Kedden délelőtt Orsovai megcsókolta a feleségét, fiakkerbe ült és a
képviselőházhoz hajtatott. Ott a kocsi ajtaját úgy csapta be, ahogy
valamikor a képviselőktől látta: ellökve magától a kocsit, mutatva, hogy
mennyire nem számít az ő életében az a tíz forint, amibe a kocsi kerül.
Mi szegény polgárok a sáros galocsnit lökjük le ily megvetéssel a
lábunkról.
A portás szalutált neki. Kitaláló elme lehetett, mert még fiatalabb
képviselőknek sem igen szokott szalutálni. S ahogy Orsovai meglepő
otthonossággal szökkent fel a néhány lépcsőn, utána nézett. Bizonyosra
vehető, hogy a portás, aki különben háziúr volt és a fiát egyetemre
járatta, megsejtette benne a pénzt. Ez portás-talentum.
Benn a folyosókon kellemes meleg áradt a kandallókból. Kedves, kedélyes
téli délelőtt volt, a képviselők ilyenkor otthonosan érzik magukat a jól
fűtött Házban. Jól esett a csikorgó hidegre gondolniok, ahogy a kályhák
köré csoportosultak, a hátukat melengették, vagy a padokon ültek egymás
mellett szótlanul, szivarozva. Suttogó hangulat, előkelő félhomály volt
a folyosón. A vastag szőnyegek elfogták a lépések neszét s még az
ujságirók is csöndesen vitáztak a folyosó végén, ahol főhadiszállásuk
van. A folyosó közepéig, ahonnan üvegajtók vezetnek az ülésterembe, csak
a félhivatalos szerkesztője merészkedett, meg egy ellenzéki ujságiró,
szép szál ember, akiről azt rebesgették, hogy már most is ő az egyik
függetlenségi árnyalat esze s a legközelebbi választáson okvetlenül
képviselő lesz.
Orsovaira ügyet se vetettek. Annyi idegen ember járkál a Házban, hogy
már megszokták az ismeretlen arcokat. Csak bizonyos zugokban van még
exkluzivitás, bizonyos kályhák körül, ahol egy-egy nagy államférfiú
szokta melengetni a hátsó felét, miközben a kisebb államférfiak köréje
állanak, s az ő nézésével melengetik az elülső felüket.
Orsovai odafordult egy komoly úrhoz, aki hátra tett kézzel járkált fel s
alá.
– Bocsánat, uram, Orsovai a nevem… a kereskedelmi miniszter úr ő
excellenciájával van itt randevum…
– Orsovai? – kérdezte a képviselő – csak nem a híres Orsovai?
Pál mosolygott, annak a jeléül, hogy ő a hires Orsovai. A képviselő
karonfogta:
– Én Rablay vagyok… jöjjön, barátom uram, majd odavezetem.
A kis öreg hátúl ült, barátai közt. Amint Orsovait meglátta, felugrott:
– Isten hozta, nagyon szép, hogy eljött!
Ez egy kicsit fenhangon volt mondva, s ez volt az első hangos szó, amely
ma délelőtt kivált a folyosó duruzsolásából. A fejek arrafelé fordultak.
Az ujságirók előrementek, s mindenki figyelt. A kis öreget sohse látták
ily előzékenynek. Rablay magyarázni kezdte a többinek, hogy ez a hires
milliomos, vagyis inkább milliárdos, akiről annyit beszélnek a városban,
s akinek a nevével tele vannak a lapok. Mindenki felállt, s most nagy
csoportok nézték az elegáns fiatalembert, aki nevetgélve beszélt a
miniszterrel. Akik a perronon megvárták, most odamentek hozzá és mint
régi ismerősüket üdvözölték. Csakhamar nagy csoport verődött össze
körülöttük. Most már a tulsó folyosókról, a könyvtárszobából és a
háznagyi hivatal felől is jöttek annak a hirére, hogy itt van a hires
Orsovai. Egy ujságiró jegyzeteket csinált holnapi karcolata számára.
