AZ IDŐGÉP.
IRTA
H. G. WELLS.
FORDITOTTA
MIKES LAJOS.
BUDAPEST.
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA.
Minden jog fentartva.
38–1900. Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.
I. Bevezetés.
Az időjáró (legjobb, ha igy nevezzük) titokzatos fejtegetésekbe mélyedt.
Szürke szeme csillogott, meg-megvillant, s arcza, mely rendszerint
sápadt volt, kipirult, megelevenedett. A tűz vidáman égett s az
ezüstlíliomokból sugárzó lágy, fehér fény keresztülszűrődött a
poharainkban gyöngyöző s elenyésző buborékokon. Székeink – az időjáró
szabadalmai – átöleltek, dédelgettek, úgy hogy nem is éreztük, hogy
ülünk. Az a kényelmes, ebédutáni légkör fogott körül, melyben a
gondolat, ledobva a pontosság békóit, bájos szabadsággal száguld ide s
tova. Ily módon beszélt ő is nekünk, sovány mutatóujjával jelezve a
fordulatokat, mialatt ott ültünk s lustálkodva csodálkoztunk szelleme
termékenységén s azon a komolyságon, amelylyel ezt az uj paradoxont –
mert annak tartottuk – fejtegeti.
– Figyeljetek jól ide, mert szembe kell szállnom néhány csaknem
általánosan elfogadott gondolattal. Például, az egész geometria, ahogy
az iskolában tanítják, téves felfogáson alapul.
– Nem lesz sok, ha ennyit kivánsz tőlünk bevezetésül? – szólt közbe a
vitatkozó hajlamu, vörös Filby.
– Eszem ágában sincs azt kivánni, hogy bármit is elfogadjatok kellő
megokolás nélkül. Csakhamar be fogtok látni annyit, amennyire szükségem
van. Azt természetesen tudjátok, hogy a matematikai vonalnak – egy
vastagság nélküli vonalnak, – nincs érzéki léte. Ezt tanultátok, nemde?
Épp igy nincs a matematikai síknak sem. Ezek puszta elvonatkozások.
– Ugy van, szólt a psychologus.
– Nem lehet továbbá érzéki léte oly koczkának sem, amelynek csak
szélessége, hossza és vastagsága van.
– Nem áll, szólt Filby. Bizonyos, hogy a tömör testek érzékelhetők.
Minden létező…
– Igy gondolkozik a legtöbb ember. De várj csak egy pillanatig.
Érzékelhető-e valamely _időtlen_ koczka?
– Nem értelek, szólt Filby.
– Lehet-e érzéki léte oly koczkának, amely végtelen kis ideig sem tart?
Filby elgondolkozott. – Nyilvánvaló – folytatta az időjáró, – hogy az
érzéki léthez minden testnek négy méretre van szüksége; hosszuságra,
szélességre, vastagságra és – tartósságra. De testünk természetes
gyarlósága folytán, a melyet nyomban kifejtek, nagy hajlamunk van arra,
hogy ezt a tényt ne vegyük észre. Valósággal négy méret van, a három
térméret és a negyedik méret – az idő. Mindazonáltal megvan az emberben
az a hajlandóság, hogy a három előbbit helytelenül különböztesse meg az
utóbbitól, pusztán azért, mert tudatunk véletlenül ez utóbbi irányában
mozog éltünk kezdetétől fogva életünk végeig.
– Ez – szólt egy ifjú legényke, miközben görcsösen erőlködött, hogy
czigarettáját ujra meggyujtsa a lámpa fölött, – ez… valóban fölötte
világos.
– Már most nagyon feltünő dolog, mennyire nem vették ezt a tényt
figyelembe, – folytatta az időjáró, alig észrevehetően elmosolyodva. –
Valósággal ez a negyedik méret, bár sokan, akik beszélnek a negyedik
méretről, nem tudják, hogy ez az. Nem egyéb, mint az idő szemléletének
sajátságos módja; _nincs más különbség az idő s a többi három térméret
között, csak az, hogy tudatunk az idő irányában mozog_. De akadtak
bolondok, akik helytelenül fogták fel ezt a gondolatot. Bizonyára
mindnyájan hallottátok, mit mondanak erről a negyedik méretről?
– Én nem hallottam, szólt a vidéki polgármester.
– Röviden igy áll a dolog. Matematikusaink szerint a térnek három mérete
van: hosszusága, szélessége és vastagsága, s a tér mindenkor
meghatározható három derékszögű sík viszonyával. De nehány bölcselkedő
azt kérdezte, miért van éppen _három_ mérete, mért ne volna a három
méreten kivül más merőleges irány is a térben? – s megpróbáltak
négyméretű geometriát szerkeszteni. Egy hónapja lehet, hogy Newcomb
Simon tanár erről tartott előadást a new-yorki matematikai társaság
ülésén. Tudjuk, hogy kétméretű sik felületen ábrázolhatunk háromméretű
tömör testeket. Már most ezek az urak azt gondolták, hogy háromméretű
idomokkal hasonló módon ábrázolhatnak négyméretűt, ha meg tudnak
birkózni a négyméretű távlattannal. Megértettetek?
– Azt hiszem igen, dörmögött a vidéki polgármester s összeránczolva
homlokát, mély szemlélődésbe merült, miközben ajka meg-megrándult,
mintha rejtelmes szavakat ismételgetne.
– Igen, azt hiszem, most már értem, szólt egy idő mulva, futólag szinte
átszellemülve.
– Nem tagadom, magam is foglalkoztam egy ideig ezzel a négyméretű
geometriával. Rájutottam néhány érdekes eredményre. Például, itt van egy
csomó arczkép. Nyolczéves, tizenötéves, tizenhétéves, huszonhároméves
ember arczképe és így tovább. Mindezek nyilvánvalóan úgy tekinthetők,
mintha valamely emberi lénynek, amely négy méretében állandó és
változhatatlan, a háromméretű ábrázolásához tartozó metszetek volnának.
– A tudományos világ, – folytatta az időjáró – miután a mondottak
megemésztésére rövid szünetet engedett, – tisztában van azzal, hogy az
idő nem egyéb, mint bizonyos fajta tér. Ime itt van egy népszerű
tudományos ábra, egy időjelentés. Ez a vonal, a melyet ujjammal jelzek,
mutatja a barométer ingadozását. Tegnapelőtt ilyen magas volt,
tegnapelőtt éjszaka esett, ma reggel ujra emelkedett s így szállt
lassacskán fölfelé, egészen eddig. Bizonyos, hogy a higany nem járta be
ezt a vonalat a tér általánosan ismert méretei közül egyiknek az
irányában sem. De bizonyos az is, hogy bejárta ezt a vonalat, s ebből az
következik, hogy ez a vonal az időméret irányába esik.
– De – szólt az orvos, rámeredve egy széndarabra a tűzben, – ha az idő
csakugyan nem egyéb, mint a tér negyedik mérete, mért tekintik, illetve
mért tekintették mindig olyasvalaminek, ami különbözik a tértől? S mért
nem mozoghatunk ide-oda az időben is úgy, mint a tér bármelyik más
irányában?
