A segédek napok óta jártak-keltek, tárgyaltak, de sehogyse tudtak
megegyezésre jutni. A golyóváltások száma, a távolság, az avánsz
megannyi állomásuk volt, mindeniknél vesztegeltek, húzták-halasztották
az ügyet. Az igazság az volt, hogy mind a ketten féltek a párbajtól. A
szegény állatorvosnak sohse volt semminemű fegyver a kezében, s ez volt
az első lovagias ügye. Orsovai katonakorában lőtt már néhány lyukat a
huszárkaszárnya falába, de félt ettől az embertől. Olybá vette, mint
valami tigrist, amely a kölykét védi. De kitérni a párbaj elől nem
lehetett sem a verekedő állatorvosnak, sem közéletünk felpofozott
alakjának, a felpofozott kaszinói dísztagnak, a felpofozott
városatyának, a felpofozott Kisfaludystának. Az állatorvosnak két
kollégája volt a segédje; Orsovai részéről Rablay, a lovagias képviselő
és Walzer úr vitte az ügyet.
A tárgyalások harmadik napján kellemetlen dolog történt. Az állatorvos
egyik segédje ugyanis egy levelet olvasott fel, amely Orsovaira nézve
csöppet sem volt hizelgő. A levelet egy Lusztig nevű úr írta, aki
valamikor a holland-magyar bank váltóosztályának főnöke volt, s akinek
most kis banküzlete volt a belvárosban. A levélben el volt mondva egy
évekkel ezelőtt történt eset, abból az időből, amikor – mint a segéd
megjegyezte: – „ellenfelünk ő nagysága a holland-magyar bankban nevezett
Lusztig úr alárendelt hivatalnoka volt.“
A levél szerint így esett meg a dolog. Egy délelőtt Orsovai (Holländer)
Pál (Izidor) a korzón követni kezdett egy hölgyet. Utána ment a
Haris-bazáron keresztül, végig a Váci-utcán, megállt vele Calderoni
előtt, s amikor a hölgy visszafordult, ő is utána ment, az arcába
nézegetett, szólt is hozzá néhány szót. Hogy megszabaduljon tőle, a
kisasszony befordult a Zsibárus-utcába. Orsovai ezt jó jelnek véve oda
is utána ment, de amikor kiértek a Koronaherceg-utcába, szembejött velük
egy fiatalember, aki köszöntötte a hölgyet. A hölgy viszont megállította
a fiatalembert s egy kicsit beszélt vele. Az ifjú erre odament
Orsovaihoz, beszólította egy kapu alá, s ott felpofozta. Orsovai
zsebredugta a pofonokat, mert félt a botránytól. Az ujságok abban az
időben telve voltak cikkekkel az aszfaltbetyárok ellen. Nem merte
provokálni azt a fiatalembert, úgy vélekedett, hogy jobb lesz egyszerűen
elhallgatni az ügyet. Hogy mindez szóról-szóra így történt, azt
bizonyítja 1. Lusztig Mór pénzváltó- és banktulajdonos, 2. kistállyai
Csetneky Lajos törvényszéki jegyző, aki a pofonokat adta s 3. az a
hölgy, akit Orsovai kisért.
„A negyedik, aki a dologról tud – így végződött a levél – maga Orsovai
úr, aki bizonyára nem lesz oly gyáva, hogy a dolgot eltagadja.“
A levél nagy meglepetés volt az összes segédekre nézve. Az ügy ezáltal
kínossá és szenzációssá vált. Hogy azonban a nyilvánosság elé semmi ne
jusson a tárgyalásokból, az állatorvos segédje megkérte az urakat, hogy
a levélről felükön kivül senkinek se szóljanak. Az urak komoly arccal
búcsúztak el egymástól, s Orsovai segédei kissé szégyelték is magukat.
Különösen Rablay, a lovagias ügyekben jártas képviselő érezte magát
rosszul.
A kellemetlen hírt Walzer közölte Orsovaival.
– Azt hiszem – jegyezte meg – hogy ez az a komisz Lusztig, akit
kidobattál a bankból.
– Ez az – mondta Orsovai – most boszút áll.
Walzer úr kiméletesen kezdte:
– Az állatorvos segédeinek kell valamit felelnünk erre a levélre. Úgy
mindjárt nem akartuk a szemük közé vágni, hogy hazugság, jobbnak láttuk
előbb veled beszélni.
Orsovai fel-alá kezdett járni a szobában. Ime, ő mindig Walzer urat
hívta, ha tanácsra volt szüksége, s most ki ad neki tanácsot arra, hogy
mit mondjon Walzer úrnak?
– Nos? – kérdezte ez.
A milliomos megállott és megtört hangon mondta:
– Nézd, öreg, te vagy az egyetlen barátom. Én megvallom neked őszintén,
hogy ez a dolog igaz. De könyörgöm, kérlek, hogy találj ki valamit…
A kányák főnöke csóválni kezdte a fejét:
– Nehéz ügy, bonyolult ügy.
