A választások napja közeledett. A bukófélben levő miniszterelnöknek ez
volt utolsó ténykedése. A lelke mélyéig erkölcstelen, de erélyes
politikus föltette magában, hogy egy utolsó nagy erőfeszítést tesz.
Pénze bőven volt ehhez: a gazdag zsidók és arisztokraták felekezeti
különbség nélkül hordták hozzá az aranyat, hogy segítsenek rajta. Az
irodája lázasan dolgozott, a telegrammok csak úgy röpködtek az
országban, a felcitált főispánok és helyi kapacitások megtöltötték az
előkelő szállókat. A város rendes képén ez mit sem változtatott, de a
politikai világ hatalmas forrongásban volt. Csupa bizonytalanság volt a
közélet, az emberek valami nagy rázkódást vártak. Vagy annak kellett
következnie, hogy az erélyes kormányelnök felrugja magát a felszinre,
vagy annak, hogy a kormány megbukik, s vele megy a semmiségbe az egész
erkölcstelen rendszer, a hazugságok sok hatalmas épülete, elszakad a
millió érdekszál, amely eddig a nagy többséget együtt tartotta, s jön
valami levente, valami _chevalier sans peur et sans reproche_, aki
rendet csinál ebben az országban. Izgatottan járkáltak a kormánypárt
nagy portentumai, akik nem tudták, hogy maholnap nem jutnak-e
koldusbotra, s a nagy Nyughatatlan okos fejjel diktálta a vádpontokat,
óvatosan rendezte el kis hadseregét. Még ujságja is akadt, amely első
hirnöke volt ennek az erkölcsi forradalomnak. A kormánypárt zöme, amely
kitartott a miniszterelnök mellett, gúnyosan jakobinusoknak nevezte a
kivált töredéket. A töredék pedig testvéri szeretetben harcolt együtt,
azaz hogy semmi aktiv dolgot nem cselekedett.
Az ő jelentőségük abból állott, hogy külön pártot alkottak. A Házban nem
szónokoltak, a nyilvánosság előtt nem szerepeltek. De az egész ország
tudta, hogy a Nyughatatlan vezetése alatt megtagadták a közösséget az
eddigi rendszerrel, s az ország tapsolt nekik. A kormány helyzete egyre
szánalmasabbá vált.
Ebben a zavaros időben történt, hogy a miniszterelnök egy napon magához
hivatta Orsovait. Orsovai délután ment fel Budára, s otthon meghagyta,
hogy nem jön haza vacsorázni.
A miniszterelnök nyájasan fogadta:
– Üljön le, kedves uram – mondta neki – és hallgasson végig, figyeljen
mindenre, amit mondok.
Orsovai leült, s a kis Annára gondolt e pillanatban. Semmi más gondolata
nem volt, ez gyötörte fájdalmas következetességgel. Mintegy kábultan
látta csak a körülte forrongó világot, nem emlékezett a tegnapra s a
holnappal nem törődött. A pénz meg még jobban folyt a kezei közül, most
már azt a csekély ragaszkodást sem érezte amely eddig az aranyhoz
kötötte. Hadd vigyék el, neki nem kell, hadd boldoguljanak, neki csak
egy szinésznő kell, egy középtehetségű szegény kis szinésznő, akit
elvisz a férje vidékre, hogy soha többé nem fogja látni. A férje, egy
rongyos állatorvos, egy bizonyos Landauer nevezetű, egy senki, egy
semmi, aki talán csak úgy véletlenül jött a világra…
Alig vette észre, hogy a miniszterelnök beszélni kezdett hozzá, nyers
katonahangon, szinte parancsolva; a gorombaságig brutális őszinteség
recsegett ki a hangjából:
– Kedves uram – mondta neki – mindenekelőtt jöjjünk tisztába egy
dologgal. Én azt hallottam, hogy ön szeretne képviselő lenni.
Megjegyzem, hogy világosan kell beszélnie, mert én is nevén szoktam
nevezni a gyereket. Igaz ez?
Mit tehetett mást, mosolyogva hagyta rá:
– Igaz.
