. Egy kis időt
hiábavaló kérdezősködésre fecséreltem, elmagyarázva bajomat, úgy, amint
tudtam, a közelemben járkáló apró emberkéknek. Nem értette meg egyikük
sem mozdulataimat: nehánya bamba képet vágott; mások azt hitték, hogy
tréfálok velök s arczomba nevettek. Soha semmi nem került nagyobb
küzdelembe, mint hogy akkor megálljam, hogy rá ne üssek nevető kis
arczocskájukra. Bolond ösztön volt, de az ördög, amelyet félelmem és vak
haragom szült, még lázadozott bilincsei ellen s még egyre azon volt,
hogy zavarodottságomból hasznot huzzon. A gyep jobb tanácsot adott.
Láttam, hogy mély barázda szántotta fel körülbelül középen a szfinksz
alapzata s aközött a hely között, ahol lábam nyomai látszottak, amint
érkezésemkor a fölfordult géppel vesződtem. Köröskörül észrevettem egyéb
jeleit is a gép elhurczolásának; furcsa keskeny lábnyomokat láttam,
melyek mintha valami lajhártól eredtek volna. Mindez az alapzatra
terelte teljes figyelmemet. Ha jól emlékszem, mondtam már, hogy bronzból
volt. Nem egyszerü bronztömb volt. Minden oldalán bemélyedő, keretes
szép négyszögü lapok ékítették. Odamentem s ráütöttem e lapokra. Az
alapzat üres volt. Gondosan szemügyre vettem a lapokat, s láttam, hogy a
szegélyzetek nem voltak egy darabból. Kilincset, kulcslyukat nem
találtam sehol; de a lapok, amelyek, amint gyanítottam, ajtók voltak,
valószinüleg belülről nyiltak. Egy dolog elég világossá vált előttem.
Minden nagyobb erőlködés nélkül kitalálhattam, hogy időgépem a
talapzaton belül volt. De hogyan került oda, az egészen más kérdés volt.
– A bokrok között, virágzó almafák alatt, két narancsszinü ruhába
öltözött emberke kis fejét láttam közeledni. Feléjök fordultam s
mosolyogva magamhoz intettem őket. Odajöttek, mire a bronzalapzatra
mutatva, igyekeztem megértetni velük, hogy szeretném kinyitni. De amint
az alapzat felé mutattam, rögtön szörnyű furcsán viselkedtek. Nem is
tudom, hogy magyarázzam meg arczkifejezésüket. Körülbelül úgy néztek
rám, mint valami gyöngédlelkü hölgy, akit durva, illetlen mozdulattal
megbánt az ember. Tovább mentek, mintha a lehető legnagyobb sérelem
esett volna rajtuk. Próbát tettem nyomban utána egy fehérruhás, édes
tekintetü kis ficzkóval, de az eredmény ugyanaz volt. Úgy elváltozott,
hogy szinte elszégyeltem magamat. Csakhogy, amint tudjátok, szükségem
volt az időgépre s ujra próbát tettem vele. Amint elfordult, úgy mint a
többiek, nem tudtam tovább uralkodni magamon. Három ugrással utólértem,
megkapva libegő ruháját, nyakon ragadtam s vonszolni kezdtem a szfinx
felé. De arcza erre oly borzadályt és ellenkezést fejezett ki, hogy
hirtelen útjára bocsátottam.
– De még nem adtam meg magamat. Rácsaptam öklömmel a bronzlapokra.
Mintha valami zörej hangzott volna belülről – hogy világosan beszéljek,
mintha vihogásszerü hangot hallottam volna, – de bizonyára képzelődtem
csak. Majd leszaladtam a folyamhoz egy vaskos kavicsért s visszatérve
elkezdtem kalapálni az alapzatot, úgy hogy lapos mélyedést vertem az
ékítményekbe s a patina porzó rétegekben potyogott a földre. Az apró
emberkék vagy egy mértföldnyi területen bizonyára hallották, amint
szenvedélyesen ki-kifakadva kalapácsoltam. De nem volt semmi eredménye.
