A társaság – különösen pedig a társaságnak az a része, amely mindenáron
szeretett volna már Orsovaiék közelébe férkőzni – csak éppen a szokásos
ideig respektálta a fiatal házaspár nyugalmát. Az idő mult, már az új
évben voltak, s attól féltek, hogy elmulik a szezon anélkül, hogy
Orsovaiék a társaságnak bemutatkoznának. Kezdtek tehát a nyakukra járni.
Különösen az öreg Hutkinson unta már az örökös remeteéletet, szegényt
nagyon magára hagyták. A nagy villában két szép szobája volt az öregnek,
ott foglalatoskodott. Megkérte a vejét, hogy továbbra is ő intézhesse a
rézbányák és a vasutak ügyeit, s intézte is, mert Orsovai volt kegyes
megadni erre az engedelmet. Hutkinson Tamás így lassankint a veje
jószágigazgatójává sülyedt, s nem törődött egyébbel, csakhogy a
fiataloknak ne legyen gondjuk semmire, hogy boldogan éljék világukat. A
szegény öreg ember semmit sem látott a fiatalok belső életéből. Csak a
vacsorautáni csókokat látta, amelyek után rendesen visszavonult a
szobájába, boldogsággal telve. Látta, hogy nagy urak járnak a vejéhez,
örült a miniszternek, az államtitkárnak, Walzer úrnak, mindenkinek.
Néhány honfitársának, akivel Budapesten megismerkedett, el is
dicsekedett veje sikereivel. Elmondta, hogy kaszinói dísztag lett, hogy
leleplezték az arcképét, s hogy a Kisfaludy-társaság egy tanulmányáért,
amely pedig nem is volt a szó szoros értelmében irodalommal foglalkozó
munka, tagjai közé választotta. Az egyetlen tökéletesen boldog ember ő
volt hármuk közül. Orsovait bántotta a kis Anna dolga, nem tudott
belenyugodni. S mert ezzel az érzésével teljesen magára maradt, voltak
napjai, amikor még arra is merészkedett gondolni, hogy minden vagyonát
odaadná a kis Annáért.
A társaságnak ezt az egyre tolakodóbb nyomását megérezték. Egyes nagyon
szives hivásoknak nem tudtak ellentállni, s hébe-hóba megjelentek
egy-egy családnál. Egyszer vacsorán voltak Walzer úrnál, megjelentek
Salgó úrnak, a _Közvélemény_ főszerkesztőjének estélyén; Salgó úr
összetett kézzel kérte Orsovait, hogy jöjjön el, tegye érdekessé a
szalonját. A _Közvélemény_ már az ő kezében volt, s így mint valami
alsóbbrendű alkalmazottjához, ereszkedett le Salgó úrhoz.
Előbb-utóbb viszonozni kellett ezeket a dolgokat, s Orsovai inditványára
elhatározták, hogy nagy estélyt adnak. Ezzel fogják megnyitni termeiket
a budapesti társaság előtt. Egy szombati napra tűzték ki az estélyt, s
azonnal hozzáfogtak az előkészületekhez. Az asszony kedvvel dolgozott a
siker érdekében, mert kiváncsi volt ezekre a budapestiekre, érdekelte ez
az előtte ismeretlen, új társadalom. A vacsorával nem volt sok baj.
Egyszerűen megrendelték egy hires cukrásznál, aki abból élt, hogy
vevőinek a bőrét is lenyúzta egy-két cukorsütemény fejében. Neki magának
is fájt, hogy ily szédületes drágán méri a portékáját, de belátta, hogy
ha csak egy krajcárt is enged az árakból, a Lipótváros máshova fog menni
vásárolni. A lakás feldiszítése már több gondot adott. Elly nem ismerte
a budapesti szokásokat, s így kénytelen volt Orsovaira bizni a
diszítést. Orsovai napokig törte a fejét, tervezett, s végre is egy
kárpitosra bízta az egészet. De előbb ellátta tanácsaival; meghagyta
neki, hogy minden diszítésen meglássék, hogy előkelő, gazdag emberek
laknak itt, és hogy a cirádákban sok legyen a szecesszió. A kárpitos
tanácsára egy jónevű festőművészt szólítottak fel a függönyök és
drapériák szineinek összeválogatására. Most következett a legnehezebb
feladat: összeállítani a névsort. Orsovai úgyszólván mindenkit ismert
zsúrjáró korából, tehát anyag, az elég volt. De a válogatás munkáját nem
birta. Elhívta Walzer úrat, hogy ebben a munkában segítségére legyen.
– Először is – mondta egyszerüen Walzer úr – mondd meg, hogy milyen
vacsorát akarsz: zsidó vacsorát, vagy keresztény vacsorát?
– Hm – felelt Orsovai – természetes, hogy keresztény vacsorát…
Aztán elgondolkozott egy kicsit, mert mégis volt néhány zsidó ismerőse,
akit okvetlenül meg akart hívni. A tarkóját vakarta:
– Nem lehetne valami izé… vegyes dolgot csinálni?
