Egy délután a szobája ablakából nézte Elly, mint száll be a férje a
fogatába, nagy szivarral a szájában. Valami részvénytársaságnak a
közgyülésére ment. Alig robogott el a kocsi a ház elől, bejött a
szobalány:
– Nagyságos asszony kérem, itt van Iványi méltóságos úr.
Az asszonynak úgy teleszaladt boldogsággal a szíve, hogy hangosan
elnevette magát.
– Jöjjön be!
És Sándor bejött. Becsukta maga mögött az ajtót és kezet csókolt
Ellynek. Szomorúnak látszott. A letört emberek bánatos tehetetlensége
érzett ki a pillantásából. Hatalmas termete, amely oly jól illett a
parancsoló államtitkárhoz, a zseniális emberhez, a nagy szervezőhöz,
most mintha teher lett volna, meggörnyedt egy kissé. Nem volt harmónia
az uralkodásra termett test és a minden hatalmától megfosztott lélek
közt.
Kezet csókolt az asszonynak, de az megkereste ajkával a száját, s ott
maradt, úgy, lehunyt szemmel, várta, amig a lelke utóléri azt a nagy
örömet, amelyet a test egy pillanat alatt magába vesz. Aztán leültette
maga mellé a pamlagra és a szemét nézte.
– Sándor, Sándor…
Mást nem tudott mondani.
– Azért jöttem – kezdte csöndesen a férfi – mert nem tudlak elfelejteni
soha többé ebben az életben. Ez úgy van, hogy az én koromban, ahol az
emlékezés kezdődik, már nem lehet elfelejteni semmit. Egyideig
próbáltam. Klasszikusokat olvastam, de ezek oly világosak és átlátszóak,
hogy olvasásközben valamennyin keresztül téged láttalak. Hát kerestem
izgató, zavaros olvasmányt, amely jobban lekösse a gondolkodásomat. De
ezt meg nem tudtam olvasni. Aztán elhatároztam, hogy magam írok.
Belekezdtem egy regénybe; eleinte igen jól ment a munka, de már a
huszadik oldalnál minden alakom olyan volt, mint te. Nemcsak minden nő,
a férfiak is. Próbáltam a legkülönbözőbb karaktereket festeni, de
valamennyiben téged rajzoltalak le. Hát abbahagytam, nem ment tovább…
Ezt keserűséggel mondta. Úgy érezte: az is a letöréséhez tartozik, hogy
nem tud regényt írni. Halkan tette hozzá:
– Nekem többé semmi se sikerül.
Ebben vád is volt, és ez szinte jól esett az asszonynak. Érezte azt a
nagy kapcsot, amely rémületes erővel kötötte hozzá ezt az embert.
Hozzáhajolt, most már csókolni se tudta, csak nagyon komolyan mondta:
– Sándor…
A férfi egy kicsit gondolkozott, aztán valami mosolygásféle jelent meg
az arcán.
– Meg még valami hozott vissza – mondta. – Abban a kis faluban, ahová
elbujtam, s amely körül a bátyámnak az erdői vannak, van egy ezüstbánya.
Amikor gyerekek voltunk, még jól ment a dolga a bányának. Vidám
hivatalnokok vezették, az igazgatója egy kedves porosz öreg úr volt és a
részvénytársaság szép osztalékot fizetett. Aztán, hogy az igazgató
meghalt, a bánya is egyre rosszabbul ment. Csak, hogy éppen meg nem
szűnt. Most viszontláttam a bányát, éppen, amikor újjászületett. Az első
napokban csöndben aludtunk minden éjjel. Aztán egy éjszaka felriadtam. A
völgyből az éji csöndön át valami rég nem hallott dobogás jött. Nehéz,
tompa ütések. Felköltöttem a bátyámat. „Mi ez?“ – kérdeztem. Béla felült
az ágyban és hallgatózott. Aztán azt mondta: „Te, ez a zúzónak a
hangja.“ Azt mondom: „A zúzóé? Hiszen már évek óta nem jár.“ Azt feleli
a bátyám: „Ma elkezdték, most föllendül megint a bánya, mert pénzt
kaptak attól az Orsovaitól.“
Már pirosabb volt az arca és valami tűz égett a szemében.