Láttam, hogy egy csoport apró teremtés lopva rám tekintget a lejtős
domboldalakról. Végre izzadtan és kimerülve leültem, hogy szemmel
tartsam a helyet. De ahoz nagyon is nyughatatlan természetü vagyok, hogy
valamit sokáig szemmel tarthassak. A hosszu virrasztásra tulságosan
nyugati ember vagyok. Dolgozni eldolgoztam akár esztendőkig is valami
problema megoldásán, de tétlenül várakozni bárcsak huszonnégyóráig is –
ez már egészen más dolog.
– Nemsokára felkeltem s czéltalanul bandukoltam ide-oda a bokrok között
ujra a domb felé. Türelem, – biztattam magamat; ha vissza akarod
szerezni a gépedet, magára kell hagynod a szfinxet. Ha az a szándékuk,
hogy gépedet elvigyék, akkor nem sokat ér, ha bronzlapjaikat
megrongálod, ha pedig nem az a szándékuk, akkor úgy is visszakapod,
amint fogod tudni kérni tőlök. Ülni mind e sok ismeretlen dolog között,
ilyen rejtély előtt, – semmi jóval nem biztat. Őrülésre vezet. Nézz a
szemébe ennek a világnak. Fürkészd ki, figyeld meg, légy óvatos, ne
hamarkodd el véleményedet. Végül ráakadsz mindennek a nyitjára. Majd
hírtelen eszembe ötlött a helyzet humora: éveket töltöttem tanulással és
munkával, hogy eljuthassak a jövendőbe, s mikor odajutottam, szorongó
szenvedélyességgel szeretnék szabadulni belőle. Soha ember oly bonyolult
és oly reménytelen csapdát ki nem eszelt, aminőt én a saját magam
számára készítettem. Bár magam voltam az oka, nem tudtam magamon
segíteni. Hangosan felkaczagtam.
– Amint a nagy palotában járkáltam, úgy látszott, hogy az apró emberkék
kerülnek. Lehet, hogy csak képzelődtem; de az is lehet, hogy
összefüggött a dolog a bronzkapuk kalapácsolásával. Csakhamar
megbizonyosodtam arról, hogy tényleg kerülnek. Jónak láttam a közönyöst
adni s nem üldöztem őket. Egy vagy két nap mulva minden a régi
kerékvágásba fordult vissza. Amint csak tellett tőlem, tanulgattam
nyelvöket s emellett folytattam erre-arra a nyomozást is. Vagy elkerülte
figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig szörnyű egyszerű volt a
nyelvük – csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből összeállított.
Úgy látszik, elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalában nem ismertek;
képes beszédmóddal csak elvétve éltek. Mondataik rendszerint egyszerű,
kétszavu mondatok voltak; s nem voltam képes sem kifejezni, sem
megérteni egyebet, mint a legegyszerűbb mondatokat. Eltökéltem, hogy az
időgép és a szfinx alatt levő bronzajtók titkának gondolatát egyelőre
emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, míg majd, amint tudásom egyre
bővül, természetes módon el nem következik a feltámadás pillanata. De
érthető, hogy valami belső ösztön odalánczolt pár mértföldnyi átmérőjü
körbe, megérkezésem helye körül.
VIII. Magyarázat.
Amennyire elláthattam, az egész világ ugyanazt a buja gazdagságot
varázsolta elém, mint a Themze völgye. Minden dombról, bármelyikre
másztam, ugyanannyi ragyogó épület, ugyanaz a véghetetlen anyag- és
stilváltozatosság tárult elém; az örökzöldnek ugyanazt a bozótos
sűrűjét, ugyanazokat a virágos fákat és fás harasztokat láttam. Itt-ott
viz csillogott, mint az ezüst; távolabb hullámalaku kék dombok
emelkedtek, beleolvadva a mennyboltozat derűjébe. Sajátságosan vegyültek
bele a táj tarkaságába – s le is kötötték csakhamar figyelmemet –
mindenfelé a köralaku kutak, amelyek többnyire – úgy tetszett – nagyon
mélyek voltak. Volt egy a mellett a hegyi ösvény mellett is, amelyet
első sétámon végigjártam. Mint a többit, ezt is finom mivű
bronz-szegélyzet körítette s kis kupola védte az eső ellen. Amint e
kutak mellett ülve belenéztem szúró sötétségükbe, vizcsillogásnak nyomát
sem láttam s az égő gyufa sem tükröződött bennük vissza.