Az időjáró mosolygott. – Teljesen bizonyos, hogy szabadon mozoghatunk a
térben? Jobbra és balra mehetünk, hátra és előre elég szabadon
mozoghatunk, s az emberek meg is tették ezt mindenkor. Megengedem, hogy
két méret irányában szabadon mozgunk. De hogy mozgunk fölfelé és lefelé?
A nehézkedés akadályoz ebben.
– Nem egészen, – szólt az orvos. – Hát a léghajók?
– De mikor még nem volt léghajó, nem tudtunk függélyes irányban mozogni,
ha eltekintünk az ugrándozástól s a felület egyenlőtlenségeitől.
– De egy kissé mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni, – szólt az
orvos.
– Könnyebben, sokkal könnyebben lefelé, mint fölfelé.
– De az időben egyáltalán véve nem mozoghatunk; a jelen pillanattól nem
válhatsz el.
– Édes, jó uram, éppen ebben nincs igazad. Éppen ebben nincs igaza az
egész világnak. Szüntelenül elválunk a jelen pillanattól. Szellemünk,
amely anyagtalan és kiterjedés nélkül való, a bölcsőtől kezdve a sírig
egyenlő gyorsasággal mozog az időméret irányában. Ugy, amint lefelé
utaznánk, ha életünket ötven mértföldnyi magasságban kezdenők meg a föld
felszine fölött.
– De a legnagyobb nehézség az – vágott közbe a psychologus, – hogy mig a
tér minden irányában mozoghatsz ide-oda, addig az időben mozdulni sem
tudsz.
– Ez a magva nagy fölfedezésemnek. De nincs igazad, ha azt mondod, hogy
az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken visszaidézek
emlékezetembe valami mult eseményt: visszamegyek arra a pillanatra,
amelyben történt; ilyenkor, amint mondjátok, máshol jár az eszem. Hátra
ugrom egy pillanatra. Természetesen nincs módunkban megmaradni a multban
hosszabb ideig, mint ameddig például a vadember vagy valamely állat
megmaradhat hat láb magasságban. De művelt ember ebben a tekintetben már
fölülmulja a vadat. Léghajóban mehet fölfelé a nehézkedés ellenére is.
Mért ne remélje tehát azt, hogy végül képes lesz megállni vagy mozgását
gyorsitani az időméretben, sőt ha ugy tetszik, képes lesz visszafordulni
s ellenkező irányban is utazni?
– Oh, ez már – kezdte Filby, – mégis…
– Miért nem? – szólt az időjáró.
– Ez nem fér össze az észszel,… szólt Filby.
– Miféle észszel? – kérdezte az időjáró.
– Okoskodással azt is bebizonyithatod, hogy a fehér fekete, – szólt
Filby; – de azért engem sohasem fogsz meggyőzni róla.
– Meglehet, – szólt az időjáró. – De most már kezditek látni, mily
irányban foglalkoztam a négyméretű geometriával. Régóta volt sejtelmem
olyan gépről, –
– Amelylyel utazni lehet az időben! – kiáltott közbe az ifju legényke.
– Amely utazhat tetszés szerint a tér és idő minden irányában, amint a
gépész akarja.
Filby beérte azzal, hogy felkaczagott.
– De vannak kisérleti bizonyitékaim, – szólt az időjáró.
– Pompás eszköz volna a történetiró számára, – jegyezte meg a
psychologus. – Az ember visszautazhatnék a multba, hogy igazolja például
a hastingsi csatáról elfogadott adatokat!
– Nem gondolod, hogy kissé nagy feltünést keltenél? – szólt az orvos. –
Őseinknek nem nagy türelmük volt az anakronizmusok iránt.
– Az ember magának Homérosnak és Plátónak a szájából tanulhatna görögül
– vélekedett az ifju legényke.
– De akkor meg is buktatnának ám a szigorlaton. A német tudósok annyira
kimüvelték már a görög nyelvet.
– Hát akkor ott van a jövő, – szólt az ifju legényke. Nem is rossz, ha
az ember elgondolja! Elhelyezhetné összes pénzét, ott hagyná jó kamatra,
hadd szaporodjék, s azután rohanna előre hanyatt-homlok!
– Hogy fölfedezzen oly társadalmat, – szóltam én, – amely szigoruan
kommunisztikus alapon áll.
– Valamennyi tulzó, vad elmélet közül – kezdte a psychologus.
– Magam is gondoltam, s azért nem is beszéltem róla soha, mig csak…
– Van rá kisérleti bizonyitékod? – kiáltottam. – Igazolni akarod ezt?
– Lássuk a kisérletet! kiáltott Filby, – akinek elméje kezdett már
kifáradni.
– Lássuk mindenesetre a kisérletet, – szólt a psychologus, bár tudom,
hogy humbug csak az egész.
Az időjáró mosolyogva körülnézett. Majd egyre szeliden mosolyogva, s
kezét nadrágja zsebébe mélyitve, lassan kiballagott a szobából.
Hallottuk, amint papucsában végigcsoszogott a laboratoriumába vezető
hosszu folyosón.
A psychologus ránk tekintett.
– Kiváncsi vagyok – szólt, – mi lesz ebből?
– Valami szemfényvesztés, szólt az orvos. Filby pedig el akart mondani
valamit egy bűvészről, akit Burslemben látott; de alig kezdett bele, az
időjáró visszatért, s Filby anekdótája máskorra maradt.
II. A gép.
Az időjáró csillámló érczalkotmányt tartott kezében. Meglepő finom munka
volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Elefántcsont s valami átlátszó
jegeczes anyag volt benne. S most világosságra kell törekednem, mert az,
ami következik, – hacsak bele nem nyugszunk az időjáró magyarázatába –
teljességgel megfoghatatlan. A szobában mindenfelé nyolczszögletű kis
asztalkák álltak. Az időjáró megfogta az egyiket s két lábát a kandalló
szőnyegére támasztva, a tűzzel szemben helyezte el. A gépecskét rátette
erre az asztalra. Azután odahúzott egy széket és ráült. Az asztalkán nem
volt más, csak a gép meg egy kis ernyős lámpa, amelynek ragyogó fénye
teljesen megvilágitotta a kis gépmintát. Köröskörül mintegy tizenkét
gyertya lobogott, kettő a kandalló szegélyzetére állitott
rézgyertyatartóban, a többi pedig a falon, ugy hogy a szoba fényben
uszott. Én a tűzhöz legközelebb, alacsony karosszékben ültem, amelyet
ugy előre huztam, hogy csaknem az időjáró és a kandalló közé kerültem.
Filby mögötte ült s válla fölött nézett az asztalra. Az orvos és a
polgármester jobbról, a psychologus pedig balról oldalvást ügyelt rá. Az
ifju legényke a psychologus mögött ült. Mindnyájan feszülten figyeltünk.
Szinte hihetetlennek tartom, hogy ily körülmények között áldozatul
eshettünk volna bármi ravaszul kieszelt és bármi ügyesen végrehajtott
szemfényvesztésnek.
Az időjáró ránk s rólunk a gépecskére tekintett.