– Lehet. Mindent lehet.
Orsovai papirt huzott elő a zsebéből:
– Nézd, itt összeállítottam egy névsort. Azért kérettelek, hogy légy
szives átnézni. Te jól érted ezeket az ügyeket, ismered az embereket. A
cél az, hogy a társaságban ne legyen kivetni való elem.
– Mutasd.
Föltette a szemüvegét s érdeklődő arccal kezdte nézni a névsort.
Mindjárt az elején felkiáltott:
– Óh, de naiv névsor!
– Ugyan miért?
– Hogy lehet például meghivni Rékásynét! Hisz ez az asszony folyton a
szeretőivel jár a Váci-utcán! Az összes asszonyok meg volnának sértve…
– Húzd ki.
– Az ilyen dolog addig nem baj, amíg titok. Amikor már nem titok, akkor
diszkvalifikál.
Kihúzta.
– A miniszter? Nagyon szép… Iványi Sándor. Ez is jó név. Csakhogy egymás
mellé ne ültesd őket.
Tovább nézte:
– Nem látom Dorozsmay képviselőt. Csak nem adsz olyan estélyt, amelyen
Dorozsmay nincs jelen? Az asszonyok örökre megharagusznak rád…
– A csunya Dorozsmayt?
– Persze hogy meg kell hívni. Látom, hogy sejtelmed sincs a dolgokról.
Olyan embereket kell meghívni, öcsém, akik kölcsönösen imponálnak
egymásnak. Azután van egy pár ember Pesten, akit a férjes asszonyok
miatt kell meghívni. Ime: Dorozsmay az első. A második Sárkány, a hires
író és atléta. Erre úgy néznek az asszonyok, hogy rettenetes. Amint ezt
a hatalmas izomembert meglátják, aki e mellett csupa szellem és
finomság, nem tudok velük egy szobában maradni. Olyanok, mint a… Aztán
meg kell hívnod a másik írót is, a szép Baradlayt. Ennek a feje egymaga
jobban diszíti a termet, mint Budapest összes kárpitosai. Meg kell
hívnod dr. Schwarzot, a hires idegorvost is. Persze, te nem tudod róla,
hogy az asszonyok úgy imádják, mint valami bálványt. Valamint arról
sincs sejtelmed, hogy Járay, a szép tenorista nélkül sincs estély. Édes
fiam, ezek az emberek okvetlenül szükségesek. Megtanítlak rá, hogy
miért: mert ezekről mindenki azt hiszi, hogy rettenetes donjuánok,
holott teljesen ártalmatlan lények. Az asszonyok úgy néznek rájuk, mint
a bárányok a mészárosra. „Istenem – gondolják – ki tudja, hány asszonyt
gyűrt le már ez a borzasztó ember!“ És éppen ezért sohse féltsd tőlük a
feleségedet. A csöndes emberek az igaziak. Aki ilyen feltünő, akinek
ilyen nagy szerelmi híre van, azzal mindenki magára hagyhatja a
feleségét. Ezek az urak csak bizonyos olyan helyeken hódítanak, ahová
éjfélután két órakor mennek a diákok. Menjünk tovább. Ez az egész oldal
jó név. Zágonyi szinészt hiába hívod… Ez bolond, önérzetes ember.
Undorodom az ilyen smokkoktól. Képzeld, amikor az én estélyemre
hivatalos volt s felszólítottam vacsora után, hogy szavaljon valamit,
azt mondta: „Miért nem szólítja fel Walzer úr Réczey professzort, aki
szintén végigette a vacsoráját, hogy vágja fel ezt a daganatot a nyakán?
Az neki éppen úgy mestersége, mint nekem a szavalás.“ – Majd hogy ki nem
dobtam.
Orsovai megbotránkozva mondta:
– Szemtelen népség.
– Ha éneket vagy szavalatot akarsz, majd adok én neked olyan neveket,
akik szavalnak és mókáznak egy jó vacsoráért. Mert a legtöbbje szegény
és az éhség nagyobb úr, mint az önérzet.
Ezen mosolyogtak.
– Hívd meg Schneckendorf Poldit is. Ez az összes élclapokat ellátja
szójátékokkal. Kell, hogy ilyen is legyen.
– Mi a foglalkozása?
– Régibb ívású bankhivatalnok. Tudod, abból az időből, amikor még az
összes magyar élclapokat bankhivatalnokok és víg ügyvédek csinálták. A
régi Borsszem Jankó gárdából való… A többi mind jöhet.
Visszaadta neki az írást. Megitták a feketekávéjukat s Walzer úr elment.
Orsovai behívta a feleségét, aki a maga finom, még mindig lányos
vonásaival címezte meg a borítékokat, amelyekben velinkártyákon
szecessziós stílű betük hívták meg vacsorára a címzettet.
