Még egy részlet Elly naplójából:
_Szombat_.
„Napról napra különösebb viszonyban élek a férjemmel. Szinte szégyellem
magamat. Szegény úgy járkál a lakásban, mint valami gyerek, aki rosszat
cselekedett s nem mer az anyja szemébe nézni. Nem bánom, legyen most már
mindig így: legyek én az erősebbik, legyek én az úr. Nem is tudom
elképzelni másként az életemet. Még csak az kellene, hogy ezek után
szabad se legyek!“
„Apa csöndesen él az ő kis lakásában és azt hiszi, hogy boldogok
vagyunk. Édes, jó apa. Az utóbbi időben azzal szórakozik, hogy órákat
bont széjjel és aztán megint összeállítja őket. A ház valamennyi óráját
megreparálta, s most azon töri a fejét, hogy minden segítség nélkül
egymaga fog csinálni egy órát. Én úgy teszek, mintha nagyon örülnék
ennek a foglalkozásának, mert látom, hogy szórakoztatja. Csak attól
félek, hogy az az óra, amit csinálni fog, nem fog járni. Ez nagyon
elszomorítaná…“
„A nagy politikussal megint találkoztam. Ez a nyers ember úgy vonz, mint
a nagy darab vas vonzza a mozgékony, ideges kis mágnestűt. Ismeretlen
reszketések fognak el, ha a közelébe jutok, s érzem, hogy lenyűgőz. Azt
beszélik, hogy most ellenzéket fog csinálni a miniszterelnök ellen, s
meg fogja buktatni. A miniszterelnök reszket ettől a gondolattól. Egy
politikus ismerösön úgy fejezte ki magát, hogy „nagyon elkomiszodott a
kormány, kell, hogy valaki felfricskázza őket.“ Már pedig én láttam a
hüvelykujját: ha ő egyszer felfricskáz valakit, akkor nagy a baj. Egy
csomó képviselő vele megy az ő saját külön ellenzékébe. A legnagyobb
részük tisztességből és a „nagy Nyughatatlan“ iránt érzett határtalan
tiszteletből. A kisebb rész, amelynek minden mindegy, okosságból tart
vele, úgy gondolkozván, hogy a hatalom mindig az ő erős kezében marad.
Most veszem csak észre, hogy érdeklődni kezdek a politika iránt. Talán
Sándor hatása…“
„Sándor… Elment, s most már biztos, hogy nem jön vissza. Nyugodt vidéki
életet él s én talán soha többé nem látom édes ősz hajszálaít s a
kardvágást a vállán. Sándor ezt egy asszonyért kapta, ez nem megy ki a
fejemből. De vajjon van-e jogom ezt a szemére vetni? Ő sohse kérte
számon tőlem a multamat. Sándor… Csöndes éjszakákon mindig fogok rád
gondolni, a te csodaszép perzsa szőnyegedre, a te szegény pénzedre, a
melyet elvettem tőled. A te késői szerelmedre, a te véghetetlen
jóságodra, szelid komolyságodra, s arra, hogy az élet nagyon szemtelenül
dobál bennünket.“