A kereskedelmi miniszter őkegyelmessége gyakori vendég lett
Orsovaiéknál. El-elnézett hozzájuk, s mindig tudott valami kedves
ujságot mondani a férjnek, s valami bókot az asszonynak. Orsovaiék
nagyon kedvesek voltak hozzá, s az öreg igazán jól érezte magát náluk.
De amint kitette a lábát a lakásból, az asszony mindig ugyanazzal a
kérdéssel fordult az urához:
– Miért nem hív meg bennünket ez a kegyelmes úr egyszer magához?
Orsovai nem tudott a kérdésre felelni. Hizelgett neki a miniszter intim
barátsága, hát védte az öreg urat. Elly ilyenkor egyideig hallgatta,
villogó szemmel, aztán fölkelt, kiment a szobából és becsapta az
üvegajtót. Egyszer annyira fel volt háborodva, hogy a csukott ajtón át
kikiáltott a férjének:
– Ez az öreg majom a pénzért jön ide!
Azzal bezárkozott, s Orsovai estig nem beszélhetett vele. Általában
mindig magányosan volt, s mesteri módon kerülte ki a férjével való
hosszasabb együttlétet. A magányosságban ujra átélte azoket a perceket,
amelyeket Iványival töltött. A lelke telistele volt nagy, asszonyos
szerelemmel ez iránt az ember iránt, s ha csak egy szót is beszélt vele,
ez táplálékot adott egész délutánok magányos óráinak.
Az utóbbi időben kétszer volt Iványinál. Az esti órákban gyalog sietett
hozzá, a nélkül, hogy előre megmondta volna neki. Ő maga fűtött be az
államtitkár dolgozószobájában, teát főzött s boldogan várta a férfit.
Csodás esték voltak ezek. A földön, Iványi nagy perzsa szőnyegén ültek
egymás mellett, átölelve egymást, mint a gyerekek s a kályha nyitott
ajtaján át szótlanul nézték a tüzet. Nem olyan viszony volt ez, mint a
tucat-házasságtörések, amelyek, bármily költői máz fedje is őket, mindig
utálatosak s a piszkos dolgok benyomását teszik. Ezek a közönséges
viszonyok már a második, harmadik találkozás után elvesztik szereplőikre
nézve a házasságtörés jellegét s lesülyednek az egyszerű állati
szerelemig. Ez a két ember minden pillanatban tudta, hogy bűnt követ el
s ezért valami mérhetetlen, édes szomoruság borongott örökké a lelkükön.
Beszéltek egymásnak az elhibázott életről s ilyenkor az asszony
megbomlott hajjal, sírva csókolta ezt az embert, akivel oly későn
kellett találkoznia, amikor már nem lehetett tisztességgel az övé.
Ilyenkor érezte, hogy ez a csók talán csak az emberek szempontjából bűn;
ime, lánykorában ostoba fővel beleszeretett Orsovaiba – ezt a természet
tette, tehát az isten akarta. Most utálja, őszintén, szívből – s ha van
hatalom, amely a mi sziveinket kormányozza, úgy ezt is az akarta. Végül
pedig lelke és teste minden ízével beleszeretett ebbe az emberbe s úgy
érezte, hogy ha ezt a szerelmet nem az isten akarta, akkor egyáltalán
nincs isten. Igy vitte a végzete erre az útra, amit az emberek ezer és
ezer év óta bűnös ösvénynek tartanak. Ki tehet róla? Ki az oka? Vajjon a
mi szivünknek minden gondolata nem istentől jő-e, s ha tőle jő, van-e
joguk az embereknek rangfokozatokat felállitani az érzések közt,
mondván: ez nagyobbrendű érzés, mert tiszta, az kisebbrendű, mert
bűnös?…
Egy fagyos estén ismét a kályha előtt, a szőnyegen találta Iványi az
asszonyt. Hogy ő is leült melléje, az asszony komoly arccal kezdett
beszélni hozzá:
– Sándor – mondta – ma egy bolond gondolat kergetett ide. El fogok
mondani mindent, jól figyeljen ide.
