Az ügy egy kissé bonyolódott. Valami amerikai konzurcium nagy
szénbányákat talált Ázsia egy kis országában, közel a tengerparthoz. A
hatalmas széntömeg kiaknázására hamar megalakult a részvénytársaság, s a
munka megkezdődött. Eleinte rendben ment minden, a bánya pompásan
jövedelmezett. Edwards – a jó Edwards, az öreg Hutkinson társa – vett is
részvényeket. De aztán alaposan fordult a kocka. A bányarészvények
hanyatthomlok estek lefelé. Ez részint a háborús világ miatt történt,
részint pedig azért, mert rémületes sikkasztásoknak jöttek nyomára.
Edwards, az óvatos Edwards most egyszerre elvesztette a fejét.
Mindenáron túl akart adni a részvényein, fűnek-fának kinálta a
halványzöld íveket. Hutkinson látta ezt és Hutkinson nagyon szerette
Edwardst. Megvette tőle a részvényeket és eltette a fiókjába. Ő nem volt
oly ideges ember, mint a társa, s úgy gondolkozott, hogy ha mindenki
csal, hát a föld nem csal. Ahol szén van, onnan arany jön, elébb utóbb.
A sok részvény évekig hevert így a fiókjában, mig aztán egyszer elővette
őket. A szénbányákban lázas munka kezdődött, s az ujjászülető társaság
élelmes igazgatója egy bankon törte a fejét, egy bankon, amit a bánya
közelében kell felállitani. Tervét előadta Hutkinsonnak, aki a felesége
életében még tele volt vállalkozó kedvvel. A bank meg is alakult, s
várakozáson felül sikerült. A környék szegény népét valósággal
kifosztotta, s rövid hét év alatt az exotikus bank igazgatója nagyobb úr
volt a kis országban, mint maga a fejedelem. A fejedelem ugyanis
hatalmas összegek erejéig volt a banknál érdekelve, a fejedelem a bank
pénzén mulatta végig kétszer Európát, s ennek fejében a banknak minden
szabad volt.
Történt azonban, hogy az angol gyarmatügyi miniszternek megakadt a szeme
ezen a kis országon, amely tele volt gazdagsággal. A bank hatalmas
vállalkozásai terelték rá a figyelmét. S mivel a kis országnak egy
nyulványa leért egészen a tengerig, a terv hamarosan készen volt. Az
angol királynő ő felségének tengerészeti minisztere elhatározta, hogy
ezen a parton ugynevezett szénállomást létesit. A szénállomás olyan
állomás, ahol a hadihajók szenet vesznek föl, s ezen a cimen folyton ott
okvetetlenkednek. Hogy a szénfölvételtől a bombázásig s a csapatok
partraszálitásáig mily rövid az út, azt tudják őfelsége tengerészeti
miniszteriumában. Tehát az angol kormány alkudozásba bocsátkozott a
fejedelemmel.
Ám a bank igazgatója nem volt rest fiú. Egy napon beállitott a
fejedelemhez, s csontos, szögletes kalandorpofáját oly közel tolta a
fejedelem olajbarna arcához, hogy az megijedt tőle. Az igazgató
szigorúan ráparancsolt a fejedelemre, hogy legyen kissé tekintettel a
bankra is. Aztán követelte tőle, hogy neki is legyen beszólása ebbe a
szén-ügybe. Erről a kihallgatásról, amelynek alkalmából a fejedelem
egészen az ajtóig kikisérte az igazgató urat, Abbáziába is ment egy
tudósitó távirat. Akkor olvasta ezt az öreg Hutkinson, amikor a
Stefánia-szálló portása legszebb rond-irásával irta fel egy kartonlapra:
_Hutkinson G. Tamás és leánya, Chicagó_. A távirat jelentette, hogy
minden rendben megy, az angol kormány legközelebb megkezdi a
tárgyalásokat a bankkal is, úgy a bányák, mint az erdők és egyéb
hatalmas vállalatok ügyében s a fejedelem és az országnagyok adósságai
ügyében. Szóval az angol kormány tudta, hogy a bank nagy úr, de amig
lehetett, nem állt vele szóba, mert azt is tudta, hogy viszont ez a
csevegés pénzbe kerül. Most azonban kénytelen volt vele, hát elkezdte.
De nem tudtak megegyezésre jutni. Hónapokig tárgyaltak, de a
szögletesarcú igazgatónak oly kemény volt a feje, hogy még az angolok se
tudtak vele bírni. Végre ez a szögletes ember megunta a sok hercehurcát,
s ráordított az angol kormány emberére, hogy ő nem tárgyal többet,
tessék a gazdával beszélni. A gazdát Hutkinson Tamásnak hívják és most
Magyarországon lakik, mert a leánya beleszeretett egy ottani koldusba.
Az angol kormány embere erre összepakolta az irásait, vette a
bőrtáskáját, köszönt és visszautazott Londonba. A miniszter dühbe jött,
amikor meglátta.
– Hogyan – kiáltott rá – még a szemem elé mer kerülni, szerencsétlen?
Szegényt bedugták valami irodába, s a miniszter most kétszeres
energiával vetette rá magát kedves tervének megvalósítására. Hazacitálta
a bécsi angol nagykövetet, s megmagyarázta neki apróra a dolgot. A bécsi
nagykövet már régóta szeretett volna párisi nagykövetté avanzsálni, s a
miniszter ezt kereken meg is igérte neki arra az esetre, ha sikerrel
végzi küldetését. Az excellenciás úr erre visszautazott Bécsbe, s
táviratilag jelentette Hutkinson Tamásnak, hogy meglátogatja.
