A nagykövet azonban nem jött másnap. Egy sürgöny jött helyette, amely
azt jelentette, hogy ő excellenciája el nem halasztható teendői miatt
csak néhány nap mulva teheti tiszteletét. Orsovai a zsebébe gyűrte a
sürgönyt:
– Untat ez a nagykövet – mondta – ha rossz kedvemben talál, még ki is
dobom…
Azzal becsöngette a szolgáját és egy levelet adott a kezébe:
– Ezt vigye azonnal a szerkesztőségbe, Zrinyi úrnak.
A szolga már tudta, hogy a „szerkesztőség“ a _Közvélemény_
szerkesztősége. Orsovai úgy beszélt erről a helyiségről, mintha a
lakásának egy része volna.
– Mondja meg Zrinyi úrnak, hogy minden bizonynyal elvárom.
Ugyanis szükség volt Zrinyi úrra. Walzer a miniszterelnöknél járt és
alázatosan meghajtott fővel fogadta a parancsot: Orsovai lesz a kerület
képviselője. A palota lépcsőjén lejövet azonban mégis megvakarta a
tarkóját, még pedig két okból. Először azért, mert most meg kellett
szegnie a Kamerál Istvánnak tett igéretét. Kamerál úr, akit a
becsületbiróságból van szerencsénk ismerni, bizton számított arra, hogy
végre budapesti képviselő lesz. A másik baj az volt, hogy Orsovai ellen
könnyebb lesz erős akciót kifejtenie az ellenjelöltnek. Az ellenjelölt
egy Harsányi nevű ügyvéd volt, aki vezércikkeket irt egy nagy
napilapnak, szónokolt a népgyűléseken, ostoba módon egyre becsületről
beszélt, s abban a tévhitben élt, hogy a korrupció és a klikkrendszer
tönkre fogja tenni az országot. Ő alapította a Jakobinusok körét, s ő
volt ebben a körben Danton. Most a választás előtt kétszeres erővel
agitált, irt, szónokolt, s elég nagy pártot sikerült csinálnia. Tehát
Walzer úrnak volt oka megvakarni a tarkóját.
De Walzer úr nem azért volt a Kányák elnöke, hogy hamar bizalmat ne
merített volna az eszébe és barátaiba vetett hitből. Vigan állított be
Orsovaihoz és azonnal megkezdte az intézkedést. A választási irodát
berendezték, „fiakkermeister Strausz“ megjelent a láthatáron, jöttek a
zöld tollak és a nagy plakátok, amelyeken ez volt olvasható: _Éljen
Orsovai Pál, szeretett képviselő-jelöltünk_. Néhány nap alatt
teleragasztották ezekkel a szines cédulákkal az egész kerületet, s
megkezdődött a rendes hajsza. A választási irodát ama bizonyos szabó
vezette, aki ruhákat csak éppen a választások közé eső időszakban
csinált, s aki Budapest korteseinek királya volt. Nem kiskaliberű
ordító, ivó és kapacitáló kortes, hanem szervező talentum, amolyan
nagyvállalkozó, aki átlagárban csinálja meg a választást, s amit
megspórol, az az övé. A derék férfiúval ezuttal is fixben egyeztek meg,
s ő azonnal átvette a parancsnokságot. Saját külön, helyesbített
választási névsorából másolatokat csináltatott, s mindenféle gépeket
hozott az írodába. Ő találta fel a választási számológépet, ami igen
ravasz eszköz volt, srófokra, kerekekre járt, s jelezte a szavazatok
arányát. Néhány nap alatt rendbehozta lakatra járó, rézfedelű nagy
könyvét, amelyben minden választó neve mellett betűk és jelek voltak.
Benne volt ebben a könyvben, hogy X-nek pénz kell, ipszilonnak
kézszorítás, az egyiknél kezet kell csókolni őnagyságának, a másiknál
akár gorombáskodni is lehet, mert váltója van a banknál stb. stb.
Orsovai bámulta ezt a zseniális embert, aki némely pillanatban aggódó
hadvezérhez hasonlított, de aztán nemsokára fölvette az operáció előtt
álló sebész öntudatos nyugalmát, mintha mondaná:
– Bátorság, fiatal ember, bizzék bennem, hamar végzünk.
Eleinte Orsovai is részt akart venni a munkálatokban, de a szabó
egyszerüen kidobta.
