Iványi Sándor vidékre utazott, s úgy beszélték, hogy soha többé nem is
jön vissza. A politikát megutálta, s a bátyja birtokán pihen. Azt is
mondták, hogy az irodalomra adta magát, s egy regényen dolgozik. A
képviselők egy kis frakciója, amely sokra becsülte a bukott
államtitkárt, egyideig lármázott az érdekében, de hiába. Iványinak
magának se volt kedve visszatérni a politika piszkos labirintjába.
Vidéken volt, elbujt, s azt akarta, hogy elfelejtsék. A stréber
politikusok örültek ennek, s egy félóra alatt szívből elfelejtették. Egy
asszony sírt csak utána sokáig, hosszú délutánokon, még hosszabb
éjjeleken át.
Mert most már éjjel is lehetett sírnia. A párbajhistória óta külön
szobában aludt Elly. A kis budoárjából valóságos leányszobát csinált.
Úgy rendezte be, mint ahogy valamikor az édesanyja rendezte be a
szobáját Chicagóban. Világoskék mennyezetes ágyat állított bele, s
világoskék bútorokat. Ebbe a kis zugba zárkózott be, itt foglalkozott
emlékeivel és itt sírta ki magát, amikor már nem tudta visszafojtani a
könnyeit. Nagy gonddal és szeretettel igyekezett azon, hogy megint lány
legyen belőle. Lányoknak való regényeket vett, s iparkodott együtt
érezni a szentimentális hősökkel. Egyszer az az ötlete támadt, hogy
naplót fog vezetni. Ezt lányos gondolatnak találta, de amikor másodszor
irt az ezüstcsattos kis könyvbe, úgy érezte, hogy ez komoly dolog, mert
jót tesz a lelkének. Ebből az időből valók az itt következő sorok,
naplójának harmadik fejezete:
_Hétfő._
„Éjfél van, s megint egyedül vagyok a szobámban, mint két évvel ezelőtt,
amikor a mama még élt, s amikor még félnem kellett, hogy rajtakap a
virrasztáson. Hogy ezt a szót: _mama_, leírom, úgy érzem, mintha idegen
nyelven írnék. Két éve idestova, hogy ezt a szót ki nem mondtam, le nem
írtam. Szegény mama a földben van, elképzelem a hó alatt nyugvó temetőt,
s a keményre fagyott földet, amely mamának szép fehér mellére nehezedik.
Óh, mily jó volna, ha most is itt volna a szomszéd szobában, hogy így
egy ingben átmehetnék hozzá, a nyakába akaszkodhatnám. Ma történik
először, hogy hosszasabban gondolok mamára. Azt hiszem, hogy ez azért
van, mert nagyon egyedül vagyok. Sándor elutazott, s érzem, hogy soha
többé nem jön vissza. Apa egész nap a kimutatásaival foglalkozik, s nem
akarom megrontani azt a hitét, hogy boldog vagyok. Istenem, ha
elgondolom, hogy egy idegen ország kellő közepén vagyok, s nincs más
senkim, csak ez a papirlap, amely közönyösen tűr mindent, amit a
tollammal ráírok… Ma szigorúan elhatároztam, hogy nem alszom soha többé
egy szobában a férjemmel. Amikor utoljára feküdtünk egymás mellett a
nagy ágyban, s én virrasztottem, nehéz álma volt. A kínlódó emberek
nyugtalan álmát aludta, gyötrődés volt csak nézni is. Mélyen lélekzett,
s izgatottan hánykolódott. A haját összekuszálta a sok forgolódás és a
szája kinyilt. Talán láza is volt, oly vérpirosnak láttam az arcát az
éjjeli lámpa fényénél. Ez a szegény ember szerelmes, olyan szerelmes,
mint valami tizennyolcéves fiú. Furcsa, hogy a férfiak nem utálnak a
feleségük mellé feküdni, ha másba szerelmesek. Én a legnagyobb kínokat
álltam ki minden este, amikor melléje kellett feküdnöm, s boldog voltam,
ha valami gyűlésen vagy banketten volt, hogy magam aludhattam el a nagy
ágyban. Most egyedül fekszik benne, s én boldogan nyújtózom el a takaróm
alatt, egyedül, szabadon.“
„Óh, ha apa nem volna, már nem kellene virrasztanom. Mindennap fölteszem
magamban, hogy elmondok neki mindent, elsírom, öreg vállára hajtva a
fejem, minden panaszomat, de nem tudom megtenni, nem tudom. Amint
meglátom jó arcát, amint látom, mint örül, ha mosolygó arccal szólok a
férjemhez, egyszerre elröppen a lelkemből az akarat. Nem tudnék
fájdalmat okozni ennek az áldott öreg embernek, s marcangolja a szívemet
az a tudat, hogy egy napon mégis csak ez lesz a vége. Egy napon nagyon
össze fog gyülni bennem a keserűség, s mindent elmondok neki, hogy
vigyen vissza Amerikába, hogy új életet kezdjek. Hátha az az új
sikerülni fog, hátha megbocsátja a jó isten, hogy ezt a régit
elhibáztam. De mit csináljak, ha megint meglátom boldogságtól sugárzó
szemét? Apának még legföljebb tíz esztendeje van ezen a földön, s ebből
a tízből legalább is egyet tönkreteszek ezzel a vallomással, – ha ugyan
nem mind a tízet. Van-e jogom éveket venni el az apám életéből, s nem
kötelességem-e tovább csalni, hogy boldog legyen? Érzem, hogy nagyon
sokkal tartozom apának. Nem, nem, soha nem szólok neki. Legalább is
addig, amíg birom ezt az életet.“
„De hogy birjam Sándor nélkül? Sándor, Sándor, mindig csak visszatér
hozzám a képe, látom ősz hajszálait, mély szemét, s azt a sebhelyet a
vállán, amit valami párbajban kapott. Tudom, hogy asszonyért kapta,
kitaláltam, meg mernék rá esküdni, s mégis odaadnám az életemet, ha még
egyszer megcsókolhatnám azt a kardvágást.“
„Tegnap megismerkedtem egy nagy politikussal. Roppant érdekes ember.