Egy szombati napra tűzték ki az estélyt. A kárpitosok egész héten
dolgoztak a szobák diszítésén. Orsovaiék egy napig tűrték ezt a
rendetlenséget, de másnap elhatározták, hogy ezt a hetet szállóban
töltik. Kedden be is mentek a Hungáriába s ekkor teljesen a kárpitosok
birodalma lett a lakás. A falakat fehér szövettel vonták be s erre a
fehér szövetre egy előkelő festő rajzolt szénnel ornamentális diszítést.
Minden szobában kopácsoltak, drapériákat igazgattak. Néha megjelent
köztük Orsovai Walzer úrral, aki nagyon a szivén hordta az estély ügyét.
Rendelkeztek, minden részletet külön megbeszéltek. Péntekre már minden
készen volt. A három legnagyobb szobában öt-hat személynek való asztalok
álltak, amint ez ujabban dívat, hogy a vendégek _en petit comité_
étkezhessenek. Az ebédlő végében ügyesen volt elrejtve a kis szinpad,
amelyen majd a szinészek a jó vacsoráért szavalni fognak s az operai
énekesnők néhány dalt adnak elő. Orsovai dolgozószobájából _fumoir_
lett. Drága szivarok, a kaszinóból hozott húszkrajcáros cigaretták
kinálták itt magukat s egy asztalkán mint megannyi nagy, szines drágakő,
egyforma csiszolt üvegekben ragyogott a piros, zöld, sárga likőr.
Szombaton reggel megjelent a virágkereskedő hat kis lánynyal, akik
kosarakban cipelték utána a virágot. A fehér szöveten virágokkal varrták
ki az előkelő festő modern szénvonalait. Valóságos nagy himzések lettek
ezekből a fehér szövetekből, amelyekben igazi, illatos virágokból voltak
nagy, stilizált virágok és ornamentális vonaldíszben végződő száraik
kirakva. A virágárus lánykák mentek el legkésőbben a lakásból. Még hét
órakor az asztalokat diszítették, vagyont érő drága és ritka virágokat
raktak a finom vázákba és az izléses gyümölcskosarakra. Nevetgélve,
vidáman siettek ki este nyolc órakor a havas utcára s minden irigység
nélkül néztek vissza a villa felé, amelynek minden ablaka szikrázó
fénynyel ragyogott ki a téli éjszakába, mint ahogy a menyasszony szeme
ragyog a nászéjszaka előtt, amikor először várja magához az urát.
A vacsora tíz órára volt kitűzve. Az első kocsi fél tízkor állott meg a
kapu előtt. Behallatszott, ahogy a kiszállók becsapták maguk mögött a
kocsiajtót, s ekkor Orsovai, aki az előcsarnokban állott, egy kicsit
izgatott hangon szólt föl a feleségének:
– Elly!
A lakájok lesegítették az érkezőkről a kabátot, s Orsovai fogadta őket.
Egy ügyvéd volt, a feleségével. Orsovai felkisérte az asszonyt; fenn, a
küszöbön Elly várta őket.
Egyszerű, krémfehér selyemruha volt rajta, hosszú uszálylyal. A ruhán
semmi, semmi dísz. Mintha leöntötték volna ezzel az engedelmes, simuló,
meleg villanásokban ragyogó selyemmel. A melle és a válla födetlen volt.
Haja kétoldalt ereszkedett a szép fejre, majdnem egészen eltakarva a
fülét. A vöröses csillámú hajkorona rakoncátlan szálai szinte szikráztak
a csillárok alatt, a szemében lobogva égett az első szereplés tüze, s az
izgatottság éppen hogy annyi vért kergetett az arcába, amennyi édes
rózsaszínűre festette. Most igazán olyan volt a haja, mint valami
vörösrézből kovácsolt korona, amelyet diadallal viselt. S ahogy az egyre
érkező vendégeket fogadta a mind hangosabbá váló lépcsőházban, egyre
telibb lett élettel, egyre nagyobb lángokat vetett a szemében az
izgalom, a vér finom hullámzásban járta az arcát, a halántékát, az ajka
égőbb színt vett, s a haja kissé megbomolva mindegyre több szikrázó
szállal gazdagította a koronáját. Most már meg lehetett látni benne a
szerelmes asszonyt.
A szobákban tolongott a sok frakkos úr, legyezték magukat a kivágott
ruhájú hölgyek, s a lépcsőházban is egyre jártak föl-le a vendégek. Elly
azonban keresett valakit. Iványi Sándor még nem volt itt. Minden
csoporthoz odament, mindenütt kereste. Az emberek bután mosolyogtak rá,
abban a hitben, hogy nekik szól az érdeklődő pillantás.
A levegő egyre fülledtebb lett, a zaj nagyobb, s alig lehetett járni a
szobákban, oly nagy volt a tolongás. Már tíz óra is elmult, s még mindig
nem ültek az asztalokhoz, amelyeknél már mindenki megkereste a maga
nevét.
