Landauer Jenő, mint már egyszer említettük, szégyelte magát. Önérzetes
ember volt, s álmatlan éjszakákat okozott neki az a tudat, hogy a
felesége keresetéből kell élnie. És még ha olyan kereset volna, mint
aminő a varrónőé, vagy azé az asszonyé, aki zongoraleckéket ad! De
Landauer Jenő érezte, hogy ezzel a kilencven forinttal a felesége szép
lábai is meg vannak fizetve, ezzel meg van fizetve a szinpadon kötelező
kacér mosoly, meg van fizetve szelid hullámban emelkedő fehér melle és a
jog egy csomó piszkos gondolatra. Amikor néha egyedül vacsorázott
otthon, elgondolta, hogy azt a darab kenyeret, amit a szájába vesz, a
szinházi közönség pénzén vették, s hogy ez a közönség ezen a pénzen
jogot váltott az ő felesége lábának a látására. „– Pfuj – gondolta – én
nem vagyok férfi, mert a feleségem testéből élek.“ Ez a komplikált
gondolatlánc, amely dicsőségére válik egy állatorvosi elmének, folyton
kinozta. Alig mert szemébe nézni a feleségének.
De ez még nem volt minden. Az állatorvos Golgotája sokkal meredekebb
volt, mintsem gondolta. Egy napon hazajött Anna és így szólt hozzá:
– Jenő, figyelj ide és érts meg. Te tudod, hogy hű feleséged vagyok, s
hogy nincs más gondolatom, csak te. De az én pályámon kevés ez a
kilencven forint. Az adósságainkat nem tudjuk fizetni, a végrehajtó
minden héten itt van, s kedden nem volt mit vacsoráznunk. Orsovai úr
felajánlotta, hogy megveszi az _India csillagá_-hoz szükséges ruháimat.
Landauer lehajtotta a fejét.
– Jenő – mondta az asszony, miközben megölelte és reszketett a hangja –
Jenő, nekem el kell fogadni ezt az ajánlatot…
Jenő nem szólt semmit, mert az asszony sírt. Nagyon keserves volt az ő
életük. Jenő most érezte igazán, hogy mily nagy dolog az élet s mily
nehéz férfinak lenni. A feleségét gyanúsítani eszébe sem jutott. Érezte,
minden pillanatban érezte forró lehelletét annak a határtalan
szerelemnek, amelylyel az asszony körülvette. Nem felelt egy szót sem.
Hogyan is felelhetett volna? Hisz csak annak a férjnek van joga
rendelkezni a felesége fölött, aki enni ad neki. A házasság gondolatának
legmélyén ott rejtőzik az az elv, hogy a férfi gondoskodik az asszony
szükségleteiről s ezért az asszony odaadja magát neki. Évezredek
civilizációja és irodalma csak nemes zománcot tudott adni ennek a nyers
gondolatnak, megölni nem tudta.
Nem szólt semmit, s Anna elfogadta a ruhákat. Szerepet kapott az _India
csillagában_, s az összes lapok megdicsérték. A _Közvélemény_ külön
tárcát írt róla, s a többi lapok kritikusai is jónak látták kedvében
járni az Orsovai Pál szerelmének. Mindenki megalázkodott, mindenki
hizelgett, mindenki remélt, amikor ennek az embernek a nevét hallotta.
Budapesten abban az időben mindenkinek a zsebében volt egy váltó,
amelyről hiányzott a zsiráns.
Aztán ékszerek jöttek, amelyeknek nagy részét az első napon kölcsön
adták Steinbeiszer úrnak, aki ezért pénzt adott és egy kis sárga
nyomtatványt, amelyet egyrészről zálogcédulának hívnak, s amelyet
másrészről el lehet adni. Landauer Jenőben a nyomorúság bunkósbottal
verte agyon az önérzetet, s a nyomorúságnak van a legnehezebb
bunkósbotja a világon.
– Istenem – jött haza egy másik napon lihegve a kis Anna – ma egy kocsi
várt a szinház előtt két fekete lóval…
Többet nem mondott, de a férje már értett mindent. Másnap titkon, a
függöny mögül nézte, hogy kocsin jön-e haza a felesége. Nem, gyalog
jött. Harmadnap boldog volt Landauer. De negyednapon megállt a ház előtt
a két gyönyörű fekete ló, s a kis Anna ugrott ki a kocsiból. „Sokáig nem
birom ezt“ – gondolta az állatorvos.
De jobban kezdtek élni. A végrehajtó elmaradt, mert Annának fölemelték a
fizetését százötven forintra. Egyszersmind szerepeket is kapott, s az
állatorvos a _Közvéleményben_, amely ingyen járt nekik, mindennap
olvashatta, hogy a felesége a magyar szinpad legnagyobb büszkesége.
Legjobban jellemezte az ő életüket a szinlap, amely a kis Anna nevét így
jelezte: _L. Virág Anna_. A fődolog Virág Anna volt, de mindjárt elől
ott állt tilos-jelzés gyanánt az _L_., éppoly titokzatosan, mint ahogy
Landauer élt, éppoly keveset törődtek vele, s éppoly kevés szerepet
játszott a színésznő nyilvános pályáján. Amikor néha kimerészkedett az
utcára, megállt a hirdetési oszlop előtt és hosszan nézte ezt a betűt.
– Ez én vagyok – mondta magában.