De ekkor bejött a szolgája:
– Egy úr akar beszélni a nagyságos úrral.
– Nem vagyok itthon.
A szolga kiment, de mindjárt visszajött:
– Azt mondja, hogy okvetlenül kell beszélnie a nagyságos úrral.
Tolnainak hívják.
Orsovai hangosabban ismételte:
– Nem vagyok itthon.
A szolga megint kiment, de harmadszor is benyitott, s csöndesen mondta:
– Azt mondja az az úr, hogy sikkasztási ügyben jött.
– Sikkasztási ügyben?
– Azt mondja.
Letette a tollat, s a papirlapot megfordította. Azzal felállt:
– Küldje be.
Egy kiéhezett arcú fiatalember jött be. Hosszú fekete haja volt, s a
szeme kissé keresztbe állott. Kopott fekete szalonkabát volt rajta, s
lerítt róla az a kínos kényszer-elegáncia, amely onnan van, hogy egy
Ferenc-József kabátot kapott valakitől, s most ezt hordja, mert nincs
más.
– Orsovai úrhoz van szerencsém?
– Az vagyok. Micsoda sikkasztási ügyről beszél?
A kopott ifjú közelebb ment az íróasztalhoz, amelyet erősen
megvilágított egy kis villamos állólámpa. A szoba egyébként sötét volt,
mert a zöld ernyő mind a fényt az asztalra verte. Az ifjúnak csak az
éhségtől ragyogó szeme világolt ebben a homályban, egy kis zöld
fénynyel, amit a lámpaernyőtől kapott.
– Én kérem – kezdte – az a Tolnai vagyok, akit elbocsátottak, mert
tizenöt forintot sikkasztottam.
– Honnan bocsátották el?
Az ifjú csodálkozva nézett rá, hogy nem tudja. Azt hitte, hogy a neve
már meg van bélyegezve az egész világ előtt.
– A vállalattól – felelt – az intézettől… A nagyságos úr intézetétől a
munkanélküliek számára.
– Hát maga sikkasztott?
– Én, kérem.
Csönd lett. Orsovai kelletlenül nézett rá:
– Hát most mit akar?
– Vissza szeretnék jutni, kérem, mert én becsületes ember vagyok. Azt a
pénzt azért loptam, mert nagyon szerelmes voltam és egy asszonynak
vettem rajta valamit. Bevallom nyiltan.
A szeme mutatta, hogy nem hazudik. De ettől a kínos vallomástól reszkető
lett a hangja.
– Most két napja, hogy nem ettem – folytatta szemérem nélkül. Azért
jöttem, hogy tessék nekem megkegyelmezni és visszavenni az irodába. A
tizenöt forintot le lehet húzni két hónap alatt. Az anyám sírjára
esküszöm, hogy becsületes ember leszek.
Ez a hang meglepte Orsovait. A szemébe nézett a fiúnak:
– Micsoda maga az irodában?
– Irnok vagyok, kérem.
Orsovai a tollával kezdett játszani:
– Egy asszonyba szerelmes?
– Óh, igen.
Szerette volna most jól mégvacsoráztatni, s megkérni, hogy mondja el a
szerelmét. Szerelmes történetet akart hallani és jól esett volna neki,
ha ez a fiú boldogtalanúl lett volna szerelmes. Olyannyira nem volt
senkije a milliók urának, hogy e pillanatban úgy érezte: ez a szegény
kidobott irnok a legjobb barátja, osztályos társa a boldogtalanságban.
– És aztán mondani is szeretnék valamit.
– Húzza idébb azt a széket és üljön le – mondta neki barátságosan
Orsovai. Látom, hogy maga nem romlott ember. Ha megigéri, hogy
tisztességes lesz, visszaveszszük.
– Óh…
– Hát mit akar még mondani?
– Az nagyon hosszú. Alig tudok beszélni, mert nagyon éhes vagyok…
Orsovai csöngetett. Hideg felvágottat hozatott, s teát főzetett.
Tetszett neki ez a titokzatos kaland, ez a vad-idegen ember, akit öt
perc óta ismert, s aki élete legnagyobb titkait máris elmondta neki. Az
irnok mohón ette meg a sonkát s amikor a forró teát kezdte kanalazni, a
milliomos rászólt:
– Na most már beszélhet.