– Édesem – súgta oda Ellynek futtában az izgatott Orsovai – jelt kellene
adni már a vacsorára!
Tanácstalanul állt, mintha ez a sok ember mind rá volna bízva, s ő nem
tudna parancsolni a lármás, nyugtalan tömegnek.
– Még várunk – mondta röviden Elly.
Orsovai tovább szaladt. A híres cukrász borotvált pincérei, mint
jégdarabok a láván, fagyos nyugalommal úsztak ebben a háborgó, tüzes
tömegben, s bizonyos lenézéssel viseltettek minden izgalom iránt.
És Iványi Sándor még mindig nem jött. Pedig addig nem akarta elkezdeni
az asszony a vacsorát. Minden ízében nyugtalan reszketéssel, idegesen
várta, nem akart nélküle asztalhoz ülni.
Nagy mozgás lett. A kereskedelmi miniszter jött. A kegyelmes asszonyt
otthonhagyta: „szegényke gyöngélkedik“. Hogyis ne! A grófok félrehúznák
az orrukat, ha megtudnák, hogy a kegyelmes asszony félzsidó-estélyekre
jár. A minisztert körülvették, felkisérték, s most már igazán nem
lehetett sokáig várni. Elly közel volt a síráshoz. Nem, nem, ennyi
idegen közt nem ül le egyedül, várja azt a széles vállat, azt a fiatal,
s mégis őszbeboruló fejet, a mély, szomorú tűzű szemet. Leszaladt a
lépcsőn, s az uszályát fölkapva a kapuhoz sietett. Kinyitotta a kaput és
kinézett a havas éjszakába. Fagyos légáram rohant födetlen mellére, s
ugyanakkor egy cilinder és egy prémgallér jelent meg az arca előtt.
– Iványi…
Az volt. Lement elébe a kertbe vezető lépcsőn, s a karjába kapaszkodott.
– Édes Sándor… jó Sándor…
Iványi nem tudta mit csináljon vele:
– De nézze, nézze – mondta – ezer kocsis látja… jöjjön, hiszen meghűl!
Rémülten vitte be a lépcsőházba. Levette a télikabátját, s karonfogta.
Úgy vezette fel a lépcsőn. Most boldog volt az asszony. A szemével
intett egy lakájnak, aki erre megütötte a lépcsőházban elrejtett nagy
gongot. Exotikus, búgó harangszó hullámzott most a házban, az érc mély
basszusa megtöltött minden zugot. Mint valami harangzúgás közepette, úgy
mentek föl ketten a pirosszőnyeges lépcsőn, az elvesztett s eltaposott
kaméliákon lépkedve, egy nagy, szép ember, s a karján egy asszony,
akinek csupa lázban égő ideg volt a teste, s aki e pillanatban felfogta
izgatott lelkébe az egész világot.
– Vacsorához, vacsorához – mondogatták fönn egymásnak a vendégek. A
miniszter kis, göthös, frakkos alakját majd agyonnyomta az a sok
robusztus stréber, aki utat csinált neki az asztalhoz.
– Utat a kegyelmes urnak! – kiabálták.
S aki hirtelen hátranézve erre a kiáltásra, félreállhatott az útból, az
oly boldog volt, hogy ő is velük kiáltotta:
– Utat a kegyelmes úrnak!
Orsovai mögötte tipegett, boldogságtól ragyogó pillantásokat vetve
jobbra-balra, s e pillanatban hasonlított ama híres margitszigeti
vendéglőshöz, aki, mikor a cigány az ő szerzeményét játszotta,
asztaltól-asztalhoz ment, s vad-idegeneknek is sugárzó arccal mondta:
– Was? Das ist ’was!
Párok tolongtak az asztalok körül, szép asszonyok, csunya asszonyok,
sovány lányok, kövér férfiak, nagy, rendetlen tömeg. Elly magához
szoritotta Iványi karját. Ez hozzáhajolt és halkan mondta neki,
mosolylyal az ajkán:
– Ma délután öt óra óta nem vagyok államtitkár.
Asztalhoz ültek, megkezdődött a vacsora. Orsovai mielőtt leült volna a
helyére, még egyszer végig járta a szobákat, hogy mindenkinek van-e
helye. Érdekesek voltak a csoportok. Az egyik asztalnál Baradlay, a szép
regényíró összekerült egy híres anatómus egyetemi tanárral. Az
asszonyok, akiket éppen az író miatt tettek ahhoz az asztalhoz, dühösek
voltak: Baradlay orvosi vitába elegyedett a professzorral, s emellett is
maradt egész este. Dorozsmay képviselő két érett asszony között ül. A
legvaskosabb dolgokat mesélte nekik, s nem is erőltette meg magát, hogy
kétértelmű legyen. A fiatal nagyságos úr egyértelmű volt, s az asszonyok
egyszerű arccal vettek tudomást a históriákról, amelyeket előadott. A
miniszter egy nagy asztal fején ült, jobbján Orsovai, balján egy
nagykereskedő, aki külön kikérte a maga számára ezt a kegyet a ház
uránál. Szubvenció kellett neki egy alapítandó iparvállalatához. Orsovai
mellett egy mogorva úr ült, egy szinház igazgatója. Erre meg Orsovainak
volt szüksége. A kis Anna ugyanis ennek a mogorva úrnak a szinházánál
volt alkalmazva. Öt perc alatt sikerült is neki a társalgást erre a
témára fordítani.
