Szegény Ambrosio Posiról majdnem megfeledkeztünk. Pedig ezalatt nagy
változásokon ment keresztül. Példáúl egészen megfehéredett a haja, s
izmos nyaka előre görbült. Lassanként fölvette azoknak az embereknek az
arcszínét, akik csak egyszer esznek napjában, s akkor is kávét. A térde
is megrogyott, s most már igazán koldus volt. A szerkesztőségbe, ahová
melegedni járt, egy napon nagyon szomorúan állított be. A mosónéját, aki
szegény, oly rendesen megverte az utóbbi időben minden nap, elvitték a
mentők. Ki tudja, talán vissza se jön többé. Részegen esett össze az
utcán, mindenféle rút betegségekkel égette össze a belsejét az alkohol.
Borzasztó asszony volt, de Posi sajnálta, mint ahogy sajnálunk
mindenkit, aki valaha szeretettel volt irántunk. A mindennapi kávénak
vége volt, s most igazán nem lehetett tudni, hogy mi a teendő. Posi
tanácstalanúl állt az olaszbarát újságíró mellett, aki a szemét nézte. A
szeme ugyanis az utóbbi időben állandóan vizes volt a szegény olasznak.
Mintha a könnyek úgy gondolkoztak volna, hogy miután annyi dolguk akad,
hát legjobb lesz permanenciában lenni, Posi szemén mindig ült egy csöpp,
s e mögött a kis vizecske mögött révedezett bizalmatlan, szomorú
pillantása. Eddig legalább mindig tiszta volt az inge, most azonban
ennek is vége lett. A mentőkocsiban elvitték az ő életét, az ő vagyonát,
az ő tisztaságát, az ő mindennapi híg kávéját, meg a szerelmet is.
Mindent.
Posi határozottan önfejű ember volt. A nyomorúság folyton ujabb és ujabb
hadakat küldött ellene; már minden oldalról körül volt kerítve, már alig
volt benne élet. De Posi még mindig viaskodott, darabokra tépett
lélekkel, véresen, piszkos ingben. Posi – és ez szóról-szóra igaz – a
fejébe vette, hogy még egyszer elmegy a királyhoz. A felséges úr jósága
határtalan s ha egyszer már megértette, másodszor is meg fogja érteni.
„Utóvégre is – ordította valami kétségbeesett hang a szegény ember
haldokló lelkében – igazságnak mégis csak kell lennie a földön s az nem
lehet, hogy valaki igy minden, de minden ok nélkül nyomorultul
elpusztuljon!
A szerkesztőségben körüljárt egy kis papirdarab s mivel Ambrosio már
nagyon erősen köpte a vért, sikerült összegyüjteni számára egy második
bécsi útra szükséges pénzt. Ezzel aztán el is utazott. De hiába járt a
királynál. Azt mondják, hogy amikor a kabinetiroda főnöke a többi
kérvényekkel együtt erről is referált a királynak, őfelsége
elmosolyodott s összecsapta a kezét, mondván:
– Ennek a szegény embernek igaza van, de szegény olyan szegény, hogy még
én se tudok rajta segíteni!
– Információim szerint – jegyezte meg a kabinetiroda főnöke – a magyar
kormánynak fölötte kellemetlen ez az ember. Fiuménak érdeke, hogy ne
kerüljön oda vissza.
– Mit csináljunk – mondta a király – hát nem fogadom szegényt.
Sóhajtott, mert érezte a véghetetlen nyomorúságnak azt a lehelletét,
amely a kérvényből feléje csapott. Föltette a pápaszemét.
– Menjünk tovább – mondta – s a kabinetiroda főnöke monoton hangon a
következő kérvényről referált.
„Menjünk tovább“ – s ezzel vége volt Posi ügyének a legmagasabb fórum
előtt is. Ezen a ponton levette róla kezét az emberek hatalmában levő
földi igazság s most már egyes egyedül vagdalkozott utolsó csöpp
erejével a nyomorúság rémes hadserege ellen. Visszajött Bécsből s
szégyelte, hogy a szegény ujságirók pénzét hiába költötte el.
– Meg kell halni – mondta az első szép tavaszias napon, hogy az
Andrássy-út külső felén sétált. De semmi bátorsága sem volt. Remélt még
egy kicsit, valami majd csak történik vele.
És egyszerre csak megállt. Messziről egy bicikliző hölgy röpült feléje a
kocsiúton. Megdöbbent a látásán, mert nagyon hasonlított így távolról a
feleségéhez. Kiállt a gyalogjáró szélére, hogy jól lássa, amikor arra
karikázik. Egy pillanat mulva már mellette suhogott a női ruha s Posi
megismerte a feleségét. Ő volt, elegáns bicikliruhában. A fején kacér
kis sapka, szőke fürtei kedvesen lobogtak a halántéka körül s arcáról
lemosolygott az, hogy ez az asszony most kelt föl, jól megreggelizett s
nagy élvezettel karikázik a napsugáron. Hogy melléje ért, ránézett a
rongyos emberre.
Megismerte, de semmi meglepetést nem árult el az arca. Sőt nyugodtan
mosolygott, mondhatni kacéran nevetett rá Posira s vissza se nézett rá,
amikor elszáguldott mellette. Egy perc mulva már csak lobogó ruhája
látszott, de, mondom, állandóan könnyes volt Posi szeme, hát nemsokára
már ezt se látta.
