A munkanélkülieket segélyző nagy intézettel annyira voltak, hogy még
mindig nem irták ki a pályázatot. Annyiféle érdeknek kellett eleget
tenni, hogy a pályázati föltételek kidolgozása valóságos kín volt. A
zsürit úgy kellett összeválogatni, hogy az öreg Lénárt minden bizonynyal
elbukjék a pályázaton.
– A pályázat – mondta a miniszter – olyan, mint amikor az ember az
orfeumba megy egy szép nő kedvéért. Hogy vele vacsorálhasson, pro forma
az egész műsort végig kell hallgatnia. Tőlem ugyan ötven tervvel is
pályázhatik az öreg, nem kapja meg a munkát…
A miniszternek nem az volt a célja, hogy a a munkanélküliek intézetet
kapjanak, hanem az, hogy ő pénzt kapjon. Orsovai pedig semmivel se
törődött, csak a kis Annával. Tehát szegény mankanélküliek akár éhen is
halhatnak tőlük…
Kedden, Orsovai fogadónapján egy küldöttség jelentkezett. Előkelő
fővárosi polgárokból állott, a polgármester vezetése alatt. Ezek a
kitünő urak telektulajdonosok voltak, s telkeik a jó isten kegyelméből
éppen a Lágymányoson terültek el, ott, ahol a munkanélküliek intézetét
fel akarták állitani. A polgármesternek nem volt telke, de a
polgármester jó brúder volt, aki szivesen szolgálta a polgárok érdekeit,
tekintve, hogy ő maga igen sokszor szorult rájuk. Ezek az urak a
kányákat apró zsebtolvajoknak tekintették, s megvolt bennük a nagyobb
banditának az a lenézése a kisebb iránt, amelyről Lombroso oly érdekes
fejezeteket irt. Ők a maguk nemében sokkal nagyobbak voltak, ők hatalmas
telekspekulációkat öltöttek városrendezési mezbe, ők összevásárolták a
dunaparti vityillókat, s amikor egy középület épitésére került a sor,
kifosztották ezekért a vityillókért a város pénztárát. Barátjaik voltak
a villamos vasutak főrészvényesei, a közlekedés eme királyai, akiknek
egy szavára emelkedik bizonyos utcákban a lakások ára. Gyönyörű
szervezet volt, mindenkor katonai pontossággal működött. Most is öröm
volt nézni a haditervüket. Egy országos nevű gróf révén, aki milliókat
harácsolt össze dunaparti viskókkal, rámásztak a miniszterre, hogy
proponálja Orsovainak a Lágymányost. A villamos igazgatók kiépítik a
vonalat, új városrész fejlődik, bérkaszárnyák épülnek, egyszobás
uzsoralakások a munkásnép számára, szóval a város nagyobbodásáról van
szó, tehát a polgármesternek erkölcsi kötelessége támogatni a tervet.
Ebből hasznuk lesz 1. a telektulajdonosoknak, akik drágán adják el a
mocsaraikat, 2. a villamos igazgatóknak, 3. a spekuláns építészeknek, 4.
a téglagyári igazgatónak, 5. a kövezési vállalkozónak, hatodszor,
hetedszer és kétszázadszor pedig mindannak a sok nagyiparosnak, aki
tagja volt a társaságnak, s így számíthatott munkára. Ennyi derék polgár
kivánságára érdemes volt a polgármesternek elvállalni a küldöttség
vezérletét, s hosszú szónoklatban ajánlani a Lágymányost.
Orsovai rövid beszédben felelt nekik, kifejtvén, hogy úgy a miniszter úr
ő kegyelmessége, mint az ő csekélysége is a Lágymányosra gondolt, s
több, mint valószínű, hogy ez a világon páratlan intézet ott fog
felépülni. A küldöttség elégedetten távozott, s a kapuban az egyik
haramia meglökte a polgármestert:
– Te, – mondta – ez az ember azért kéreti magát, mert díszpolgár akar
lenni. Mit szólsz ehhez?