– Nos? – szólt a psychologus.
– Ez a kicsiség – szólt az időjáró az asztalra könyökölve s kezeit
összeszorítva a készülék fölött, – csak minta. Tervezetem oly géphez,
amelylyel be lehet utazni az időt. Bizonyosan észrevettétek, hogy
oldalról nézve nagyon különös s e körül a rudacska körül oly furcsán
csillámlik, mintha valamiképpen természetfölötti volna. (Rámutatott
ujjával erre a részre.) Nos, ez itt egy kis fehér emeltyű, s ez itt egy
másik.
Az orvos fölemelkedett székéről s belebámult a készülékbe.
– Gyönyörü munka, – szólt.
– Két évig dolgoztam rajta, – felelt az időjáró. – Majd, miután
valamennyien utánoztuk az orvos példáját, igy folytatta: – Most arra
kérlek benneteket, értsétek meg jól, hogy ez az emeltyű, ha leszorítják,
a jövőbe küldi a siklásnak eredő gépet; ez a másik pedig ellentétes
irányt ad a mozgásnak. Ez a nyereg jelzi az időjáró utas ülőhelyét.
– Majd mindjárt lenyomom az emeltyűt s a gép utra fog kelni. Elsiklik a
jövendőbe s eltünik. Jól nézzetek ide. Nézzetek az asztalra is s
győződjetek meg róla, hogy szó sincs szemfényvesztésről. Nem szeretném
ezt a mintát megsemmisíteni csak azért, hogy azután szemfényvesztőnek
mondjatok.
Körülbelül egy másodpercznyi szünet állt be. A psychologus, ugy látszik,
akart valamit mondani nekem; de azután mást gondolt. Végre az időjáró
kinyujtotta ujját az emeltyű felé. – De nem, – szólt hirtelen. – Add
csak ide a kezed. S a psychologushoz fordulva, megfogta kezét s igy
szólt hozzá: – Nyujtsd ki a mutatóujjadat. Ugy hogy maga a psychologus
volt az, aki az időgép mintáját határtalan utjára bocsátotta. Láttuk
mindnyájan, amint az emeltyű fordult. Föltétlenül bizonyos, hogy nem
történt szemfényvesztés. Kis léghuzam támadt, s a lámpa lángja
fellobogott. A kandallón az egyik gyertya elaludt, s a kis gépezet
hirtelen elkezdett körben lengeni, elmosódóvá vált, tán egy
szempillantásig olyan volt, mint valami kisértet, mint valami lágy
csillogásu ércz- és elefántcsont-örvény; azután távozott – elenyészett!
Az asztalkán nem maradt más, mint a lámpa.
Valamennyien némán álltunk egy pillanatig. Majd Filby megszólalt: –
Boszorkányság!
A psychologus, amint bámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá
pillantott, mire az időjáró kedélyesen felkaczagott. – Nos? – szólt, a
psychologus kérdését utánozva. Azután felkelt, a kandalló peremén fekvő
dohányszelenczéhez ment, s háttal felénk, elkezdte tömni pipáját.
Egymásra bámultunk. – Ugyan kérlek – szólt az orvos, nem tréfálsz
velünk? Komolyan azt hiszed, hogy az a gép utra kelt az időben?
– Mindenesetre – felelt az időjáró, lehajolva, hogy meggyujtsa a tűzben
fidibuszát. Azután pipára gyujtva megfordult s a psychologusra
tekintett. (A psychologus, hogy lássuk, mennyire nincs meglepetve,
fölvett egy szivart, s anélkül, hogy levágta volna a végét, rá akart
gyujtani.) Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem ott benn –
laboratoriuma felé mutatott – s ha teljesen összeállítottam, az a
szándékom, hogy saját magam utazom egyet rajta.
– Azt állítod, hogy az a gép a jövőbe utazott? – kérdezte Filby.
– A jövőbe vagy a multba, – bizonyosan nem tudom, hová.
Kis szünet mulva a psychologusnak ötlete támadt. – Ha ment valamerre –
szólt, – a multba kellett mennie.
– Miért? – kérdezte az időjáró.
– Mivel fölteszem azt, hogy a térben nem mozog; ennélfogva, ha a jövőbe
utazott volna, itt kellene lennie az egész idő alatt, minthogy keresztül
kellett volna utaznia ezen időn is.
– De – szóltam közbe én, – ha a multba utazott, akkor látnunk kellett
volna, mikor a szobába léptünk s a mult csütörtökön, a mikor itt voltunk
s a megelőző csütörtökön is, és így tovább visszafelé!
– Komoly ellenvetések, – jegyezte meg a pártatlanság hangján a vidéki
polgármester s az időjáró felé fordult.
– Legkevésbbé sem, – szólt az időjáró s azután a psychologushoz fordulva
igy folytatta: – Elgondolkozol. Te _magad_ megmagyarázhatod ezt. Az
érzékelés küszöbén kivül eső, – tulságosan finom jelenség.
– Természetesen, – szólt a psychologus megnyugtatóan. – Egyszerű
lélektani kérdés. Mindjárt gondolhattam volna. Elég világos és pompásan
megoldja a paradoxont. Nem láthatjuk, nem vehetjük észre ezt a gépet épp
úgy, amint nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy a levegőben repülő
ágyugolyót. Ha ötvenszer vagy százszor gyorsabban mozog az időben, mint
mi; ha egy perczet halad, mialatt mi egy másodperczet: az a benyomás,
amelyet kelt, természetesen csak ötvened vagy századrésze annak, amelyet
keltene, ha nem utaznék az időben. Ez elég érthető. – Végighuzta kezét
ott, ahol a gépecske állt volt. – Látjátok? szólt nevetve.
Ülve maradtunk s vagy egy pillanatig odabámultunk az üres asztalkára. Az
időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.
– Ma éjjelre elég elfogadhatónak látszik, szólt az orvos; de várjunk,
mit szól hozzá a reggeli józan ész.
– Akarjátok látni magát az időgépet? – kérdezte az időjáró s kezébe véve
a lámpát, levezetett laboratoriumába, végig a hosszu, szellős folyosón.
Mintha most is látnám a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles fejének
silhouette-jét, az árnyékok tánczát, amint valamennyien zavartan, de
hitetlenül követtük s amint laboratoriumában ott láttuk nagy kiadásban
azt a kis gépezetet, amely eltünt volt szemünk láttára. Egyes részei
nickelből voltak, mások elefántcsontból; egynehány pedig bizonyára hegyi
kristályból volt kiráspolyozva, vagy kifürészelve. A gép teljesen készen
állt, csak az összeillesztett jegeczrudak feküdtek bevégzetlenül a padon
néhány berajzolt papirlap mellett. Egyik rudat felemeltem, hogy
közelebbről megnézzem. Úgy látszik, kvarczból volt.
– De kérlek, – szólt az orvos, – teljesen komolyan vegyünk? Vagy tréfa
az egész, – mint az a szellem, amelyet mult karácsonykor mutattál?
– Az a szándékom – szólt az időjáró, a magasba emelve a lámpát, – hogy
ezen a gépen kifürkészszem az időt. Világos ez? Soha életemben nem
voltam még komolyabb.
