4. _Bárd Ernő_ harmadrendű festőművész nevéhez. Ez a két úr Landauer
segédeinek választottja volt, minden panama nélkül.
Az elnök báró volt. Báró Rupp. Ez is Walzer úrnak köszönhette ezt a
megtiszteltetést. A báró végleg eladósodott úriember volt, azok közül
való, akik, mikor mindenüket elvesztették, a filosemitizmusra adják
magukat, s ezáltal volt társaságuk szemében mélyebbre sülyednek, mint az
orfeumba kerülő grófnők. A báró volt a lipótvárosi zsúrok
arisztokratája, az úgynevezett és minden valamire való zsúron szükséges
_Representations Christ_.
Íme, ezekből az urakból állott a biróság, amely hivatva volt dönteni
Orsovai párbajképessége fölött. A lapok révén hamar köztudomású lett ez
az előkelő névsor, s az öt úriember néhány napra Budapest legaktuálisabb
öt férfia lett. Báró Ruppot a tárgyalás előtt való napon megrohanták
lipótvárosi barátai, a börze-hercegek. Világos volt, hogyha a
becsületbiróság Orsovait diszkvalifikálja, ez nagy hatással lesz a
tőzsdére. A milliomos számos vállalatnál volt érdekelve, s különösen egy
gyönge lábon álló kőszénbánya-részvénytársaság emberei féltek a
bukásától. Ennek a társaságnak az igazgatója nagyon hosszú ideig
tárgyalt a báróval. Okos érvekkel magyarázta meg neki, hogy Orsovai
bukása nagy kár volna a most fejlődő magyar iparra nézve. Ugyancsak ez
az igazgató egy kis küldöttséget telegrafált fel a bányafaluból. A
küldöttség, amely szegény parasztokból, sáppadt bányászokból állott,
sorra járta a becsületbiróság tagjait, s egyszerű beszédben magyarázta
meg nekik, hogy a falu lakosai éhen halnak, ha a bányatársaság megbukik.
Már pedig a társaság a nélkül is gyöngén áll, s csak Orsovai tartja
benne a lelket. Teljes fegyvertárukat mozgósították mind a félbenmaradt,
haldokló vállalatok, amelyek Orsovai pénzéből éltek s benne
reménykedtek. ránehezedett a becsületbirákra mindenik, szinte a sebeiket
mutogatták nekik, irgalomért könyörögve. Hasonló utakon jött a többi
kérelem, könyörgés, rábeszélés is, a pénzemberek minden
összeköttetésüket kihasználták, hogy megközelítsék a becsületbirákat.
Féltek, reszketve gondoltak arra az eshetőségre, hogy Orsovai fényes
pályája megszakad, hogy egyet gondol és itt hagyja ezt az országot. A
becsületbiráknál még az építészek klikkje is jelentkezett, attól való
félelmében, hogy a munkanélküliek intézetéből nem lesz semmi. Nyomást
kaptak a szabadkőművesség részéről is. A szabadkőművesek minden pénzbeli
cél nélkül, csak azért presszionálták őket, mert féltek, hogy a gyönyörű
jótékonysági intézet meghal, még mielőtt világra jött volna. Az elnök
úrhoz elküldte férjét az a szép képviselőné is, aki az estélyen Orsovai
combjára tette a kezét, s aki erősen reménykedett, hogy az aranykirályt
meg tudja hódítani.
Ami magukat a becsületbirákat illeti, Kamerál képviselőre egyenesen
életkérdés volt, hogy Walzer úr kegyeit megnyerje. Rózsahegyi
Strausz-Orsovaitól függött, s azonkívül ő vette tervbe a kelenföldi
villamos vasutat, amely a hatalmas intézet körül alakuló városrészt volt
hivatva föllendíteni. Almás állatorvos úr független ember volt, Bárd
Ernővel, a festővel pedig az történt, hogy egy napon vették meg az
összes eladó festményeit, még pedig jó áron, s vagy öt-hat lipótvárosi
asszony megrendelte nála az arcképét. Mindenki éreztette ezekkel az
urakkal, hogy Budapest gazdasági életének nyugalma függ tőlük, hogy
tőlük függ a tőzsde, egy csomó vállalat életképessége, s ezen a réven
sok ezer szegény ember sorsa. A birák méltósággal viselték tisztüket, s
mivel egyebet nem tehettek, a legkomorabb arccal járkáltak a városban, s
a kiváncsiak harapófogóval sem tudtak volna egy árva kis ujságot kivenni
belőlük.
A tárgyalás napját nagyra feszült izgalommal várta az egész város,
különösen pedig a város gyomra, a pénzvilág. Azt mindenki sejtette, hogy
Orsovai annak idején tényleg zsebredugta a pofonokat, s aki nem
sejtette, az elébb-utóbb megbizonyosodott felőle, mert Csetneky, aki
örült ennek a lovagias szereplésnek, uton-útfélen hiresztelte a dolgot.