De valamennyiből különös zubogás, nagy gép zakatolásához hasonló hang
hallatszott ki s a gyufa lobogásáról észrevettem, hogy a kútak torkán
szüntelenűl légvonat áramlik lefelé. Beledobtam egyik nyilásba egy darab
papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna,
hirtelen eltűnt szemem elől.
– Egy idő múlva kapcsolatba hoztam e kútakat a lejtőkön itt-ott emelkedő
magas tornyokkal: mert ezek fölött gyakran úgy megcsillant a levegő,
mint forróság idején kiaszott partok fölött. Mindent egybevetve, az az
erős sejtelem támadt bennem, hogy a föld alatt hatalmas szellőztetési
rendszer lehet, melynek valódi jelentőségét bajos volna kitalálni.
Eleinte azt gondoltam, hogy e kis emberek egészségügyi szervezetével
függ össze. Ez a következtetés észszerű volt, de teljesen hibás.
– S itt be kell vallanom, hogy az egész idő alatt, amelyet e valóságos
jövő világban töltöttem, fölötte keveset tudtam meg a csatornákról, a
közlekedési módokról s más efélékről. A jövendő korok amaz utópiaszerű
látomásaiban, amelyeket olvastam, töméntelen apró részletet találunk az
épületekről, a társadalmi szervezetről s több eféléről. De míg ily
részleteket könnyű összeállítani ott, ahol az egész világot egy ember
képzelme teremti, addig tisztára hozzáférhetetlenek az eleven utazó
számára, aki oly érzéki valóságok közé kerűl, aminőkre én bukkantam.
Gondoljunk csak arra, minő mesét vinne haza törzsének Londonról egy
telivér középafrikai néger! Mit tudhatna a vasúti-társaságokról, a
társadalmi mozgalmakról, a telefon- és telegraf-sodronyokról, a
földosztó-társulatról, a postautalványokról s más efélékről? De mi még
legalább elég készséges magyarázatokkal szolgálnánk neki! S azután még
abból is, amit megtudott, mennyit tudna megértetni vagy elhitetni
világot nem látott földieivel? Pedig mily közel áll egymáshoz a mai kor
négere és fehér embere, s mily óriási ür választott el engem az aranykor
embereitől! Éreztem sok olyat, amit nem láttam s ami hozzájárúlt
kényelmemhez; de félek, hogy ebből a nagy különbségből nem igen tudok
veletek egyebet megértetni, mint valamely automata-berendezés általános
benyomását.
– Ami példáúl a temetkezést illeti, nem volt nyoma sem
égetőkemenczéknek, sem sírféléknek. De az ötlött eszembe, hogy az égető
kemenczék bizonyára valahogyan kívül esnek vizsgálódásaim körén. Itt
volt újra egy kérdés, amelyen hosszasan eltünődtem, bár kiváncsiságom
egyelőre teljes vereséget szenvedett. A dolog zavart s egy további
észleletre vezetett, amely még inkább megzavart: kis embereim között nem
akadt koros vagy beteges egyetlen egy sem.
– Be kell vallanom, hogy az az elégedettség, amelyet az
automata-czivilizáczióról és a hanyatló emberiségről kieszelt legelső
elméletem keltett bennem, – nagyon rövid életű volt. De másra nem
gondolhattam. Kifejtem a nehézségeket. A legtöbb nagy palota, amelyet
szemügyre vettem, nem volt egyéb, mint lakóhely, ebédlő és hálóterem.
Gépeket s más eféléket sehol sem találtam. Pedig e kis emberek ruhája
csinos gyári munka volt, amelyet időnkint meg kellett újítani; és
szandáljuk, bár czifrázatlan, bonyolúlt szerkezetű érczmunka volt.