– Ezek az emberek becsületbiróságot fognak kérni – beszélt rosszat
sejtve Orsovai – s ez a biróság diszkvalifikál. Ha pedig diszkvalifikál,
akkor mehetek vagy a Dunába, vagy Amerikába az apósom rézbányáit
igazgatni…
Walzer úrban nem annyira a hála dolgozott, mint inkább jövendő, nagyobb
hasznok reménye. Tudatában volt annak, hogy ez a félóra valamikor
ezreket kamatozik számára, hát elhatározta, hogy Orsovainak a bajból
való kihúzásán fog dolgozni.
– Bizd rám az ügyet – szólt megnyugtató hangon. – Tégy meg mindent, amit
mondani fogok, rendbehozzuk az ügyet. Arra azonban figyelmeztetlek, hogy
sokba fog kerülni.
A másik mosolygott, mintha mondaná, hogy maradt még néhány százezer
forintja, s azonfelül ötvenkilenc elkölteni való millió. Kezet szorított
közéletünk kitünő vezérférfiával, s nyugodtan tért álomra. Elalvás előtt
hosszan nézte feleségét, aki már aludt a nagy ágyban. Valaki
figyelmeztette – ki tudja, talán maga a miniszter – hogy a bukott
államtitkár nagyon udvarol a feleségének. Nézte ezt a szép asszonyt, aki
igazában most kezdett csak fejlődni, egy pillanatra fel is dühödött az
államtitkár ellen. De aztán elmosolyodott:
– Nem – mondta magában – még egy párbaj? Nem vagyok én vívómester…
Azzal megfordult és elaludt.
Másnap reggel Rablay képviselő megjelent Walzer úrnál, s bizalmasan
értesítette, hogy ez az ügy kezd nagyon piszkos lenni. Beszélt azzal a
bizonyos Csetnekyvel, aki a fővárosi társaság kedvelt tagja volt, s aki
megerősítette a denunciáló levelet. A képviselő úr azt tanácsolta, hogy
jó lesz még idején lemondani a segédi tisztről.
– Hogyan? – kiáltott fel Walzer – ön cserben hagyná barátját, éppen
amikor bajban van? Hiszen éppen most van a legnagyobb szükségünk az ön
kiváló érzékére és bölcs tanácsaira.
Ugyanis előbb hizelgéssel akarta megfogni segédtársát, hogy a neki szánt
pénzt ő tarthassa meg. Mert hogy Rablaynak a segédi tisztben való
megmaradását fel fogja írni Orsovai számlájára, az bizonyos volt. De
Rablay szintén meg akarta kapni a maga részét:
– Barátom, – mondta – ha én exponálom magamat ilyen ügyben valakiért,
akkor én már nagy hálával tartozom annak a valakinek…
– Utóvégre – mosolygott rá Walzer – nincs még későn… A mai nap még
hozhat olyan eseményt, amelyért holnap már hála jár…
Óh, a két bácsi már értette egymást. Nem is kellett összemosolyogniuk,
az gyerekes lett volna. Csak elégedetten, szótlanúl szívták a
szivarjaikat, s örültek ennek a kitünő üzletnek. Élni csak kell,
utóvégre a becsületbeli ügy néha a legszebb kereseti ágak egyike.
Orsovai jól sejtette: az ellenfél segédei kijelentették, hogy felük
addig nem ad elégtételt, amig ez az ügy el nincs intézve. Erre viszont
felállott Walzer úr, s azt a kijelentést tette, hogy a levélben foglalt
állítás valótlanság, s aljas bosszú műve.
– Felünk ugyanis – szónokolt nagy hévvel – amikor még a holland-magyar
bank szegény hivatalnoka volt, összeveszett ezzel a Lusztig úrral egy
hölgy miatt…
Itt egy kicsit megállt, mert bizarrnak gondolta a dolgot. Íme a kis Anna
egy másik volt szeretője menti meg a párbajtól a kis Anna mostani
férjét.
– Egy hölgy miatt nagy haragban voltak, s ez a Lusztig úr, ahol csak
tehette, kínozta Orsovait. Végül, amikor beteg volt, ki is dobta.
Orsovai úrnak pedig, amikor a bank igazgatótanácsában helyet foglalt,
első dolga volt ezt a Lusztigot kidobatni. Innen a bosszú. Ami magát a
levelet illeti, az szemenszedett hazugság!
Rablay ámultan hallgatta ezt a beszédet. Nem értette a dolgot. Ő tegnap
beszélt azzal a Csetnekyvel, aki igenis felpofozta Orsovait, s ez a
Walzer most a legnagyobb nyugalommal cáfolja meg az ügyet.
