– Szabad!
A kis Anna volt. Istenem, hogy megváltozott! Orsovai fölkelt nagy
karosszékéből és elébe sietett.
– Anna, Anna – ezt tudta csak mondani.
A kis Anna megváltozott. Asszonyosabb lett, de megmaradt benne az a
lányos vonás, amely a legasszonyabb szinésznőt is jellemzi. Volna kedvem
azt mondani, hogy a nőnek három fajtája van: lány, asszony és szinésznő.
Ez utóbbi valami örökös átmenet a kettő között. Arcban, termetben,
ruházkodásban. Ilyen volt a kis Anna. Nem hízott meg, de megnőtt.
Komolyabb is volt az arca.
– Üljön le, kis Anna.
– Köszönöm – mondta furcsa mosolygással, olyannal, aminő az egykori
viszonyt jelzi.
– Mi szél hozta? Beszéljen!
Orsovai gyönyörűséggel legeltette rajta a szemét. Ez, ez kellett neki!
Ez illett hozzá. A kis Anna nem is juthatott szóhoz, mert a férfi
kezdett beszélni:
– Gondoltam magára, kis Anna… visszaadtam a kölcsönt Lusztig úrnak.
– Hogyhogy?
A kis Anna szégyelte magát egy csöppet, mert Lusztig úr élete
legviharosabb időszakára emlékeztette.
– Mindjárt az első napokban jöttek hozzám – folytatta egy kicsit hencegő
hangon Orsovai – hogy vegyek holland-magyar részvényeket. Maga az
igazgató volt itt, s minden áron rám akart sózni egypár részvényt.
Eszemágában sem volt venni, de aztán eszembe jutott Lusztig úr. „Jól van
– mondtam – megveszem a részvényeket, egy föltétellel. Ha kidobják
Lusztig urat.“
– Kidobták?
– Mindjárt másnap. Megérte nekik. A lapokban közzétették, hogy Orsovai,
a milliomos, pénze egy részét a holland-magyar bank részvényeibe
fektette… Lusztig úr itt volt nálam kunyorálni, de kilöktem.
– Szegény Lusztig…
A kis Anna mégis csak hálás volt a fülbevalók és a házbér kifizetője
iránt. De aztán egy sóhajtással hamar eltemette az egész multat, s
áttért a jelenre.
Orsovai nagy szeretettel nézte. Nagy szeme, fölfelé irányuló orrocskája
még most is tetszett neki. Annak idején Lusztig úr miatt időnek előtte
szakadt meg a viszonyuk, éppen akkor, amikor a legédesebb volt. A
férfiak szeretik végigszívni a szivart; inkább megkeresik a csutkát,
amit valahová letettek, mintsem hogy uj szivarra gyujtanának. Az utolsó
szippantások oly jól esnek…
– Mi az az ujság?
– Férjhez mentem, Orsovai úr – mondta halkan, de boldog mosolylyal Anna.
A csutkát más szívta el.
– Férjhez mentem – folytatta – és éppen a férjem miatt jövök.
– Ki a férje?
– A férjem egy Landauer nevezetű. Amikor még csak medikus volt, sokat
járt a szinházhoz. megszerettük egymást és egy napon megkérte a kezemet.
Tudja, ezt még egy férfi sem tette velem. Boldog voltam és feleségül
mentem hozzá.
– Tehát orvos.
– Igen, állatorvos. Nem keres szegény semmit és én kénytelen voltam a
szinháznál maradni. Ott aztán fölemelték a fizetésemet és kezdtek jobb
szerepeket adni. Most már kilencven forintom van.
– Nos, és?
– És hát éppen abban az ügyben jöttem. Ne haragudjék rám, hiszen mindig
jó voltam magához…
– Anna… kis Anna…
Közelebb húzta hozzá a székét. Most már pikáns is volt a dolog. A kis
Anna asszony s abban a helyzetben van, hogy házasságtörést lehet vele
elkövetni. Orsovait csiklandozta ez a gondolat.
– Hallottam, hogy maga most már nagy urakkal trafikál. A városban az a
hír, hogy a miniszterek csak úgy járkálnak magukhoz.
Szerényen intett a kezével Orsovai:
– Ugyan, ugyan.
– Hát azt gondoltam, hogy tehetne valamit az érdekében. A
földmivelésügyi minisztériumban most keresnek állatorvosokat. Ha egy
szót szólna a miniszternek, kineveznék. Tudja, nem bánom, hogyha vidékre
küldik is, csak már végre legyen valami keresete. Irja fel a nevét:
Landauer Jenő.