Egyikünk sem volt teljesen tisztában azzal, mit tartson a dologról.
Az orvos vállán keresztül Filbyre tekintettem s ő ünnepiesen intett
felém.
III. Az időjáró visszaérkezik.
Azt hiszem, hogy ekkor még egyikünk sem hitt teljesen az időgépben. A
tény az, hogy az időjáró azok közül az emberek közül való volt, akik
sokkal ügyesebbek, semhogy higyjünk bennök. Az ember mindig úgy érezte,
ha vele volt, hogy nem lát mindent. Nyilt őszintesége mögött mindig
valami hátsó ravaszságot, valami lappangó genialitást gyanítottunk. Ha
Filby mutatja be a mintát s ő fejti ki azt, amit az időjáró: ő benne
aligha kételkedtünk volna annyira. Mert mindenesetre észrevettük volna,
hová czéloz. Filbyt megérthette a legutolsó henteslegény. De az időjáró
tele volt szeszélyeskedéssel elemei között, s nagyon bizalmatlankodtunk
benne. Sok olyan dolog, ami kevésbbé ügyes embereknek megalapította
volna a hirét, az ő kezében szemfényvesztésnek látszott. Baj, ha az
ember világos könnyűséggel végzi a dolgokat. A komoly emberek, akik
komolyan vették őt, sohasem voltak teljesen tisztában magaviseletével.
Valahogyan észrevették, hogy ő rá bizni itélőképességük jó hirét annyi
volna, mint porczellán csecsebecséket gyermekszobába rakni. Azt hiszem,
egyikünk sem beszélt sokat az időutazásról mult csütörtök óta a
legközelebbi csütörtökig, bár bizonyos, hogy a vele járó sok furcsa
lehetőség: valószinüsége s e mellett gyakorlati hihetetlensége, a sok
különös anakronizmus és az a szörnyü zürzavar, amelyet sejtetett,
megfordult csaknem mindannyiunk elméjében. Ami engem illet, főleg a
gépminta eltünésében rejlő csel foglalkoztatott. Emlitettem is
beszélgetésközben az orvosnak, akivel pénteken a Linné-intézetben
találkoztam. Az orvos elmondta, hogy Tübingenben látott hasonló dolgot s
különös fontosságot tulajdonított a gyertya kialvásának; de a
mesterfogás nyitját nem tudta megmagyarázni.
A következő csütörtökön ujra kimentem Richmondba. Az időjárónak
legállandóbb vendégei közé tartoztam. Későn érkeztem s mikor beléptem,
négy-öt ember volt már a társalgóban. Az orvos egyik kezében egy iv
papirt, a másikban óráját tartva, a tűz előtt állt. Körülnéztem; de az
időjárót nem láttam sehol. Félnyolcz van, szólt az orvos, azt hiszem,
ebédelhetnénk.
– Hol van? – kérdeztem, megnevezve házigazdánkat.
– Most jöttél? Különös dolog. Valami halaszthatatlan dolga akadt. Arra
kér ebben a levélben, hogy ha hét órára nem érkezik viszsza,
helyettesítsem az ebédnél. Azt irja, ha megjön, elmond mindent.
– Kár volna várni, mert elromlik az ebéd – szólt egy jól ismert napilap
kiadója, mire az orvos csöngetett.
A psychologus volt az egyetlen személy az orvoson és rajtam kivül, aki
részt vett a multkori ebéden. A többiek ezek voltak: Blank, az előbb
említett kiadó, egy ujságiró s még valaki – egy szelid, félénk,
szakállas férfiu, – akit nem ismertem, s aki, amennyire megfigyelhettem,
egész este nem nyitotta föl a száját.
Ebédközben találgattuk, mi lehet az oka az időjáró távollétének, s én
félig tréfásan az időutazást említettem. A kiadó szerette volna
megérteni a czélzást s a psychologus darabos mesét rögtönzött arról „a
geniális paradoxonról és szemfényvesztésről,“ amelynek egy hete, hogy
tanui voltunk. A bevezetésbe mélyedt még csak bele, mikor a folyosóra
nyiló ajtó lassan, zajtalanul megnyilt. Szemben ülvén az ajtóval,
legelőször én vettem észre.
– Halló! – vágtam közbe, – végre! – Az ajtó jobban megnyilt s előttünk
állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam. – Nagy Isten! ember, mi
történt? – kiáltott az orvos, aki legközelebbről látta. Valamennyien az
ajtó felé fordultunk.
Az időjáró csodálatos állapotban volt. Ruhája tele porral és piszokkal;
kabátja ujja végig zöldre maszatolva; haja össze-vissza volt kuszálva s
nekem úgy tetszett, szürkébb lett – vagy a portól és piszoktól, vagy
mert csakugyan a szine fakult meg. Arczát kisérteties sápadtság
borította; állán félig behegedt, barna vágás látszott; arczkifejezése
zavart volt és elkínzott, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatig
habozva megállt az ajtóban, mintha a fény elkápráztatta volna. Majd
beljebb jött a szobába. Biczegve lépdelt, mintha kisebesedett volna a
lába. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.
Nem szólt egy szót sem; nagy kinosan az asztalhoz vánszorgott s a bor
felé nyult. A kiadó tele pohár pezsgőt tolt feléje. Kihajtotta, s
látszott, hogy jól esett neki, mert végig nézett az asztal körül ülőkön
s régi mosolyának szelleme csillant fel arczán.
– Hol az ördögben jártál eddig, ember? kérdezte az orvos. Ugy látszott,
az időjáró nem hallotta a kérdést.
– Ne zavartassátok magatokat, szólt különös dadogó kiejtéssel. Minden
rendben van. – Elakadt, odatartotta poharát még egyszer s kiitta egy
hajtásra. – Jó volt, szólt utána. Szeme felragyogott s arczába kezdett
visszatérni az élet szine. Tekintete bágyadt helyesléssel végig siklott
valamennyiünk arczán, s azután körüljárta a meleg kényelmes szobát. Majd
ujra megszólalt, még mindig úgy, mintha tapogatózva keresné az útat
szavai között. – Kimegyek mosakodni, öltözködni, azután lejövök s
megmagyarázok mindent… Tegyetek félre számomra egy szelet ürüsültet.
Epedek már egy harapás hús után.
Rápillantott az asztalon keresztül a kiadóra, aki ritka vendég volt, és
szivélyesen üdvözölte. A kiadó kérdezett tőle valamit. – Rögtön
elmondom, szólt az időjáró. Furcsán vagyok. De tüstént rendben leszek.
Letette poharát, s a lépcsőházba nyiló ajtó felé tartott. Ujra
észrevettem a biczegését s lépteinek halk topogását. Fölálltam helyemen,
és amint kiment, láttam a lábát. Nem volt rajta semmi más, csak egy pár
rongyos, vérfoltos félharisnya. Bezárult mögötte az ajtó. Majdnem utána
mentem; de eszembe jutott, mennyire utál mindenféle teketóriát maga
körül. Vagy egy perczig elmém elszórakozott. Majd hallottam, amint a
kiadó, aki szokása szerint most is czimekben gondolkozott, igy szólt:
„Egy kiváló tudós feltünő viselkedése.“ Ez visszaterelte figyelmemet a
kivilágított asztalra.