Egy keddi nap estéjén, tiz órakor ült össze a becsületbiróság, hogy a
kényes ügyben döntsön. A Walzer úrék kaszinójában volt a tárgyalás, ahol
kényelmesen elmaradhattak reggelig is. Az urakat Walzer úr kalauzolta.
Sorra járták a szobákat, de egyik se volt szabad. Zavarni meg senkit sem
akartak.
– Van itt még egy szoba, az úgynevezett szecessziós terem – mondta
Walzer úr, s kinyitott egy ajtót. Amikor a villamos lámpát felcsavarta,
egy elegáns szobában találták magukat, amelynek falán egyetlen nagy kép
függött. Egy életnagyságú arckép, amely fekete háttérből előkelően
kivilágló férfiút ábrázolt. Orsovai képe volt, amelyet a kaszinó annak
idején festetett, amikor a milliomost dísztagjává választotta.
– Hm – mondta az elnök, amikor a képet meglátta, s egy kicsit félrehúzta
a száját. De azért elhelyezkedtek a szobában. A kép alá a báró ült,
jobbra tőle Orsovai választottjai, balra a másik kettő. Az elnök előadta
a tényállást, s megjegyezte, hogy az urak kivánságára ki fogják
hallgatni a tanukat. Aztán az egyik kiszólt az ajtón:
– Szabadna kérnem, Lusztig úr.
Lusztig úr bement.
A szomszéd szobában nagy izgatottság volt. Ott várt az egész Nádor-utca,
ott virrasztott a kőszénbánya- és a posztókiviteli-társaság egész
igazgatótanácsa, a gyufagyár, a csavargyár, a varrógép-gyár, az
üveggyár, a villamos vasút és a börze minden előkelő férfia. Az összes
lapok küldtek egy-egy tudósítót, aki részletes jelentést írt minden
félórában. Magának a kaszinónak minden épkézláb tagja ott szivarozott, s
az előszobában ült a lipótvárosi kaszinó egy szolgája, aki szintén
minden félórában vitt jelentést.
– Lusztig úr – szólt az elnök – ön irta ezt a levelet?
Megmutatta neki.
– Igenis, én irtam.
– Fenntartja-e most is emez állításait?
Lusztig úr mosolyogva hallgatott. Strausz úr ismételte az elnök
kérdését:
– Fenntartja-e szóról-szóra?
– Istenem – mondta Lusztig úr – az embert utóvégre elvakítja néha a düh,
s nem gondolja meg, hogy haragjában valakinek az exisztenciáját
tönkreteheti.
Kamerál képviselő szólalt meg most:
– Szóval ön most nem irná alá azt a levelet.
– Nagyon dühös voltam…
Az elnök arisztokratikus henyeséggel dőlt hátra a székében, s rá se
nézve a tanúra, szólt, olyan hangon, mint a vizsgáztató tanár, aki
segíteni akar a beprotegált jogásznak:
– Az ember sokszor téved, s memóriája sem mindig csalhatatlan. Ez a
dolog évekkel ezelőtt történt…
– Nagyon régen – szólt Lusztig.
– S amikor arról van szó, hogy valaki a becsületét elveszítse-e, akkor
nagyon pontosan kell emlékezni.
A tanú zavartan tette hozzá:
– Már pedig, amit a pillanat hevében mint bizonyosságot állítottam, arra
most nem merném a szavamat adni…
Most először szólalt meg az állatorvos-bíró:
– Kérem, a levélben világosan ki van írva az egész eset. Furcsa, hogy
most egyszerre nem emlékszik rá.
– Bocsánat, – szólt nekipirulva a tanú – csak nem fogok úgy emlékezetből
tönkretenni valakit!
– Igaza van – jegyezte meg rózsahegyi Strausz.
Az elnök összegezte a vallomást:
– Szóval Lusztig úr kijelenti, hogy levelét a pillanat hatása alatt
írta, s annak tartalmáért nem vállal felelősséget.
– Kijelentem! – vágta ki Lusztig, még mielőtt az állatorvos
tiltakozhatott volna.
– Köszönöm, szíveskedjék visszavonulni – szólt az elnök, s bekérette a
másik tanút, Csetneky urat.
Walzer úr a külső szobában várta Lusztigot.
– Nos?
– Rendben van.
– Jó. Holnap reggel jőjjön el hozzám.
Csetneky meghajtotta magát az elnök előtt.
– Nemde Csetneky úr?
– Az vagyok.
– Szíveskedjék előadni mindent, ami azon a bizonyos napon a Váci-utcán
történt.