Valahogy csak kellett az ily dolgoknak készülniök! S ezek az apró lények
az alkotás vágyának legkisebb nyomát sem árúlták el. Üzletnek,
műhelynek, beviteli kereskedelemnek sehol semmi jele. Egész idejüket
azzal töltötték, hogy szelíden játszadoztak, a folyamban megfürödtek,
félig játszva szerelmeskedtek, gyümölcsöt ettek és aludtak. Nem
láthattam, hogy ment minden a maga útján.
– Aztán meg az időgép: valami, nem tudtam, mi, bevitte a fehér szfinx
üres alapzatába. Miért? Ha megölnek, sem tudtam elképzelni. S azok a
viznélküli kútak is, meg azok a csillámló oszlopok. Hiányzott mindenhez
a kulcsom. Mintha – hogyis mondjam csak? Képzeljétek, hogy egy feliratra
bukkantatok, vannak benne itt-ott mondatok kitünő, tiszta angol nyelven;
s tele van szurdalva másokkal, amelyeknek nemcsak a szavait, de még a
betűit sem ismeritek. Ott tartózkodásom harmadik napján ilyennek tünt
fel előttem a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világa!
– Ezen a napon barátot is szereztem magamnak – bizonyos értelemben.
Mialatt egy csoport emberkét nézegettem, akik a sekély vízben fürödtek,
az egyik görcsöt kapott. Lefelé kezdett hömpölyögni a folyamban. A
főáramlás elég gyors volt, de azért a középszerű úszó is leküzdhette.
Tiszta képet nyerhettek e teremtmények különös tökéletlenségéről, ha
elmondom, hogy nem akadt közöttük egy sem, aki kisérletet tett volna az
elhaló hangon kiáltozó lény megmentésére, bár szemük láttára fuladozott.
Amint megbizonyosodtam erről, lehánytam magamról a ruhát s egy alsóbb
helyen belegázolva a vizbe, megkaptam a nyomorúlt apróságot, s kihúztam
a biztos partra. Megdörzsöltem kissé tagjait, mire csakhamar magához
tért, s megvolt az az elégtételem, hogy mielőtt elhagytam, teljesen
kiheverte a bajt. Oly kevésre becsültem már az egész fajt, hogy a
legcsekélyebb hálára sem számitottam. Csakhogy ebben nem volt igazam.
– Ez reggel történt. Délután találkoztam a kis nőcskével (legalább azt
hiszem, az volt), amint kutató kirándulásomról visszatérőben voltam
középpontom felé. Örömkiáltásokkal fogadott s hatalmas virágfüzérrel
ajándékozott meg, amelyet nyilvánvalóan az én számomra, kizárólag az én
számomra font. Az eset megragadta képzeletemet.
– Nagyon elhagyatottnak érezhettem magamat. Iparkodtam is, amennyire
csak tőlem telt, kimutatni, mennyire megbecsülöm ajándékát. Csakhamar
egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban, s főleg mosolygásból álló
társalgásba ereszkedtünk. A kis teremtmény barátságossága teljesen ugy
hatott rám, mint valami gyerek kedveskedése. Virágokat szedtünk
egymásnak, s ő kezemet csókolgatta. Csókolgattam én is az övét. Majd
beszélgetni próbáltam vele, s megtudtam, hogy Weená-nak hivják. Ez a
név, bár nem tudtam, mit jelent, nagyon ráillett. Ez volt a kezdete
annak a furcsa barátságnak, amely egy hétig tartott, s véget ért úgy –
amint majd elbeszélem.
– Olyan volt éppen, mint a gyerek. Velem akart lenni folytonosan.
Követni próbált mindenfelé s legközelebbi kószálásom alkalmával nagyon
bántotta, hogy mikor kifáradt, el kellett hagynom. Kimerült s egyre
fájdalmasabban kiabált utánam, De a világ problemáit kellett megoldanom.
