– Amig a választás tart, itt fogok lakni – mondta Orsovai a Hungária
előkelő igazgatójának, aki meglátogatta a szobájában, amikor délben
fölkelt. De a finom igazgató, aki Pesten a legnagyobb emberismerők
egyike (a szállók az emberismeret legjobb iskolái), látta az arcán, hogy
egyedül szeretne maradni, tehát köszönt és ment.
Orsovai öltözni kezdett. A nagy szobában ugyanazok a bútorok álltak,
amelyek akkor fogadták, amikor először lakott itt, boldogan, annak a
valaminek a kezdetén, amit ő szeretett pályájának nevezni. Megállt a
nagy tükör előtt, s a miniszterre gondolt, aki mindjárt az első napon
meglátogatta egy magas úrral. Ez a magas úr azóta megbukott, de a szívós
kis öreg még mindig tartotta magát.
– Hogy eltűnnek az emberek – gondolta.
Felöltözött s leült egy karosszékbe. Végigsímította a homlokát, mert úgy
érezte, hogy sok az ő fejének az a nagy tömeg gondolat, ami az agyában
nyüzsög. Megint a multakra gondolt, s most hirtelen a buccarii kikötőt
látta, amely olyan furcsán kanyarodik, s a partot, amelyet komoly
ciprusok őriznek.
– Érdekes – mondta egészen halkan – az a kikötő olyan, mint egy tó…
Majd fölkelt és föl-alá kezdett járni. Érezte, hogy nemsokára
gondolkoznia kell, törni a fejét a felesége dolgán, a választáson, a kis
Annán, s félt ettől a sok nagy kérdéstől. Számolni kezdett hangosan:
– Egy, kettő, három, négy…
Egészen százig. Ott megállt s megint az első napra gondolt, amelyet
ebben a szobában töltött. Mily kedves reggel volt az, a kávénak oly
házias, meleg illata volt, a küszöbön állt egy édes, gyerekarcú, szinte
leány asszony, s a folyosóra nyiló ajtó mögül csöndes beszéd
hallatszott, ahogy a miniszternek megmutatták az ajtót. Figyelni
kezdett. Most is kereste valaki. Tisztán hallotta, amint a pincér
magyarázta valakinek:
– Orsovai úr? Jobbra a második ajtó.
Már kopogtattak is.
– Ki lehet ez? – gondolta a milliomos – aki már tudja, hogy itt lakom?
Egy szegény asszony jött be.
– Maga az, házmesterné?
– Én vagyok, nagyságos úr, hírt hozok.
– Mondja, mondja.
A szegény asszony nagyot lélekzett és elkezdte:
– Hát az van, nagyságos úr, csókolom a kezit, hogy a Landáerék
elutaznak.
– Mikor?
– A pakkolás szerint úgy van, hogy holnap a reggeli vonattal. A
csomagjuk már egybe van, ma este a vendéglőben fognak vacsorálni. Én azt
gondoltam, hogy ez javára lesz a nagyságos úrnak, ha meghozom a hírt,
hát elmentem a fasorba, de otthon azt mondták, hogy a hotelbe tetszett
menni, az inas meg azt mondta, hogy valószinűleg ebbe a hotelbe, mert ez
az első… így hát aztán…
– Holnap reggel utaznak?
– Igenis, csókolom a kezit.
Csönd lett. A szegény asszony nem mert tovább beszélni, mert látta, hogy
a nagyságos úr egyszerre nagyon komoly lett.
Meg is ijedt egy kicsit.
– Jól van – mondta Orsovai – köszönöm a szívességét, itt van, ez a
magáé…
Pénzt adott neki. A házmesterné kezet akart érte csókolni.
– Hagyja, hagyja.
Kiment, örült szegény, hogy mehetett.
Most már kellett gondolkozni. Ezt volt az utolsó nap, a kis Anna holnap
reggel beül a vonatba és örökre elmegy. Hangosan mondta ezt a szót:
– Örökre.