– Képzelheted – folytatta – mit éreztem. Béla befordult és tovább aludt.
Én meg hallgattam, hogy’ kalapál a zúzó. „Bum, bum“, – lassú ütemben
járt, ahogy gyermekkoromban hallottam. Nagyon elérzékenyültem. Két óra
lehetett, hajnali kettő. Felöltöztem és kimentem a nagy utcára. Ott még
jobban lehetett hallani. Eszembe jutott minden gyermekemlékem. Annyi
mindenre gondoltam, hogy észre se vettem, már lenn voltam a
bányatelepnél. És itt már zuhanásnak hallottam, amint a nehéz gerendák
ráestek a kövekre, és a patakot is hallottam, amint sziszegve,
sustorogva veszekedett a nagy kerékkel. És nagy keserűség fogott el. Hát
itt se hágy békében ez a név? – gondoltam. Én eljöttem ide eltemetkezni,
csöndben elhantolni az emlékeimet és egyszerre elkezd dübörögni az
éjszakában a nagy zúzó, zuhannak a vasvégű gerendák, kopognak a teknők,
a villamos motor megint dolgozik, fény van mindenik ablakban, mert a te
férjed pénzt adott. Az inspekciós szobában új hivatalnokok kártyáztak, a
nagy szellőztetőnek megint hallgattam azt a szomorú, bőgő hörgését,
amire úgy emlékszem… minden zaj, minden éjjeli világosság azért volt,
mert te pénzt hoztál ebbe az országba. Itt, a világ végén, az isten háta
mögé dugott kis tót faluban, ahová a madár se jár, elnyult a te urad
keze, beledobott egy marék aranyat, felrázta a félhalott bányát!
Elszörnyedtem, hogy milyen nagy dolog ez. Hajnalban hosszú sorban jöttek
a bányászok, égő mécsessel, emberek, akiknek eddig nem volt kenyerük, s
akik kukoricaliszttel kevert meleg vizet ebédeltek, s akik most húst
esznek és munkába mennek, pénzt kapnak, törődnek a jövőjükkel, terveket
szőnek, házasságokat terveznek – mind azért, mert ti odadobtatok egy kis
pénzt. És verte, verte, egyre ütötte a szívemet ez a nagy dobogás, a ti
pénzeteknek a hangja, amely nem hagyott aludni és úgy felzaklatta az én
szegény lelkemet, hogy sírni tudtam volna.
– Sándor, te jó, te okos…
Sándort úgy felizgatta az elbeszélés, hogy fölkelt és járkálni kezdett a
szobában. Halkabban folytatta:
– Akkor hajnalban, amikor hazafelé bandukoltam, irigyeltem az urad
pénzét. Féltékeny voltam, nem rá, hanem a pénzére. Azt gondoltam, hogy
ez a hatalom, amely más országban is nagy volna, de ezen a szegény
földön egyszerűen rettenetes, megfogja a te lelkedet. Megmondom
őszintén. Komolyan féltem attól, hogy te beleszeretsz az uradba, amiért
ilyen nagyon hatalmas ember. Mi vagyok én hozzája képest? Ki vagyok én?
És tudom, hogy a te lelkedet csak valami rendkivüli dolog töltheti be.
És utóvégre az is gyönyörű, ha valaki ilyen nagyon gazdag. Azon a
mértéken, ahol az energiákat mérik, a te urad pénze nyom annyit, mint
egy nagy hadvezér, egy nagy költő, egy reformátor…
Az asszony letérdelt eléje.
– Sándor – mondta – te vagy az úr. Verj meg és én megcsókolom a cipőd
porát.
A férfi megsimogatta a fejét. De másra gondolt. Erős elhatározással
szólt:
– És el fogok menni.
– Hová?
– Amerikába. Dolgozni fogok. Ha igazán erős ember vagyok, két életet is
megtudok élni.
Elly, ahogy térdelt, hátradőlt és ráült a sarkára, mint a porban játszó
gyerekek szokták. És a világ legegyszerübb hangján felelt neki:
– Én pedig elmegyek veled.