– Tehetséges nő, – mondta tettetett hidegséggel – érdemes volna
felkarolni. Idővel elsőrangú erő lesz belőle…
Az igazgató, a vén róka már jól tudta, hogy milyen viszony volt kettejük
közt, s meggyőződéstől duzzadó hangon felelt:
– Igaz. Nagyon tehetséges. De lássa, kérem, mit csináljunk? Nincs pénz.
Én a művészekkel tartok, s ha volna pénz, nem fizetést, hanem
civillistát adnék nekik. De nem lehet, mert a részvényesek
greizlerkodnak…
– Bizony ez baj.
– Aztán lássa: utóvégre a szinháznak nem az a hivatása, hogy jól fizesse
a tagjait. A nőket jól fizetik a szeretőik, csak a férfiak kerülnek
sokba. Habár utóbbi időben már azok is keresnek…
Szinháza egy tagjára mutatott, aki a világ legfeltünőbb szabású
frakkjában ült egy érett hölgy mellett. Aztán közel hajolt Orsovaihoz:
– Uram – mondta neki – értsük meg egymást. Az élet rövid, s a
szinleléssel töltött napok nem jönnek vissza. Beszéljünk őszintén. Önnek
tetszik az a nő. Vegyen részvényeket.
Orsovait meglepte ez a nyers hang. De okosnak találta ezt a módszert.
Az igazgató mosolygott:
– Van még egy mód. Én vagyok a szinház igazgatója. Én pusszirozhatom
őnagyságát.
Orsovai ránézett. Nem tudta, hogy rögtön kell-e a tárcájába nyulnia,
vagy majd csak későbben.
– Nem fogunk összeveszni – mondta az igazgató, s egy ötezer forintos
váltóra gondolt.
A másik asztalnál szótlanúl, mereven ült Iványi mellett az asszony. Tele
volt rémülettel és fájdalommal. Nem tudta mire vélni Iványi szavait.
Kérdezősködni nem lehetett. Hogy megbukott, az bizonyos, mert még
tréfából sem szokott hazudni. De miért? Hogyan? És mit fog most
csinálni? Nagy kedve lett volna fölállni, s rövid beszéddel hazaküldeni
az egész társaságot, kiparancsolni a férjét is és maga mellé húzni
Iványit, hogy mondjon el neki mindent. De nem lehetett, hát kínos
nyugalommal ült mellette.
Valamelyik asztalnál már róluk beszéltek.
– Nézze – mondta egy kövér asszony egy másik asszonynak – milyen
közömbös arccal ül az államtitkár mellett. Ismerem ezt, amikor ilyen
közömbösek az asztal fölött… Az asztal alatt bezzeg…
– Pszt! – mondta a másik.
– Nekem beszélhet! – szólt a kövér ajkbiggyesztve – én már kijártam ezt
az iskolát!
Nagy volt a zsibongás. A viták nekihevültek, Dorozsmay körül viharosan
kacagtak az asszonyok, s úgy hátradőltek nevettükben a székeiken, hogy
fehér mellükből még több látszott. Egy asztalnál – valahol csak kell – a
zsidókról beszéltek. Erre az adott okot, hogy az egyik szobában összeült
a gentry, s mintegy kis szigetet alkotott ebben a vegyes óceánban. Egy
nagyhasú kereskedő beszélt:
– Wir Juden…
Egy másík folyton magyarul felelt neki. A nagyhasú roppantúl
panaszkodott valami állítólagos antisemita hecc miatt. Hogy a veje azért
nem lett közjegyző, mert zsidó, s hogy ez nem az egyetlen eset, mert a
Schlittauer fiát, aki pedig magyar nemes _az aldunai_ előnévvel, nem
vették be a honvédhuszárokhoz.
– Szegény Ernő kénytelen volt közös huszárnak menni! – mondta végül
olyan hangon, mintha azt mondta volna: „Szegény Ernő negyven évi
gályarabságra ment.“
Aztán hozzátette:
– Borzasztó időket élünk! Két év mulva annyira leszünk Pesten, hogy
köveket fognak utánunk dobálni az utcán!
A másik asztaltól egy erős férfihang kiáltott közbe:
– Én is dobok egyet!
Mind oda néztek. Aztán mosolyra húzódtak az arcok, mert a közbekiáltó
Baradlay volt, akit jó zsidónak ismert mindenki, s aki sehol se tagadta
ezt, irásaiban legkevésbbé. Nevettek, de Baradlay komoly arcát látva, a
nagyhasú is komolyan kérdezte tőle:
– Ugyan miért?