És ez fájt neki. Mind ezek a nagy szavak: „soha, mindig, örökre“, fájtak
neki. De még soha nem fájt egyik se oly nagyon, mint most ez az
„örökre“. Ezek az _r_-ek, meg az a _k_ a második _r_ előtt úgy hangzik,
mintha valami nagy alkotmány dőlne össze recsegve, ropogva, maga alá
temetve mindent: örökre, örökre…
– Istenem, mit csináljak? – szólt hangosan, s úgy tett, mint a rossz,
vidéki szinészek: a balkezét a szívére szorította, jobbjával a homlokát
fogta. Mégis csak a legrosszabb szinészektől tanulunk meg szenvedni és a
legrosszabb regényeken tanulunk meg sírni. Talán most érezte először ez
a szegény ember, hogy milyen véghetetlenül nyomorult szamár ő
tulajdonképpen, hogy nincs egyetlen gondolata sem, s hogy hiányzik
belőle minden, amivel csak egy kicsit is segíteni tudna ennyi
szenvedésen. Gyöngesége tudatában másokra gondolt, jóbarátaira, akiknek
váltót írt alá, a nagy urakra, akik pénzt kaptak tőle, a vállalatokra,
amelyek megpumpolták, a száz meg száz részvényre, kölcsönre,
alamizsnára, ajándékra, adományra, amiért cserében most nincs
egyetlenegy okos fej sem, amely segítségére tudna jönni. Egyedül állt
egy hotelszobában, egyedül a világ közepén.
Magára kapta a télikabátját, fejébe tette a cilinderét és lement az
utcára. Nem tudta, hogy miért; az utcán mindig kell valaminek történnie.
Ha az ember kimegy az utcára, akkor mennie kell valamerre, valahova, s
ez mindjárt foglalkozás; ahová megérkezik, ott mondani kell valamit,
törődni kell valamivel, ez mindjárt tett. Ha az ember nem tud akarni
valamit, hát így viteti magát.
Az órájára nézett:
– Istenem, már négy óra… egész délelőtt aludtam…
A választási iroda felé ment. De már éppenséggel semmire sem gondolt,
mert egy utcasarkon, ahol keresztülkasul voltak raggatva a színes
plakátok, hirtelen felkiáltott:
– Hogyan, ma van a választás?
És erre a fölfedezésre megfordult s elindult az ellenkező irányba. Bánja
is ő most, válaszszanak akit akarnak. Visszamenjen könyörögni a
feleségéhez? Nem, ezt nem lehet. Különben is messze van innen a fasor.
Csak ment, bandukolt az utcán a járókelők között, s hogy ne fájjon olyan
nagyon az a valami a lelkében, újra kezdte mormogó hangon a számolást:
– Egy, kettő, három, négy…
De most a száznál nem állt meg.
Ebben az órában már nagyon élénk volt a választási helyiség. A délelőtt
nyugodtan telt el kormánypárti szavazatokkal; amelyek közé csak ritkán
keveredett egy-két pirostollas jakobinus. Tizenkettő után jöttek a
hivatalnokok s a gyári munkások. Ekkor már sűrübb lett az iskola udvarán
a pirostollas csoport s a jakobinus vezérek tízével küldték a
tornaterembe a szavazókat. Egy óra körül ebéd volt, szüneteltek egy
kicsit, mert ritkán jöttek a szavazatok. A nagy lármát, a mozgást estére
várták. A fiakkerek rendben működtek. A kocsisoknak szép zöld
karszallagjuk volt és minden kocsis mellett egy csirkefogó ült a
nemzetiszinű zászlóval s unos-untalan ezt ordította:
– Éljen Orsovai, éljen!
Az elemi iskola előtt, amelynek tornatermében folyt a szavazás, magas
deszkafal választotta ketté az utcát. Az egyik oldalon a pirostollasok
mentek be az iskolába, a másikon a zöldtollasok. Itt a deszkafal mögött
ordítoztak, mindenféle nótákat énekeltek, amelyekben előfordult Orsovai
neve. A közeli kávéházakban, ahol kis kartonjegyekkel fizettek a
választók, nagy volt az élénkség. A füst és a borgőz közül, amikor
kinyitották az ajtót, ki-kirebbent egy hangosan szónokló hang, vagy
máshonnan valami fojtott, füstbefulladt dühös éljenzés. Az egyik
előkelőbb kávéházban a nagy urak foglaltak helyet. Ezek közt képviselők,
nagykereskedők, bankigazgatók, börziánerek, nagyobb vállalatok
vezetőemberei voltak, akik mind oly hallgatag komolysággal vártak az
egyre sötétedő alkonyatban, mintha a szomszéd szobában valami kedves
betegük sorsa éppen most dőlne el.