– Micsoda komédia! szólt az ujságiró. A műkedvelő koldust játszotta? Nem
értem. A psychologus meg én egymásra tekintettünk, s leolvastam
arczáról, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan
fölfelé biczeg a lépcsőn. Azt hiszem, senki más nem vette észre
biczegését.
Az orvos tért magához legelőször teljesen meglepetéséből. Csöngetett, –
az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak, –
és tányért váltatott. A kiadó nagyot nyögve nekiesett késének és
villájának, s a hallgatag férfiú utánozta példáját. Folytattuk az
ebédet. A társalgás nagy zajjal folyt egy darabig. Közbe-közbe
csodálkozva elhallgattunk. A kiadó kiváncsisága egyre növekedett. –
Bőjtöléssel szaporítja tán barátunk szerény jövedelmét? Vagy időnként
Nabukodonozor sorsára jut? – kérdezte. – Az a meggyőződésem, hogy az
egész dolog összefügg az időgéppel, szóltam, s folytatni kezdtem a
psychologus beszámolóját multkori összejövetelünkről. Az uj vendégek
nyiltan hitetlenkedtek. A kiadó ellenvetéseket hozott fel. – Mit jelent
ez az egész időutazás? Tán csak nem lesz poros az ember, ha paradoxonban
hentereg. Vagy poros lesz? S beleélvén magát a gondolatba, – folytatta a
gúnyolódást. – A jövendő emberei nem ismerik a ruhakeféket? A hirlapiró
sem akarta elhinni a dolgot semmi áron, s támogatta a kiadót az egész
dolog nevetségessé tételének könnyű munkájában. Mind a kettő modern
ujságiró volt, – kedélyes, tekintélyt nem ismerő fiatalember.
– Saját külön tudósítónk a holnaputáni hirekről, szólt, vagy inkább
kiáltott az ujságiró, mikor az időjáró ujra visszatért. Rendes estéli
ruhájában volt, s zavart tekintetén kivül nyoma sem volt többé rajta
annak a változásnak, amely annyira megrémített.
– Halljad csak, – szólt vidáman a kiadó, – ezek a ficzkók azt mesélik,
hogy utazni voltál a jövő hét közepében!! Nem mondanál el egyet-mást a
kis Rosebery-ről? Mennyiért tennéd meg?
Az időjáró szó nélkül helyére ült. Szeliden mosolygott, a szokott régi
módon. – Hol az ürüszeletem? – kérdezte. Mekkora gyönyörűség, hogy ujra
húsba szúrhatom a villámat!
– Beszélj! – kiáltott a kiadó.
– Pokolba a beszéddel! – szólt az időjáró. Éhes vagyok. Egy betűt sem
mondok addig, mig egy kis tápnedvet nem juttatok ereimbe. Köszönöm.
Kérem a sót.
– Csak egy szót – szóltam én. Az időben utaztál?
– Igen – szólt az időjáró – tele szájjal, fejével intve.
– Egy shillinget adok minden sorért, ha szószerint beszámolsz utadról –
szólt a kiadó. Az időjáró a hallgatag férfi felé tolta poharát s
körmével kopogott rajta. A hallgatag férfiú, aki rábámult az időjáró
arczára, hirtelen összerázkódott, s tele töltötte a poharát borral. Az
ebéd hátralévő része kényelmetlenül telt el. Ami engem illet, kérdések
raja tolult ajkamra, s bátran állíthatom, hogy a többiek sem voltak
máskülönben. Az ujságiró megpróbálta enyhíteni a feszültté vált
hangulatot s adomákba kezdett. Az időjáró ebédjének szentelte figyelmét
s oly étvágygyal evett, mintha agyongyalogolta volna magát. Az orvos
czigarettára gyujtott s összehuzott szemekkel vizsgálta az időjárót. A
hallgatag férfiú mintha a rendesnél is esetlenebb lett volna s csupa
idegességből szabályos határozottsággal itta a pezsgőt. Végre az időjáró
félretolta tányérját s körülnézett. – Azt hiszem, ideje, hogy bocsánatot
kérjek, szólt. Csaknem éhen haltam. Szörnyű időt éltem át. Szivarért
nyult s levágta a végét. De menjünk a dohányzóba. Sokkal hosszabb
történet, semhogy itt mondjam el a piszkos tányérok mellett. S menet
közben megrántva a csengőt, átvezetett mindnyájunkat a szomszéd szobába.
– Beszéltetek már Blanknak, Dashnak és Chosenak a gépről? – kérdezte
karosszékében hátradőlve s megnevezve a három új vendéget.
– De tiszta paradoxon a dolog, – szólt a kiadó.
– Ma éjjel nem tudok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet de
vitatkozni nem tudok. Elmondom, – folytatta – ha akarjátok, mi történt
velem; de tartózkodnotok kell minden közbeszólástól. Szükségem van arra,
hogy elmondjam. Nagy része hazugságnak fog tetszeni. Nem bánom! Igaz –
minden egyes szó igaz, elejétől végig. Laboratoriumomban voltam négy
órakor, és azóta… egy hetet éltem… oly hetet, aminőt ember előttem át
nem élt soha! Nagyon ki vagyok merülve, de nem alszom el, mig el nem
mondok nektek mindent. Azután lefekszem. De semmi közbeszólás!
Beleegyeztek?
– Bele, – szólt a kiadó, s valamennyien utána mondtuk: beleegyezünk.
Erre az időjáró elkezdett beszélni, s beszélt úgy, amint leirom. Eleinte
hátradőlt székében s fáradtan beszélt. De később nekitüzesedett.
Irásközben nagyon is érzem, mennyire nem való arra a toll és a tinta s
elsősorban, mennyire nem vagyok való arra én, hogy úgy irjak, amint ő
beszélt. Fölteszem, hogy a kellő figyelemmel olvastok; de nem
láthatjátok a mesélő halvány, nyilt arczát a kis lámpa fénye mellett, s
nem hallhatjátok, hogyan simult előadása a történet fordulataihoz. Mi,
akik hallgattuk, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a
dohányzóban levő gyertyákat nem gyujtották meg; csak az ujságiró arcza s
a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva térdétől lefelé. Eleinte ujra
meg ujra egymásra pillantottunk. De nemsokára abbahagytuk a tekintgetést
s valamennyien az időjáró arczára függesztettük szemünket.
IV. Úton az időben.
– Mult csütörtökön kifejtettem már többeknek közületek az időgép
alapelveit, s bemutattam magát a gépet is, még nem teljesen készen, a
műhelyben. A gép itt van most is; az utazás megviselte ugyan némileg: az
egyik elefántcsont-rúd meghasadt, s egy érczsin elhajlott: de többi
része elég ép. Azt reméltem, hogy pénteken befejezem; de pénteken, mikor
már csaknem egészen össze volt állítva, azt láttam, hogy az egyik nickel
rúd éppen egy hüvelykkel rövidebb, mint kellene s az egész rudat újra
kellett készítenem úgy, hogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen.