Orsovai már olyan naptárt tartott, mint valami államtitkár. Előkelő
politikusok, nagy pénzemberek nevei voltak olvashatók a „Jegyzet“
rovatban. Előre lapozott s egy csütörtöki napra beírta: _Landauer_.
Aztán ezt is utána tette: _Anna_. A földmivelésügyi miniszter
csütörtökön fogadott.
– Igy ni – mondta aztán s visszament a kis Anna mellé. A szinésznőből
valami édes parfüm áradt. Friss volt, eleven s butácska szeme kedvesen
ragyogott. A haját à la Cléo de Mérode a fülére fésülte. Ugynevezett
„édes kis pofa“ volt.
– És a mult? – kérdezte tőle.
– Óh – felelt Anna – a multnak vége. Nagyon, nagyon szeretem az uramat…
Ez igaz szerelemmel hangzott. Ezek a kis szinésznők mind ily
véghetetlenül szerelmesek a férjükbe, kis családi tűzhelyükbe, az olcsó
házi vacsorákba. Talán nem is szerelem ez, hanem a tisztességes élet
nagy vonzóereje, a fajfentartás gondolatáé, amely nyers erővel markolja
meg ezeket az eltévelyedett kis lányokat.
Orsovai nem gondolt arra, hogy visszaél a helyzetével, ha megfogja Anna
kezét. Megfogta s jól esett visszagondolni a multjára. Ő nem tehetett
róla, hogy belőle nagy embert csináltak. Ő igazán nem törte magát semmi
után. Még a feleségébe se volt szerelmes. Minden úgy jött, egyszerre,
véletlenül, ő semminek sem volt az oka. A kis Anna egy ismerős akkord
volt, amely a régi esztendőket föltárta előtte. Most kezdett csak
csodálkozni, hogy ily rövid idő alatt mennyi változás érte, mily nagy
ember lett. E pillanatban nyomta is ez a teher szegény, érdemtelen
vállát s a kis Anna mellett otthonosan, „entre nous“ érezte magát.
Csöndesen megcsókolta a kezét.
– Hagyja, – mondta Anna – úgyse ér vele semmit.
Nem mert vele ellenkezni, mert a férjének nagy szüksége volt az állásra.
Landauer úr szégyelt a felesége keresetéből élni s ki se mer menni az
utcára, amíg nem lesz állása. Aztán meggondolta Anna, hogy egy kis
tapogatás a férje érdekében még nem bűn, pláne attól, akinek valamikor
sok minden volt szabad.
Orsovai megölelte.
– Hagyja… hagyja…
Csak ezt mondta mosolyogva a szinésznő s próbát tett, hogy kiszabaduljon
a karjai közül.
– Mit akar, kis Anna? Ne bolondozzék… csak nem felejtett el mindent?
Anna egyre feszegette a karját:
– De igen… mindent… mindent… – ezt mondogatta.
Most már csókolta az arcát Orsovai, de a szájához nem tudott férkőzni.
Ezt mindig elkapta előle a kis Anna, bizonyára abban a hitben, hogy ott
kezdődik a házasságtörés. Orsovai kipirult s a kanapé felé tolta. Amint
az asszony ezt észrevette, elsikoltotta magát.
– Szamár! – súgta a fülébe Orsovai – mindent kapsz… állást, pénzt,
ruhát…
– Nem, nem! – kiáltotta Anna.
Künn járkált valaki. El kellett eresztenie a kis Annát, aki égő szemmel,
felborzolt hajjal állt ott. Orsovai dühösen kezdett fel-alá járkálni a
szobában. Az asszony egy helyben állt, tanácstalanul. Félt, hogy
megbántotta Orsovait. Haragudott is magára, hogy ennyire hagyta fejlődni
a beszélgetést. S a férje ügye miatt is megijedt. Halk madárhangon
szólalt meg:
– Ne haragudjék, Orsovai úr.
Ez nem szólt semmit. Folytatta a dühös járkálást. Az asszony még ott
állott vagy öt percig és semmit se tudott – vagy nem mert – mondani.
Szeretett volna elmenni. Végre megtörte a hallgatást:
– A viszontlátásra, Orsovai úr – szólt minden harag nélkül s az ajtó
felé ment. A kezébe vette a kilincset. Orsovai nem felelt a
köszöntésére, hát még egyszer szólt:
– Alászolgája…
Erre se kapott választ. Felhúzta kis vállát és minden zaj nélkül kiment,
szinte osont, mintha bűnös lett volna. Orsovai egyedül maradt a szobában
s még akkor is fel-alá járkált, amikor dél felé hazaérkezett a városból
felesége, a hidegtől piros arccal, mindenféle csomagokkal, elegáns kis
bundában, ennivaló kacér kalappal a fején.