Nem azért jöttem a jövőbe, mondogattam magamban, hogy miniature szerelmi
kalandba elegyedjem. Valahányszor elhagytam, nagyon elszomorodott, s nem
egyszer oly hevesen követelte, hogy velem jöhessen, hogy mindent
összevetve, odaadó vonzódása bajt is okozott annyit, mint
kellemetességet. De azért általában nagy kényelmemre szolgált. Azt
gondoltam, hogy puszta gyermeki vonzalommal csüggött rajtam. Nagyon is
későn jöttem rá csak arra, mennyire fájt neki, mikor egyedül hagytam. S
nagyon is későn tudtam meg csak, mim volt ő nekem. Pusztán azért, mert
ugy látszott, vonzódik hozzám, s a maga együgyű modorában ugy mutatta,
hogy aggódik értem, nemsokára, valahányszor visszatértem a fehér szfinx
szomszédságába, ehez a kis babához, csaknem oly érzés fogott el, mintha
házi otthonom fogadott volna; és csakhamar már a dombról jövet
nézegettem, nem látom-e fehérbe és aranyba öltözött piczi alakját.
– Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki még a világból.
Nappal nem igen félt s a legcsodásabb bizalommal csüggött rajtam; mert
egyszer, mikor egy bolondos pillanatomban fenyegető arczot vágtam rá,
egyszerűen rám nevetett. De félt a sötéttől, félt az árnyéktól, félt
mindentől, a mi fekete. A sötétség volt ránézve az egyetlen félelmes
dolog. Szörnyű heves indulat volt ez benne, s gondolkodóba ejtett és
megfigyelésekre vezetett. Észrevettem egyebek között, hogy ezek az apró
emberkék, amint besötétedett, összegyűltek a nagy házakban és
csoportosan aludtak. Ha az ember világosság nélkül lépett közéjük,
rémült zavarba ejtette őket. Amint beállt az este, soha egyetlen egyet
sem találtam a szabadban, s nem volt rá eset, hogy valamelyik egyedül
aludt volna a házban. De oly bamba voltam, hogy nem okultam ebből a
félelemből, s bár Weena mindig kinosan ellenkezett, állhatatosan azt
kivántam, hogy távol aludjunk a szunnyadó csoportoktól.
– Nagyon bántotta őt a dolog, de végül diadalmaskodott hozzám való régi
vonzalma, s ismeretségünk öt éjszakáját – beleértve a legvégső éjszakát
is – ugy töltötte el, hogy fejét karomra fektetve aludt. De Weenáról
beszélve, elvesztem mesém fonalát. A megmentése előtti éjjel alig
kezdett még virradni, mikor felébredtem. Nyughatatlan voltam s azt
álmodtam, hogy megfuladtam s tengeri csillagállatok lágy csápjai
tapogatták arczomat. Nagy ijedtségre ébredtem, s furcsa módon azt
képzeltem, hogy valami szürkés állat suhant ki épp az imént a szobából.
Ujra aludni próbáltam, de nyughatatlanul, kellemetlenül éreztem magamat.
Az a homályos szürkeség fogott körül, mikor a dolgok éppen bontakoznak a
sötétségből, mikor minden szintelen, élesen határolt és mégis elmosódó.
Felkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kőlapokon keresztül ki a
palota elé. Azt gondoltam, erényt űzök a kényszerűségből, s megnézem a
napkeltét.
– A hold eltünőben volt; haldokló világa s a kezdődő virradat sápadtsága
kisérteties félhomályba vegyült össze. A bokrok koromsötétek voltak, a
föld komoran szürkéllett, az égbolt szintelen volt és szomoru. A
domboldalon mintha kisérteteket láttam volna. Amint fürkésztem a lejtőt,
háromszor egymásután fehér alakokat vettem észre. Kétszer ugy képzeltem,
hogy egyetlen fehér, majomféle teremtmény rohan a dombon egyre
gyorsabban fölfelé, egyszer pedig a romok közelében mintha egész falka
czipelt volna valami sötét testet. Gyorsan mozogtak. Nem láttam, mi lett
belőlök. Ugy látszott, eltüntek a bokrok között. Ne feledjétek, hogy a
virradat még mindig határozatlan volt. Azt a bizonytalan, kora reggeli
hüvösséget éreztem, amelyet mindnyájan ismertek. Nem hittem szememnek.
