Ambrosio Posi negyednapra szabadult ki a rendőrkapitányság pincéjéből.
Többféle címeken nagy pénzbüntetéseket róttak rá, s mivel nem volt
pénze, kénytelen volt fővárosi karrierjét négy napi fogházzal kezdeni.
Amint a fogházból kiszabadult, nekiindult a városnak, két krajcárral
zsebében. Ez a pénzecske azonban már a legközelebbi utcasarkon
elfogyott, mert Posi elkövette azt a meggondolatlan pazarlást, hogy
kenyeret vett rajta. A kenyeret megette a Kerepesi-úttól a Váci-körútig.
A Fürdő-utca sarkán aztán elfogyott a kenyér, s Posi Budára indult, a
kereskedelmi miniszterhez. Meg akarta neki magyarázni az ügyét,
bebizonyítani, hogy ő ártatlan a dologban, hogy mindig teljesitette a
kötelességét, s csak azért lökték ki, mert nem volt hajlandó tűrni, hogy
azért a nyolcvan forintért, amit havonként kapott, föllebbvalói a
feleségét is igénybe vegyék. Hallotta ugyan Fiuméban, hogy a miniszter
egy sehonnai fráter, de úgy gondolkozott, hogy ő ezen a világon olyan
kis parány, akinek az ügyében nem is érdemes igazságtalannak lenni.
Elért a lánchídhoz, s így gondolkozva, szó nélkül át akart rajta menni.
A vámszedő utána szólt:
– Hé, a hidpénz!
Posi keresgélni kezdett a zsebében. Egy krajcárja se volt.
– Nincs nálam… aprópénz… – dadogta.
– Tudok váltani – mondta a vámszedő, s kihúzott egy fiókot, amelyben
annyi ezüstforint volt, amennyinek megfelelő bankót Posi még sohse
látott.
Most már nem lehetett hazudni. Hirtelen odafordult egy elegáns urhoz,
aki épp lefizette a két krajcárját:
– Uram, kérem, fizessen helyettem is…
És miután ez volt első koldulása, ezt az esetlen kérést nem tudta
megokolni. Csak elpirult és mereven a szemébe nézett az elegáns úrnak.
Ez szó nélkül megfizette helyette is a hídpénzt. Posi meg se köszönte,
úgy szégyelte magát. Átsietett Budára. Ahogy bement a kapun, utánaszólt
a jóltáplált portás:
– Hová megy, hé?
Már a portásnál megakadt. A szegény emberek mindig a portásnál akadnak
meg. Minél nagyobb úr valaki, annál magasabb hivatalnokkal beszél
először. A rongyost a portás is meg meri szólitani, a szegényest fenn a
hivatalszolga, a külvárosi polgárt az irnok, a gazdag kereskedőt a
titkár. A képviselőkkel maga a miniszter áll mindjárt szóba. Azok ott
kezdik.
– A miniszterhez akarok menni.
– Először is – mondta a portás – az magának nem miniszter, hanem
kegyelmes úr, másodszor pedig oda nem lehet csak úgy bemenni, mint
valami istállóba…
Mindnyájan láttuk már azt a jelenetet, ami most következett. Amint egy
szegény ember a portásnak irásokat mutogatott, s elpanaszolta a baját, s
a portás végighallgatta. Amikor aztán méltóságának elég volt téve,
leereszkedő mozdulattal mutatott befelé:
– Menjen az első emeletre. Majd ott utbaigazítják.
Posi még körülbelül háromszor volt kénytelen elmondani, hogy rajtakapta
valakivel a feleségét, míg a miniszter elé jutott.
– Mit akar – förmedt rá a kis öreg, olyan hangon, amelyben bennvolt
minden utálata azok iránt, akiknek se pénzük, se rangjuk nincs.
Posi most éppen negyedszer mondta el, hogy Orkay urat mily körülmények
közt találta a feleségénél, hogy végig kergette az utcán, s hogy ezért
elcsapták.
A miniszter egy pillanatig a maga feleségére gondolt. De semmi
felháborodást nem érzett. A kis öreg nem lett volna oly erélyes ebben a
kellemetlen helyzetben, az bizonyos. Félrehúzta a száját:
– Kellemetlen ügy… miért nem hagyta, az ördögbe is…
Posi nagyot nézett. A miniszter unta már, s félrelökte a
bizonyítványokat, amiket Posi kirakott eléje:
– Hagyjanak nekem békét ezekkel a szamárságokkal. Vigye… Menjen az
államtitkárhoz.
S azzal kiszólt az ajtón. Egy kövér képviselő jött be mosolyogva:
– Szervusz, kegyelmes uram!
– Ah, szervusz! – mondta a kis öreg, mert a képviselő úr egy cukorgyár
ügynöke volt. A cukorgyár szubvenciót kért, s proviziót igért a
képviselőnek, ha megszerzi. A képviselő pedig most azért jött, hogy
beadja a kis öregnek azt az igéretet, hogy ő is kap, ha éppen ezen
fordul meg a dolog. Becsukódott mögöttük a kipárnázott ajtó, s Posi az
államtitkárhoz sompolygott.
Iványi végighallgatta az ügyet, s megnézte a bizonyítványokat. Csupa
elsőrangú bizonyítvány volt, csupa óda a becsületes kötelességtudásról.
Aztán megkérdezte:
– Hogy hívják azt az urat?
– Orkay István.
Az államtitkár lenézett a földre és felhúzta a szemöldökét.
– Hm, – mondta – hagyja itt az irásait, szegény ember és jöjjön el a
jövő héten.
Posi szépen megköszönte és elment.
