Egy hét mulva Orsovai beköltözött egy csinos villába, amely a
városligeti fasor házacskái közt úgy külsejére, mint belső berendezésére
nézve az elsők egyike volt. A kányák klikkjének ugyanis sikerült
keresztülvinnie, hogy a milliomos kibérelje Walzer úrnak, a klikk
fejének villáját. Ez már nagy lépés volt a városi bizottsági tagság és
egyéb előnyök felé. Orsovai minden célzat nélkül bérelte ki az elegáns
villát. Előkelő helyen akart lakni, s mivel ezt kínálták neki, hát ezt
bérelte ki. Ámde Walzer bácsinak egyéb céljai voltak. A kiváló polgár jó
drágán el is akarta adni a házát, s ezért hetek óta azon törte a fejét,
hogy miképpen vesse latba összes befolyását, miképpen feszítse meg
minden erejét, csakhogy Orsovai meg is vegye a villát. Így közeledett
Orsovai öntudatlanul, akaratlanul is a felé, hogy városi nagyság legyen
belőle.
Az első héten már sok látogatójuk volt. A miniszter ismét tette
tiszteletét államtitkárával. Orsovai meghívta az államtitkárt vacsorára.
Iványi egyszer kimentette magát, de másodszorra már kénytelen volt
elfogadni a meghívást. Ekkor meglepte az a határtalanul sok
intelligencia, amit az asszonyban észrevett. Eddig azt hitte róla, hogy
semmi egyéb, csak szép és gazdag. Most bámulva tért vissza erről az
érdekes fölfedező útról, s minden mellékcél nélkül, csak azért, hogy
újabb és újabb vonásokkal ismerkedjék meg, föltette magában hogy meg
fogja látogatni az asszonyt. Csak az vonzotta feléje, ami különös és
érdekes volt benne. Iványi szerette a szép dolgokat: lakása valóságos
múzeum volt. Nem moderneskedő zűrzavar, egyszerű, nemes stíl jellemezte
a berendezését. Egy értékes régi porcellánért, egy autentikus
butordarabért minden pénzét oda tudta volna adni; a szőnyegekbe meg
valósággal szerelmes volt. Talán a nemes, drága, ritka dolgok közt való
nevelkedés tette, hogy Elly tetszett neki. A vacsoráról hazamenet egyik
perzsa szőnyegéhez hasonlította az asszonyt. A laikus előtt csinos
látvány volt ez a szőnyeg, de az amatőr szemében kincs. A titkos növényi
nedvek, amelyekkel évszázadok előtt festették, átitták selymes szálait,
s minden egyes csomócskán finom árnyalatokat mutattak. A színek
összeválogatása buján változatos volt, s a műértő szem rögtön meglátta e
színek nagy értékét abban, hogy rendkívüliek voltak. Az évszázadok fakó
puhaságot adtak a rózsaszínnek, a halvány ibolyák és a lehelletfinom
zöldek szelid üvegfénynyel világítottak benne. A fehér már kissé a
sárgás felé hajlott. Fönnebb áttetsző világoskék árnyalatok voltak,
olyan színek, amelyeket csak a szőnyegek nyelvén lehet kifejezni. A
rajza érthetetlen volt a mai szemnek. De ezek a szögletes, egyenetlenül
határolt nemes színfoltok, négyzetek, rombusok, szögletbetört szalagok
valami elmult, titkos világról meséltek. Valahol azt olvastam, hogy a
régi perzsa szőnyegek rajzának hieroglif-értelme van, s volt
szőnyegszövő, aki az élete történetét szőtte bele a munkájába. Ez a
szőnyeg valami sokat szenvedett, szerelmes perzsának a története
lehetett, aki a sirázi rózsakertek színeit szedte össze, amikor
dolgozott. Nagyon szerethette ezt a szőnyeget, talán sírt is utána,
amikor elvitték tőle.
Sok hasonlatosságot talált új ismerőse és e szőnyeg közt. Annak épp oly
hallgatag és mégis sokatmondó fény rezgett a szemében, mint ezeken a
selyemszálakon. A lelkének is annyi rejtett, fölfedezésre váró,
évszázadokon át leszűrődött, öröklött árnyalata volt, mint ennek. S
egyik se volt kevésbbé nemes, kevésbbé csodálatos, mint a szőnyeg
különös csillámú drágakő-színei. A szőnyeg a napon szikrázott, színeket
játszott, szinte mozogtak rajta a színfoltok, úgy itta a napsugarat,
amely egymásba ragyogtatta a kékeket és a selymes zöldeket, a fehéret
egybe sugározta a sárgával és a kopott világoskékkel. Minden perc újabb
fényeket, újabb színes tüzeket lobbantott fel ezen a szőnyegen –
ilyennek képzelte ezt az asszonyt a szerelem pillanatában. Csupa
színforrás, csupa tűzfolt, szikra, láng, de aztán nap legyen az, ami ezt
mind meggyújtja.
Ekkor Orsovaira gondolt, – istenem, mily szegényes volt az ő szőnyege a
petróleumlámpa világánál – s majdnem dühös lett, ahogy hazafelé
bandukolt a magányos kis utcákon, a sötétben. A szép iránt való imádatát
sértette az a látvány, amit hirtelen elképzelt. Micsoda rettenetes
különbség feleség és férj között! És mily rettenetesen ostoba még a
legokosabb lány is, hogy beleszeretett ebbe a rongy emberbe!
Vacsora előtt látta a hálószobájukat. _Egy_ nagy ágyuk volt. S most
megborzadt arra a gondolatra, hogy ez a két ember egymás mellett
fekszik. Még ha valami szép állat lett volna a férj, valami birkózó,
atléta, vagy egyéb szépség, hogy örömmel képzelte volna el az ember az
asszonyt, amint puha karját végigfekteti a keményen modellirozott
izmokon, amint minden asszonyi finomsággal ékes fehér melle egy
bronzszinű, széles mellkasra szorul, amint egy durván faragott, csontos
térdhez ér a térde, ez a véghetetlenül finom szobrászmunka, amit nem is
vésővel márványba, hanem lehellettel habba formáltak a pogány istenek.
Nem, egy kicsit hájas, formátlan bankhivatalnoktest volt a közelében,
aminőt a Császárfürdő uszodájában oly sokat lát az ember.
– Nem, nem illenek össze – vonta le mindebből a konzekvenciákat Iványi,
amikor becsöngetett a kapuján. S ahogy maga elé nézett a sötét
éjszakában, egy pillanatra elbizakodott lett. Hatalmas szilhuettjét
árnyék alakjában látta az aszfalton, s ahogy fölemelte a fejét, olyan
volt, mint valami büszke vad. És oly sok dologra gondolt e pillanatban,
oly rejtett mélységek tárultak fel elméjében, annyi mindennek találta
meg most egyszerre a kulcsát, az értelmét, hogy be kellett hunynia a
szemét. Mondom, elbizakodott lett, mert egy pillanatra azt gondolta,
hogy el kellett volna erőszakkal vinnie azt az asszonyt hazulról,
idehozni, gyönyörű szerelmes tusán lebírni, s a szemébe nézni, hogy
beleszédüljenek mind a ketten. Félisten lesz ez az asszony, ha egyszer
bűnös szerelem fogja meg a lelkét – gondolta, s levette kalapját, oly
forróságot érzett.
Aztán fölment, lefeküdt és verseket kezdett olvasni az ágyban. Alighanem
erős volt a fehérbor Orsovaiéknál.