Valamikor miniszter volt, s azt mondják róla, hogy ő a legerősebb fej
ebben az országban. Azt magam is tapasztaltam, hogy rettenetes
igazságérzet lakik benne. Nem szép ember, de erős. Mindenki reszket tőle
ebben az országban. Nagyritkán nyilvánítja csak a véleményét, de azért
mégis ő itt a legnagyobb úr. Csöndes magányából ő kormányozza a
miniszterelnököt és a királyt. Az udvarnál utálják, és félnek tőle.
Furcsa dolog; nem teszem fel erről az országról, hogy ne akadna benne
még egy-két ilyen erős elme, s mégis ezt az egyet imádják csak. Talán
azért van ez így, mert nagyon tisztességes ember. Azt pedig fölteszem
erről az országról, hogy ilyen tisztességes ember nincs több benne.“
„Szeretem ezt az embert, mert sokban hasonlít Sándorhoz. De Sándor
érzékenyebb, mint ő. Ez az ember sohse fogja megutálni a politikát, mert
ővele senki se mer komiszkodni. Sándor finomabb ember. Ez nyers, azt
mondják, durva is. Érdekes, hogy ez is imádja a drága szőnyegeket és a
régi képeket. Hallom, hogy a lakásán valóságos kincseket rejteget,
tisztán a maga gyönyörűségére. Ha férfi volnék, irigyelném, nagyon
irigyelném. Ez az igazi férfi-élet! Úrnak lenni, kényszeríteni a többit
a megalázkodásra, az imádatra, minden hatalmi forma nélkül, tisztán
észszel és erővel kormányozni a leghatalmasabbakat, nem fogadni el
semmit, magányosan járni a hegyeket, lenézni mindent és mindenkit.
Érzem, hogy még mindig nem irtam le igazán ezt az embert. Nem barlangban
élő bölcs, akihez tanácsért járnak, nem is intrikus, akivel számolni
kell. Egy darab nyers, de öntudatos erő. Úgy képzelem el, mint valami
hatalmas vizesést. Egy ügyes miniszterelnök belékapaszkodhatik, s
hajthatja vele a maga kis gépeit, ha neki is úgy tetszik. De porrá zúzza
és elsodorja azt, aki nincs a kedvére. Egymagában az igazság nem lehet
ily félelmetes, s egymagában az erő nem lehet ily tiszteletreméltó. Ez
az ember – most azt hiszem, eltaláltam – az igazságnak és az erőnek
vegyüléke, erős igazság vagy igazságos erő. Egyszer beszéltem vele, de
már imádom, mint figurát. Ha regényben olvasnám, szerelmes volnék belé.“
„Nem, egészen őszinte leszek. Ha nagyon elkeseredem és mindenről
lemondva megpróbálok szeretőket tartani, ez lesz az első. Az asszonyok
félnek tőle. Talán érdekelni fogja egy asszony, aki legalább az első
napon reszketés nélkül mer a szemébe nézni. Imádom a nagy erőt, a
férfit, s mindig félek magamtól, ha ilyen emberrel kerülök össze. Kéjes
borzongás fut végig a hátamon, ha magamnál valami véghetetlenül
hatalmasabbal állok szemközt. Szeretem gyöngének érezni magamat. Talán
ezért állok meg reszkető imádattal a tenger partján s a nagyon magas
hegyek alatt. S talán ezért utálom ezt az életet s azt a szegény embert,
aki a másik szobában egyedül hánykolódík a nagy ágyon.“