– Előre kell bocsátanom – szólt az irnok – hogy szocialista vagyok. Már
többször ültem a rendőrség fogházában és benn van az arcképem az
albumban. Megmondom nyiltan, nem bánom, ha ki is dobnak megint. Azért
álltam be a vállalathoz, mert annak a célja egyezik az elveimmel. És azt
akarom megmondani önnek, hogy nincs az egész vállalatában egy
tisztességes ember sem.
Orsovai furcsán nézett rá. Azt hitte, hogy azok közül a rajongó fiatalok
közül való, akik nem is tudják, hogy miért, de folyton haragszanak.
– Ne mondja…
– Hiába mosolyog uraságod, mindent be fogok bizonyitani, Megvallom, nem
hittem, hogy mindezt szemtől-szembe elmondhatom önnek. Azt hittem, nem
is fogad. De most itt ülök és nem megyek el addig, amíg mindent el nem
mondtam. Kezdjük elől. Azt senki se mondta meg önnek, hogy a pályázatnál
csalás történt. A pályabíróság már előre tudta, hogy Pusztainak a terve
fog győzni. Egy Lénárt nevű építész sokkal nagyszerűbb és olcsóbb tervet
adott be. Ez nem az én ítéletem. Hallgatóztam az ajtón és hallottam őket
káromkodni. Az egyik zsüritag pártolta ezt a tervet és napnál
világosabban kimutatta, hogy jobb és olcsóbb, mint a többi. De azért
mégis Pusztai kapta meg. Azt is megmondom, hogy miért. Mert Pusztai
albérletbe fogja adni a munka egy részét a pályabíráknak. Azonkívül a
pályabírák provízíót húznak azoktól az iparosoktól, akik Pusztai
emberei. Ezeknek érdekük volt, hogy ők szállítsák a téglát, a bádogot, a
fát, üveget, lakatosmunkát, vízvezetéket, satöbbi. A téglagyári igazgató
sógora Pusztainak, s ez a gazember megkente az egész zsürit. Ezért
kibuktatták Lénártot, de harmadik díjat adtak neki. Ez talán ezer
forint, de aki a munkát megkapja, az százszor annyit nyer. Ugy-e érti,
hogy egy nagy ringbe csoportosultak, hogy az ön pénzén, meg az állam
pénzén megosztozzanak? Rosszabb és drágább lesz ezáltal a munka. Azok a
nyomorúlt szegény emberek is meg fogják ezt sínleni, akik az intézetbe
kerülnek. Ez egy.
Ivott néhány kortyot a teából és folytatta:
– Ott van a felügyelő-bizottmány, amelyre semmi szükség nincs. Walzer
úrnak ötszáz forintja van havonként, s ezért nem csinál semmit. Ezt
kilopja az ön zsebéből.
– Walzer úr…
– Tessék végighallgatni. Walzer úr bejött az irodába és megnézte a
vízvezetéki munkára beérkezett pályázatokat, s aláhúzta egyiknek a
nevét. Ez egy Weiner nevezetű, aki a kaszinóban alelnök. Meg se nézték a
többit, s most ezt bízták meg a munkával. Utána lehet nézni, kék
ceruzával van aláhúzva a neve. Menjünk tovább. Azon a helyen, ahol a
telkeket még egy hónappal ezelőtt négyszögölenként két-három forintért
adták, az ön bizottsága negyven és negyvenöt forintot fizetett egy
négyszögölért. De ez semmi. Az eredeti tervet már megváltoztatták Manger
Boldizsár miatt. Ez a Manger az, aki a polgármester karriérjét
megcsinálta. Tudja, ez az, akivel tavaly az a botrány volt, mert
pimaszkodott egy tanítónővel, aki be akart jutni a fővároshoz és
protekcióért járt nála. Ennek a Mangernek volt ott egy mocsara, s hogy
ezt eladhassa, nagy pénzért átrajzoltatták az egész tervet és bevették
az ő telkét is a megveendők közé. Maga a polgármester beszélt Walzer
úrral ebben az ügyben, s a telekért százhúsz forintot fizettek
négyszögölenként. Tudja ezt?
Orsovai nem felelt. Erősen szivta a szivarját és hátradőlt a székében.