Pénzszag terjedt el a Házban. Az ülésteremből is jöttek képviselők.
Ezeknek senkise mondta, hogy a pénzkirály itt van, ezek egyszerűen
megérezték a milliók szagát, ezeket valami telepátikus érzés hajtotta ki
a folyosóra. Egy kormánypárti képviselő, aki a gyorsirodában korrigálta
a beszédét, egyszerre felugrott az irnokok nagy csodálkozására s igy
szólt:
– Érzem, hogy valami történik lenn.
Azzal lesietett a folyosóra.
Akik benmaradtak az ülésteremben, s egy hosszadalmas interpellációt
hallgattak, amit egy ismeretlen nevű képviselő a szakállába motyogott,
azokon valami névtelen izgatottság vett erőt. Mindnyájának idegei pénzre
voltak hangolva, s megérezték azt a sok aranyat, ami most a Házban
képviselve volt. Maguk a miniszterek is feszengtek a helyükön. Ez a
négyszáz finom delejtű egyszerre nyugtalan vibrálásba kezdett, amint a
mágnes megjelent a folyosón. Akik kimentek, bekötött szemmel is
odataláltak volna Orsovaihoz. Valóságos fizikai vonzással vonzotta őket
a pénz, egész életük e körül forgott, mindent ebből a szempontból fogtak
fel, s igy érthető, hogy minden idegszáluk, minden vérsejtjük át volt
itatva a pénzvágygyal. Mint ahogy az alkoholisták agyveleje a boncoló
orvosok tanusága szerint alkoholszagú szokott lenni, úgy ha ezeket az
urakat boncolták volna fel, okvetetlenül a bankófesték illata érzett
volna az agyukon, ahová minden idegszáluk, vágyaik és ambicióik e nagy
táviróhálózata összefutott.
A tömeg nagy lett körülöttük, a képviselők úgy bámulták Orsovait, mint a
külvárosi suhancok a rendőrt, aki egy csoportosulás központja. Az
ülésteremben alig volt néhány ember. A miniszterek közül csak a
miniszterelnök és a honvédelmi miniszter maradt a helyén. A
miniszterelnök szeretett volna kimenni, de úgy vélte, hogy ez nem illik
össze az ő poziciójával. A honvédelmi miniszter pedig nem volt pénzre
hangolva. Talpig becsületes, derék ember volt, minta-katona,
becsületbiróságok és nagy párbajügyek igazságos vezetője. Ő nem is
érezte meg a milliókat, s nyugodtan ült az izgatott Ház kellő közepén.
Mikor már akkora lett a csoportosulás, hogy majd agyonnyomták egymást a
honatyák, a miniszter karonfogta Orsovait:
– Bocsánat, uraim – szólt – egy kis beszélgetésünk volna…
S azzal behúzta a drága zsákmányt a miniszteri szobába. A tömeg utánuk
tódult, tátott szájjal bámult a szerencsés kis öreg után, aki
leghamarabb szaglászta ki ezt az embert. Aztán ott maradtak az ajtó
előtt, mintha várnák, hogy belülről egyszer csak egy nagy csomó bankót
dobnak ki közébük.
A duruzsolásból most izgatott moraj lett. A nagy államférfiak otthagyták
a kályhákat s a kis államférfiak a nagy államférfiakat. A csöndesen
szivarozó urakból nyugtalanúl futkosó emberek lettek, akik nagyokat
szívtak, s izgatottan fútták a füstöt. Ez a folyosó, amely kellemes
félhomályával, csöndes öreg uraival az imént még becsületes vidéki
udvarháznak hatott, most egyszerre azzá lett, ami tulajdonképpen volt
is: börzévé. Az ujságirókat is elfogta a láz és kis szőke fiúk cikáztak
végig a csoportok közt, maguk se tudták, miért, mint vihar előtt a
madarak. Az embertömeg hullámzó mozgással járt-kelt, nagy lett a füst, s
néhány képviselő a karzatra sietett, hogy feleségének vagy ismerőseinek
megvigye a hirt. A karzat is ideges lett erre. A női kalapok ide-oda
hajlongtak, az a néhány kokott, aki Budapesten van, s a képviselőházba
jár szerencsét próbálni, illegette magát az első sorban és remélt. Sőt
az utcára is kijuthatott a hir, mert a jobboldali kaput szorongó csoport
ostromolta karzati jegyért. Néhány perc alatt minden jegy elfogyott
annak a hirére, hogy a milliók és milliók hatalmas ura a képviselőházban
van.