– Aligha végeznek éjszaka előtt – mondta egy monoklis öreg úr,
föltekintve a Lloydból.
Erre a többiek is letették az ujságjaikat s elevenebb lett a hangulat.
Ugyanekkor nyilt ki a dupla üvegajtó s belépett rajta a Lipótvárosi
Kaszinó egyenruhás szolgája. Az egyik uriember egy cédulát adott neki:
– Itt van, Sándor, siessen vele. És mondja megy a Kiesemann nagyságos
úrnak, hogy jobban tenné, ha ide jönne. Mondja meg neki, hogy itt
vagyunk…
A szolga is kiváncsi volt, megnézte a cédulát:
– Hétszáznyolcvan, kétszáznegyvenöt…
Elmosolyodott s olyan mozdulatot tett, mintha mondaná: „Minek ez az
izgalom, ha ily nagy a többsége?“
Aztán elment. Az urak disputába kezdtek s szidták a jutagyár munkásait,
akiket a maga részére hódított a jakobinus ügyvéd. Majd a telefonhoz
hivták egyiküket.
– El kell mennem – mondta, amikor kijött a fülkéből – a csavargyáriak
még mindig nem jöttek…
Ez is elment. De ujak jöttek helyette, üdvözölték egymást, összetolták
az asztalokat s egyre nagyobb lett körülöttük a füst.
– Kétségtelen, hogy ma ez a legérdekesebb választás az országban – szólt
az egyik.
– Istenem, istenem… – csóválta a fejét egy pofaszakállas, kövér ember,
az ingadozó kőszénbánya-vállalat igazgatója. Ez nagyon pedáns ember volt
s neki voltak a legkeservesebb napjai Orsovai miatt. Alig hogy kilábolt
abból az átkozott becsületügyből, most itt az ujabb izgalom, az ujabb
nyugtalanság.
– Mit jajgat maga? – vetette oda neki egy úr, akinek a fején volt a
cilindere.
– Mit jajgatok? Mi történik, ha ez az ember megbukik nekem?
Ez az. _Nekem_. Ez volt a helyes kifejezés. Mindezek az urak, akik itt
ültek, mindazok, akik kaszinóban gyülekeztek és félóránként hirekért
küldték a szolgát, mindazok, akik vidéken izgatottan várták a szavazatok
arányát jelző sürgönyöket, joggal mondhatták, hogy _nekem_. Igenis,
nekik bukik meg, ha megbukik s nekik lesz meg, ha meglesz. Az a száz meg
száz szál, amely Orsovaihoz fűzte a vállalatok, részvények és mindenféle
már megtörtént és reménybeli kölcsönök révén ezeket az embereket, most
nagy izgalomban izzott, reszketett, mint valami nagy esemény előtt álló
ember idegrendszere. Úgy érezték, hogy még csak a képviselőség hiányzott
ahhoz, hogy Orsovai igazán császár legyen ebben az országban s féltek,
hogy megrendül a hatalma, ha elbukik.
Ujabb félóra telt el s a szolga ismét megjelent.
– Nyolcszáznegyven, kétszáznegyvenhét.
Biztos volt a győzelem. A pirostollasok kimerültek, kínos munkával
tudtak csak felhajtani egy-egy szavazatot. Az Orsovai-pártnak pedig
százakra menő tartaléka volt még s azonkívül mind a hivatalnokokat
estére várták. Olyannyira, hogy a választási iroda nagyon csöndes
helyiség lett, egy hideg pont a körötte forrongó, üvöltő embertömeg
közepette. A szabó nyugodtan állt a falra függesztett listák alatt s a
szemével parancsolt az irnokoknak. Egy pisszenés se hallatszott az
irodában, egy fölösleges ember se volt benne. A hireket egy kis ablakon
adták be a szabónak, aki egy másik kis ablakon csúsztatta ki az
utasításokat.