– Amint a keleti boltozat fényesedni kezdett, a napfény megjelent s
egyszerre élénk színekkel vonta be a világot, jobban szemügyre vettem a
vidéket. De fehér alakjaimnak nem volt nyoma sem. Pusztán a félhomály
szüleményei voltak. Bizonnyal kisértetek voltak – szóltam magamban, –
csak azt tudnám, mely korból valók. Mert Grant Allan egy különös
megjegyzése jutott eszembe és elmulattatott. Ha minden nemzedék kihal és
kisérteteket hagy ránk, akkor a világ – igy okoskodott – végre is szűk
lesz nekik. E szerint az elmélet szerint mától fogva ide s tova
nyolczszázezer év alatt alaposan elszaporodhattak, s nem volt mit
csodálni rajta, hogy egyszerre négyet is láttam. De a tréfa nem
elégitett ki, s ezeken az alakokon tünődtem egész reggel, mig csak Weena
megmentése ki nem verte őket fejemből. Határozatlan úton-módon
összefüggésbe hoztam őket azzal a fehér állattal, amelyet
felriasztottam, mikor eleinte oly szenvedélyesen kerestem az időgépet. –
– Weena kellemesen pótolta őket; de azért az volt a rendeltetésük, hogy
nemsokára sokkal rémesebben ejtsék hatalmukba elmémet.
– Azt hiszem említettem már, mennyire melegebb volt az idő ebben az
aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka. Talán a nap
volt forróbb, vagy a föld keringett közelebb a naphoz. A közfelfogás az,
hogy a nap a jövendőben egyre jobban kihül. De az emberek, akik az
ifjabb Darwin elmélkedéseiben járatlanok, megfeledkeznek arról, hogy a
bolygók végül egymásután visszahullanak a szülőtestbe. Ily katasztrófák
alkalmával a nap valószinüleg ujult erőre lobban; s lehet, hogy
valamelyik belső bolygó már így járt. Azonban bármi volt is az oka,
annyi tény, hogy a nap sokkal forróbb volt, mint manapság.
– Nos, az egyik nagyon forró reggelen – azt hiszem a negyediken –
mialatt a hőség és a vakító fény ellen védelmet kerestem valami hatalmas
romhalmazban a mellett a nagy ház mellett, ahol aludtam és táplálkoztam,
– a következő furcsa dolog esett meg velem. A törmelékrakások közt
mászkálva szűk folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalablakait
lezuhant kőtömegek zárták el. A külső tündöklés ellentéte folytán
eleinte áthatatlanul sötétnek tünt föl. Beléptem tapogatódzva, mert a
fényességből sötétségbe jutva, szines foltok uszkáltak szemem előtt.
Hirtelen mintegy lebűvölten megállottam. A sötétségből a külső napfény
visszaverődése következtében tündöklő szempár szegeződött rám.
– A fenevadak régi ösztönszerű félelme szállt belém. Ökölbe szorítottam
kezemet s mereven néztem bele a ragyogó szemgolyókba. Visszafordulni
féltem. Majd az a teljes biztonság jutott eszembe, amelyben, mint addig
gondoltam, az emberiség él. S visszaemlékeztem arra a különös borzalomra
is a sötétségtől. Legyőzve némileg félelmemet, egy lépést tettem előre s
megszólaltam. Megengedem, hogy hangom akaratlanul is nyers lehetett.
Kinyujtottam kezemet s valami lágy testhez értem. A szempár hirtelen
oldalt fordult rólam s valami fehér rohant el mellettem. Bátorságom
inamba szállt. Megfordultam s furcsa kis majomhoz hasonló alakot láttam,
amely fejét sajátságos módon lefelé lógatva keresztül szaladt a hátam
mögötti napsütötte térségen. Belebotlott egy gránittömbbe,
félretántorodott s egy pillanat mulva eltünt a fekete árnyékban egy
másik törmelékrakás alatt.