– Mondja…
– Ma délután, először életemben, hallgatóztam. Egyedül voltam s a másik
szobában a férjem olvasott. Egyszerre csak hallom az inas hangját, amint
bejelenti a kegyelmes urat, a maga főnökét. Bosszankodtam, mint mindig,
amikor ez az ember jön. Utálom. Az első percekben hangosan beszéltek,
időről, politikáról, hát nem érdekelt. De aztán egyszerre elcsöndesült a
hangjuk, suttogni kezdtek. Valami mérhetetlen kiváncsiság vett rajtam
erőt. Mindenáron tudni akartam, hogy micsoda titka lehet ennek a két
embernek. Az ajtóhoz lopóztam, ráfordítottam a kulcsot, hogy rám ne
nyithassák s figyelni kezdtem. A férjem beszélt. Valami szivességet kért
a kegyelmes úrtól, aki azonnal késznek nyilatkozott mindenre. Aztán
hallottam is, hogy miről van szó. A férjem ki akar neveztetni egy
állatorvost. Azt is megmondta a miniszternek, hogy mi a neve. Azt
hiszem, Landauer, ha jól hallottam. Akkor suttogtak leghalkabban, amikor
a férjem megmondta, hogy ez a Landauer a férje egy szinésznőnek, akinek
ő sok hálával tartozik. A kegyelmes úr erre ravaszul, öregesen nevetett
s pajzánkodva korholta a férjemet: „Ej, ej, ilyen szép asszony mellett
maga még szinésznőkre gondol?“ A férjem nem felelt erre, bizonyára
valami olyan gesztust csinált, amelyből a másik mindent megérthetett.
Aztán komolyra fordult a hangjuk és a kegyelmes úr megigérte, hogy szól
a kollegájának és kinevezteti az állatorvost. Erre csönd lett köztük.
Kis vártatva megszólalt a miniszter. Ezt mondta: „Abban a bizonyos
ügyben mi az ujság?“ A férjem azt felelte, hogy: „Megvan.“ Feszült
figyelemmel hallgatóztam, aminek az lett a következménye, hogy minden
lépésüket tisztán hallottam. A férjem fölállt s kinyitotta a
Wertheimkasszát. Aztán visszatért az iróasztalhoz és nagyon halkan
mondta: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.“ A
kegyelmes úr csöndesen felelt: „Köszönöm… nem is tudja, mily
kellemetlenségektől szabadított meg.“ A férjem édeskés hangon jegyezte
meg, hogy örömmel tette s hogy boldog, amért viszonozhatta valamiképpen
azt a sok kedvességet, amiben a kegyelmes úr részeltette. Biztos, hogy
pénzt adott neki. Valószinüleg tízezer forintot. A miniszter erre
elbucsúzott tőle s elment. Ennyi pénzért még csak azt se mondta, hogy
„tisztelem a feleségét.“ Azt hiszem, hogy ha csak ötezret kapott volna,
köszönés nélkül ment volna el.
Iványi halkan mondta:
– Pénzt adott neki…
– Az én pénzemet – mondta az asszony. – Most éreztem először, hogy az a
pénz az enyém, s hogy ez az ember miért vett feleségül. Amig lány
voltam, nem is tudtam, hogy mennyit érek. Most kezdem érezni, hógy én
vagyok az úr, mert enyém a pénz.
– Borzasztó, borzasztó – mondta mély undorral az államtitkár. – Pénzt
kért tőle… ezért járt hozzá, ezért hizelgett… nem sült ki a szeme, nem
égett le a bőr az arcáról…
– Ezért jöttem – folytatta az asszony. – Azt akarom, hogy maga pénzt
adjon nekem. Érti? Pénzt, nekem. Valami azt sugja a lelkemnek, hogy nagy
gyönyörűség lesz az a pillanat, amikor maga énnekem pénzt ad. Maga
szegény ember, énnekem az egész világ a zsebemben van és maga mégis
pénzt ad nekem…
Megborzongott erre a gondolatra és közelebb bújt a férfihez. Rásimult,
csókolni kezdte az arcát, a szemét, a száját, úgy mondta egyre:
– Adj pénzt… fizess meg… hogy te légy az úr, s hogy én tartozzam neked…
hogy ne mindig én legyek az erősebbik…
Iványi kivette a tárcáját:
– Mennyit akarsz?
– Nem keveset, nem csak szimbólumot… Sokat, hogy megérezd a hiányát,
hogy én vehessek rajta valamit, ruhát, vagy kalapot…
Iványi elébeszórta minden pénzét. Volt közte néhány százas, öt-hat
tízes. Az asszony összemarkolta mind és a zsebébe gyürte.
– Most élj így, e nélkül – mondta neki – csinálj adósságot énértem,
énmiattam…
Nagy gyönyörűség járta át lelkét erre a vad gondolatra. Érezte, hogy
most igazán asszony, igazán szerető, akit az erősebb férfi segít.
Érezte, hogy valaki keserves munkával dolgozott érette, hogy neki
legyen, hogy ő vehessen rajta valamit.
Nyolc óra volt.
– Istenem – mondta az óraütés után Iványi – mit fog szólni a férjed, ha
fél kilencre érsz haza?
Az asszony fölegyenesedett, mint valami nemes paripa, hátraszegte a
fejét és dacosan mondta:
– Mit fog szólni? Hát mit törődöm én avval, hogy mit fog szólni?