telepedtek, s intettek nekem is, hogy üljek le. Kecsesen s minden
teketória nélkül kézzel ették a gyümölcsöt, a héjat, a szárakat s egyéb
efélét beledobálva az asztalok oldalán levő kerek nyilásokba. Nem igen
kináltattam magamat én sem, mert éhes és szomjas voltam. Evésközben
kényelmesen szemügyre vehettem a csarnokot.
– Talán legjobban rozzant állapota lepett meg. A szines ablaküvegek, a
melyeket csupa mértani ábra diszített, több helyen ki voltak törve s a
csarnok alsó végén keresztben lelógó függönyöket vastag porréteg
borította. Bántotta szemem a szomszédos márványasztal letörött csücske
is. De azért az általános benyomás fölötte szines, festői volt. Lehetett
néhány száz emberke, aki ott ebédelt. A legtöbbje lehetőleg közelemben
telepedett le s érdeklődéssel nézegetett rám. Szemecskéjük kiragyogott
evés közben a gyümölcsök közül. A ruhája valamennyinek ugyanabból a
lágy, de azért erős selyemszövetből készült.
– Gyümölcs volt összes táplálékuk. A távoli jövő apró emberei szigoru
vegetariánusok voltak, s mig köztük éltem, bármennyire sóvárogtam a hus
után, gyümölcscsel kellett táplálkoznom nekem is. Később megtudtam, hogy
a ló, a marha, a juh, a kutya, mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De
a gyümölcs mind pompás volt, különösen az egyik – háromélű
hüvelyesfajta, lisztes béllel, – a melynek, úgy látszik, mig ott voltam,
folyvást tartott a szüretje. Ezt választottam ki fő ételemnek. Eleinte
meglepett a sok mindenféle gyümölcs és virág; de később megértettem
jelentőségüket.
– De eleget is beszéltem már gyümölcsebédemről a távoli jövendőben. Alig
csillapítottam le kissé étvágyamat, föltettem magamban, hogy határozott
kisérletet teszek emberkéim nyelvének a megtanulására. Világos volt,
hogy ez az első teendőm. Úgy látszott, legczélszerűbb lesz a gyümölcsön
kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egyet s próbát tettem egy csomó kérdő
hanggal és mozdulattal. Nagy ügygyel-bajjal tudtam csak velük megértetni
szándékomat. Eleinte meglepetve bámultak rám és szakadatlan
nevetgéléssel fogadták minden erőlködésemet; de az egyik göndör fürtü
kis teremtés úgy látszik hamarosan felfogta, mit akarok és többször
ismételt egy nevet. Fecsegtek s hosszasan magyarázgatták egymásnak
dolgaikat és mikor kiejteni próbálgattam nyelvük választékos kis
hangjait: udvariatlanul bár, de végtelen őszinteséggel mulattak rajtam.
De én, mint a tanitó a gyerekek között, állhatatos maradtam és csakhamar
vagy húsz főnévvel rendelkezhettem. Majd rátértem a mutató névmásokra,
végül megtanultam az „enni“ igét is. De a munka lassan haladt; a kis
emberek hamarosan elfáradtak és szabadulni iparkodtak kérdéseim elől,
úgy hogy jórészt kényszerűségből belenyugodtam abba, hogy tanítsanak
akkor és oly kis adagokban, a mint kedvük tartja. De nagyon is kis
adagokban volt csak kedvük a tanitásra s mint nemsokára tapasztaltam,
soha sem volt dolgom közönyösebb vagy könnyebben kimerülő emberekkel.
VI. Az emberiség alkonya.
– Csakhamar különös egy dolgot fedeztem föl kis gazdáimon; nem volt
bennök komoly érdeklődés semmi iránt. Első meglepetésükben kiváncsi
kiáltásokkal közeledtek felém, mint a gyermekek, vizsgálgatni kezdtek;
de hamarosan abbanhagyták s tovább ballagtak más játék után. Amint az
ebéd s első társalgási kisérletezésem véget ért, azt vettem észre, hogy
azok, a kik kezdetben körülfogtak, csaknem valamennyien eltávoztak.