– Érthető, hogy az a benyomás, amelyet rám tett, tökéletlen; de annyit
tudok, hogy piszkos fehér szine s furcsa nagy szürkésvörös szeme volt;
fejét és hátát pedig lenszinü szőr borította. De mondom, oly gyorsan
rohant, hogy nem láttam tisztán. Azt sem mondhatom meg, négy lábon
rohant-e vagy csak első lábait lógatta-e le nagyon. Egy pillanat sem
telt bele, követtem a második romhalmaz közé. Nem akadtam rá mindjárt;
de amint egy ideig ott álltam a mély sötétségben, egy olyan kerek,
kútalaku nyilásra bukkantam, aminőről már beszéltem. Elzárta félig egy
lezuhant pillér. Hirtelen megvillant agyamban egy gondolat. Hátha a
kútban tűnt el az a valami? Gyufát gyujtottam s lenézve a mélybe,
hosszukás fehér lényt láttam mozogni. Amint lefelé huzódott, ragyogó
nagy szemét mereven rám szegezte. Borzadály fogott el. Mintha emberfajta
pók lett volna. Lefelé kuszott a falon s most vettem csak észre, hogy az
aknában lefelé létraszerűen számos fémfok van a láb és a kéz számára. A
gyufa már a körmömre égett s kihullott kezemből. Esés közben kialudt.
Mire ujat gyújtottam, a kis szörnyeteg eltünt.
– Nem tudom, meddig ültem ott, belebámulva a kutba. Jó darabig nem fért
a fejembe, hogy az, amit láttam, emberféle volt. De lassacskán kezdett
az igazság derengeni bennem. Az ember nem maradt egy faj, hanem két
különböző állatfajra szakadt; s az én bájos felvilági gyermekeim nem
egyedüli leszármazói a mi nemzedékünknek, hanem az a halvány, ocsmány,
éjjeli lény is, amely elémbe került, az is örököse minden koroknak.
– A csillámló pillérekre s a földalatti szellőztetésről költött
elméletemre gondoltam. Kezdtem gyanítani valódi jelentőségüket. De hát,
tünődtem, hogy illett bele ez a lemur abba a rendszerbe, amelyet egy
teljesen egyensúlyba jutott szervezkedésről készítettem? Miképp függött
össze a szép felvilágiak gondatlan vidámságával? S mi rejlett ott lenn,
az akna tövében? A kút szélére ültem s biztatgattam magam, hogy nincs
mitől félnem, s hogy oda kell leereszkednem, ha minden nehézséget le
akarok küzdeni. S emellett nyomban rá irtóztam a leereszkedéstől!
Mialatt haboztam, egypár szépséges földfeletti emberke kergetőzőtt, a
napfényben szerelmeskedve, az árnyék felé. A férfi kergette a nőt,
virágokat dobálva rá futás közben.
– Mintha elszomorodtak volna, amint megláttak, kezemmel az eldőlt
pillérre támaszkodva s belebámulva a kút mélyébe. Nyilvánvalóan
kellemetlenül érintették őket ezek a nyilások, mert amint rámutatva
egyik nyilásra, megpróbáltam kérdezősködni róla kis embereimtől az ő
nyelvükön, láthatóan még inkább elkedvetlenedtek és elfordultak. De
gyufáim érdekelték őket s néhányat meggyujtottam mulattatásukra. Azután
ujra megpróbálkoztam a kúttal, de ujra hiába. Csakhamar utjukra engedtem
hát őket s elhatároztam, hogy visszamegyek Weená-hoz s lehetőleg tőle
tudok meg valamit. De gondolataim valósággal forrongtak már. Sejtelmeim
és benyomásaim zürzavarosan kavarogva uj rendbe igyekeztek illeszkedni.
Megvolt a kulcsom e kutak jelentőségéhez, a szelelő tornyokhoz, a
titokzatos kisértetekhez, arról nem is szólva, hogy mi a jelentése a
bronz-kapuknak és hogy mi történt az időgéppel! S lassan-lassan nagyon
határozatlanul derengeni kezdett bennem a megoldása annak a gazdasági
problemának, mely zavarba ejtett.