A polgármester nyugodtan hagyta rá:
– Én nem vagyok ellene… Utóvégre ez az intézet városunknak igazán
legnagyobb, leghumánusabb, legvilághírűbb…
Mit törődött Orsovai az intézettel! Mint mindig, úgy most se akart
egyebet, csak jól élni. Hogy a körülötte vad forgatagban táncoló világ
mit csinál vele, azzal nem sokat törődött. Egyáltalán nem gondolkozott a
sorsán, nem kutatta sikereinek okát, csak élt. Egy célja azért mégis
volt. A kis Annát megszerezni, s ha ezt eléri – gondolta – akkor
teljesen boldog lesz. A kis Annának is ma kellett jönni, mára igérte,
hogy eljön tudakozódni. Orsovai körülnézett a lakásban, s úgy találta,
hogy az alkalom kitünő, mert a felesége nincs otthon. Elly ugyanis nem
birta ki a nagy bizonytalanságot, s Iványihoz ment, megtudni mindent. Öt
óra körül megjelent a kis Anna. Megint az a hidegtől piros kis arc, az
élénk szem, a kedves, fiatalasszonyos kalap.
– Fogadjunk – mondta, amikor bejött – hogy nem intézték el még a férjem
ügyét!
Orsovai elébe ment, megcsókolta mind a két kezét, s lesegítette válláról
a gallért.
– Még nem intéztük el, kis Anna – mondta meghatott hangon – de legkésőbb
a jövő héten megkapják a kinevezést.
– A jövő héten, a jövő héten! Mindig ezt mondják.
A milliomos úgy állt előtte, mint valami gyerek, engedelmes, kérő
arccal.
– Óh – mondta – bár ezt mondhatnám mindig, Anna, bár ne kellene
elmennie, bár maga mellett maradhatnék örökre.
Kinyujtotta feléje a karját.
– Nem, nem! – szólt az asszony és hátrahúzódott. – Értse meg, hogy ennek
vége. Ilyen komoly, híres ember és nem akarja megérteni, hogy asszony
vagyok…
A férfi a képviselő feleségére gondolt, aki formális ajánlatot tett
neki, s kedve lett volna kiborítani a fiókjából azt a száz meg száz
szerelmes ajánlatot, amit kapott. Minden asszonynak pénz kellett,
mindenki élni akart, s Budapest összes alkalomszerző hölgyeinek
klientélája megrohanta. Egy szavába került volna, s olyan háremet tudott
volna összeállítani, mint senki más ebben az országban.
– De Anna – sóhajtotta elébe térdelve – én nem szeretek mást ezen a
világon, csak magát.
Az asszony vállat vont:
– Édes Orsovai, ha ez igaz, akkor maga szerencsétlen ember lesz. Nézze,
én kockára teszem a férjem állását, s a maga jóbarátságát, de megmondom
az igazat. Én imádom a férjemet…
Imádta is, úgy, amekkora nagy szerelemmel egyes szinésznők, akik pénzt
adnak a férjüknek, szeretik ezeket az urakat. Ezek törvényes Alfonzok,
akik sohse féltékenyek a feleségükre, de akikre mindig féltékenyek a
feleségeik.
A kis Anna elment aztán, így, minden jelenet nélkül. Orsovai egyedül
maradt s nem tudta felfogni, hogy ime van asszony, akinek nem kell a
pénz. S mivel egyszerű elméjű ember volt, hát elhatározta, hogy addig
fogja elhalmozni mindennel, addig fog rá költeni, amíg az asszonynak
egyszer csak magától megjön az esze. Valahol olvasta, hogy a férjes
asszonyok sokra becsülik a hosszan kitartó, soha nem ernyedő udvarlást.
Elhatározta, hogy ilyen udvarló lesz. És leült a székébe és eszébe
jutott, hogy mindez bolondság, hogy soha, soha nem lesz az övé a kis
Anna, és könnyek gyültek a szemébe.
A szinház igazgatója pedig majdnem akkora lelkesedéssel gondolt erre a
szerelemre, mint maga Orsovai. Több ízben föl is kereste a milliomost s
részletes terveket dolgozott ki neki. A nyakába akaszkodott s mint
tapasztalt szinházi ember nagyszerű tanácsokkal látta el. Elmondta neki
minden szinésznő viszonyának történetét s lázas érdeklődést mutatott a
dolog iránt. Közben amúgy mellékesen zsiráltatta az ötezer forintos
váltót.
A szinház főrészvényese, volt gyárigazgató, aki most pénzének kamataiból
élt, egy napon magához hivatta az igazgatót.
– Kedves barátom – rivallt rá – úgy hallom, hogy ön tárgyalásokat
folytat a hires Orsovaival!
– Én?
– Igenis, ön. Figyelmeztetem, hogy önnek semmi joga beledugni az orrát
egyébbe, mint abba, amit az ön kedvéért még művészeti vezetésnek is
hajlandó vagyok nevezni. De a pénzügyeinkhez semmi köze, legkevésbbé van
pedig joga kihasználni ennek az úrnak az érdeklődését Landauerné iránt.