– Furcsa dolog az is, mily hamar jutottam el oda, hogy ezeket az apró
emberkéket semmibe se vegyem. Amint jóllaktam, kimentem a bejáraton
keresztül ujra a napsütötte világba. Lépten-nyomon csatlakozott hozzám
egy pár apró embere a jövendőnek; követtek egy kis darabra, fecsegtek,
nevetgéltek körülöttem, s miután barátságosan kimosolyogták és
kiintegették magukat, távoztak ujra, rábizva engem saját
találékonyságomra.
– Esti nyugalom ömlött el a világon, a mint kiléptem a nagy csarnokból,
s az alkonyuló nap meleg fényében fürdött a táj. Az első pillanatra
zavaros egyvelegbe folyt össze előttem minden. Attól a világtól, amelyet
ismertem, teljes mértékben különbözött minden, minden, – még a virágok
is. A hatalmas építmény, a melyet magam mögött hagytam, széles mederpart
lejtőjén emelkedett. A Themze körülbelül egy mértföldnyi távolságban
hömpölygött mai medrétől. Elhatároztam, hogy fölmegyek egy
másfélmértföldnyire emelkedő domb tetejére, ahonnan jobban áttekinthetem
bolygónkat a mi Urunk nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendejében.
Mert ez volt az az idő, a melyet gépem kis óraműve mutatott.
– Séta közben figyelmesen gyüjtögettem magamban minden benyomást, hogy
ha csak lehetséges, megértsem azt a romokban heverő ragyogást, a melyben
a világot találtam, – mert valósággal romok közé jutottam. A domboldalon
kissé följebb például nagy rakás aluminiummal összeerősített
gránitkoczka hevert, meredek falak és törmelékrakások, a melyek között
gyönyörű pagodaszerű növényeket – valószinüleg csalánbokrokat – láttam;
de a levélzet, a melynek különös barna szine volt, elvesztette
szúróképességét. Láttam rögtön, hogy valami hatalmas, többé meg nem
határozható czélra emelt épület elhagyott maradványai közé jutottam. A
végzet úgy akarta, hogy később ezen a helyen tapasztaljak valami fölötte
különös dolgot, a mely először vezetett egy még különösebb fölfedezés
nyomára, – de ezt majd a maga helyén fogom elmondani.
– Amint, hirtelen gondolattól megkapatva körülnéztem a kis fensikról,
ahol megpihentem, láttam, hogy kisebb házaknak sehol semmi nyoma. Mintha
a családi ház, s talán a háztartás is, teljesen megszünt volna. A
zöldben itt-ott palotaszerü épületek voltak, de a ház és villa, angol
tájaink eme jellemző vonásai, teljesen eltüntek.
– Kommunizmus – szóltam magamban.
– S ennek nyomában másik gondolatom támadt. Rápillantottam a hat-hét
apró lényre, a kik idáig követtek. S egy szempillantás alatt
észrevettem, hogy valamennyinek egyforma öltözete, egyforma lágy,
szőrtelen arcza s egyforma lányos, gömbölyded lába van. Tán különösnek
tünhetik föl, hogy eddig nem vettem ezt észre. De oly különös volt
körülöttem minden. Most elég tisztán láttam a tényt. Öltözetben s a
hajzat és a viselkedés mindamaz eltéréseiben, a melyek a két nemet
egymástól manapság megkülönböztetik, ezek az emberkék teljesen hasonlók
voltak. S a gyermekek, mintha csak miniature kiadásai lettek volna
szülőiknek. Ugy láttam, hogy annak a kornak a gyermekei – legalább
fizikailag – fölöttébb koraérettek voltak, s véleményem később csakugyan
teljesen igaznak bizonyult.
