A kis villa azonban nem aludt. Csak éppen úgy tett, mintha aludnék,
minden szemét csukva tartotta. Az egyik emeleti szobában, amelyet Elly a
maga szobájának rendezett be, két ember volt ébren. Egy férfi, meg egy
asszony.
Az asszony az ágyban feküdt, csipkés hálóingben, mind a két kezét az
egyik orcája alá támasztva és mosolygott. A férfi ingujjban volt s egy
karosszékben ült. Hátradőlt, s félig lehunyt szemmel nézte a
spirituszlámpát, amely előtte égett egy kis asztalon. Teát főztek. A víz
már elkezdte a sustorgást, haragudott a forraló födele alatt, s időnként
mérges pöfögéssel lökött ki egy-egy kis gőzfelleget a födél alól.
– Forr – mondta csöndesen Elly.
A férfi fölállt, hogy eloltsa a lángot. Most látszott csak, hogy milyen
hatalmas ember. Rövidre nyirt fekete szakáll vette körül az arcát, s a
bő, fehér ing alatt hatalmasnak látszott a válla. A haja is rövidre volt
nyirva, de a feje tetején már megjelent az a kis világos folt, amely a
közeledő kopaszságot jelzi. Eloltotta a kék lángot és a forró vizet
beleöntötte a teáskannába. Aztán a függöny csipkéin keresztül kinézett
az utcára.
– Világosodik – szólt – már egészen reggel van.
A hangja nyersen, erősen vágott bele a szoba álmos csöndjébe.
– Lehetetlen – felelt ágyából az asszony – hogy a férjem még nincs
itthon… Különben érthető ez az éjszakázás, most, hogy választás van…
A szélesvállú ember ügyetlenül bibelődött a teával. Olyan erős, széles
tenyere volt, mint valami szobrásznak. Nem is tudta, hogy fogja meg vele
a finom kis csészéket.
– Istenem – szólt az asszony – mit csinálunk, ha a férjem be talál jönni
ebbe a szobába?
– Épp az imént mondta, hogy még sohse jött be, örül majd, ha lefekhetik…
– De az utóbbi időben gyanakszik. Meg mernék rá esküdni, hogy a multkor
látta, amikor maga elment innen. Éppen akkor jött haza.
– Nem bánom – felelt egyszerüen a férfi.
Kis csönd lett. Aztán az asszony csöndesen, őszintén nevetni kezdett a
vánkosába:
– Én se bánom – suttogta.
Aztán hozzátette, kissé komolyabban:
– Utóvégre is én vagyok itt az úr, vagy mi! A nyomorult az én pénzemmel
fizet a kocsmákban és én adtam háromszázötvenezer forintot a
miniszterelnöknek… ő éppen csak, hogy elvitte. Még csak az kellene, hogy
egy szót is szóljon…
Felült az ágyában. A férfinak tetszett ez a hang, s mosolyogva élvezte
az asszony beszédét. Ez pedig most már egészen komoly arccal ült az
ágyában és vad pirosságot kergetett a harag a homloka felé:
– Még csak az kellene, hogy egy szót is szóljon! Még csak az hiányzik,
hogy féltékeny legyen… Nem elég nyomorult az én életem így is? Nem ő
tett-e tönkre, nem ő fosztott-e meg attól, hogy boldog legyek, mint a
többi asszonyok? Mit csináljak, ha már egyszer tönkretette az életemet?
Ujra nem kezdhetem… apa miatt.
A férfi már ott ült mellette az ágyon, s a mellére vonta az asszony égő
fejét. Cirogatta, mint valami gyereket.
– Nem, nem, – kiáltott az asszony – ki fogom lökni, itt én vagyok az úr,
meg az apám!
– De édes…
– Ide nem jön be többet… a pénzemet elviheti, megválasztathatja magát
császárnak is, ezek a kutyák mindennek megteszik, ha pénzt látnak… De
nekem nem kell többé…
– Édes maga nagyon izgatott – vigasztalta a férfi. – Feküdjék vissza a
párnájára és próbáljon aludni… hisz nem aludt egész éjjel…
Az asszony lesütötte a szemét, hogy erre az éjszakára gondolt. Egy könny
is jött a szeméből. Nagyon gyerek volt e pillanatban.
– Mondja csak, maga – fordult a férfi felé – mit szólna maga, hogy ha én
egyszerüen kidobnám most ezt az embert, amikor hazajön…
A szélesvállú egyszerüen mondta:
– Nekem tetszik ez az idea. Ezt még nem hallottam soha.
– Hát én megteszem.