Ez a „hm“ és különösen a „szegény ember“ azt jelentette, hogy Ambrosio
Posi soha többé nem kerül vissza a hivatalába. Az államtitkár ismerte az
Orkay nevét. Ez az úr a legbizalmasabb embere volt a fiumei
kormányzónak. Politikai szempontból hasznos ember is volt, mert régóta
lévén Fiuméban, épp a leglázongóbb olasz és horvát elemekkel volt
jóbarátságban. Ahányszor csak valami zavar volt, a kormányzó Orkayt
küldte közvetítőnek. Így aztán világos volt a dolog: a hivatalos eljárás
szerint felelősségre fogják vonni Orkayt, hogy miért dobta ki a szegény
olaszt. De ugyanekkor a kormányzó egész testtel Orkay úr elébe fogja
vetni magát. Rendes körülmények közt sem lehetne megbuktatni a
kormányzót azért, mert egy olasz munkás felesége a kelleténél adakozóbb
volt, s ezt a kormányzót különösen azért kellett respektálni, mert hires
grófi család tagja volt, s mert a családja ama kevesek közé tartozott,
akik befogadták a miniszter feleségét. Hogyne! Majd a kis öreg
feláldozza egy nemzetiségi város nyugalmát s a maga legdrágább
vívmányát, ezt a verejtékkel megszerzett grófi családot, csak azért,
hogy Posi urnak legyen mit ennie!
Amikor ezeket elgondolta, Iványi elmosolyodott azon, hogy ennek a
szegény munkásnak ily nagy pechje van. Talán ha milliomos lett volna, a
miniszter a sarkára mert volna állani a grófi kormányzóval szemben. De
igy…
Miután Budáról Pestre nem kell hídpénzt fizetni, Ambrosio akadálytalanul
jutott vissza a balpartra. Egyideig még kóborolt a korzón, aztán a
kerepesi-út felé ment. Délben megéhezett, de ebédről szó sem lehetett. A
városligetben lefeküdt egy padra s elaludt a csipős hidegben. Most egy
kicsit vissza is kivánta a fogházat, de aztán megnyugodott abban, hogy
az ember utóvégre is nem lehet egészen boldog. Alkonyatkor már alig
birta elcsigázott, átfázott teste az éhséget. Kiment a központi
pályaudvar kis kertjébe. Itt van a szegény emberek börzéje. Itt
táboroznak a facér cselédek, innen mennek a csavargók este aludni a
városligetbe. A facér cselédeknek könnyü, ezek mindig tudnak adni
valamit, amiért a mai világban lehet egy kis kenyeret kapni, sőt néha
lakást is. De mit csináljon a férfi? Posi leült egy padra, amelynek a
másik végében egy éltes asszonyság helyezkedett el. Mivel nagyon sápadt
volt és nagyon látható bánattal nézett maga elé, az éltes asszonyság
megszólitotta:
– Mi baja, lelkem, hogy olyan szomorú?
Posi az ő fogyatékos magyarságával most ötödször mondta el a történetet
a tülöktől kezdve a félmeztelen asszonyig. A kövér asszonyság
résztvevőleg bólintott a fejével:
– Igazán nem evett?
– Nem én.
Az asszonyság közelebb huzódott hozzá. Lehetett már vagy ötven éves. Kis
termetű, elhizott asszony volt, nagy melle jobbra-balra ringott, ahogy
beszélt. Apró szemével sandított egyet Ambrosio felé, aztán így szólt:
– Ha eljönne hozzám, szentem, segíteni, hát én adnék magának kvártélyt,
amíg munkát talál. Aztán kávé is akadna nálam. Az ilyen erős embernek
hasznát lehet venni a mosásnál… aztán özvegyasszony vagyok, magam élek
odahaza…
Posi hálásan nézett rá.
– Aztán mit kell csinálnom?
– Ejnye, de furcsa… hát mosni fog, szentem, úgy megtanítom, hogy
valóságos mosóné lesz belőle…
– Aztán kapok ágyat is?
– Ágy, szentem, csak egy van.
Megfogta a karját és ránevetett. Posi az arcába nézett, hogy legalább
lássa, ki teszi neki ezt az ajánlatot. Az asszonyságnak széles, vörös
arca volt s az orrán meg a szemén otthagyta ismert névjegyét a pálinka.
Úgy látszik, nem csak a kávé járta nála.
– Hát elgyün hozzám?
– El – mondta szomorúan Posi, miközben a mosóné megsimogatta deresedő
fejét.
Egy kicsit még ültek ott, aztán hazamentek. A mosóné az Ujvásártéren
lakott egy pincében. Kis konyhája volt, meg egy szobája. A szobában
teknők és dézsák közt volt az ágy.
– Aztán ha a házbeliek kérdezik, hát azt kell mondani, hogy a rokonyom –
szólt a mosóné, miközben kávét adott Posinak. A derék asszonyság sokat
adott a külszínre. Tekintve, hogy nászéjszakáról volt szó, pálinkát is
kapott Posi. Nagyon utálta magát szegény, de élni kellett. Egy
pillanatra ugyan azt gondolta, hogy ez nem is olyan nagyon bizonyos. De
a pálinka után megjött az életkedve.
Másnap hajnalban már ketten álltak a nagy teknő mellett. Egyik oldalán
az asszony mosott, hatalmas melle majd hogy bele nem ért a vizbe – s
jóleső, megelégedett tekintettel nézte Posit, aki kék köténynyel,
feltürt ingujjal állt vele szemben és szappanozta a ruhát.
– Ugy-e mondtam, szentem, hogy hamar megtanulod – mondta mosolyogva s
elégedett pillantással simogatta végig a férfi fejlett karizmait.
– Igen – felelt Ambrosio s a gépésztanfolyamra gondolt, a kormányosi és
mozdonyvezetői vizsgára, s mind a bizonyítványokra, amelyek az
államtitkárnál maradtak.