– Látva a kényelmet és a biztonságot, a melyben ez a népség élt,
éreztem, hogy az ember nem is várhatott egyebet, mint a két nemnek ezt a
teljes hasonlóságát; mert a férfi ereje, a nő gyöngesége, a család
intézménye s a foglalkozások elkülönülése pusztán a fizikai erő
korszakának harczias követelményei. Ahol a népesség egyensulyba jutott
és bőségben él, a sok gyermek inkább baj, mint áldás az államra nézve.
Ahol az erőszak ritka s a magzatokat nem fenyegeti veszedelem, ott
kevesebb szükség van – vagy inkább nincs is szükség – erős családi
életre s a két nemnek a gyermekszükségletekből eredő különválása
megszünik. Van ennek némi nyoma már manapság is, s a jövendő teljesen
beváltotta ezt a föltevést. Hangsulyozom, hogy akkor így okoskodtam.
Később be kellett látnom, mily távol esett okoskodásom a valóságtól.
– Mialatt ily módon eltünődtem, csinos kis alkotmány vonta magára
figyelmemet. Kupolával födött kúthoz hasonlított. Futólag az ötlött az
eszembe, mily különös, hogy még mindig vannak kutak s azután tovább
szőttem elmélkedésem fonalát. A domb teteje felé nem volt több nagy
építmény, s mivel úgy látszik, csodás kitartással gyalogoltam, nemsokára
az esett meg velem, hogy legelőször egyedül maradtam. A szabadság s a
kalandvágy furcsa érzetével folytattam utamat a domb csúcsa felé.
– A domb tetején valami ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre
akadtam. Helyenkint vöröses rozsda marta s félig lágy mohába sülyedt.
Kartámaszai griff-fejek formájára voltak vágva és faragva. Ráültem s
szétnéztem messze elterülő öreg világunkon e hosszura nyúlt nap
alkonyában. Életemben ez volt a legkedvesebb, legszebb látvány. A nap
lebukott már a szemhatár alá. Az egész nyugat aranyszinben égett, melyet
bibor és kárminpiros vizszintes sávok barázdáltak. Alant a Themze
völgye, melyben mintha csiszolt aczélszalag lett volna a folyam.
Említettem már, hogy a zöld lombok között hol romokban heverő, hol meg
lakott paloták tarkállottak.
– Itt-ott egy-egy fehér, vagy ezüstös szobormű emelkedett ki a föld
rengeteg, puszta kertjéből, imitt-amott egy-egy kupola vagy obeliszk
meredt függélyesen a magasba. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, a
földmivelésnek nyoma sem volt. Az egész föld egy kertté vált.
– Nézegetés közben tovább szőttem magamban a látott dolgok magyarázatát,
amely az este körülbelül a következő módon alakult ki elmémben. (Később
rájöttem, hogy csak a féligazságot találtam el, vagy inkább, hogy az
igazságnak csupán egyik oldala csillant meg előttem.)
– Ugy tetszett, hogy véletlenül az emberiség hanyatló korszakába
jutottam bele. A vöröses alkonyat az emberiség alkonyára terelte
gondolataimat. Eleinte különös következménye kezdett előttem
kidomborodni annak a társadalmi erőfeszítésnek, amelyben jelenleg benne
vagyunk. S ha meggondoljuk, ez a következmény tényleg elég logikus. Az
erő a szükség eredménye; a biztonság a gyöngeség istápolója. A lét
föltételeinek javítására irányuló munka – az igazi müvelődési folyamat,
amely az életet egyre biztosabbá teszi – szünet nélkül hatványozódott.
Az egyesült emberiség diadalt diadalra aratott a természet fölött. Sok
minden – ma még csak pusztán álom – tervvé vált, megfontolt kivitelre
került és megvalósult. S az aratás – az volt, amit láttam!