A legelső időgép ma reggel tiz órakor kezdte meg pályafutását. Még
egyszer végigkopogtattam, kipróbáltam ujra valamennyi csavart, még egy
csöpp olajat cseppentettem a kvarczrúdra, s aztán beleültem a nyeregbe.
Azt hiszem, az öngyilkos, mikor a pisztoly csövét halántékára szorítja,
épp oly csodálatos érzéssel várja a bekövetkezendőket, mint akkor én.
Megfogtam egyik kezemmel az indító, másik kezemmel a megállító emeltyűt,
megnyomtam az előbbit, és csaknem rögtön utána a másodikat. Mintha
megtántorodtam volna; mintha valami zuhanás lidércznyomása nehezedett
volna rám. Körülnéztem, s ott láttam magam körül a laboratóriumot épp
úgy, mint elébb. Történt valami? Egy pillanatra azt hittem, hogy
képzelődtem. Hirtelen a fali órára pillantottam. Egy pillanattal elébb –
legalább csak ennyinek tetszett – tiz óra mult rajta egy vagy két
perczczel; most pedig csaknem félnégyet mutatott!
– Nagyot lélekzettem, fogaimat összeszorítottam s megragadva mind a két
kezemmel az indító emeltyűt, hirtelen rohammal útra keltem. A
laboratorium homályba borúlt, elsötétedett. Watchettné asszony lépett a
szobába s anélkül, hogy engem látott volna, a kertajtó felé ballagott.
Vagy egy perczig, azt hiszem, eltarthatott, mig keresztül ment; de nekem
úgy tetszett, mintha átröppenne a szobán, mint valami rakéta. Lenyomtam,
amennyire csak lehetett, az emeltyűt. Beállt az éjszaka úgy, mint mikor
lecsavarják a lámpát, s a következő perczben reggel lett. A laboratorium
halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Beállt ujra a fekete
éjjel, utána ujra a nappal, újra az éjjel, újra a nappal, egyre
gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj hangzott a fülembe, s különös,
kábító zavarodottság ereszkedett rá elmémre.
– Tartok tőle, hogy nem tudom lefesteni az időutazással járó sajátságos
érzéseket. Kimondhatatlanúl kellemetlenek. Szakasztott olyan érzés, mint
mikor gördül az ember előre feltartóztathatatlanul – valami lejtőn! Vagy
mintha szüntelenül valami szörnyű zuhanás fenyegetne. Amint tovább
folytattam utazásomat, ég és nap úgy változott, mint valami fekete
szárny csapkodása. Egyszerre csak az a homály, amely a laboratoriumot
sejttette velem, szétfoszlott s láttam, amint a nap sebesen hömpölyög az
égboltozaton. Perczről-perczre keresztül ugrott rajta, s mindenik percz
egy napot jelölt. Úgy rémlett, hogy a laboratoriumot lebontották, s
kijutottam a szabad levegőre. Állványok elmosódó benyomását éreztem; de
ahoz már nagyon gyorsan haladtam, hogy bármi mozgó lényt észrevegyek. A
leglassabban mászó csiga rám nézve túlságos gyorsan rohant. A fény és a
homály csillanó váltakozása szörnyű kinosan érintette szememet. Majd az
egymást követő elsötétedésekben láttam, amint a holdnegyedek – az
ujholdtól a holdtölteig – sebesen váltakoznak, s meg-megcsillantak
előttem homályosan a körben rohanó csillagok. Csakhamar, amint tovább
haladtam, egyre gyorsuló mozgással, a nappal és az éjszaka szökkenései
állandó szürkeségbe folytak össze; az égbolt csodás mély kékségben, a
virradat fényében tündöklött; az ugró nap tűzsávvá vált, ragyogó ívvé a
szabad térben, a hold halványabb hullámzó fonallá; a csillagokból nem
láthattam semmit, csak olykor-olykor egy-egy libegő fényesebb kört a kék
mélységben.
– A táj ködös volt és elmosódó. Még mindig a domboldalon voltam, ott,
ahol ez a ház most áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyult a
magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőttek és változtak, mint a
gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden: növekedtek, szétterjedtek,
összeomlottak, elenyésztek. Óriási épületek, elmosódó tündérpaloták
támadtak, enyésztek, mint az álom. A föld felszine megváltozott, –
megolvadt, folyékonnyá vált szemem előtt. A gyorsaságot szabályozó óramű
mutatói egyre sebesebben forogtak. Nemsokára észrevettem, hogy a napöv
perczről-perczre tágul és szűkül napfordulótól-napfordulóig, úgy, hogy
perczenkint több mint egy esztendőnyi gyorsasággal haladtam.
Perczről-perczre föltetszett és eltünt szerte a világon a fehérlő hó, s
nyomon követte a tavasz ragyogó, röpke zöld szine.
– Az indulással járó kellemetlen érzések most már kevésbbé bántottak.
Valami jóleső, ideges izgatottságot okoztak. Észrevettem ugyan, hogy
gépem esetlenül ide-oda leng, de hogy miért, azt nem tudtam magamnak
megmagyarázni. Elmém sokkal zavartabb is volt, semhogy törődjem e
mozgással; csak rohantam, rohantam előre szinte tébolyodottan a
jövendőbe. Eleinte alig gondoltam a megállásra, alig gondoltam másra,
mint ez új érzésekre. De csakhamar friss benyomások támadtak elmémben –
valami kiváncsiság s nyomban rá valami félelemféle, – mig végre teljesen
ezek ejtettek hatalmukba. Az emberiség minő különös fejlődése, a mi
kezdetleges müveltségünkkel szemben minő csodás haladás lehetne az –
gondoltam – amelyet látnék, ha közelről nézhetnék bele ebbe a homályos,
csalóka világba, amely rohant, hullámzott szemem előtt! Hatalmas,
ragyogó építmények emelkedtek körülöttem, szilárdabbak, mint a mai
kornak bármely épülete, s e mellett mégis mintha csillámból és ködből
lettek volna. A domboldalt buja zöld futotta be s megmaradt rajta a tél
minden nyoma nélkül. A zürzavar fátyolán keresztül is tündéri szépnek
látszott a föld. Elmém mind erősebben kezdett a megállás gondolatával
foglalkozni.