Villogott a szeme. Ugy nézett merőn a férfira, s egy szót se szólt
többet. Nagyon sokat szenvedett s most már nem bírta tovább. Egy
pillanat alatt elvonult előtte a jövője képe. Kidobja, hotelbe küldi, s
ha majd megválasztották képviselőnek, megindítja a válópört. Aztán isten
veled Európa… Az anyja sírját látta a chicagói temetőben. Egyszerre
rohanta meg minden emlék, amit ez az idegen föld elfeledtetett eddig. A
jó Edwardsra is gondolt, akit már oly régóta nem látott. S utálta, az
álmatlan ember nagy hajnali csömörével utálta ezt az idegen várost, ezt
a férjet, ezt a lakást, s a polgárokat, akik egész éjjel ordítottak az
utcán az ő pénzén.
– Megteszem – mondta még egyszer maga elé nézve.
A kis kávéházban e pillanatban kelt föl Orsovai az asztal mellől.
Fizetett, s kinézett az utcára, ahol szállinkózni kezdett a tavaszi hó,
amely még délelőtt el fog olvadni. A meleg kávé jót tett neki, s hogy
végignézte az ujságokat, el is álmosodott. Felhajtotta nagy, prémes
gallérját és kiment a csípős hidegbe. Most már sokan voltak az utcán,
mindenki sietett. Mindenkinek látszott piros arcán, hogy most kelt föl,
most mosakodott, és siet a reggeli hidegben valami jól fűtött iroda vagy
műhely felé. „Érdekes – gondolta – hogy reggel mindenki szemközt jön az
emberrel… alig egy pár ember megy arrafelé, amerre én.“ Kellemes
kábultsággal bandukolt hazafelé, s ahogy a kapuban megállt s megnyomta a
csengőt, behunyta a szemét.
– Milyen jó lesz az ágy – motyogta.
Az inas már fenn volt. Kinyitotta az ajtót, aztán megint becsukta s
leszaladt a konyhába, melegedni. Az első villamos most csörtetett végig
a fasoron, nagyokat csöngetve. Orsovai fölfelé ment a lépcsőn, s még
hallotta, a mint az inas lenne a konyhában ujságolta a szakácsnénak:
– Hű, Mari, esik a hó…
Fönn be volt zárva a lakás ajtaja. Ezt Orsovai különösnek találta. Ezt
az ajtót sohse szokták bezárni. De aztán arra gondolt, hogy a felesége
bizonyára félt egymagában, s bezárkozott. Csöndesen kopogtatni kezdett.
Nem jött senki.
– Álmos vagyok – motyogta, s nagyobbakat kezdett ütni az ajtóra. Ha az
asszony bezárta, most keljen föl és nyissa ki. De az asszony csak nem
jött. Ekkor arra gondolt, hogy fölkelti az öreg Hutkinsont. De az a
tulsó oldalon aludt, s ott csak a falon lehetett volna kopogtatni.
Visszament az ajtóhoz, a fejét csóválta, s haragosan kezdte püfölni a
magas, faragott szárnyat.
– Nyissák ki! – kiáltotta.
Hogy még erre se jött senki, mérges lett. Rúgta, verte az ajtót és
káromkodni kezdett:
– Nyissák ki, a szentséges úristenit, mert berúgom!
Lihegve tette hozzá, magához beszélve:
– Utóvégre csak van jogom bemenni a saját lakásomba…
Ekkor fordult a kulcs a zárban és kinyilott az ajtó. A felesége állt
előtte, ingben, egy szál kék selyem alsószoknyában. A szeme nagy tűzzel
égett, s a fejét dacosan tartotta magasra.
– Tessék visszamenni oda, ahonnan jött – mondta neki, s be akarta csapni
az orra előtt a nehéz ajtót. De Orsovai közbeugrott és visszanyomta.
– Micsoda manír ez! – kiáltotta.
Az asszony beengedte. Orsovai szikrázó szemmel állt meg a küszöbön.
– Mi ez! – szólt nagy haraggal.
Elly csöndesen felelt:
– Ez az, hogy ide nem jön be. Érti? Hordja el magát!
– Nem értem, nem értem!
Az asszony összeszorította a fogát:
– Értse meg, ha nem érti. Éppen elég volt ebből az életből. Utálom,
utálom, érti?
S az ajtó felé tolta. A férfi bután csak azt mondogatta:
– Mi ez? mi ez?
De ekkor már kivül volt a küszöbön. Az egész dolog annyira meglepte,
hogy akaratlanul is engedett az asszony karjának. Amikor künn volt, Elly
becsapta az ajtót, s ráfordította a kulcsot. Aztán a kulcslyukhoz hajolt
és hangosan mondta:
– Zavar engem, menjen a szállodába aludni.
De erre már arcába szökött a vér, s úgy érezte, hogy elborítja az agyát.
Leroskadt a földre, egy székbe temette arcát, s nagy, hangosan csukló
sírás szakadt ki a melléből.
– Óh, édes jó mamám – mondta keservesen bolond hangsúlylyal – milyen
nagyon piszkos az élet…