Nyolc óra körül nagy volt a lárma a választási helyiség körül. Munkások
és hivatalnokok jöttek. Most már az összes fiakkerek dolgoztak, sőt a
külvárosból omnibuszok hozták a szavazókat. A kis ablakon kifüggesztett
cédulán ez állt:
_Orsovai_ _Harsányi_
1059 322
Az utcán nyüzsgött a nép s Orsovai nevét ordította. A kocsmából
világosság áradt és a kurjongatástól minden ablak reszketett.
Mindenünnen ének és ordítás hallatszott s még az utca hideg esti
levegőjén is érezni lehetett a dohány és a bor szagát. A gázlámpák
félhomálya megnövesztette a tömegeket s a mellékutcákból kiforduló
csoportok oly félelmetesen nagyoknak látszottak, mintha ez. estén az
egész város idejött volna tüntetni, énekelni, a vállára emelni Orsovai
Pált.
Orsovai Pált, aki e pillanatban a város egyik távoleső részén úgy
surrant végig a házak mellett, mint valami üldözött tolvaj. A kalapja
hátra volt csapva a fején, a télikabátja nyitva. Szinte bukdácsolva
ment, mint valami részeg. Sietett. Az egyik kis utcából a másikba
fordult, beleütközött a szembejövőkbe, bocsánatot kért, tovább szaladt.
Végre megállt egy ház előtt s aztán bement a kapu alá. Becsöngetett a
házmesterhez. A szegény asszony megijedt, amikor ilyen izgatottnak látta
a nagyságos urat. A nagyságos úr, szegény, bebukott a konyhába s
megfogózkodott a kredencben.
– Asszonyság – mondta – én be akarok nézni az ablakukon… látni akarom,
ahogy pakkolnak…
S bólongatott a fejével, lemondólag, keservesen.
– Istenem – sóhajtotta.
A házmesterné megmutatta neki az ablakot s Orsovai odaállt a falhoz s
benézett a szobába egy hasadékon, amely a leeresztett függöny és az
ablak félfája közt maradt.
Benn valóban pakkoltak. Két nagy kézitáska nyitva állott az asztalon,
két nagy koffer pedig a fal mellett. Landauer úr ingujjban járkált,
hordta a fehérneműt és a ruhát, a felesége pedig egy kiskendővel amúgy
szobalányosan bekötött fejjel rakta be a kofferbe az elvinni valót.
Orsovainak kinyilt a szája, hogy meglátta őket. Most a feje is kezdett
fájni, s azon vette észre magát, hogy sír. A mellét rázta a fájdalom, s
a szeméből könnyek jöttek. Nem tudott egyebet tenni, nagy
tehetetlenségében motyogva ismételte ezt a szót:
– Istenem… istenem…
A szája félrehúzódott, mint a gyerekeké, akik vissza akarják fojtani a
sírást.
Benn elfáradt a csomagoló pár. Landauer úr leült a kanapéra, s az ölébe
vette a feleségét. Az asszony elhelyezkedett a térdén, s mind a két
karjával átölelte a férjét. Aztán csókolni kezdték egymást. Az asszony
rászorította az ajkát a férje szemére, az pedig visszaadta a csókot,
belefurakodva szájával az asszony telt nyakába, a mellébe, ahol kétfelé
volt hajtva a blúz és szabadon maradt egy kis puha fehér háromszög.
Nagyon boldogok voltak, s látni lehetett rajtuk, hogy hosszas szenvedés
után végre nyugodt új életet kezdenek, s hogy ez mérhetetlen örömmel
tölti el őket. Most már mintha egybeforrtak volna, szorosan átölelték
egymást, s Orsovai látta, amint a férfi két széles keze szoritja az
asszony hátát, minden nagy csók után elbocsátva egy kissé, aztán vonagló
mozdulattal magához kapva, a melléhez szorítva az engedelmes asszonyi
testet.