– Ezek az ő kedves manírjai – mondta büszke, szinte apai mosolylyal
Walzer úr – mindent el kell tőle tűrni, mert amit ő csinál, az rendjén
van.
Tehát Orsovai a beszédekre adta magát. Zrinyi úr megérkezett „a
szerkesztőségből“ és lázasan készítette a szónoklatokat. A szabó
egyszerüen felirta egy cédulára a kocsmák neveit, s Orsovai sorra járta
nagy kíséretével ezeket a piszkos, borgőzös tanyákat, ahol reggelig
ittak és bőgtek a választók.
Valami szerencsétlen és elkeseredett ügyvéd szociálista programmal akart
föllépni. De csak egy óráig volt képviselőjelölt, hamar visszavonult,
látva, hogy a gyárigazgatók kötelezővé teszik műhelyeikben a zöld
tollat.
Amikor hajnal felé vége szakadt a szónoklásnak, Orsovai elszakadt a
kiséretétől. Nem tudott hazamenni, napok óta csak úgy kóborolt,
kábultan, mint valami szerelmes gyerek. A kis Anna már készült az
útjára. Landauer boldogan járkált, zsebében a kinevezéssel, fizetgette
az adósságait és egyre tervelt. Orsovai azt is megtette, hogy egy napon
beállított a Landauerék házmesteréhez. Fejedelmileg megfizette a
házmesternét, aki ezért igaz részvéttel viseltetett iránta, s mindent
elmondott neki. Igy tudta meg, hogy az állatorvosék még csak néhány
napig maradnak Budapesten, s aztán elutaznak örökre, mert az urat
kinevezték vidékre.
Orsovai nem tudta, mit csináljon. Szerette volna, ha valami igaz barátja
tanácscsal segítette volna. De nem volt barátja szegénynek. Csak az
vigasztalta, hogy ha volna is barátja, az se tudna semmit mondani. Mert
a dolgon már nem lehetett segíteni. Itt mindennek vége szakadt, a kis
Anna elutazik, ez valóság, nem jön vissza, ez is valóság, csupa
rémületes, vigasztalan valóság. Hiába minden.
Az utolsó kocsma, amelyben valahogy elhebegte a Zrinyi-készítette
beszédet, közel volt a városligethez. A nagy tömegben elkeveredett s
aztán kiszökött a kocsmából. Hajnali három óra lehetett már, s az édes
tavaszi éjszakában rejtelmes illatok jöttek a liget felől. Elindult a
rügyező bokrok között, kifelé, egyedűl. Kelet felől már derengett egy
kis világosság. De a fenyvesben koromfeketén meredtek az éjszakába a
nagy fák, rejtelmes tömeggel rajzolódtak a világosodó égbe. Orsovai Pál
oly szerencsétlennek érezte magát, hogy kigombolta a mellényét és a
szivére szorította a jobbkezét. Elnézett a fák között, hallgatózott a tó
körül, figyelt egy kis csurgásra, amely a viz felől hallatszott, majd
lehunyta a szemét.
– Fájok – mondta magában, s tetszett neki ez az ostoba íge, amelyet nem
szoktak első személyben használni. De úgy érezte, hogy nagyon ráillik.
– Fájok – ismételte, s érezte, hogy egész teste és az egész lelke tele
van fájdalommal. Hogy a mellét tapogatta, arra a fölfedezésre jutott,
hogy mégis csak itt érzi legjobban a fájást.
– A szerelem a mellben van – mondta halkan – és nagyon fáj…
A hidon túl meglátott egy rendőrt.
– Beszélni fogok a rendőrrel – szólt. – Kiváncsi vagyok, hogyan él egy
rendőr.
A rendőr beburkolózott a köpenyegébe és nekitámaszkodott egy fának.
Úgylátszott, hogy már vége felé jár az ideje, s várja, hogy fölváltsák.
Amikor Orsovai a közelébe ért, köszöntötte:
– Jó reggelt kivánok, nagyságos úr.
Ez is ismerte. Mindenki ismerte.
– Jó reggelt biztos úr – felelt neki Orsovai és megkinálta egy
szivarral. – Régen van már itt?
– Éjfél óta, könyörgöm.
– Hm – mondta Orsovai, s azon gondolkozott, hogy miképpen kezdje meg a
beszélgetést. Aztán egyet vont a vállán s egyszerüen kérdezte:
– Nős ember maga?
– Igenis.