Az öreg Hutkinson lázasan dolgozott az óráján, amikor megkapta a
táviratot. Azonnal bevitte a vejéhez.
– Nézze, Pál – mondta neki egyszerűen – én már öreg vagyok ezekhez a
dolgokhoz. Az angol nagykövet ide fog jönni, én fütyülök rá. Beszéljen
vele, hisz maga éppen úgy ismeri ezt az ügyet, mint én…
Letette a sürgönyt az asztalra, s a választ meg se várva, visszasietett
a szobájába, szemére illesztette a nagyitó üveget, s tovább piszkálta a
készülő órát. Orsovai, mielőtt a miniszterelnökhöz ment volna, még
egyszer átfutotta az exotikus bank történetét és évi mérlegeit, hogy
teljesen tájékozva legyen.
Most, hazafelé menet, eszébe jutott a nagykövet, aki holnap reggel
érkezik Pestre, s még délelőtt látogatást tesz nála.
– Angolország beszélni akar velem – mondta nagyon halk hangon, örökös
mosolyával – majd megmutatom én Angolországnak, hogy ki vagyok!
Szinte megreszkettette az a gondolat, hogy Anglia, ez a hihetetlenül
nagy hatalom, elküldi hozzá a képviselőjét, tárgyalni. Előre elképzelte
a jelenetet: miképpen fogja leültetni a nagykövetet, milyen hideg és
mély óvatosságot mutató arccal fog vele beszélni, s mint fogja kelletni
magát.
– Fogadok, hogy egy hétig itt marad, Pesten! – mondta ravaszul
hunyorgatva. – Kecsegtetni fogom, reményt adok neki, aztán megint
visszahúzódom. Angolország lesni fogja a pillantásomat és a nagykövet
megsürgönyzi Londonba, ha összeráncolom a szemöldökömet!
A sarki rendőr szalutált neki.
– Jó estét, barátom – felelt Orsovai, s megszerette volna mondani neki,
hogy ma éjjel jobban vigyázzon rá, mert Angolország izgatottan
érdeklődik az állapota iránt.
A kapuja elé ért és becsöngetett.
– Hopp – szólt egyszerre – ezek nem várnak vacsorával…
Otthon azt mondta délután, hogy a képviselőkkel vacsorázik. De erről
útközben megfeledkezett, s most lusta volt visszafordulni.
Furcsa, nem jöttek nyitni a kaput. Még egyszer csöngetett. Valami
világosság futkosott az ajtó szines üvegje mögött, s kis vártatva
megjelent a szobalány.
– Ejnye, de megváratják az embert!
A szobalány piros volt. Belülről az ajtó csapódása hallatszott.
– Mi ez? – mondta Orsovai a szobalánynak – miért olyan piros maga?
– Semmiért, kezit csókolom – felelt a lány és még jobban elpirult.
Orsovai bement a szobájába, s meggyújtotta a lámpását. Még az asztalon
volt a nagykövet sürgönye. Kezébe vette a papírlapot és meglobogtatta a
levegőben.
– Angolország kunyorálni jön – mondta.
E pillanatban tisztán hallotta, hogy óvatosan kinyitják azt az ajtót,
amely a felesége új szobájából az előszobába vezet.
– Mi ez? – szólt, s összeráncolta a szemöldökét. – Csapkodnak,
mászkálnak… mi történik itt?
Az ajtóhoz ment, egy kicsit kinyitotta, s kinézett az előszobába. Az
előszobában nem égett a villamos láng, de a felesége szobájából halvány
fény szűrődött ki. Orsovai nagyon megijedt. Egy hatalmas férfialak ment
ki lábujjhegyen a felesége szobájából, a kapu felé. Utána a szobalány,
ijedt, nagyrameresztett szemmel, kezében gyertyát tartva, amelynek
lángját a másik kezével eltakarta. A háttérben állt a felesége,
halványlila pongyolában, égő szemmel.
Most hirtelen nem tudta, mit csináljon. Összeszorította a fogát és
ordítani akart. A nagy férfialakban megismerte Iványi Sándort. De ez
ekkor már az utcán volt és a szobalány jött visszafelé a gyertyával.
Aztán becsukódott a felesége szobájának ajtaja s megint sötét lett az
előszoba. Orsovai hallotta, amint hangosan reszket a kezében a sürgöny.
Fölállt, s egy pillanatra tele volt kétséggel. Mit csináljon? Az
állatorvossal való párbaj óta, a feleségétől való különélés második
hetében, az angol nagykövet sürgönyével a kezében, nem csinálhat
jelenetet. Ha a felesége ma éjjel itthagyja, elmegy az apjával, vége
mindennek. Adieu képviselőség, adieu Angolország, adieu minden…
A szobalány kopogtatott az ajtón. Biztos, hogy az asszony küldte,
puhatolózni.
– A nagyságos úr vacsorázni akar?
Orsovai egy pillanatig gondolkozott. Aztán nyugodtan felelt:
– Igen. Hozzon egy kis sonkát… teát is. Hogy van a nagyságos asszony?
– Jól érzi magát. Olvas…
– Hát csak hozza a sonkát – szólt Orsovai könnyű sóhajjal, amelylyel sok
mindent temetett el – hozza a sonkát – mondta, s hanyag előkelőséggel
dobta az iróasztalra az angol nagykövet sürgönyét.