– Mert maguk megérdemlik, hogy mindnyájukat megkövezzék!
– Ohó! ohó! – kiáltott a nagyhasú elnöklete alatt álló asztal, az urak
nemet intettek a tenyerükkel, a hölgyek nevettek. Baradlay fölállt.
Végre elemében volt: ellene volt mindenki, s egyedül kellett harcolnia.
– Még egyszer mondom – szólt kipirult arccal, miközben fényes, fekete
haja a homlokára omlott – még egyszer mondom, hogy én is ott leszek,
amikor magukat megkövezik és istenjézus uccse én is agyonverek annyit,
amennyit csak tudok!
A nagyhasú most igazán dühbe jött:
– Na, wenn die Juden so sprechen!…
– Ja, – kiáltotta vissza Baradlay – nem beszélek hasból! Maguk az igazi
antisemiták, nem a néppárt! Azok, szegények, igaztalan ügyért harcolnak,
s mivel minden hazugságnak meg kell halnia egyszer, hát az övék is
meghal. De aki magukra haragszik, annak igaza van! Maguk kiuzsorázták a
népet, elvették a gentrytől a földet, zergeszőrös kalapot viselnek,
huszároknak küldik a fiaikat és versenyistállót tartanak! Maguk
tapintatlanok és mi vagyunk a maguk áldozatai! Én, te, ő, mi, a szegény
zsidó középosztály, akik a kezünk keserves munkájából élünk, _mi_
érezzük meg a maguk komiszságait! Amért maga rálicitált az államra,
mikor az állam földet akart venni ruténeknek, hogy a zsidókat is kihúzza
a bajból, igen, amikor maga odament és azt mondta annak a
nagybirtokosnak, hogy „uram, én többet fizetek, mint az állam, adja
bérbe nekem a földjét“ – amért maga ezt tette, azért annak a szegény
öreg zsidónak, aki ott ül a tulsó asztalnál, hatvan éves koráig kellett
várni, hogy egyetemi tanár lehessen, holott az lehetett volna már
harminc év előtt! Amért a maga Schlittauer barátjának a fia huszárnak
megy és le akarja főzni a pénzével a gentryt és az arisztokráciát,
amelynek utóvégre is született joga ebben az országban az urat játszani,
azért az én apám temetése után kiköpött egy ember, és azt mondta: „Pfuj,
zsidó temetés!“ De maga ezt nem érti, kérem! Amért maga igazat ad minden
piszkos falusi uzsorás zsidónak, még akkor is, ha igazán uzsorás, amért
maga bömböl a szövetkezetek ellen, amért maga szidja a katolikus
papokat, ahelyett, hogy összehúzná magát és hálát adna ennek a komoly
magyar fajtának, hogy bevette, testvérévé fogadta, azért az én fiam
sírva jön haza az iskolából, hogy azt mondták neki: „zsidó!“ Amért maguk
ostobák, tapintatlanok és játszszák az arisztokratát, azért kell nekem
azt hallani nap nap után, hogy nem vagyok magyar! Érti ezt maga? Én nem
tudok se németűl, se franciáúl, a világnak semmi más nyelvén, csak
magyarúl. Nem szeretek más földet, csak ezt. Itt születtem, itt van
eltemetve az apám és az anyám és mégis azt kell hallanom, hogy én itt
idegen vagyok! Ennek maguk az okai, maguk, milliomosok és nagy urak,
bankhercegek és börzekirályok, szívtelen pénzvadászok, akiket bár
köveznének meg az antisemiták, én is velük tartanék! Maguk csak rosszat
csináltak ebben az országban, amely a modern nagyságát nagy részben a
zsidó középosztálynak köszöni. Ami jót ezen a földön zsidók csináltak,
azt mi csináltuk, szegény skriblerek, zsidó tanítók, orvosok, mérnökök,
ügyvédek, bírák, zsidó villamos kalauzok, gyári munkások, útkaparók! Ja,
die Juden sprechen so!