– De ez még mindig semmi – mondta a sáppadt ifjú. Lénárt ajánlata
szerint egy év alatt fel kellett volna épülni az egész intézetnek. Maga
a miniszter járt közben, hogy a Pusztai kétéves tervét nyújtsák el három
évre. Igy az összes urak tovább húzzák a fizetésüket, s tovább van
honnan lopniuk. Menjünk tovább. A szobrászati munkával már megbíztak egy
művészt, aki bele is kezdett. De aztán mindenféle ürügygyel elvették
tőle, s odaadták egy másiknak, aki drágábban csinálja meg. Ez az ember
kiadta az egész munkát szegény, fiatal szobrászoknak, akik a pénz
tizedrészéért csinálják meg a szobrokat. Ez mind az ön pénzén megy,
mindenki azon töri a fejét, hogy miképpen lophat többet. Gondolkoztam,
csak úgy kedvtelésből, azon is, hogy hogyan lehetne ezen segíteni. De
nagyon felizgatott a dolog, mert láttam, hogy nincs segítség. Már arra
gondoltam, hogy egy röpiratban leleplezem az egész bandát. Úgy vannak
szervezve, mint egy elsőrangú rablóbanda. Mindenik függ a másiktól,
mindenik lop az ön pénzéből és mindenik ad belőle a másiknak is.
Fiakkerpénzért a mult héten csütörtökön százhetven forintot fizettek ki.
Ez egy nap. De nehogy azt higyje, hogy bérkocsin mentek. Van a
Terézvárosban egy fuvaros, a _fiakkermeister Strausz_, ez adja a
kocsikat. Ez azért van, mert a választásokon is ez a párt fuvarosa. És
ilyet mondhatnék még ezret, de felfordul a gyomrom, ha mind az eszembe
jut.
Nagyon izgatott volt. Ragyogott a szeme, s halvány arcán pirosság
jelentkezett. Elhallgatott, s csak nagy, erős lélekzése mutatta, hogy
forr benne a düh ennyi gazság miatt. Orsovai megszólalt:
– És miért mondja el mindezt nekem?
– Hogy tudja, kikkel van dolga. Ha majd egyszer állni fog ez az intézet
és a miniszter nagy beszéddel megnyitja, gondoljon arra, hogy minden
téglája lopás és rablás, minden kilincse hazugság, mert nincs egy
tisztességes ember sem ebben a városban. Ha másokkal csináltatta volna,
akkor mások loptak volna. A legszentebb igazságot szolgálja ez az
intézet, és haramiák építik. Amilyen hatalmas erő van a gondolatban,
annyi a piszok a kivitelben. Sírni tudnék…
Összeszorította a fogát. Látszott rajta, hogy még zöld ifjú és sejtelme
sincs az életről. Nevetségesen komolyszámba vette ezt a sok panamát,
holott ez mind természetesnek tünt fel Orsovai előtt. Orsovai az utóbbi
időben, mint már többször említettük, gondolkozott, s így most hamar
rájött arra, hogy ez az ifjú még nagyon fiatal.
– Barátom – monda neki kisfaludysta-hangon, s e pillanatban mint
halhatatlan, mint városatya, mint dísztag, mint becsületbiróságilag
kvalifikált lovag, mint országos hirű ember, mint nagy jótevő, mint
előkelő elme, mint leendő díszpolgár és képviselő, és mint suttogták:
báró, szóval mint mindaz, ami csak lett belőle, szólt a nagy emberek
nagy mondásainak klasszikus nyugalmával:
– Barátom, az életet úgy kell venni, ahogy van.
A fiú rá se figyelt, haragos szemmel nézett a sötétbe. A fiú, a szegény
szerelmes sikkasztó úgy tele volt becsülettel, hogy nem akart ebbe
belenyugodni. Egyre módokat keresett, hogy ezen a sok piszkon segítsen.
De nem talált.
Orsovai felállt.
– Így van ez – sóhajtott – most el kell mennem. A kaszinóban találkozom
Walzer úrral, majd szólok neki az ön érdekében. Hogy is hivják?
– Tolnai István.
– Jó.
Az ifjú is felállt és vette a kalapját.
– Alásszolgája – mondta.
Orsovai visszahivta:
– Mondja csak, szereti magát az a bizonyos asszony?
– Óh, nagyon. Legalább én azt hiszem.
– Úriasszony?
– Igen. A férje nagyiparos és bizottsági tag a városnál. Ő is szállító
az intézetnél. Sokat fognak nyerni.
Csönd lett. Az ifjú az ajtó felé ment, s onnan még egyszer
visszafordulva csöndesen jegyezte meg:
– Ő protegált be a vállalathoz.