Hiába vág ilyen csodálkozó arcot, mindent tudok. Még egyszer őszinte
jóakarattal figyelmeztetem, hogy ha arról van szó, hogy valakit meg kell
pumpolni, hát itt vagyunk mi. Ön tudja, hogy már unjuk egyre adni a
pénzt, az ujabb pénzeket és megint a pénzeket. Unjuk, na, erről kár is
beszélni. A többi már szeretné otthagyni az egész históriát. Nekem
legalább az az ambicióm, hogy valakire tisztességgel rákenjem a bódét.
Hát kire kenjem, ha nem Orsovaira! Ön egy szamár, igazgató úr. Mi
hónapok óta keresünk valakit, aki megvenné, vagy kibérelné, vagy
elsülyesztené ezt a szinházat s amikor akad valaki, ezt ön akarja kis
privátgombostűjére feltűzni, mint valami lepkét…
Az igazgató leforrázva távozott s ettől a naptól fogva a szinház
részvényesei vették kezükbe a dolgot. Érdekes szinház volt ez a szinház.
A Ferencvárosban építették, ahol édes-kevés remény volt arra, hogy sokan
fogják látogatni. De a részvényes uraknak nem is ez volt a céljuk.
Összeálltak öten-hatan, nyugdíjazott, öregedni kezdő brúderek, akiknek
elég pénzük volt erre a lukszusra s mivel más szinházak művésznői rájuk
se néztek, csináltak maguknak külön szinházat. Most tehát volt egy kis
háremük, amelynek néhány nap alatt megalakult a maga külön kis izgatott
élete, a maga kis primadonna-hecce, szépen kifejlődtek benne a
vetélkedések, szóval az öregedő uraknak volt valami csiklandozó, pikáns
foglalkozásuk. Boldog arccal jártak a kulisszák mögött, bekukkantottak
az öltözőkbe, mint a basák a hárem celláiba. A kis szinésznők ezt egy
csöppet se bánták. Ők örültek ennek, mert állandóan volt körülöttük hat
éltes úr, hat gazdag polgár, aki idővel a szó szoros értelmében
belebolondult ebbe a szinházba. A jó urak már egész napjukat ott
töltötték. Az egyikük, volt igazgatója egy nagy vállalatnak, örült, hogy
megint bibelődhetik pénztári kimutatásokkal, ellenőrzéssel, utalványok
ellenjegyzésével, hát már reggel ott volt, nagy kéjjel turkált a
könyvekben, szidta a pénztárost, a titkárt és az ellenőrt, leszamarazta
a szegény igazgatót, akivel mind úgy bántak, mint egy darab rongygyal.
Alig, hogy ez kitette a lábát, jött a másik, aki a fiatalabb
hölgynemzedék tisztelője volt. Ez sorra fogdosta a kóristalányokat,
lyukat fúratott az öltözőjük ajtaján, parancsolt velük, hol csókolta
őket, hol meg felmondott nekik, a lakására citált egyet-kettőt s ez
utóbbi esetben rendesen visszavonta a felmondást. A többi is ott
ténfergett már hét órakor este a folyosókon; az egyik az igazgató nyakán
ült, a másik a pénztárost ellenőrizte, a kis csapat kis többsége azonban
a női öltözőkben lődörgött, be-benyitott s boldogan sütkérezett a sok
fiatal lány társaságában, örült a furcsa szinházi szokásoknak: a
tegeződésnek, a szabad csóknak, a szabad beszédnek, brutalizált
mindenkit, aki férfi volt s éreztette a hatalmát mindenkivel, aki
szoknyát viselt. Amikor pedig vége volt az előadásnak, a köztiszteletben
álló urak távoztak, miközben a portás földig hajolva köszöntötte őket s
egy kis vendéglőbe mentek vacsorálni, hol a szinház hölgytagjaival, hol
azok nélkül. Szerelmesek voltak a szinházukba, örültek, hogy öregségükre
kaptak ilyen játékszert, amelyet fiatal korukban elérhetetlen
paradicsomnak tekintettek, örültek, hogy van egy _igazi_ szinházuk, izzó
élettel, igazi nőkkel, vetélkedő szubrettekkel, kritikusokkal,
közönséggel. Igy csiklandoztatták végig hátralevő napjaikat ezzel a kis
épülettel, amely eleinte még jövedelmezett is.