Észre se vette, csönd lett körülötte. Leült. Csak a másik két szobában
volt zaj, ez a szoba hallgatott. Kinos jelenet volt. De egypár emberben
felforralta az igazságérzetet. Érezték, hogy ennek az embernek igaza
van. De igaza volt a nagyhasúnak is: a zsidók beszélnek így? Hát akkor
hogy beszéljen a szegény antisemita, aki ebből él? Miből éljen meg, ha
zsidók eszik el előle a falatját? Baradlay mindevvel nem törődött. Ahol
csak lehetett, hangoztatta ezeket az elveket. Meg volt győződve, hogy ez
az igazság, s hogy addig semmire se fogják becsülni a zsidó vallású
magyart ezen a földön, amig a _haute finance_ és ennek rakoncátlan
kölykei tisztességet nem tanulnak, amig a haute finance minden szemérem
nélkül dörgölőzik az arisztokráciához, s amig ezért lenézi, magánál
kisebbrangú embernek tartja saját munkás véreit. Ne legyen bennük meg az
egyenlőség érzete. Igenis, érezzék, hogy az emberiségnek egy általános,
nagy áramlatával állnak szemközt, s ne akarjanak önérzet és munka nélkül
egyszerüen beletolakodni abba az áradatba, amely ellenük folyik. Igenis,
tudják meg, hogy nem csak a szegény zsidónak a sorsa az elnyomatás,
hanem az övék is, tűrjenek tisztességgel, s gondolják meg, hogy ha a
nagy antisemita áradat ellen _harcolni_ kell, akkor nem a Lipótváros
nyalka huszárjai, vagy a bérlők gentry-majmoló fiai, sem az
arisztokraták lefőzésére alakult pénzes ifjak klikkje nem fog harcolni,
hanem a szegény intelligencia, a becsületes ügyvéd és az éhes ujságiró,
a fáradt orvos és a tanár, a középosztály, amely tanult, s amelyben van
az, ami a felsőbb zsidóságban nincs: önérzet és erkölcsi tartalom. És ha
majd ütik a zsidót, hát nem a kereskedelmi bank igazgatóját fogják ütni,
sem a villamos vasutét, sem a börzefejedelmeket, óh, ezeket nem lehet
bántani. A szegény zsidó jogászokat fogják pofozni az egyetemen, az
éhséggel küzdő orvosnövendékeket fogják kiverni és a rosszúl fizetett
ujságirók ablakait törik be. Ezt hirdette Baradlay, harcot hirdetett a
_haute finance_ túlkapásai ellen egy elnyomott vallás elnyomottjai
nevében, azoknak az ezreknek a nevében, akik a lelkük egész, minden
melegével sem tudnak megpuhítani egy darab rögöt ebből a magyar földből
a maguk számára. Ujabb időben sok fiatal is csatlakozott hozzá, de a
régiek, a megcsontosodott vidéki, úgynevezett izraeliták, s a modernek
egy része, amely felekezetnélkülinek iratkozik be az egyetemre, ellene
volt. Bolondnak tartotta és károsnak a zsidóság ügyére nézve. Ezek
szerint az volt a jó, ha egy rongyos uzsorásért az egész magyar zsidóság
exponálta magát. Meg az volt a rossz, a baj, a bánat, a véres sértés és
az antisemitizmus, hogy aldunai Schlittauer Jakab fiát nem vették be a
honvédhuszárokhoz.
Vége felé járt a vacsora. Már a virággal borított gyümölcsöskosarakat
fosztogatták, s néhány perc mulva már minden asztaltól felálltak. A
notabilitások a dohányzóba mentek, a hölgyek egy része a fiatalabb
urakkal a szalonokba vonult. A fagyos pincérek leszedték az asztalokat,
s a drapériák mögül előtűnt a kis szinpad.
A kegyelmes úr körül nagy csoport tolongott a dohányzóban. A kis öreg
buta mosolylyal állt a frakkos urak közt, vastag szivarral a szájában.
Egy sarokban Orsovai erősen tárgyalt a szinházigazgatóval; körülbelül
megegyeztek a kis Annára nézve. A füst kiáradt ebből a szobából, s most
már az egész lakásban dohány és ételszag terjengett, s a pezsgőtől vidám
hölgyek egyre hangosabban viselkedtek. Orsovainé egy karosszékben ült,
mellette Iványi. A férfi mosolyogva beszélt, mintha valami semmiségről
volna szó:
– A holnapi lapokban – mondta – benn lesz a lemondásom. Nagyon
megutáltam az embereket. A dolog úgy történt, hogy a kegyelmes urat
meginterpellálták ma a képviselőházban egy cukorgyár miatt…
Egy másik csoportból idehallatszott:
– Márkus Emilia százszor jobban játszsza!…
– Az öreg felállt – folytatta Iványi – és szó nélkül rámkente az egész
hibát. Akkorákat hazudott, hogy elhűlt bennem a vér. Az ellenzék dühös
lett…
(– Akkor maga sohse látta Dusét!)
– … a miniszter pedig délután magához hivatott és a világ
legtermészetesebb hangján mondta: „beláthatja, kedves Iványi, hogy ezek
után mennie kell.“ Meghajtottam magamat, s egy félóra mulva beadtam a
lemondásomat. Öt órakor a minisztériumban járt a Pester Lloyd
munkatársa, s megkérdezte a kegyelmes úrtól, hogy megcáfolja-e az
államtitkár távozását. Az öreg egyszerűen azt mondta neki, hogy nincs
cáfolat. Ez az egész.
(– Hát a haldoklási jelenet?)
Az asszony minden ízében elkeseredve szólt:
– De hisz ez gazság!
– Ez politika – mondta nyugodtan Iványi. – Most egy hónapra el kell
utaznom.
Ez volt a borzasztó, ettől félt az asszony.