– Nézze édes barátom – folytatta a miniszterelnök – én magát ezennel
megkinálom egy kerülettel. Legyünk őszinték: nekem nagy szükségem van
önre. A pénzére, a népszerűségére, a nevére, s főleg arra a rémületesen
sok összeköttetésére, amit a vállalatai révén szerzett. Hogy egy kicsit
tapogatóztam a városban, megdöbbenve konstatáltam, hogy Budapesten
minden ember az ön rabszolgája. Uram, ha ön akarná, holnapután császár
lehetne.
Orsovai csak mosolygott. A kegyelmes úr szigorú hangon folytatta:
– A vásár kettőnkön áll. Én felajánlok önnek a magam részéről egy ülést
a képviselőházban. Hogy ez mi mindennel jár, azt ön tudja. Pénz önnek
nem kell, tehát ez az ülés az ön számára csak címet, méltóságot és díszt
jelent. Nem akarom feldicsérni a portékámat, úgy adom, ahogy van. Ha
önnek tetszik az az eszme, hogy Budapest főváros egy kerületét képviseli
az országházban, nyujtsa a kezét és legyen a barátom. Még azt is
megmondom, hogy hálás ember vagyok és inkább összetöröm a mások
csontjait és összetöretem a magaméit, semhogy cserben hagyjak valakít,
akinek tartozom. Érti?
– Értem.
– És mi a válasza?
Orsovai még mindig mosolygott, s szótlanul nyujtotta a kezét a
miniszterelnök felé. Kezet fogtak. A kegyelmes úr erre elővette a
szivaros skatulyáját és megkinálta belőle a milliomost. Aztán így szólt:
– Most pedig szivarszó mellett hallgassa meg tanácsaimat. Jól figyeljen,
mert néhány nap mulva már talán egy percnyi időt sem szentelhetek önnek,
annyira el fog foglalni az általános szervezkedés. A dolog egyébként
nagyon egyszerű: ön elmegy Walzer úrhoz, s megmondja, hogy nálam volt.
Egyszersmind holnap délután fél hatra ide küldi. A többi teendőjére
nézve fogadjon szót ennek az úrnak. Régi emberem, bár minden kerületben
volna egy ilyen. Menjünk tovább. Ami a kötelességeit illeti, egyelőre
csak arról van szó, hogy nekem nagyon sok pénz kell. Sok százezer
forint. Legjobb az ilyet így kereken kimondani. Utálom az udvarlást. Az
asszony, az más. Igazam van?
– Óh, természetesen…
– Sőt annyira megyek, hogy most megmondom: hagyjon magamra. Egy
negyedóra mulva itt lesz a kis haditanácsom és készülnöm kell a
jelentésre, amit nekik tenni fogok. Ha majd minden rendben lesz, másnak
fog látni. Most viharos napokat élek és minden mondatom ki van számítva.
A milliomos fölkelt, köszönt és ment.
– Ime – gondolta a lépcsőn lemenet – most képviselő vagyok. Soha egy
lépést nem tettem ezért a méltóságért, nem jártam senkinek a nyakára.
Senki sem mondhatja, hogy nem a magam erejéből lettem az, ami vagyok.
A Duna felé ment. Most már tavaszias illat szállt esténként a Duna
fölött. Az első tavaszi napok járták. Titkos, kezdődő ibolyaillatot
hozott a szellő a Gellérthegy felől, s valami édes, vizes szaga volt a
levegőnek, valami erjedő, izgató elem volt benne, tele ébredő erők
hangulatával. A városban most kezdték gyujtogatni a lámpákat. Még nem
volt egészen este, s a citadella kivált az égből. A Margitsziget felől
reszketett az utolsó vöröses világosság az égen, de ez csakhamar eltűnt.