Az állatorvos segédei felük nevében azt a kijelentést tették, hogy addig
nem tárgyalnak, míg vagy egyszerűen lovagias úton, vagy becsületbiróság
útján ezt az ügyet el nem intézik. Erre már haragosan pattant fel
Walzer:
– Belemegyünk a becsületbiróságba!
Rablay nem mert szólni, de nagyon kellemetlenül érezte magát. Még sohse
volt ilyen piszkos ügye. Speciálisan mindig politikai párbajokkal
foglalkozott, ahol nincsenek a feleknek zsebredugott pofonaik. Hát
hagyta a társát, hadd beszéljen. A közismert Walzer bizonyára okosan
cselekszik.
Azzal váltak el, hogy becsületbiróság fog itélni Orsovai párbajképessége
fölött. Rablaynak első dolga volt, hogy az utcán megrohanta kérdésekkel
Walzert.
– Barátom – szólt ez – az a dolog nem igaz.
– De én beszéltem Csetnekyvel!
– Értsen meg: nem igaz. Érti?
A zsebére ütött és hangosan szólt rá:
– Még most se érti?
Erre elhallgatott a képviselő. Kis vártatva azonban megszólalt:
– Azt hiszi?
– Hogyne hinném! Amig bizonyos pénzösszegekről van szó, addig csak
valószínű, hogy mi vagyunk az urak. Amint azonban határtalan a pénz,
bizonyos, hogy az történik, amit mi akarunk.
Rablay egy kicsit szégyelte, hogy oly naivnak mutatkozott. A másik meg
is rótta:
– Csodálom, hogy egy képviselőnek ezt így a szájába kell rágni.
A városban nagyon érdeklődtek a dolog iránt. Hiába fiakkerezte be Salgó
főszerkesztő úr az összes lapokat, egy napon az egyik kiirta két sorban,
hogy Orsovai Pálnak párbajügye van, s másnap az összes lapok közölték
ezt a hírt, óvatosan megnevezve a forrást, amelyből merítették.
Magánkörökben a párbaj történetét is tudták. A jelenet szereplői közül
egyik se szólt róla senkinek és mégis kiszivárgott az egész. Az ember
néha azt hiszi, hogy minden ajtót becsukott, s mindig van egy, amelyről
megfeledkezett. A zsúrokon széltében beszéltek az állatorvos lakásán
történtekről, csak éppen a kinevezési históriáról nem tudott senki. Azt
hitték, hogy az állatorvos rajtakapta a feleségével. A szinházban is
sokat beszéltek róla. Az igazgató némi lelkifurdalásokat érzett, mert
úgy vélte, hogy ő is oka a dolognak. Az öregedő részvényesek pikáns
megjegyzéseket tettek az esetre, s ezeken az estéken nagyobb élénkséggel
mászkáltak az öltözőkben, kémlelték a hatást a félmeztelen hölgyecskék
arcán. Ami a minisztert illeti, ez volt szives az ügy elintézéséig
felfüggeszteni a látogatásait Orsovainál.
A pikáns történet azonban nem maradt meg zsúrtémának. Soha még komoly
testületek: vállalatok igazgatótanácsai, bankok, egyesületek
pikantériától így meg nem ijedtek. Elég volt Walzer úrnak egyszer
kiszalasztania a száján azt a kijelentést, hogy Orsovai elmegy az
apósával Amerikába, ha diszkvalifikálják – s már ideges mozgékonyság
fogta el valamennyit. Még e börze is nervózus lett s táviratok kezdtek
röpködni vidékre.
A becsületbiróságot két napi szaladgálás után hozták össze. Két-két
tagot ajánlottak a felek, s ez a négy úr aztán elnököt választott. A
becsületbiróság tagjai a következők voltak:
1. _Kamerál István_ országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag.
Walzer úr jóbarátja, aki egyrészről a _kányák_ egyik oszlopos embere
volt, másrészről pedig a legközelebbi választáson képviselő szeretett
volna lenni a Terézvárosban. Mellékesen nagy váltók erejéig volt
érdekelve a Walzer úr bankjánál. Ezt a nagyságos urat Walzer kérte fel,
valamint
2. _rózsahegyi Strausz Henrik_ urat is. Strausz úr becsületbiróságának
okai már komplikáltabbak voltak. Ő igazgatója volt egy előkelő
közlekedési vállalatnak, amely a pénzét a holland-magyar banknál akarta
elhelyezni. Nem azért, mert ez volt a legjobb bank, hanem mert Strausz
úr igazgatósági tag akart lenni. Ha a vállalata millióit odaadja,
igazgatósági tag lesz 30–40,000 forint évi fizetéssel, s ez kellett
neki. A tárgyalások éppen most folytak, s Walzer úrnak igazán zseniális
ötlete volt, hogy ezt a köztiszteletben álló pénzembert felszólította,
tudván, hogy Orsovaitól nagyon sok függ a holland-magyar banknál.