Körülbelül tiz percig volt Orsovai a miniszteri szobában. Akkor kijött a
kegyelmes úrral s ennek a jelenetnek olyan szinezete volt, mint amikor
valami éjjeli mulatóhelyen a vidám társaság megvárja egyik barátját, aki
félrevonult egy csinos hölgygyel. A kis öregnek boldogság sugárzott az
arcáról. Orsovai bután mosolygott, s megállt a csoport előtt.
– Vigyétek fel a karzatra – mondta a miniszter, aki akár a hátán is fel
szerette volna vinni, de úgy találta, hogy ez a már nagyon feltünő
lenne.
Az egész csomó rárohant Orsovaira, s mintegy diadalmenetben vitték a
háznagyi hivatal felé. Két képviselő nagy ravaszul előreszaladt, hogy a
jegyet elébe hozhassa. Ezek valósággal versenyt futottak, s az egyik,
aki nagyon kövér volt, már a féluton kiállt. A soványabbik tovább
rohant. – A csomóban, amely az egyre mosolygó és lassan lépkedő Orsovait
kisérte, tolongani kezdtek a képviselők. Mindenki melléje szeretett
volna kerülni.
– Mit lökdösöl? – szólt rá az egyik a másikra.
– Nem én lökdösök, hátul tolnak – szólt ez, és hátramutatott az éhes
arcokra. Egyesek könyökkel dolgoztak. Nagyszerű dolga volt egy atléta
képviselőnek, aki könnyű szerrel dolgozta magát előre Orsovai mellé.
Hátul már majdnem pofozkodtak:
– Látod, hogy én előbb voltam itt, hát mit tolakodol?
A másik azt szerette volna felelni, hogy ő csőd előtt áll, de félt, hogy
ha ezt mondja, a társa azzal válaszol, hogy neki meg hét gyereke van.
Hát hallgatott, egy pillanatra meghunyászkodott, s aztán, hogy a másik
nem nézett oda, ujra kezdte a munkát a könyökével.
A sovány képviselő lefőzte valamennyit. Ő már elibük hozta a jegyet,
lihegve, a futástól kipirultan. Mögötte állt a háznagy, mintha mondta
volna: „Az én nevemet is tessék fölírni, mert én adtam a jegyet.“
Orsovai felment a karzatra, de a nagy tömegből csak két ember ment vele
egészen a helyéig. A többi csak az ajtóig kisérte, s onnan visszarohant
az ülésterembe. Szégyen lett volna, ha Orsovai ötven képviselő
kiséretében foglal helyet a karzaton. A sovány ezt előre tudta, s
előreszaladt a karzatra. Ő már ott várta a milliomost s szolgálatkészen
mutatta meg neki a helyét:
– Méltóztassék, itt a hatodik szám…
A szolga is odasietett, hogy valami borravalót kapjon, s hivatalos
pofával szólt:
– Kérem a jegyet.
A sovány félrelökte a szolgát:
– A jegy itt van nálam…
A szegény öreg nem mert szólni, s elsompolygott azzal az érzéssel, hogy
a képviselő úr elette előle a borravalót. Orsovai leült és lenézett az
ülésterembe.