– Annyi tény, hogy a mai kor egészségügye és földmivelése még nagyon
kezdetleges. Korunk tudománya kis területet foglalt még el csak az
emberi betegségek mezejéből; de hódítását folytatja biztosan és
állhatatosan. Földmivelésünk és kertészetünk kipusztít itt-ott egy-egy
füvet, művelés alá fog vagy husz hasznos növényt; de a többi növényt, a
legnagyobb részt, saját erejére bizza a létért való küzdelemben.
Nemesítjük kedvencz növényeinket és állatainkat – s mily csekély ezeknek
a száma! – fokozatosan kiválasztva a tenyésztésre alkalmasakat. Szert
teszünk majd valami jobbfajta uj őszi baraczkra, majd valami szőlőre,
hol valami illatosabb, nagyobb virágra, hol egy-egy megfelelőbb
marhaválfajra. Fejlesztjük valamennyit lassan-lassan, mert eszméink
határozatlanok és tapogatódzók, tudásunk pedig nagyon szűkkörű, mivel
maga a természet is félénkké és lassuvá válik ügyetlen kezeink között.
Valamikor mindez jobban, egyre jobban fog szerveződni. Az ár nyomulása
ez keresztül az örvényeken. Az egész világ értelmes lesz, művelt és
együttműködő, a természet leigázása mindegyre gyorsabban és gyorsabban
fog haladni. S végre, bölcsen és gondosan egyensulyba hozzuk ujra
életszükségleteinkkel az állati és növényi életet.
– Mind ennek meg kellett, és jól meg kellett történnie: valósággal
minden időben, az idő ama végtelen folyama alatt, amelyen gépem
keresztül szökkent. A légben nyoma sem volt szúnyogoknak, a földön nyoma
sem volt giz-gaznak, gombáknak. Mindenfelé gyümölcs meg gyümölcs volt és
sok fajta illatos, szebbnél-szebb virág; ragyogó pillangók röpködtek
ide-oda. A bajt előző orvosi tudomány eszményképe megvalósult. A
betegségek ki voltak írtva. Ott tartózkodásom alatt nyomát sem láttam
semmiféle ragályos kórnak. S később el kell majd mondanom, hogy még a
rothadás és a megsemmisülés folyamatát is gyökeresen átalakították ezek
a változások.
– Megvalósultak a társadalmi diadalok is. Láttam, hogy az emberiség
fényes palotákban lakik, ragyogó ruhákban jár s amint eladdig
tapasztaltam, semmit sem dolgozik. Küzdelemnek, sem társadalminak, sem
gazdaságinak, hire-hamva sem volt. Az üzlet, a hirdetés, a közlekedés,
az a kereskedelem, amely a mi világunk lényege, eltünt mindenestül.
Érthető, hogy ott, azon az aranyos estén, a társadalmi paradicsom
gondolata ötlött eszembe önkénytelenül. A népesség szaporodásának nehéz
problemáját, úgy sejtettem, megoldották s a népesség számbelileg többé
nem szaporodott.
De a viszonyok eme változásával szükségszerűleg együtt járt a
változáshoz való alkalmazkodás. Vajjon, ha a biologia tudománya nem
tévedések tömkelege, mi az emberi értelem és erő oka? A küzdés és a
szabadság; ezek éltetik a tevékenyt, az erőset és a ravaszt, s ezek
szorítják falhoz a gyöngét; ezek jutalmazzák az arravalók becsületes
szövetkezését, az önmegtartóztatást, a türelmet és a határozottságot. S
a család intézménye, s a család körén belül támadó lelki indulatok, a
szenvedelmes féltékenység, a gyermek gyöngéd szeretete, a szülői
önmegtagadás, mindez megleli támaszát és igazolását a magzatokat
fenyegető veszedelmekben. Most hol vannak ezek a fenyegető veszedelmek?
Keletkezőben van s egyre nő valamelyes közérzület a háztartási
féltékenység, az anyai szeretet szenvedelme, minden fajta szenvedelem
ellen. Mindez ma már szükségtelen dolog, kellemetlenül érint, hajdankori
vadságunk maradványa, diszharmóniát visz bele finomult, kellemes
életünkbe.