– A tulajdonképpeni veszély abban rejlett, hogy valami anyagra
bukkanhatok a térben, amelyet gépemmel együtt elfoglaltam. Mialatt
szörnyű gyorsasággal utaztam keresztül az időn, ez alig okozott bajt:
hogy úgy mondjam, meg voltam higulva, átsiklottam, mint a gőz, a
közbeeső anyagok hézagain! De hogy megálljak, keresztül kellett
szorítani magamat, molekuláról-molekulára, mindenen, ami utamba akad: s
atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhettek az akadály atomjaival, hogy
valami mélyreható vegyi visszahatás, esetleg valami óriási robbanás
támad, mely készülékemmel együtt kiröpít minden elképzelhető méretből –
ki az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször megfordult elmémben, mialatt
a gépet készítettem; de akkor jókedvűen belenyugodtam, mint oly
veszélybe, a mely elkerülhetetlen, amelyet, ha férfi vagyok,
koczkáztatnom kell! De most, mikor a koczkázat percze elérkezett, nem
láttam többé a dolgot a régi derűs világításban. A tény az, hogy az a
különös idegenszerűség, amely körülfogott, a gép gyönge, zizegő rezgése,
s első sorban a hosszúra nyuló zuhanás érzete szinte észrevétlenül
végképp felforgatta lelkem egyensúlyát. Kijelentettem magamban, hogy
sohasem állhatok meg s ugyanekkor szeszélyes vakmerőséggel elhatároztam,
hogy nyomban megállok. Mint valami türelmetlen bolond rángatni kezdtem
az emeltyűt, mire a gép hirtelen fölfordult, s én a levegőn keresztül
előre zuhantam.
– Villámcsapás dörgése hangzott fülembe. Kábultan feküdtem egy
pillanatig. Irgalmatlan jégeső zúgott körülöttem; lágy pázsiton ültem,
szemben felfordult gépemmel. Még minden szürkének látszott: de nemsokára
éreztem, hogy fülem nem zúg többé. Körültekintettem. Valami kis kerti
tisztáson lehettem, amelyet rhododendron-bokrok szegtek körül. A piros
virágok özönnel peregtek a földre a jégeső csapásai alatt. A pattogó,
tánczoló jég kis felhőkben függött a gép fölött s úgy húzódott a földön,
mint a füst. Egy percz alatt bőrig áztam. Szép vendéglátás – szóltam, –
ezt érdemlem, mert megszámlálhatatlan esztendőt keresztül utaztam, hogy
meglátogassalak benneteket.
– Csakhamar eszembe jutott, mekkora bolondság volt igy megázni.
Felálltam s körülnéztem. A rhododendronok mögül valami fehér kőből
faragott óriási alak látszott határozatlanul a ködös zuhogásban. De a
világon semmi egyéb nem volt látható.
– Bajos volna leírni, mit éreztem. Amint a zuhogó jég ritkult,
tisztábban láttam a fehér alakot. Jó magas volt, mert egy ezüstös nyárfa
csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez
hasonlított, de szárnyai, a helyett, hogy merőlegesen emelkedtek volna
ki oldalából, szétterjedtek, úgy hogy szinte lebegni látszott.
– Alapzatát, mely úgy látszott bronzból volt, vastag patina borította.
Arcza véletlenül felém volt fordulva; üres szemeivel mintha rám figyelt
volna; ajkai körül bágyadt mosoly árnya játszott. Az idő szörnyen
megviselte, úgy hogy szinte kellemetlen nyugtalanító érzést keltett. Ott
álltam rábámulva egy ideig, – félperczig, vagy talán félóráig.
Közeledett és távolodott, amint a jég sürűbben vagy ritkábban hullott
előtte. Végre másfelé fordítottam tekintetemet egy pillanatra, s láttam,
hogy a jégfüggöny foszlásnak indult, s a mennybolton felcsillan az
előtörő nap fénye.
– Rátekintettem ujra az elnyúló fehér alakra, s hirtelen rám szakadt
utazásom teljes vakmerőségének érzete. Mit fogok látni, ha a ködös
függöny teljesen félrehúzódik? Mi minden nem történt az emberekkel? Mi
lesz velem, ha a kegyetlenség vált uralkodó szenvedélylyé? Ha időközben
az emberi faj elvesztette emberi jellegét, s valami emberfölöttivé
fejlődött, a mely a rokonszenvet nem ismeri, s hatalmában mindent
eltapos? Hátha valami őskori vad állatnak fognak tartani, a melynek
félelmességét s visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy
hozzájok hasonlít: valami ocsmány teremtménynek, amelyet
halaszthatatlanul le kell ölni?
– Most már több hatalmas árnyat vettem észre – rengeteg építményeket
bonyolult szegélyzetekkel, nyulánk oszlopokkal s a csöndesedő viharon
keresztül erdőshátú domboldal emelkedett fölém a magasba homályosan.
Oktalan rémület ejtett hatalmába. Félőrülten fordultam oda az időgéphez
s nekiláttam, hogy rendbehozzam. A szürke özön elsöprődött s
szétfoszlott, mint valami kisértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári
égbolt mély kékségében, barnás felhőcsikok oszlottak kavarogva a
semmiségbe. A hatalmas épületek tisztán, élesen látszottak körülöttem,
ragyogva a jégzápor nyomaitól s kiemelkedve a falak mentén meggyülemlett
jégdarabok fehérségéből. Mintha valami idegen világba vetődtem volna
véletlenül. Úgy lehettem, mint a madár a szabad légben, amely tudja,
hogy fölötte lebeg a héja s készül lecsapni rá. Félelmem őrületté
növekedett. Nagyot lélekzettem, összeszorítottam fogaimat s nekiestem
dühösen újra a gépnek, könyökömmel és térdeimmel. Kétségbeesett
erőfeszítésemnek engedett s visszafordult, belevágódva erősen államba.
Egyik kezemmel megkapva a nyerget, másikkal az emeltyűt, nagyokat
lihegve készen álltam arra, hogy újra beleüljek.
– De amint nyitva állt előttem a gyors visszavonulás utja, visszatért
ujra bátorságom. Sokkal több kiváncsisággal és kevesebb félelemmel
szétnéztem a távoli jövendő elém táruló világában. Egy köralakú
nyilásban, jó magasan a legközelebbi ház falán, egy csoport dús, lágy
ruhába öltözött alakot vettem észre. Megláttak ők is, s arczukat felém
fordították.
– Majd közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinx mellett a bokrok
közül felém futó emberek fejei és vállai látszottak. Egyikük ama
gyalogösvényen bukkant elő, mely egyenesen ahoz a kis tisztáshoz
vezetett, a hol gépemmel álltam. Alig négy láb magas apró emberke volt,
bibor lepelben, derekán bőrövvel. Szandal vagy koturnus volt a lábán,
tisztán nem vehettem ki. Lábaszára térdig csupasz volt s feje födetlen.
Csak most vettem észre, mikor ezt megláttam, mily meleg volt a levegő.
– Szépsége és bája mellett leirhatatlan gyöngesége volt az, ami
meglepett. Arczának pirja a sorvadás legszebb nemére emlékeztetett, arra
a haldokló szépségre, melyet oly gyakran hallunk emlegetni. Láttára
rögtön visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.
V. Aranykor.
– A következő pillanatban szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek
ez a törékeny lénye. Egyenesen felém jött s szemembe nevetett. Azonnal
meglepett, hogy viselkedésében nyoma sem volt a félelemnek. Majd
odafordult két társához, akik nyomon követték s beszélni kezdett velük
különös, édes hangzású, folyékony nyelven.