Odalent most csak úgy ontotta a két üvegajtó a képviselőket. A
hirlapirói karzat egyszerre zsúfolásig megtelt, s a hirlapirók állva
szorongtak egymás mellett, úgy nézték a magasabb karzatot. Az elnök, aki
eddig félálomban hallgatta a mormolást, egyszerre fölriadt és megrázta a
csöngettyűt. Az öreg szász képviselők, akik a legfelső padsorokban
szoktak aludni, vagy ki-betotyogni a mellékajtókon, most szintén
fölébredtek és nézték a nyüzsgő házat. Fölébredtek az alvó padok és az
ajtók alvó kárpítjai, fölébredt a két nagy angyal a címerpajzs mellett,
az elnök háta mögött, a címeren mintha ezüstös pici hullámokkal folyni
kezdett volna a Duna, Tisza, Száva meg a Dráva, a hármas halmon finom
szellőcske lengette a zöld szőrszálakat, felébredt minden, mozogni
kezdett a levegő is, szóltak, berregtek a csöngettyűk. Láttátok már a
lövöldék durván mázolt tájképeit, amelyeknek közepén fehér körben fekete
pont van? Ha az ember belelő a fekete pontba, vonat szalad ki az
alagútból, kocsi megy át a hídon, s hajó siklik át a kis folyón;
kinyilik a ház ajtaja, s egy kis bádoglegényke integet. – Ilyen kép volt
ez is. Hogy Orsovai helyet foglalt a karzaton, az egész tájkép
megelevenedett. Orsovai érdeklődve nézte mindezt, de fogalma sem volt
arról, hogy őmiatta van ez a nagy kavarodás. Azt hitte, hogy ez mindig
így szokott lenni. Aztán egyszerre érezte, hogy valaki megérinti a
vállát. A miniszter volt.
– Egy kis interpellációt rendeltem meg – súgta a fülébe. – Hála
istennek, még napirend előtt jött. Egy kiváló ellenzéki szónok kérdést
fog intézni hozzám a munkásintézetek ügyében. Azért mondom, hogy el ne
menjen valahogy…
Szólt és eltűnt. Az interpellációnak lenn is híre ment, s most már egy
árva lélek sem volt a folyosókon. Csak két ruhatári szolga ődöngött a
kályha körül.
Benn az ülésteremben egymás hátán szorongtak a képviselők. Némelyek
szerint a véderővita és a polgári házasság óta nem voltak ennyien a
Házban. A gyorsírók asztalai körül nagy tolongás volt, s az elnöki
csöngettyű egyre szólt. A karzatok majd leroskadtak. Valóságos erdő volt
a száz meg száz tollas hölgykalap, amely ide-oda ingott, mozgott, ahogy
az asszonyok egymásnak mutogatták a milliomost. Egy félvilági dáma, aki
valamikor buffethölgy volt a képviselőházban, de most több honatya
jóvoltából elég jómódban, úgynevezett magánéletet él – átmosolygott
Orsovaira, s félrehajtotta a fejét, hogy hasonlítson azokhoz a
mellképeihez, amelyek egy ismert látszerésznél voltak kitéve, s
amelyeken őnagysága nagy tollas kalapban – és egyéb semmiben volt
ábrázolva. Ugyanúgy mozogtak az ősbudavári pezsgőpavillonok hölgyei,
akik eljöttek ide rendesen, hogy szónokolni hallják azokat az urakat,
akik előző este pénzt csúsztattak harisnyáikba, s énekelve tomboltak a
pezsgőpocsolyák közt. Ezek szakértő szemmel vizsgálták Orsovait, s úgy
találták, hogy nem néz ki belőle sok pénz. Ezeknek a szegény lányoknak
nem volt oly jó érzékük annak megitélésére, hogy ki a „vurcni“, mint
egyes képviselőknek. Ez már így van.