Jövedelmezett, de csak eleinte. Amikor Pesten sorra kezdett bukni
minden, amikor kocsmát nyitott egy volt milliomos és sok építész
kivándorolt Németországba, sőt egyik-másik Transzválba is, akkor a kis
szinház is inogni kezdett. Ez a kis bódé, amely a mulató, szórakozó
város legtetején cifrálkodott, mint valami kacér kis tortadísz,
szánalmasan feldőlt, amikor kifogyott alóla a fundamentom. Nem volt, aki
mulasson, nem jártak operettekbe az emberek, hanem mindenki korán feküdt
le, hogy korán kelhessen és megmenthesse, amit még lehet. A harmadrendű
szórakozások igazi kedvelői: a gyorsan meggazdagodott, ebül gyült pénzű
gavallérok letörtek s az öreg részvényeseknek kezdett drága mulatság
lenni a szinház. Próbáltak megszabadulni tőle, de ez meg nehéz volt. Két
ujságiró ki akarta bérelni, de mindössze ötszáz forintot tudott
előteremteni erre a célra. Tervnek tehát nem volt gyönyörübb terv, mint
Orsovai zsebébe dugni a műintézetet. Érezni kezdte ezt Anna is,
megsejtette, hogy őrajta keresztül akarják megpumpolni a milliomost s
egyik nagyobb szerepet a másik után ütötte el az ellenprimadonna
kezéről.
Orsovai pedig rendes vendég lett a szinházban. Állandó földszinti
páholya volt s onnan nézte azokat a darabokat, amelyekben Anna is
szerepelt. Ilyenkor le se vette róla egész este a látcsövét, még akkor
se, ha a felesége vele volt a páholyban. A legutolsó kulisszatoló is
tudta, hogy az Anna nagyságának mily előkelő udvarlója van, s maga a kis
Anna nem is haragudott olyan nagyon ezért a hirért. Utóvégre ő hű maradt
a derék állatorvoshoz, s az csak hasznára volt, hogy érdekessé tették,
hogy az egész szinház közönsége a látcsövező szerelmesen mulatott. A
szinház fiatal hölgyei csodálattal néztek rá, büszke volt rá az egész
személyzet. Még a férfiak is oly büszkeséggel mentek el Orsovai mellett,
mintha mondanák: „Úgy nézz rám, hogy nekem jogom van megölelni,
megcsókolni és tegezni azt, akiért te a bolondját járod!“ S valóban,
Orsovai irigyelte is ezeket a szegény fiúkat, akiknek igazán nem volt
egyéb gazdagságuk, mint ez az egy előnyük Magyarország leggazdagabb
embere fölött.
Egy este, amikor Orsovai előadás után hazatért, s látta, hogy felesége
már édesen alszik, bement a dolgozószobájába, egy kicsit gondolkozni. Ez
csak ilyen kétségbeesett helyzetében jutott eszébe. Ahogy leült az
íróasztalához, nagy borítékot látott a mappán. Felbontotta. Valami akta
volt benne, s mellette a miniszter névjegye.
„Kedves Orsovai – írta a kegyelmes úr – magának küldöm ezt a kinevezést,
adja oda annak, akit illet. Azt hiszem, szivességet teszek.“
Az akta Landauer Jenő okleveles állatorvos kinevezése volt. Nevezett úr
felhivatik, hogy jövő hó elsején jelentkezzék a kisbéri állami
ménestelepen.
Tehát itt volt a kinevezés. Ime, van állás, állami hivatal. Nem kell
tovább kínlódni. Annának nem kell a részvényes urak kedvében járni, s
eltűrni, hogy szőrös kezüket csevegésközben födetlen vállára tegyék.
Vége minden bajnak, ime int felé a csöndes vidéki élet, a zavartalan
boldogság.
Orsovai nézte egy kicsit az aktát, aztán visszatette a borítékba és a
zsebébe gyürte. Majd elővett egyet elegáns névjegyei közül, s ezt irta
rá:
„Kedves Anna nagysád! A miniszter úr ő kegyelmessége éppen most értesít,
hogy legnagyobb sajnálatára már minden állást betöltött, s így fizikai
lehetetlenség, hogy k. férjét kinevezze.“
Oh, a kis Anna nem fog vidékre menni. A kis Anna a háremben marad, amig
meg nem puhul. A kis Annának előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy vannak
nagy és erős dolgok a világon, de mindeneknél erősebb a pénz.