– A korzón sétáltam – kezdte a tanú – és a Zsibárus-utca közelében
találkoztam egy hölgyismerősömmel. A kisasszony megállított és
elpanaszolta, hogy egy szalmakalapos úr mindenütt a nyomában van,
szabadítsam meg tőle. Megjegyzem, hogy ez a hölgy állandóan abban a
hitben élt, hogy a férfiak az utcán követik. „Nagyon szívesen“ –
feleltem, s miután abban az időben még nagyon forróvérű krakéler voltam,
rögtön megszólítottam a szalmakalapos urat: „Bocsánat – mondtam – kérném
csak egy szóra…“ Egy kapu alá mentünk, ahol bemutatkoztam neki, s
megmondtam, hogy mily kellemetlen kötelességet rótt rám a kisasszony.
Orsovai úr a leglovagiasabb hangon jegyezte meg, hogy tévedés lesz a
dologban, mert ő rendes sétáját végezte, s a Váci-utcán mindenki
Calderoniig megy, megnézi az arcképeket és visszafordul. Erre én
bocsánatot kértem tőle és távoztam.
– Hogy eshetett meg mégis – szólt közbe a tenorhangú állatorvos – hogy
mindenki tettleges bántalomról beszélt?
Csetneky úgy tett, mint ahogy a védők szoktak az ügyészszel, a
törvényszéknél: rá se nézett, s továbbra is az elnök arcába nézve felelt
hivatalos hangon:
– Ahhoz semmi közöm, hogy a többiek mit beszéltek.
Szinte ellenséges indulattal volt az állatorvos ellen, úgy, hogy ez
összehúzta magát, érezve az általános hidegséget, amely ellene irányult,
s azontúl nem szólt egy szót sem.
– Különben is, – mondta még a tanú – a szóbanforgó hölgy, fájdalom, oly
csúnya, hogy nem teszem fel Orsovai úr ízléséről, hogy utána ment volna.
De a kisasszony megkért erre a kínos dologra, hát megtettem.
Az elnök hidegen végezte tisztét;
– Köszönöm. Szíveskedjék visszavonulni.
Walzer úr ezt is megfogta künn:
– Rendben van?
– Rendben.
– Jó. Jőjjön el hozzám holnap délelőtt.
A várakozók közt nagy volt az elégedettség, amikor a koronatanú
vallomásáról is értesültek. Az újságírók lázasan jegyeztek, inkább a
külső képre helyezve súlyt, mert a bíróság tárgyalása becsületszó alá
zárt titok volt. A lipótvárosi kaszinó szolgája egy borítékkal a kezében
szaladt el.
A becsületbírák most tanácskozni kezdtek. Az elnök összegezte a
vallomások eredményét, s éppen a forma kedvéért még Kamerál képviselő
szólt néhány szót. Mint tapasztalt becsületbeli férfiú, figyelmeztette a
bírákat tisztük kiváló fontosságára, s arra, hogy e pillanatban egy
ember becsülete, jövője, boldogsága függ tőlük.
– Gondolják meg az urak a szavazás előtt – végezte kis szónoklatát, –
hogy az igazság ügyét szolgálják, s hogy az egész főváros lesi e
pillanatban e kis testület ítéletét.
Erre következett a szavazás. Mindössze egy _nem_ volt a négy cédulán. A
szegény állatorvos írta. Az elnök nem szavazott, ami egy kissé
könnyített a lelkiismeretén. Kihirdette az eredményt: „A becsületbíróság
Orsovai Pál urat a lovagias elégtétel adására és vevésére feltétlenül
képesnek találta.“
Az ajtók kinyíltak, s öt perc mulva a bírák már a kaszinó különböző
szobáiban pezsgőztek, ünnepeltették magukat. Walzer úr Orsovai lakására
szaladt az örvendetes hírrel. A báró négy börziánerrel ült egy
asztalnál, amelyen folyt a pezsgő.
A tárgyalási terem üresen maradt. Egy télikabátos, cilinderes úr, akit a
szolgák nem ismertek, megfogta az egyiket lenn a ruhatár előtt:
– Vezessen csak abba a szobába, ahol a tárgyalás volt.
A szolga fölvezette.
– Itt felejtettem a szivartárcámat – mondta ez az úr, amikor a szolga
újra felcsavarta a villamos csillárt. Azzal az asztalhoz ment,
megtalálta a szivartárcáját, s mielőtt kiment volna, egy pillantást
vetett Orsovai életnagyságú képére. A kép mintha hideg gőggel mosolygott
volna le a magasból reá, a szolgára, a bútorokra, az egész kaszinóra, az
egész világra.
– Pfuj – mondta a télikabátos úr, s kiment.
Az egyik becsületbíró volt. Az állatorvos.