– Mások is jöttek, és csakhamar egész csoport, vagy nyolcz-tiz ily remek
kis teremtés fogott körül. Az egyik megszólított. Elég furcsán az ötlött
eszembe, hogy hangom tulságosan kemény és mély volna nekik. Ugy, hogy
válasz helyett fülemre mutatva, megráztam a fejem. Egyet lépett felém,
habozott, majd megérintette kezem. Rögtön rá éreztem, hogy puha kis
kacsók tapogatják hátamat és vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról,
hogy valósággal létezem. De mindebben nem volt semmi nyugtalanitó.
Ellenkezőleg volt valami ezekben a kedves kis lényekben, ami bizalmat
lehelt, – valami bájos kedvesség, szinte gyermeki vidámság. S amellett
oly gyöngéknek látszottak, hogy azt képzelhettem, széthajigálhatom az
egész csomót úgy, mintha golyók volnának. De mikor láttam, hogy rózsás
kezecskéikkel az időgépet kezdik tapogatni, hirtelen megmozdultam, hogy
visszaintsem őket. Szerencse, hogy akkor, mikor még nem volt későn,
eszembe jutott a veszedelem, a melyről eddig megfeledkeztem, s megfogva
a gép rudjait, lecsavartam és zsebredugtam a kis emeltyűket, amelyek
mozgásba hozhatták. Azután ujra megfordultam, s fürkésztem, hogyan
folytathatnám az érintkezést.
– S ekkor, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat
vettem észre ezeken a kecses, meisseni porczellánszerű alakokon. Hajuk,
a mely egyenletesen göndörödött, éles vonalban végződött nyakukon és
arczuk fölött; pehelyszerű nyoma sem volt arczukon a szőrnek, s kicsiny
álluk hegybe futott össze. Nagy szemeik szeliden fénylettek; s már ekkor
– bárha némileg önzésnek tünhetik fel részemről – úgy képzeltem, mintha
csaknem teljesen hijával volnának minden érdeklődésnek, a melyet joggal
várhattam volna tőlük.
– Minthogy épenséggel nem igyekeztek érintkezni velem, hanem egyszerűen
ott álltak körülöttem mosolyogva s lágy, turbékoló hangon beszélgetve
egymással, én kezdtem meg a társalgást. Rámutattam az időgépre s utána
magamra. Majd, habozva egy pillanatig, hogy fejezzem ki az időt,
rámutattam a napra. Erre egyik, tarka biborba és fehérbe öltözött kecses
kis alak, követte mozdulatomat, s valósággal meghökkentett, utánozva a
mennydörgés hangját.
– Egy pillanatra nem tudtam mit gondoljak, bár mozdulatainak jelentése
elég világos volt. Hirtelen az a kérdés merült fel elmémben: nem
bolondok-e azok az apró teremtések? Bajosan érthetitek meg, hogy kapott
meg ez a gondolat. Tudjátok, hogy mindig úgy képzeltem, hogy a
nyolczszázkétezer s egynehányadik esztendő emberei tudásban,
művészetben, minden dologban hihetetlenül fölülmulnak bennünket. S ekkor
egyikük egyszerre csak oly kérdést intéz hozzám, a mely azt árulja el,
hogy a mi ötéves gyermekeink szellemi szinvonalán áll, – azt kérdezi
tőlem valósággal, vajjon a napból jöttem-e viharban és mennydörgésben!
Ez a kérdés felszabadította itéletemet, a melyet ruházatuk, gyönge,
vékony lábaik és törékeny alkatuk láttára egyelőre függőben tartottam.
Az elkedvetlenedés árnya ereszkedett elmémre. Egy pillanatra úgy
éreztem, hogy hiába készítettem az időgépet.
– Intettem, a nap felé mutattam s a mennykőcsapást utánozva, oly erős
hangot hallattam, hogy megrémültek. Néhány lépést hátráltak és hajlongni
kezdtek. Majd az egyik nevetve felém jött, ismeretlen szép virágokból
font füzért hozva kezében, s füzérét nyakamba vetette. A többiek
dallamos tetszésnyilvánitással fogadták az ötletet; csakhamar ide-oda
futkostak virágokért s nevetgélve teledobáltak, úgy, hogy szinte
fuladoztam a sok virág között. Ti, akik ilyesmit sohasem láttatok, alig
képzelhetitek el, mily csodaszép, finom virágokat hozott létre
megszámlálhatatlan esztendők folyamán a virágkertészet. Majd az egyik
megérttette velem, hogy szeretnék játékszerüket a legközelebbi épületbe
vinni, s a fehér márvány szfinx mellett, a mely mintha az egész idő
alatt szemmel tartott volna, mosolyogva zavaromon – vezetni kezdtek
valami tarka kőből emelt hatalmas, szürke épület felé. Amint közöttük
haladtam, ellenállhatlan vidámságra hangolt az utókor mélységes
komolyságába és hatalmas szellemi fejlettségébe vetett régi hitem és
bizalmam emlékezete.
– A hatalmas bejáratú építménynek óriási méretei voltak. Természetes,
hogy legfőkép az apró emberkék növekvő csoportja s a széles bejárat
foglalkoztatott, a melynek nyitott szájából rejtelmes homály tátongott
felém. Általános benyomásom az volt, hogy a föléjök boruló világ szép
bokrok és virágok egybefonódott rengetege, valami régóta elhanyagolt s
mégis burjánnal föl nem vert hatalmas kert. Egész csomó furcsa fehér
virág vagy egy lábnyira kinyuló hegye ötlött szemembe a széles
viaszszerű levelek között.
– Mintha vadon tenyésztek volna szanaszéjjel a tarka bokrok között; de
ekkor, mondom, még nem vizsgáltam meg őket közelebbről. Az időgép ott
maradt elhagyatva a pázsiton, a rhododendronok között.
– A bejárat ívét dús faragványok ékitették, amelyek, bár alaposan nem
igen nézhettem meg őket, első pillanatra mintha régi phöniciai
ékítményekre emlékeztettek volna. Amint a bejáraton keresztülmentem,
meglepett, hogy szörnyű töredezettek s megviseltek voltak. A kapu alatt
még több fényesruhájú emberke csatlakozott hozzám. Elég groteszk látvány
lehettem, a mint piszkos XIX. századbeli öltözetemben, virágokkal
borítva, befelé lépkedtem, mig körülöttem ragyogó köntösök bájos
tarkasága és fényes fehér lábacskák kavarogtak s nevetgélés és kaczagó
csevegés morajlott dallamosan.
– A széles bejárat aránylag nagy, barnával bevont csarnokba torkollott.
A mennyezet homályba borult; a szines ablaktáblákon s itt-ott az
üvegezetlen ablaknyilásokon csak bágyadt fény szűrődött keresztül. A
padlózat kemény fehér érczből vágott nagy tömbökkel volt kirakva.
Faragatlan, szabálytalan tömbök voltak. A padlót, amint láttam, számos
nemzedék léptei annyira kikoptatták, hogy amerre legtöbbet
jártak-keltek, mély barázdák támadtak rajta. A csarnok hosszában
számtalan, csiszolt kőlapokból rakott asztal állt egymás mellett; a
gyümölcscsel telt asztalok egy láb magasak lehettek. A
gyümölcsrakásokban láttam valami túlságosan nagyranövelt málnafajt és
narancsfélét; de a legnagyobb részt nem ismertem.