– Istenem… istenem…
Az asszony fölállt. Rámosolygott a férjére és tűzpiros volt az arca. A
kendője félrecsúszott, ezt igazgatta. Ekkor látta Orsovai, hogy a blúzán
most nagyobb a nyilás, csókolózás közben kibomlott néhány gomb – vagy
kibontották. Ezt a férj is észrevette, fölugrott, magához kapta az
asszonyt és vad mozdulattal fúrta be a fejét az asszony mellébe, a blúz
alá, amely most már egészen kinyilott. Szinte látni lehetett az asszony
minden mozdulatán, hogy mely pillanatban kap egy vad csókot a melle,
ilyenkor mindig egy kicsit hátracsuklott a feje. A szemét lehunyta és
égő arcán elégedett asszonyi mosoly bujdosott, azzal az erősen érzéki
hangulattal, amelyet minden lehunyt szemmel mosolygó arc kelt. A kis
Anna ebben a percben boldog, szerelmes asszony volt, aki örömmel adja
oda magát a férjének, s akit a hitvesi engedelmességnek ez a szent
gondolata annyira kielégít, hogy ráér egy kicsit arra a kellemes
csiklandásra is figyelni, amit a mellére kapott csókok nyomán érez.
– Istenem.
Az ablak alatt sírt Orsovai. Nem szégyelte a könnyeit, sűrün folytak le
az arcán, végig drága asztrakángallérján. Nem bírta tovább nézni ezt a
két boldog embert. Kiszaladt a kapun, s megállott a kapú előtt.
– Hova menjek? – mondta és alig tudott a lábán állni, mert reszketett a
térde.
Egy omnibusz vágtatott arra. Tele volt külvárosi polgárokkal. Most
hozták a majorosokat, a kertészeket, a vasuti őröket, a villamos
konduktorokat, a tejesgazdákat. Az ócska omnibusz nagy csörtetéssel
haladt el előtte, s a bennülők vígan énekelték:
Jaj de magas,
Jaj de magas
Ez a vendégfogadó…
A bakon ülő fiú lengette a zászlót és ordított. A lovak vágtattak, s az
utca csirkefogói fütyölve, visítva szaladtak a kocsi után.
– Hova menjek? – mondta Orsovai.
Tíz óra felé járt az idő, de a város élénkebb volt, mint valaha.
Mindenütt világosság, fáklyák, ordítozó, szaladó emberek. Az izgatottság
most volt a legnagyobb, mert már kitűzték a zárórát. Orsovainak több
száz többsége volt, s a szabó nyugodtan gyújtott szivarra a választási
irodában. Az iskola vörös fényben úszott, mert fáklyások álltak előtte,
megvilágítva a feketén nyüzsgő tömeget, amelynek nyomása alatt recsegett
a deszkafal. Az utca végén komor fekete vonalban állott két sor
lovasrendőr. A gyalogosokat most váltották fel; kettesével jöttek végig
a tömeg közt. A korcsmákban már nem volt senki. Mindenki az iskola körül
tolongott, s a lovasrendőrök már kétszer ugrattak neki a türelmetlen
tömegnek, amely be akarta zúzni az iskola kapuját. Ott szorongtak a
tömeg közt a kávéház cilinderes urai, a börziánerek és bankigazgatók is,
ők már boldogok voltak, de akarták hallani a választási elnök hivatalos
szavát.
Ebben a szorongó, türelmetlen várakozásban telt el egy félóra. Pontban
háromnegyed tizenegykor kinyilt az iskola kapuja, s kivonult rajta a
választási elnök, nyomában a szavazatszedő bizottságokkal, a bizalmi
férfiakkal, s felment egy kis szószékre, amelyet az ő számára tákoltak
össze délben az asztalosok. A kis szószék a deszkafal tetejében volt,
úgy, hogy innen mind a két párt láthatta az elnököt. Az elnök a kezébe
vett egy ív papirost s az egyszerre elcsöndesedett utcán végigharsogott
a hangja, amint a törvényszabta formulát felolvasta.
– Tehát, igen tisztelt polgártársaim – végezte beszédét – az önök
határozatából Orsovai Pál lett kerületünk képviselője, ezernyolcszázhét
szóval ötszáztizennyolc ellenében. Midőn ezt…
A többit már nem lehetett hallani. Óriási üvöltés szakadt ki a
torkokból, lengették a kalapokat, magasra emelték a fáklyákat, s az
elnök a szószéken néhány nagy gesztus után magasra emelte a kalapját.