– Rágondoltam e nép fizikai gyöngeségére, értelmetlenségére, s azokra a
hatalmas, ragyogó romokra, s mindez csak megerősítette bennem a
természet tökéletes leigázásba vetett hitemet. Mert a harcz után jön a
nyugalom. Az emberiség erős volt, erélyes és eszes, és bőséges
életerejét arra használta, hogy módosítsa a körülményeket, melyek között
élt.
– S most bekövetkezett a változott körülmények visszahatása.
– A tökéletes kényelem és biztosság uj állapotában az a nyughatatlan
erély, mely bennünk erő, gyöngeséggé válik. Korunkban is némely hajlam
és vágy, mely valaha szükséges volt az élet fentartásához, állandó
forrása az elbukásnak. A testi bátorság és a harcz kedvelése például
ahelyett, hogy használna, inkább kárára van a művelt embernek. S oly
államban, mely eljutott a teljes egyensuly és biztosság állapotába,
nincs helye hatalomnak, sem a szelleminek, sem a fizikainak. Az volt a
véleményem, hogy abban a világban megszámlálhatatlan esztendők óta nem
fenyegetett veszedelemmel sem harcz, sem magánerőszak, sem fenevad, sem
pusztító kór, amely erős szervezetet kivánt volna, és nem volt szükség
munkára sem. Ily életre az, amit mi gyöngének mondunk, épp oly jól fel
van szerelve, mint az erős; valósággal nincs is többé gyönge. Sőt a
gyönge fölszerelése jobb, mint az erősé; mert ezt folyton kinozná
tettereje, amelynek nem volna hol érvényesülnie. Bizonyos, hogy az
épületek ritka szépsége a most már czéltalan emberi erély végső
fellobbanásának eredménye volt, mielőtt az emberiség tökéletes
összhangba jutott volna az élet körülményeivel, – a virágzás ama diadal
nyomán, amely bevezette az utolsó nagy békét. Ez volt mindenkor a
tetterő sorsa biztonság idején; művészetre, szeretkezésre adja magát, és
csakhamar elkövetkezik a bágyadás, az elsatnyulás.
– Végül elhal ez a müvészi törekvés is – elhalt csaknem végképp abban a
korban, amelybe jutottam. Virágokkal ékesíteni magukat, tánczolni,
énekelni a verőfényen: ennyi maradt s egyéb semmi a művészi szellemből.
Sőt bele kellett vesznie ennek is végül a megelégedettség teljes
tétlenségébe.
– Bennünket folyton élesít a fájdalom és a szükség köszörűköve s ime itt
mintha az a gyülöletes köszörűkő összetört volna.
– Amint a növekvő homályban ott álldogáltam, azt gondoltam, hogy ez az
egyszerü magyarázat a kulcsa a világ problemájának, ez a kulcsa eme
pompás kis teremtmények minden titkának. Lehet, hogy azok az akadályok,
melyeket a népesség túlszaporodása ellen kieszeltek, oly pompásan
beváltak, hogy számuk nem maradt állandó sem, hanem inkább csökkent. Ez
megmagyarázná az elhagyott romokat. Nagyon egyszerü volt a magyarázatom
s elég valószinű – úgy, mint a legtöbb rossz elmélet!
VII. Váratlan csapás.
– Amint ott álltam, elmélkedve az ember eme túlságosan tökéletes
diadalán, feltűnt keleten, ezüst fényözönben, sárgán a teli hold. Lenn
megszünt a csillogó kis alakok mozgása, bagoly suhant el mellettem
nesztelenül, s az éjszaka hidege megborzogatott. Elhatároztam, hogy
lemegyek a dombról s fekvőhelyet keresek.