Mérhetetlen düh fogta el. Csak most jutott eszébe, hogy ő még mindig
törvényes férje ennek az asszonynak. Hogy még mindig az ő nevét viseli s
hogy ha valamikor alkalma volna valami jól kereső tisztességes
nőszemélylyel házasságra lépni, nem lehetne, mert még nem vált el ettől.
S e pillanatban új reménynyel töltötte el egy jó házasság gondolata.
Valami jó házasságé, hogy az asszony legalább is egy forintot keressen
minden nap. Igen, el fog válni ettől a végleg elzüllött teremtéstől. A
dolog nem lesz nehéz, hisz oly könnyű rábizonyítani a házasságtörést.
Pesten dolgozó fiumei munkásoktól tudta, hogy valami főhadnagygyal él.
Még aznap délután fölkereste az olaszbarát ujságirót. Elmondta neki,
hogy el akar válni a feleségétől. Megmagyarázta neki, hogy a szegény
embernek ez nem kerül pénzébe. Hogy ő majd kijelöl egy fiumei ügyvédet,
aki a maga nemében elsőrendű kapacitás s aki a kamarai szabályok
értelmében ingyen köteles elvállalni a képviseletét. Meg is irták a
leveleket, az elsőt a fiumei kamarának, a másodikat ennek a hires
ügyvédnek s ékes szavakban magyarázták el neki Posi nyomorúságát. Hisz
oly kevésről volt szó… néhány beadvány a törvényszékhez s aztán egyszer
éppen hogy el kell menni. A hirneves ügyvéd válaszára egy hétig vártak.
Akkor megjött a levél. Rövid és erélyes kis irás volt. Hogy a doktor
úrnak most töméntelen dolga van s nem ér rá ilyen apró-cseprő ügyekkel
foglalkozni. De ha Posi úr azonban erőnek erejével ragaszkodik a doktor
úrhoz, kötelességéhez híven elvállalja az ügyét, ámbár nem kezeskedik
arról, hogy a fiumei törvényszék illetékesnek fogja magát tartani, mivel
Posi legutóbbi lakóhelye nem Fiume, hanem Susák volt, s ez már horvát
terület.
– Irjunk egy más ügyvédnek – mondta vigasztaló hangon az olaszbarát.
– Nem – kiáltott Posi – most már nem írunk senkinek! Most már nem kell
nekem semmi! Csak hallotta volna ezt az ügyvédet, amikor képviselőjelölt
volt… Most ránk se akar ismerni!
Az urak, akik körülötte álltak, nem szóltak egy szót sem. Megalázó
látvány volt ez a szegény olasz, akin a világ semmi hatalma nem tudott
segíteni. Megalázó volt minden férfilélekre nézve. Az emberek azt
hiszik, hogy az akarat hatalom. Ime, mit szólnak ehhez a Posihoz? Ott
állt és végső elkeseredéssel szólt:
– Engem mindenki felrúg.
Csitítani kezdték, vigasztalgatták. De már ők maguk se találtak
vigasztaló szót a számára. Egyik-másik kisompolygott, mert utálatosnak
találta ezt a lassú kivégzést, amelylyel a balsors öli az áldozatát.
Ez volt Ambrosio Posi válópöre, amely után nem mert többé a
szerkesztőségbe menni. Szégyelte, hogy már hónapok óta ezekből a
vagyontalan fiukból él s hogy bécsi útjára külön is megpumpolta őket.
Kiment megint a központi pályaudvar kertjébe, de most nem volt
szerencséje. Ropogós szoknyájú cselédlányok boldogan sétáltak bakákkal
és mesterlegényekkel, kézenfogva. Hiába keresett, hiába nézett körül,
sehol sem látott valakit, aki utódja lehetett volna a mosónénak. Igaz,
hogy a külseje nem volt bizalomgerjesztő. Rongyos és piszkos volt,
sovány és görbe, vizes szeméből éhség és bánat villogott, a haja
hosszúra nőtt s megőszült, szóval Ambrosio Posival olyan alaposan elbánt
a Gondviselés, hogy érdemes lett volna lefotografálni.
Innen is elsompolygott, s kifelé ment a külvárosi utcákon. Most még
egyszer visszagondolt a jó meleg fogházra, a rabkosztra, amelylyel ez a
vendégszerető nagy város mindjárt az első napon megkínálta. Egy rendőr
jött véle szemben, s nagyon gyanúsan nézett rá. Posi sejtette, hogy
ezeknek a gyanús nézéseknek előbb-utóbb megint börtön és toloncház lesz
a végük. De a rendőr, hála istennek, tovább ment. Hagyta Ambrosiot.
Ambrosio pedig köhögni kezdett, s hogy a köhögése nem akart szűnni,
nekidőlt a temető falának, így legalább volt, ami megtámasztotta. Úgy
köpte a vért a gyalogjáróra, az ő szegény, drága vérét, amely minden
köhögéssel fájdalmasan szakadt ki a tüdejéből. Reszketett a térde, s az
arca egészen elsáppadt. Nagy kábulat fogta el, s oly gyönge volt, hogy a
cókmókjaikkal hazatérő zsibárusoknak és tót munkásasszonyoknak, akik
undorodva kerülték ki a véres gyalogjárót, csak egy bánatos mosolylyal
tudott felelni.