A szegény ember valóban nyugtalanul hánykolódott a nagy ágyon. Nem
tudott elaludni, s ilyenkor mindig kénytelen volt gondolkozni. A párbaj,
amelynek alkalmából mind a ketten lyukat lőttek a levegőbe, erősen
kiélezte a helyzetét. Landauer úr azonkivül megkapta a kinevezését, s
már előkészületeket is tett az útra. A szinház nagyban hirdette a
szeretett primadonna bucsúfölléptét, amely szenzációs estének
igérkezett. L. Virág Anna egyszeribe híres lett, arcképe azonnal
megjelent Calderoninál s azokban az állandóan megszünőfélben levő
hetilapokban, amelyek oly ismeretes tipusai a magyar időszaki
irodalomnak. A pénzvilág emberei megváltották jegyeiket erre az
előadásra, mert igazán kiváncsiak voltak arra a hölgyre, aki miatt majd
hogy déroute nem volt a börzén, s a ki miatt egész csomó vállalat állott
az örvény szélén. Csak Orsovainak nem volt kedve megjelenni azon az
estén. Hiába rohanták meg a virágárusok mindenféle virágkosár és
virágeső-tervezetekkel, nem kellett neki semmi. Bágyadtan végezte azt a
kis dolgát, ami volt, s úgy járkált, mint aki tudja, hogy valaminek
történnie kell vele, de sejtelme sem volt arról, hogy mi lesz az a
valami.
A miniszter, az elpusztíthatatlan öreg újra megjelent nála, amikor a
becsületét oly gyönyörűen megreperálták. A miniszter egyébként így
gondolkozott:
– Sohse fogom ezentúl cserbenhagyni ezt az embert, mert most már
meggyőzött arról, hogy ő a legnagyobb úr a világon. Szégyellem magamat,
amiért becsületügye tartamára felfüggesztettem a barátságot. Tudnom
kellett volna, hogy az ő becsülete abszolute sérthetetlen. Azt tudtam,
hogy mindenki éhes, de azt nem sejtettem, hogy ennyire nagy az éhség.
Most tudom, s nincs okosabb politika, mint az élelmezővel barátkozni.
Megjelent, s most igazán nem zsenirozta magát.
– Édes öcsém – mondta – borzasztó helyzetben vagyok.
Orsovai gépies mozdulattal ment a kassza felé. A miniszter folytatta:
– Itt van ez a Schön, aki a négyezer forintjáért zaklat. A másik zsidó
tizezerért zaklat, minden zsidó zaklat.
Orsovai minderre nem felelt, csak rámutatott a nyitott kasszára. A kis
öreg odament és nagy otthonossággal piszkált benne. A miniszternek
határozott betörő-talentuma volt. Ezt a komplikált, sokajtós, fiókos
kasszát egyszer látta csak belűlről, s most mégis minden rekeszét
pontosan ismerte. Ráncos kis keze ügyesen járt a fiókocskák közt,
bütykös ujjai oly mozgékonysággal húzogatták a fiókokat, mint ahogy a
gyakorlott orgonajátékos húzogatja a regisztereket. Igen, a kegyelmes
úrnak ez volt a hangszere, a Wertheim-kassza. Művésze volt ennek az
instrumentumnak, de a szegény orgonistához hasonlatosan ő is mindig
olyan hangszeren játszott, amely nem volt az övé. A kis öregnek nem volt
kasszája, s ez volt az ő korának egyik legnagyobb komikuma.
Kikotorászott egy csomó pénzt és hangosan kezdte olvasni:
– Kettő, négy…
A milliomos blazírtan intett:
– Ne számolja… Vigye el, úgy, ahogy van. Vegyen, amennyit akar.
A kegyelmes úr bánatosan nézett vissza a kasszára, most már sajnálta,
hogy nem vett ki többet. De tapasztalt ember volt, tehát tudta, hogy az
életnek vannak kellemetlen percei, s hogy a teljesített vágy mindig egy
kis csalódást hord a méhében.
Zsebregyűrte a pénzt.