– Azután az épület után néztem, amelyet már ismertem. S ekkor szemem
ráakadt a bronzalapzatra helyezett fehér szfinx alakjára, amely egyre
tisztábban látszott, amint a kelőhold világa felragyogott. Láttam
mellette az ezüstös nyirfát. Ott volt a rododendron-bokrok sürüje,
sötéten a sápadt fényben, s ott volt a kis tisztás. Odanéztem ujra a
tisztásra. Furcsa kétség dermesztett meg kényelmemben. „Nem – szóltam
magamban nekibátorodva – nem ez volt az a tisztás.“
– De az a tisztás _ez_ volt. Mert a szfinx fehér, foltos arcza arrafelé
fordult. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amint ez a meggyőződés
gyökeret vert bennem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt!
– Egyszerre, mintha végigvágnak az ember arczán, előttem állt az a
lehetőség, hogy elvesztem saját koromat, hogy itt maradok gyámoltalanul
ebben a különös, uj világban. Maga a puszta gondolat is valóságos
fizikai érzés volt. Éreztem, hogy torkonragad s megakasztja
lélekzetemet. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el s
hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre
buktam s felhasítottam arczomat; nem vesztegettem az időt arra, hogy
elállítsam a vérzést, hanem felugorva futottam tovább s a meleg vér
lecsöpögött arczomról a vállamra. Mialatt futottam, egyre ezt
mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a
bokrok közé.“ De azért rohantam teljes erőmből. Az egész idő alatt
tudtam azzal a bizonyossággal, mely olykor rettentő félelmet keltve
nehezedik rá a lélekre, tudtam, hogy efféle bizakodás tiszta őrültség;
tudtam ösztönszerüleg, hogy a gépet eltávolították hatalmam köréből.
Kinosan lélekzettem. Azt hiszem, a dombtető és a kis tisztás közti
mintegy két mértföldnyi utat tiz percz alatt befutottam. Pedig nem
vagyok már fiatal legény. Futásközben hangosan átkoztam magam, hogy
gyanutlan esztelenségemben elhagyhattam gépemet; ezzel is alaposan
fogyasztottam lélekzetemet. Hangosan kiabáltam, de nem felelt senki. Nem
mocczant élőlény az egész holdfényes világban.
– Amint a tisztásra értem, láttam, hogy a legrosszabb, amitől féltem,
való. A gépnek hire-hamva sem volt. Éreztem, hogy erőm fogy s kiver a
hideg, amint láttam a bokrok fekete sűrűsége között az üres területet.
Körülnyargaltam őrjöngve a tisztást, mintha a gép valamelyik szögletben
lehetett volna elrejtve, azután hirtelen megálltam, hajamat tépve
kezeimmel. Fölém tornyosodott a bronz alapzatra helyezett szfinx,
fehéren, fényesen, foltosan, a kelő hold világában. Mintha gúnyosan
mosolygott volna rémületemen.
– Talán megvigasztalódhattam volna abban a gondolatban, hogy az apró
emberkék valami födött helyre tolták be gépezetemet, ha nem lettem volna
meggyőződve arról, hogy úgy fizikai, mint szellemi erejük teljesen
elégtelen ilyesmire. Ami megrémített, az valami eleddig nem is sejtett
hatalom érzete volt, amelynek váratlan közbelépte eltüntette
találmányomat. De egy dolgot bizonyosan tudtam: hacsak valamely későbbi
kor nem állította elő pontos mását, a gép az időben nem mozoghatott. Az
emeltyűk ráillesztésének módja – majd később megmutatom nektek – oly
bonyolult volt, hogy ha az emeltyűk le voltak véve, nem tudott bánni
senki a géppel. A gép mozgott s el volt rejtve, de csak a _térben_. De
ha így is volt, vajjon hol lehetett?
– Azt hiszem, félig-meddig megőrültem. Emlékszem, hogy szenvedélyesen
ide-oda futkostam a szfinx körül a holdfényben uszó bokrok között s
fölriasztottam valami fehér állatot, amelyet a félhomályban kis őznek
tartottam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig csapkodtam
összeszorított öklömmel a bokrokat, míg a letördelt galyak össze nem
vagdalták csuklómat, úgy hogy csurgott a vérem. Majd zokogva és dühöngve
gyötrelmemben, lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma,
elhagyott volt. Elcsusztam az egyenetlen padlón s felbuktam úgy az egyik
malachit-asztalban, hogy majd eltört a sincsontom. Gyufát gyujtottam s
áthatoltam a poros függönyön, amelyet már említettem.
– A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele vánkosokkal,
amelyeken vagy husz kis emberke aludt. Bizonyos, hogy nagyon
elcsodálkoztak, amint tagolatlanul kiabálva, a nyugodt sötétségből a
serczegő gyufa fénye mellett hirtelen előbukkantam. Mert ők már nem
ismerték a gyufát. – Hol van az időgépem? kezdtem kiáltva, mint a
haragvó gyerek és egymásután megragadtam és fölráztam őket. Nagyon
különösen érezhették magukat. Egynehányan nevettek, de a legtöbbje
szörnyü rémült arczot vágott. Amint ott álltak körülöttem, hirtelen az
jutott eszembe, hogy a fenforgó körülmények között az, amit tettem, a
legnagyobb ostobaság volt. A félelem érzetét próbáltam bennük
föleleveníteni; mert nappali viselkedésükből következtetve úgy
gondoltam, hogy félni már elfelejtettek.
– Hirtelen eldobtam a gyufát s fellökve utamban az egyik emberkét,
kibotorkáltam a nagy ebédlő-csarnokon keresztül ujra a holdfénybe.
Hallottam, hogy ijedten kiabálnak s apró lábacskáik botorkálva ide-oda
tipegnek. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, mialatt a hold fölfelé
emelkedett az égboltozaton. Azt hiszem, veszteségem váratlansága
őrjített meg. Mintha reménytelenül kiszakadtam volna saját fajomból, –
ott álltam, mint valami idegen állat az ismeretlen világban. Közbe-közbe
bizonynyal ujra kitört dühöngésem; sikoltoztam s átkoztam Istent és
végzetemet. Emlékszem, hogy a kétségbeesés egész hosszu éjjele alatt
szörnyü fáradságot éreztem tagjaimban; emlékszem, hogy megvizsgáltam a
legképtelenebb helyeket; tapogatództam a holdvilágos romok között s a
fekete, árnyékos helyeken különös lényekhez ért a kezem.
– Emlékszem, hogy végül ott hevertem a földön a szfinx közelében;
zokogtam végtelen nyomoruságomban s haragudtam, hogy esztelenül ott
hagytam a gépet, holott lett volna elég erőm arra, hogy magammal vigyem.
Nem maradt számomra más, csak nyomoruság. Majd elaludtam. Mikor
fölébredtem, világos nappal volt s egy pár veréb ugrándozott közelemben
a pázsiton.
– Felültem az üde reggeli levegőben s iparkodtam kitalálni, hogy
jutottam oda s mért érzem magam annyira elhagyatottnak és
kétségbeesettnek. Csakhamar tisztán emlékeztem mindenre. A napfény
tiszta világosságában világosan láttam magam is a dolgokat. Beláttam
éjszakai dühöngésem vad ostobaságát s okosan tudtam elmélkedni. Tegyük
föl, hogy a gép végkép elveszett, – talán megsemmisült. Az volt a
legczélszerübb, hogy nyugodt legyek és türelmes, tanulmányozzam
embereimet s tiszta képet nyerjek arról, hogy következett be veszteségem
és hogy tehetnék szert új anyagra és eszközökre, úgy hogy végül esetleg
új gépet készíthessek. Ez volt egyetlen reményem – nyomorult remény, de
mégis jobb, mint a kétségbeesés. Aztán meg az a világ, melybe jutottam,
tagadhatatlanul szép és érdekes világ volt.