Erre megmozdult az egész tömeg, előre jöttek a lovasrendőrök, s most már
nem lehetett bírni ezzel az iszonyatos nagy hanggal, amely nagy
hullámzással verte a házak ablakait, megreszkettette a gázlángokat, s
összecsördítette az egymás mellett álló tányérokat a csöndesen vacsorázó
családok asztalán. A tömeg nagy kavarodással indult el egy szabadabb
térre, ahol megvárhatja az Orsovaiért ment küldöttséget.
A küldöttség az egész napi izgalomtól idegesen, gyors fiakkeren robogott
a városligeti fasorba. Lökdösték egymást, hogy melyik legyen az első,
aki értesítse Orsovait a boldog ujságról. Csöngetésükre kijött a
szobalány.
– Mondja meg a nagyságos úrnak, hogy itt van a küldöttség.
A szobalány megijedt a sok cilinderes úrtól, s nagyra nyitott szemmel
szaladt fel a lakásba.
– Nagysága kérem – kiáltotta – itt van a…
Egy dühös hang kiáltott rá:
– Fogja be a száját!
Az öreg Hutkinson a szoba közepén állt, s egy órát tartott Elly füléhez.
Végre elkészült az első önálló óra, s az öreg ragyogó szemmel mutatta
meg a lányának.
– Hallod, hogy ketyeg?
Az órából valóban jött valami ketyegő, rendetlen kis zörej, s Elly
mosolyogva mondta:
– Hogyne hallanám, papa… nagyszerű… úgy jár, mint egy óra, amit az
órásnál vesz az ember…
Erre aztán levette a füléről az órát az öreg, s csöndesen szólt a
szobalányhoz:
– Most már beszélhet. Ki van itt?
– Itt van, kérem, a küldöttség.
Elly feléje ment:
– Micsoda küldöttség?
– Én nem tudom, nagysága kérem, csupa elegáns urak…
Az asszony fölkapta a pongyolája uszályát és lement. Az urak az
előcsarnokban hangosan üdvözölték.
– Nagyságos asszonyom – mondta izgatott hangon az egyik – tartom
szerencsémnek önnel közölni, hogy kedves férje tíz perc óta kerületünk
képviselője.
– A férjem nincs itthon – felelt nyugodtan Elly. – Úgy hallom, hogy a
Hungáriában lakik.
Halotti csönd lett, ahogy az asszony ezt ily kimért, öntudatos
nyugalommal kimondta. Az urak csudálkozva néztek rá, s Elly folytatta:
– Sziveskedjenek a Hungáriába fáradni, talán ott megtalálják.
Azzal meghajolt és visszament.
– Mi történt maguknál? – kérdezte távozóban az egyik úr a szobalánytól,
amint az kinyitotta nekik az ajtót.
– Én nem tudom – felelt a lány – a nagysága visszamegy az öreg úrral
Amerikába…
A fiakkerben csönd volt. Erősen meghatotta az urakat ez a nagy családi
dráma, amelyre oly váratlanul bukkantak. Aztán megszólalt az egyik:
– Lám, a milliomosok se boldogok.
Egy másik csöndesen jegyezte meg:
– Az asszony Iványi Sándornak a szeretője…
Robogtak a Hungária felé. Aztán egy harmadik is megszólalt:
– Ezt csak mondják. A világ nagyon komisz.
A Hungáriában sem találták. Most már megijedtek az urak, s nagyon
nyugtalanok lettek. Az idő egyre telt, a hatalmas tömeget nem lehet
éjfélig váratni az utcán. De nem tudták, hova menjenek, hát visszaültek
fiakkereikbe, a vezérük visszatette belső zsebébe a mandátumot és
visszarobogtak a választási helyiség felé, Walzer úrhoz, tanácsért.
A nép még mindig várt, éljenzett, türelmetlenkedett az utcán. A
rendőrkapitány kérésére a választási elnök egy kis beszédet intézett a
tömeghez, felszólítva tisztelt polgártársait, hogy legyenek csöndben,
amig szeretett képviselőjük megérkezik. Amikor a küldöttségek fiakkerei
karriérben vágtattak végig a téren, a választási helyiség felé, a tömeg
abban a hitben, hogy most hozzák a képviselőt, kieresztette nagy
hangját, előre nyomult, megvadította a rendőrlovakat, s ordító örömmel
rohant a kocsik után.