Orsovai nem küldte el a névjegyet a kis Annának. Úgy gondolta, hogy
legjobb lesz, ha személyesen hazudik neki. Tudja isten, az ilyen
pillanatok oly válságosak, hogy talán nagyon kedvező fordulat áll be az
ügyben. Másnap délelőtt tehát maga ment el Anna lakására, most először.
Az asszony elpirult, amikor meglátta:
– Az istenért, Orsovai úr – mondta neki – mily szerencsétlen napot
választott! A férjem hetekig nem mozdul ki a házból, s éppen ma Ó-Budára
ment, fizetni az egyik hitelezőnknek! Mit fog gondolni…
Orsovai leült, anélkül, hogy az asszony megkínálta volna helylyel.
– Talán jobb, hogy nincs itthon – szólt komoly arccal – mert szomorú
hírt hozok a számára.
– Nem nevezték ki.
– Úgy van. A miniszter kétségbeesve kért tőlem bocsánatot, de már későn
volt, betöltötték az összes állásokat. Elkéstünk, kis Anna. Most
várhatunk egy évig.
Olyan arcot vágott, mintha ez neki legalább is oly kellemetlen volna,
mint Landaueréknek. S hogy a kis Anna szomorúan horgasztotta le a fejét,
körülnézett a szegényes lakásban. Istenem, a mellényzsebe egy zugából
kitelt volna az a pénz, amelylyel palotát építhetett volna a kis Anna.
Amióta Pesten volt, mindenkit pénzelt, mindenki fosztogatta, de még egy
millió se fogyott el abból a hatvanból, ami egy évi jövedelme volt. És a
kis Annának tudnia kellene, hogy csak egy szavába kerül és az övé a
többi ötvenkilenc.
– Anna, Anna – mondta neki – maga nagyon szeretheti a férjét, hogy ilyen
szegény…
– Mit csináljunk? – mondta szinte mentegetőzve az asszony.
Orsovai hallgatott. Úgy ült az asszonynyal szemközt, szótlanul. A
helyzet egyre kínosabbá vált. Anna szeretett volna szabadulni a
vendégtől, mert a férje minden pillanatban hazajöhetett. Nem akarta,
hogy itt találja Orsovait. Ez azonban úgy ült ott, mint akinek esze
ágában sincs távozni. Hosszú ideig ültek így, szótlanul. Aztán Orsovai
fölemelte a fejét és a szemébe nézett Annának. Az asszony nem bírta
sokáig ezt a vágygyal, a buta emberek szomorú szerelmével teli
pillantást. Lesütötte a szemét. Amikor újra a férfira nézett, már
könnyes volt Orsovai szeme. Ah, ha e pillanatban az irígyek, a
szegények, az alázatosak látták volna a nagy milliomost! A
részletfizetésre vett kredenc mellett, olcsó széken ült, körülötte
minden szegénységet és adósságot lehelt, s őneki könnyek estek ki a
szeméből, az első pár könny a tüdőcsúcshurut óta.
– Maga sír, Orsovai úr?
A férfi összeszorította az ajkát. Aztán egyszerre az arcába szökött a
vér. Térdre esett és átfogta az asszony térdét. A kis Anna megrogyott
egy pillanatra, oly erővel szoritotta magához az előtte térdelő férfi.
– Az istenért! – mondta lángbaboruló arccal, s eltakarta kezével az
arcát.
Orsovai nem bocsátotta el.
– A férjem, a férjem jön!
Ezt csak azért mondta, hogy Orsovai elbocsássa. De ez most még nagyobb
erővel szorította magához:
– Nem bánom – mondta rekedt hangon, s fejét az asszony térdéhez
szorította. Úgy beszélt, hogy a szája a posztót érte. – Nem bánom… azt
akarom, hogy találjon így, nem bírom tovább, nem bírom…
Künn az utcán, vagy száz lépésnyire a háztól valóban jött Landauer úr.
Felgyűrt gallérjába behúzta a fejét, s elégedett volt. A legfontosabb
uzsorását fizette ki végleg, s ez olyan érzéssel töltötte el, mint
valami sikerrel letett vizsga. A száját kicsire húzta össze, talán
fütyörészett. Csöndesen baktatott a ház felé és a jövőjéről
gondolkozott. Mindig a jövőjéről gondolkozott. A folyosón megállt egy
pillanatra. Elnézett a szomszéd udvar fölött, a szép, napsugaras eget
nézte. Tetszett neki az idő, s elhatározta, hogy kiviszi a ligetbe a
feleségét. Azzal becsöngetett.
– Az istenért! – kiáltott benn Anna – úgy-e mondtam… itt a férjem!
Orsovai fölkelt a földről és leporolta a térdét.
– Most üljön le hamar – hadarta az asszony – mert még rosszat sejt az
uram… óh, hogy nem tudott máskor jönni!
Az előszobából ujra berikoltott a villamos csengő. Most élesebben,
türelmetlenül.
– Nyitom, nyitom! – kiáltott a asszony az előszobában. Landauer úr
belépett.
– Mi ez? – szólt – kétszer is csöngetek.
Letette a kalapját és a szoba felé ment.
– Megállj, Jenő – szólt utána a felesége. – Mondok valamit. Találd ki,
ki van benn?
A férfi bután nezett rá:
– Lujza?
– Nem az. Képzeld: Orsovai úr.
– Orsovai úr? Mit akar?
– Hírt hozott. Téged vár egy félóra óta.
A férfi most jól megnézte Annát:
– Ezért vagy olyan izgatott?
– Óh…
Bementek. Landauer úr látta, hogy egy izgatott arcú, kuszált hajú,
kivörösödött szemű úr áll a szobában. Feléje ment és bemutatkozott:
– Nevem Landauer.