– Gyereke is van?
– Négy, nagyságos úr.
Egy kis csönd lett. Aztán tovább kérdezte a milliomos:
– Boldog maga?
A rendőr mosolygott és szégyenlősen felelt:
– Hát már ahogy mink boldogok szokunk lenni.
– Szereti a feleségét?
– Hogyne szeretném.
Egyre világosodott körülöttük. A fenyők mögűl vöröses lehellet szállt
fel az égen. Egy tejeskocsi zökögött arra.
– Szerelmes volt a feleségébe mielőtt elvette?
– Szerettük egymást, nagyságos úr. Az asszony szobalány volt a báró
Somorjaiéknál, aztán megismerkedtünk egy szüreti mulatságon. Aztán
elgyött hozzám feleségül.
– Hm – mondta Orsovai, s maga elé nézett a földre – nem szeretett maga
azóta mást, mint a feleségét?
– Nem én, nagyságos úr. Nem is érek rá, mert úgy bánnak az emberrel,
mint a kutyával. Akinek protekciója van, az más. Mit csináljon a szegény
ember? Én hiába küzködök, a mult hónapban is mellőztek egy másik
közrendőr miatt, akit a hercegprimás protekciózott.
– Maga nem is tudna szerelmes lenni? – folytatta a gondolatát Orsovai.
– Már miért ne, nagyságos úr, ha valami csinos nőszemélyről volna szó…
– És a felesége? Azt otthagyná?
– Nem én. Az ilyesmihez semmi köze az asszonynak…
Egy másik rendőr közeledett feléjük. Fölváltotta ezt a szegény embert.
Orsovai még egy szivart adott neki, aztán tovább bandukolt az egyre
hajnalodó ég alatt. A fölváltott rendőr csöndesen ballagott hazafelé,
kopogott a csizmája az úton, vitte haza a kis filozófiáját, s boldogan
gondolt a fülledt, de meleg szobára, ahol most aludni fog. Orsovai
sokáig nézett utána. A városból csöndes morajlást hozott a hajnali
szellő. A fák mögött, a kövezett uton egyre több kocsi zörgött végig,
ébredni kezdett a város. Orsovai fáradtnak érezte magát. Most már némi
örömmel gondolt az ágyára, a párnára, a meleg dunnára. Visszanézett a
híd mögé, ahol az előbb egy egyszerű ember oly egyszerüen vallotta meg
neki az életét, egy egyszerű ember, aki elballagott a szürkületben, aki
soha nem zavart vizet, aki született, él és meg fog halni és aki csak
úgy csöndesen, bután keresztülmászik az életen, anélkül, hogy
beválasztanák a Kisfaludy-társaságba, s hogy a nevét szines plakátokon
olvashatná.
Ő is hazafelé indult.
A szürkületben megkezdődött Budapest élete. Zöldséges és tejeskocsik
ügettek az utcákon, még félig leragadt szemű, álmos asszonyokkal a
bakon. Az Andrássy-uton két jól megrakodott fiakker vágtatott a város
felé. Mindenikben két-három férfi és ugyanannyi hölgy ült, minden rend
nélkül, mintha csak úgy egymásra dobálta volna őket valaki. Kurjongattak
a kocsiban, s mintha azt kiáltották volna, hogy: „éljen az élet, éljen a
hajnal!“ A lányok kalaptollait még messziről is látta Orsovai, amint a
kocsik fölött lobogtak.
– Borzasztó – mondta magában – most lefeküdni…
Ilyenkor, reggel felé valami beteges tettvágy fogja el az embert.
Vannak, akik az átvirrasztott éjszaka után munkához is fognak, s csak
akkor érzik, hogy kell az álom. Orsovai semmi álmosságot nem érzett.
Csak az az általános, nagy, türelmetlen fájdalom kínozta, amely mintha a
melléből indult volna ki. „A szerelem nem alszik soha“ – gondolta.
Már közeledett a háza felé, messziről látta is a villát, amely békésen
aludt, csöndesen lehunyva fehér szemhéjait, a csipkés függönyöket. Egy
kis füstszallag szállt a kéményéből a szürke téli ég felé, a konyhában
már fűtöttek.
Orsovai éhes volt. Meglátott a sarkon egy szegény kis kávéházat és
megkívánta a forró fehér kávét meg a friss kiflit. Egyet gondolt, s
betért megreggelizni. Fél hat lehetett.