– Istenem, istenem – csak ezt tudta mondani.
A kis szinpadon megjelent a Walzer úr ingyenszinésze és egy monológot
adott elő.
– Nézze a férjét – mondta Iványi.
Odanéztek.
A dohányzó közepén állt most Orsovai. Majdnem az összes férfiak ott
voltak körülötte. A sovány képviselő, aki a parlamentben oly
szolgálatkész volt vele szemben, egészen a közelébe furakodott. Mosolygó
arccal fogadta Orsovai ezt a sok hódolatot. S ahogy egy lépést tett
előre, hogy a szavaló szinészt jobban hallja, tiszteletteljesen utat
nyitottak neki.
Salgó főszerkesztő úr a lépcsőházban magyarázott egy éjszakázó-képű
fiatalembernek:
– Menjen be, Váradi és irhat két hasábot is. Adja a teljes névsort. A
miniszterről külön irjon. Ha elvégezte, még vissza is jöhet. Siessen.
Az ujságíró vette a kabátját és beszaladt a szerkesztőségbe. A kapuból
még visszakiáltott:
– Hozzak levonatot?
– Nem kell. Majd Zrinyi átnézi.
Zrinyi ugyanis szerkesztője lett a _Közvélemény_nek. Fájdalom, nem
vehetett részt az estélyen, mert a lapot kellett csinálnia.
A szavalat után ének következett. Az opera két konkurrens énekesnője
énekelt duettet. De ezekre már senki se figyelt. Csak éppen, hogy az
arcukat feléjük fordították. Az asszonyok a legyezőik mögött suttogtak,
a férfiak pedig most már mind Orsovai körül voltak. Megkezdődött a nagy
imádás. A nehéz boroktól és a sok ételtől mámoros urak vágyó szemmel
néztek rá, s mindenik magára akarta vonni a figyelmét. A miniszter külön
állott egy kis csoporttal, mert ő már biztos volt a dolga felől. Az urak
arról beszéltek, hogy miért nem választatja meg magát képviselőnek.
Egy kereskedő megjegyezte:
– Budapest bármely kerülete boldognak érezné magát, ha egy ilyen
zseniális, népszerű, nagystílű ember lenne a képviselője!
A sovány képviselő ráhagyta:
– A Házban szívesen látnák… hisz tudják az urak, hogy mily tűntető
üdvözléssel fogadták, amikor a karzaton megjelent!
Többen kezdtek beszélni egyszerre. Mindenki be akarta bizonyítani, hogy
Orsovai a legnagyobb magyar. Egy előkelő szobrászunk, akit bizalmas
körben Fabius Cunctatornak neveztek, mert minden szobrával évekig
késett, s aki abból élt, hogy alálicitálta a többit, mosolyogva kiáltott
fel:
– Uram, esküszöm önnek, hogy még soha szobortéma úgy nem lelkesített,
mint az ön büsztéje… nagyon örülnék, ha meglátogatna a műtermemben!
Orsovai felelet gyanánt kegyesen mosolygott. A szobrász öt perc mulva
boldogan mesélte egy másik csoportnak:
– Megrendelte nálam a szobrát…
Zúgott a szoba a dicséretektől. Az urak túlkiabálták egymást. Azt
akarták, hogy képviselő, miniszter, minden legyen Orsovai. Ez a nagy
imádás oly hullámokat vert, hogy odacsődültek a szomszéd szobából az
asszonyok is.
– Igen – ordította tűzpiros arccal a sovány képviselő – kell, hogy
bekerüljön a Házba!
A miniszter alkalmasnak találta a pillanatot. Közbekiáltott:
– Ami késik, nem múlik!
Erre olyan éljenzés és taps tört ki, hogy reszkettek belé az ablakok, s
a kocsisok összecsoportosultak az utcán. Ezzel el volt döntve, hogy
Orsovaiból képviselő is lesz. Mosolygott, egyre mosolygott, nem tudta,
mit csináljon. Legjobban szeretett volna ő is tapsolni és éljenezni. A
pokoli zsivaj nem akart szünni; az emberek egymást kapacitálták, egymást
kényszerítették a házigazda nagyságának elismerésére. Az általános
zavarban kimenekült Orsovai egy kis szalonba. Egy asszony volt ott,
ismert pesti szépség, akinek képviselő volt a férje.
– Orsovai! – kiáltott utána, amikor látta, hogy az izzadó alak tovább
akar szökni.
Orsovai megfordult:
– Parancsol, nagyságos asszonyom?
Az asszony kacér pillantást vetett rá, megfogta a karját és leültette
maga mellé egy székre. Ennek a hölgynek, aki imádta a szép ruhákat, a
páholyokat és a gummikerekű számozatlant, csőd előtt állt a férje.
– Hallgasson ide, maga csábitó szemű ember – mondta neki a világ
legbátoritóbb pillantásával és csöndesen, mintha önkéntelenül történt
volna, rátette térdére a kezét.