Lenn fölállott a kiváló ellenzéki szónok. Erről mindenki tudta, hogy a
világ legtehetetlenebb embere, s hogy többszörös gyárigazgató,
biztosítási társaságok elnöke. De nagy név volt, és sok évvel ezelőtt
elhúnyt apját szentként emlegette a történelem. Ez a szegény árva már
teljesen ősz volt, de egész lényében határozottan állandó szómorúság
tükröződött. A viszonyokkal nem ismerős ember is rámondta volna rögtön
erre az éltes férfiúra, hogy árva. Szemei mintha mindig ki lettek volna
sírva, könnyek nyomát viselték. Lelógó orra, lelógó bajusza s
melankolikusan ringó pocakja egyaránt azt a látszatot keltette, hogy ez
a szomorú ember nem tud hovalenni az intenziv gyásztól. Ez azonban, mint
tudvalevő volt, nem akadályozta meg őt abban, hogy dús állásokat
fogadjon el, s egyebekben a kormánynak legkedvesebb, leghívebb és
legragaszkodóbb ellenzéke legyen. Olyan színezete volt a nagy árvának,
mintha a kormányok egymásután kinevezték volna az ellenzék vezérévé.
Mindig megijedt, amikor egy-egy kormány megbukott, mert félt, hogy a
következő miniszterelnök nem hagyja meg ebben a nyugalmas állásában. De
meghagyták mindig, mert hű volt és kiválóan alkalmas erre az
államhivatalra.
A nagy árva felállt, s olyan hangon, amelyben még mindig élénken
reszketett a bánat, így szólt:
– Tisztelt Ház!
Most először történt, hogy az Árva első szavára halotti csönd lett a
Házban. Egyébként sohse hallgatták csöndben, mint ahogy a félhivatalos
ujságot csak úgy átfutja az ember. De most oly nagy csöndesség lett,
amitől a bánat embere maga is megijedt. Fontossága tudatában halkan
mondta el rövid beszédét, amely a következő kérdésekkel végződött:
1. Van-e tudomása a miniszternek arról, hogy egy milliárdokkal
rendelkező, páratlanul nagylelkű emberbarát oly intézetet szándékozik
Budapesten felállítani, amely hivatva volna a munkanélkülieken alaposan
segíteni?
2. Ha van erről tudomása, szándékozik-e érintkezésbe lépni a nagylelkű
emberbaráttal, hogy a tervbe vett s a költségvetésben már elő is
irányzott hasonló állami intézmény egybeforrasztassék a kiváló
emberbarát intézményével?
Beszédét dadogó, motyogva akadozó mondatokkal fejezte be. Az apja
nemzedékeket tanított meg szónokolni, csak a fiát nem tudta megtanítani.
S mégis olyan éljenzés és taps tört ki a rövid szónoklat után, aminőt a
másik ellenzék vezére, aki idealizmus és szónoklat dolgában méltó
tanítványa volt az Árva apjának, még sohse kapott. Az elnök rémülten
kapott a csöngettyűje után, amikor látta, hogy az éljenzés nem szünik s
hogy a képviselők véresre tapsolják a tenyerüket. Most már az egész Ház
állott s a karzat felé tapsolt, ordítva tüntetett Orsovai mellett. A
nagy üvegtető reszketett, az ujságirók lázasan jegyeztek s a gyorsirók
tehetetlenül néztek jobbra-balra, majd az ő tekintetük is a karzaton
állott meg. A zaj akkora volt, hogy a sovány képviselőnek teli tüdőből
kellett Orsovai fülébe ordítani:
– Hajtsa meg magát!
Orsovai sápadtan nézett a forrongó bolyra, az embercsomóra, amely
fölött, mint sötétvizű tavon fehér vízililiomok: tenyerek mozogtak,
tapsoltak, tenyerek, tenyerek, csupa tenyér, amely csak azért tapsolt,
mert kérni még korán lett volna.
Az elnöki csöngettyű folyton szólt. A kereskedelmi miniszter felállt,
hogy azonnal megadja a választ az interpellációra. A taps és az éljenzés
csak lassan hallgatott el s még mindig voltak hátul olyanok, akik ujra
kezdték. Mint a szinházban, valami nagyon izgató drámai jelenet után,
amikor régóta visszafojtott érzések törnek ki a nézőtérből.