– Orsovai.
Kezet fogtak s a milliomos rögtön beszélni kezdett:
– Éppen mondtam a kedves feleségének, hogy szomorú hírt hozok. A
miniszter kétségbeesve kért bocsánatot, de…
Elmondta neki a hazugságot.
Landauer úr nyugodtan felelt:
– Ez lehetetlen.
– Hogyan? Mondom, hogy a miniszter minden állást betöltött. Elhiheti,
hogy nagyon nehezemre esik ezzel a hírrel megszomorítani magukat…
– Lehetetlen – mondta nyugodt arccal a férj – mert most Budáról jövök és
fenn voltam a minisztériumban. Van ott egy barátom, aki állatorvosnak
készült, de most irnok. Azt mondta, hogy látta a kinevezésemet.
Orsovai nevetést erőltetett:
– Akkor tévedett – jegyezte meg könnyedén.
Érezte, hogy ha most ez az ember sokáig faggatja, kisül minden. Egy
ideig bírja a komédiát, de sokáig nem.
A másik csökönyösen megmaradt a kijelentésénél és egyre hangosabban
beszélt:
– Nem tévedett, mert megkérte a titkárt is, hogy nézzen utána. A titkár
bement a referenshez, aki azt mondta, hogy a miniszter egyenes
kivánságára kineveztek. Ez így van.
– Nem értem a dolgot – felelt Orsovai. – Nekem a miniszter azt üzente,
hogy nem lehet.
Már hebegett és minden szaván reszketett a hazugság. Ügyetlenül tette
hozzá:
– Meglehet, hogy utóbb meggondolta…
Landauer úr most már játszott vele.
– A kinevezést – mondta – tegnap délután elküldték önnek a lakására.
Úgy nézett rá, mintha bírája lett volna. Csak most kezdte sejteni az
igazságot. A kinevezés vidékre szólt s Orsovai úr nem akarja, hogy
elmenjenek Pestről. Míg a milliomos valami hazugság után kapkodott, nagy
gyűlölettel nézte végig. Csak azokat tudjuk így gyűlölni, akiktől enni
kapunk. Eszébe jutottak a toalettek, az ékszerek és eszébe jutott a két
orosz trapper. Nagy utálat szállt föl a lelkében, hogy most elöször
szemtől szembe is látta ezt a mérhetetlen pénzhatalmat, aki oly erős,
hogy még neki is parancsol, akihez pedig semmi köze. És ezzel a
gyűlölettel egyidejüleg a szégyenérzet is arcába kergette a vért. Most
látta, hogy ez a hires, félelmetes ember is csak ember, fekete
télikabátban, szürke nadrágban – s erre a fölfedezésre teli lett a lelke
fölháborodással. Nyomatékkal ismételte:
– Elküldték a lakására. Nem látta?
S mereven a szemébe nézett. A kis Anna a háta mögött állt, egész
testében reszketve. A férje válla fölött kémlelte Orsovai arcát.
– Látta, vagy nem látta? – szólt goromba türelmetlenséggel az
állatorvos.
– Nem láttam – felelt Orsovai.
De most a másik kettő már tudta, hogy hazudik. Borzasztó perspektiva
nyilt a lelkükben. Egyszerre meglátták a pénzkirály ostobául egyszerű,
aljas tervét. A férj reszketni érezte a vállához támaszkodó asszonyt s
ez bátorságot adott neki. Mintha hullámzott volna az erő a lelkében,
mindenkinél erősebbnek érezte magát e pillanatban. Egy kicsit
előrehajolt s leorditott az előtte ülő Orsovaira:
– Maga hazudik!
A kis Anna elsikoltotta magát s minden erejéből belemarkolt a férje
vállába. Orsovai halálsáppadt lett és felugrott:
– Hogy merészeli ezt mondani?
– Mert hazudik, hazudik!…
Egy pillanat alatt ütésre állt Orsovai keze. A másik elkapta s most ő
emelte fel a kezét. Pofonverte a milliomost, kétszer.
– Takarodjék! – ordított rá magánkívül s most végre, annyi keserves
tűrés után bömbölve szakadt ki belőle az önérzet. – Vigye a ruháit, a
gyémántjait! Vigye a kocsiját!
Az asszony sikoltozva tartotta vissza.
– Hagyj békén! – ordított rá a férj, kiszabadította magát. Előre ugrott
és feltépte az ajtót:
– Lóduljon, lóduljon!…
Orsovai összeharapta a szájaszélét és sietve ment ki. A külső ajtót
nyitva hagyta. Ebben a pillanatban kis Anna azokra az órákra gondolt,
amikor egy ágyban feküdt Orsovaival. Eltakarta az arcát és sírt. Tele
volt nyomorúsággal.
A szobában csönd lett. A kredenc hallgatott, az asztal, a tükör, mind…
Mint a cselédek, amikor a férj a feleségével veszekszik. Landauer úr a
szoba közepén állt. Most egyszerre rohanták meg agyát a magyarázatok,
egyszerre gondolt mindennek a következményére, a szinházra, a világra, a
miniszterre, a feleségére. S miután csak félig volt férfi, egy kicsit
kellemetlenül érezte magát. Megvakarta a fejét s kiment a konyhába, ahol
a felesége az asztalra borulva sírt. Nem tudta, hogy mit mondjon neki,
de érezte, hogy valami férfias cselekedetnek kell következnie. Néhány
percig hátratett kézzel, szótlanul járkált fel-alá, aztán erősen
megfogta a síró asszony karját, megrázta és rákiáltott:
– Mit bőgsz!