Hogy Orsovai megállt fenn a várhegyen, alatta feküdt az egész nagy
város, amely most készült éjjeli toalettjéhez. Ezt az utcákon járó
emberek nem vették észre, ezt csak a magasságokból lehetett látni. A
Dunasoron mint két izzó gyöngysor, villant fel a száz meg száz gázlámpa,
s a Gellérthegy oldalában, mint este ébredő éji bogarak, csillantak meg
a szerteszórt apró lángok. A Duna minden lámpát visszatükrözött,
kanyargó vonalakká húzta a lángokat, hosszú ezüstcölöpöket mutatott a
villamos ívlámpák alatt, s a Gellérthegytől le egészen Ó-Budáig
reszkettette az apró és nagy fénypikkelyeket. A távolban néhány
gyárkémény tüzes füstöt okádott. A nagy, örökké dolgozó gyárak lázas
lehellete volt ez. Pénzt csináltak, pénzt vertek mindenütt, de még
mindig nem volt elég. Egy malom, amely közvetlenül a Duna partján állt,
minden ablakából világított. Olyan volt ez a hatemeletes óriási kőkocka,
mint valami boszorkányműhely, amely messze búgó morgással dolgozott az
estében, ez is pénzt csinált, de hiába, még mindig éhes volt mindenki.
– Haj, hó, képviselő vagyok! – mondta vígan Orsovai, egy kis időre
megfeledkezve a kis Annáról.
Pestről idáig lehetett hallani a kocsirobogást, a villamos csengését, s
azt a halk morajt, ami az élő városokból hallszik, ha az egészet
egyszerre látjuk. Hajók úsztak le csöndesen a Dunán. Ezeken is pénzt
nyer valaki, de a hajók folyton fognak úszni, a kormos gépészek mindig
fűtenek, mindig izzadnak, a kazán alatt nem hal meg a tűz, s a csavar
örökkön forog, még mindig kell pénz, még mindig éhes a gazda. A partra
nézett és látta, hogy hordják a zsákokat egy hatalmas fekete bárkába. A
nagy szörnyeteg nyelte a búzát, reggel óta hordták bele, de még mindig
kért. A fürdők felől katonazene hallatszott.
– Haj, hó, az leszek, ami akarok! – mondta Orsovai.
Hogy a rengeteg sok házat látta, amelyek fölött már úrrá kezdett lenni a
sötétség, s amelyek közül kiviláglott halvány fehér sugározással a
keleti pályaudvar, egy pillanatra arra gondolt, hogy majdnem mindenik
házban van valaki, aki függ tőle. Erre a gondolatra kifeszítette a
mellét és mosolyogni kezdett. Lenézett a szabadelvükörre. A nagy veranda
kékes fényben ragyogott. Ez a hatalmas üvegkalitka úgy fénylett a
sötétben, mint valami lázbeteg szeme. Nem lehetett tudni, halál lesz-e a
vége ennek a forró láznak vagy gyógyulás. De betegesen nagy fény volt,
annyi szent, s izgatottságot, lármát, forrongó lelkeket sejtetett.
Orsovai elképzelte mindazokat a képviselőket, aklk várakoznak, remélnek,
reszketnek, s akik egyszer oly megdöbbentő lelkesedéssel fogadták az
országházban. Ezek voltak a legéhesebbek. Ezek ordítottak a hatalmas
étvágytól, ezek ölni és rabolni tudtak volna valamiért, amivel jól
lehetett lakni. Mi történik, hogy fogják ezek fogadni, ha egyszer majd
mint képviselő fog bevonulni az országházba?
– Haj, hó, császár leszek! – mondta Orsovai, s eszébe jutott egy
ellenzéki politikus, aki négy évvel ezelőtt azt mondta, hogy adjanak
neki kilenc milliót és az egész magyar parlamentet beviszi a bécsi
Reichsrathba. Ez négy év előtt volt, s ama férfiú kilenc millióról
beszélt. Neki pedig ötvenkilenc van, és ráadásul még ezer! Szent Isten…
Gyalog indult Pest felé, mert levegőre volt szüksége. Úgy ment végig a
lánchídon, mint valami hatalmas király. A fejét gőgösen vetette hátra, s
nem nézett rá senkire. Lassan haladt az éjjeli életét kezdő város felé,
s tele volt hatalmának érzetével. Arra gondolt, hogy holnap miképpen
fogja fogadni a nagykövetet.