A miniszter néhány szóval felelt. Hogy már érintkezésbe lépett a
nagylelkű emberbaráttal s hogy az állam a maga szerény krajcárjait
egyesíteni fogja Orsovai Pál – „igenis, kimondom ezt a nevet“ – mondta
lelkesen a kis öreg – „hadd ismerje az egész ország a szegények
gyámolítóját – egyesíteni fogja Orsovai Pál büszke millióival.“
Az előbbi jelenet ismétlődött. A taps, az ordítás megreszkettette a vén
épületet és senkinek se jutott eszébe megróni a karzatot, amért az is
tapsolt. A pezsgőslányok és a rikítóruhás, tollaskalapos félvilági dámák
felálltak az első sorokban, zsebkendőiket lobogtatták Orsovai felé. Ezek
a jó lányok úgy vágyakoztak rá, úgy imádták, hogy szerették volna itt a
világ előtt ledobni magukról a ruháikat, hogy úgy lássa őket s
válaszszon közülük. Ezek mind hozzá voltak szokva, hogy vannak napok,
amikor legdúsabb barátaiknak sincs pénzük, emlékeztek a becsapatásokra,
a szabószámlák és házbérek keserveire s most régvárt gyönyörrel érezték,
mint közeledik feléjük a pénz, az érvényes, az igazi, nem kölcsönkért, a
soha ki nem fogyó pénz…
– Hajtsa meg magát! – ordított a sovány képviselő, aki már Orsovai
impreszáriójának tolta föl magát. Orsovai egy kicsit meghajtotta a
fejét. A zsivaj erre még egyszer felharsogott s aztán végleg elállt. Az
emberek belefáradtak. Egy képviselő jelent meg a karzaton. Egyenesen
Orsovaihoz ment:
– Tudja mit mondott a miniszterelnök?
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy „ha ez az ember ilyen népszerű, akkor a legközelebbi
üres kerületet neki adom.“
Orsovai elmosolyodott erre s önkéntelenül is lenézett a
miniszterelnökre. Találkoztak a pillantásaik: a kegyelmes úr
barátságosan, szinte kacéran nézett fel rá. A képviselők oly nyilt
kacérsággal nézték, mint a pezsgőslányok, akik tíz forintért igen
kedvesek az emberhez, a miniszterelnök pedig oly kacérsággal nézte, mint
a szomszéd karzaton egy tisztességes asszony, aki égett a vágytól, hogy
régi szeretőjét kidobja s ezentúl evvel csalja az urát. Ez diszkrétebb,
de piszkosabb kacérság volt. A miniszterelnök választások előtt állott s
bár a leggazdagabb bankdirektorokat és a zsidó-gentry elitjét
megpumpolta azzal az igérettel, hogy mandátumot ad nekik, még a fele
pénz se volt együtt. Orsovai bátorító pillantást vetett a miniszterelnök
felé s kifelé indult.
– Kocsin jött? – kérdezte tőle szolgálatkészen a sovány.
– Igen – mondta – a negyvennégyes fiakkeren.
Amikor a kapuhoz ért, már ordította a portás:
– Negyvennégy!
S oly mélyen hajolt meg előtte, mint még soha senki előtt.
– Hajtson a Hungáriához – mondta Orsovai s beült. Amint a fiakker a
faburkolaton végiggördült, Orsovai kinézett az ablakon s látta, hogy a
Ház előtt a gyalogjárók szélein emberek szoronganak. Ezek voltak azok,
akik nem kaptak jegyet a karzatra. Hogy a kocsija kirobogott a
Muzeum-körútra, a Sándor-utcában meglökött egy embert a rendőr:
– Oszoljanak szét… mit ácsorog itt, menjen dolgára!
A szegény ember, aki egy nagy ruháskosarat cipelt tele szennyes
fehérneművel, lehorgasztott fővel cammogott odább.
– Mozogjon! – kiabált rá a rendőr.
– Va bene, va bene – mondta ez olaszul s befordult egy mellékutcába.