– El kell mennem – sóhajtotta, s kezet nyujtott Orsovainak.
Ez a hintaszékén ült s maga elé bámult. Csak úgy hanyagúl adott kezet a
miniszternek, s tovább szívta a szivarját. Föl se kelt.
– El kell mennem – ismételte a kegyelmes úr, mire Orsovai nagyon
csöndesen, bánatos szelidséggel szólalt meg:
– Bánom is én.
Nagyon bizalmasak voltak, ez úgy kifejlődik idővel. A kegyelmes úr
nevetett, s távozóban fejcsóválva jegyezte meg:
– Fiú, fiú, ma nincs jókedvében…
Azzal elment.
A fiú egyedűl maradt, s új szivarra gyujtott. Nagyon elégedetlen volt, s
várta azt az eseményt, ami majd valami határozott irányba vezeti az
életét. Mert így csupa bizonytalanság volt az exisztenciája. A
feleségével hetek óta alig, hogy beszélt, s az biztos volt, hogy ez nem
maradhat így. A hatalma minden irányban oly nagyra növekedett, hogy ő,
akinek soha egy gondolata nem volt, aki soha véleményt semmiről nem
alkotott, utálni kezdte az embereket. A legváltozatosabb formákban is
mindig egy és ugyanazt a dolgot látta: az általános nagy éhséget, s azt
az üres helyet a váltókon, amely a zsíráns hiányát jelentette.
Ez a bizonytalan hangulat úgy dobálta, mint a hullámos tenger egy
fadarabot. Hozzácsapdosta kemény igazságokhoz, belelökte a piszokba,
majd megint felszalasztotta egy hullám tetejére, hogy a napot lássa.
Egy napon például a következő dolog esett meg vele. Egész délután otthon
volt, s unatkozott. Végigböngészte a lapokat, de ebbe beleunt. Föl-alá
járkált a szobájában, s egyszerre csak megállott a könyvtára előtt. Ez
most történt vele először. Amikor a villába behurcolkodott, egy
könyvkereskedő rásózta ezt a hatalmas könyvtárat. De soha nem jutott
eszébe egy könyvet is a kezébe venni. Most a félhomályban csak úgy
találomra belenyúlt a szekrénybe és kihúzott egy kis kötetet. Annak a
költőnek a versei voltak ebben a könyvben, aki ugyanakkor bukott ki a
Kisfaludy-társaságból, amikor őt beválasztották.
– Fehér József – olvasta a szerző nevét – ez nagy szamár lehet, ha
kibukott a Társaságból.
(A Kisfaludy-társaságot bizalmasan csak Társaságnak nevezte.)
De azért belenézett, s végig olvasott egy kis szerelmes verset. A költők
legnagyobb hatalma abban áll, hogy minden szerelmes versük ráillik az
olvasó esetére. Orsovai konstatálta ezt, s örült a versnek, mert a költő
is reménytelenül szeretett, s arról énekelt, hogy a leány soha sem lehet
az övé.
– Ez nem is rossz – mondta Orsovai.
Lámpát gyujtott s leült az íróasztalához. Mosolyogni kezdett. Most már
nem nézett a könyvbe, hanem a szivarfüstöt bámulta, s a mosoly egyre
szélesebb lett az arcán. Végül halkan elnevette magát.
– Verset fogok írni – mondta.
S bemártotta a tollat. Gondolkozni kezdett, hogy miképpen kezdje. De
csak odáig jutott, hogy gondos kalligráfiiával felírta a nevét a
papirra. De már úgy érezte, hogy valami gondolat támad a fejében, s
amikor ezt írta: _Pál, Pál, P, P, P,_ nagyon kezdett fájni a szíve. Most
kérdezte először magától, hogy mire való ez az egész élet. Ez a hatalmas
kérdés megrázta a lelkét. Igen, mire való az élet és mire való a
hatalom, mire való minden ezen a világon, ha az ember egy kis szerelem
miatt elveszíti az egész lelkét? Az arca kipirult egy kicsit és
izgatottan irta le az első sort: