IX

A pincér nagy ezüsttálcán dús reggelit hozott. A hóna alatt voltak az

összes ujságok. Orsovai sorra nézte valamennyit. Megérkezéséről

mindenikben volt tudósítás. Mindenik kedves hangon üdvözölte azt a

férfiút, akitől e pillanatban annyi mindent vár Magyarország, s

különösen a főváros és hosszú statisztikákkal mutatták ki, hogy ilyen

gazdag polgára még ezer éves fennállása óta nem volt a magyar hazának. E

pillanatban nagyon boldog volt Orsovai. Derűs hangulatban kezdett

öltözködni, s amint felkötött bajuszszal járkált fel s alá a szobában,

egyszerre megállott.

– Milyen szamár voltam – mondta magában – még azt hittem, hogy meg

fognak vetni e miatt a házasság miatt…

És mosolyogva gondolt a tegnapi tüntetésre, a képviselőkre, a főváros

hatalmasságaira, a hirlapirókra, az akadémikusokra, a kereskedelem és

börze portentumaira, akik a perronon várták. Majd hogy nem vette rossz

néven, amért a polgármester nem mondott üdvözlő beszédet.

Felöltözött, levette bajuszáról a bajuszkötőt és a tükör elé állt.

Nagyon tetszett magának, jobbra-balra fordult, majd egy kis üvegből

parfümöt csöppentett a zsebkendőjére.

Kopogtattak. A pincér tálcán egy névjegyet hozott be. Orsovai nagyra

meresztette a szemét.

– A miniszter? – kérdezte.

– Igenis, nagyságos uram – mondta a pincér.

Maga ment az ajtóhoz, kinyitotta. Künn két cilinderes úr állott.

– Parancsoljon, kegyelmes uram.

Négy szobájuk volt egymás mellett. Ez már rendben volt, hát ide vezette

a minisztert.

– Engedje meg – mondta a miniszter, – hogy bemutassam államtitkáromat,

Iványi Sándor urat.

Az államtitkár mosolyogva szorított kezet Orsovaival.

– Önt bizonyára meglepte ez a látogatás – kezdte a miniszter, miután egy

selyem karosszékbe ereszkedett. – De amint az ujságban olvastam ezt a

dolgot, azonnal elhatároztam, hogy személyesen keresem fel önt.

– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.

– Azt olvastam egy mai lapban, hogy… (itt nem tudta a miniszter, milyen

címet adjon Orsovainak. Megállapodott a „nagyságos“-ban.)… hogy

nagyságod erősen elhatározta bizonyos munkássegélyző intézetek

létesítését.

Ez Zrinyi cikke volt. Orsovai már alig emlékezett arra, hogy mit mondott

esküvője napján Zrinyinek, de azért ráhagyta:

– Igen, igen.

– Nos, hát – folytatta a miniszter – miután miniszterségem egész ideje

alatt egyébbel se foglalkoztam, mint éppen ezekkel a kérdésekkel,

szükségesnek láttam nagyságodhoz eljönni, hogy mielőtt lépéseket tenne e

nagy cél érdekében, velem is beszéljen… egyszóval – csináljuk együtt a

dolgot. Nekem egynémely kis tapasztalataim vannak ezen a téren és…

Az államtitkár szótlanul ült mellette egy másik karosszékben. Hatalmas,

szép ember volt s a miniszteriumban mindenki tudta, hogy nem ez a

szószátyár öreg ember a miniszter, hanem Iványi Sándor. Ő végzett

helyette mindent. Az öreg úr a miniszterséget úgy tekintette, mint

alkalmat a pénzszerzésre s az arisztokráciához való közeledésre. Olyan

poziciónak tekintette, ahonnan könnyebben megy az ostrom a grófok vára

ellen. Iványi Sándor széles vállain nyugodott az ő egész kormányzata. Ez

a zseniális, szótalan ember, aki még csak nemes se volt, ez volt a

kereskedelmi miniszter, ez csinált ipart, vámpolitikát, ez csinálta a

kis öreg beszédeit, ettől függött minden. A kis öreg csak reprezentált,

mosolygott, adta a bankot és néha hatalmas baklövéseket követett el.

Amikor aztán ezért úgy alulról, mint felülről püfölni kezdték, mindent

az államtitkárára kent. Iványi Sándor soha nem szólt egy szót sem, tűrt

mindent, s végezte tovább a dolgát. Ő látta jól, hogy milyen viszonyban

volt a kegyelmes úr a nagy vállalatokkal és bankokkal, de még csak nem

is mosolygott. Amikor hozzá jöttek, kidobta őket. Egyszerű ember volt,

csupa génie és csupa becsület. Az öreg úgy bánt vele, mint egy

rongygyal.

A miniszter mindazt elmagyarázta Orsovainak, amit az úton a kocsiban az

államtitkárából kivett. A miniszter fütyült a munkásokra, neki smafu

volt az egész munkáskérdés, az egész szociálizmus. Ami alatta a munkások

érdekében történt, azt Iványi Sándor tette. Ezért a kis öreg volt szíves

államtitkárát egy-egy grófnak az estélyén bizalmas körben parasztnak

nevezni, akinek bagariaszagú a csizmája. Arra büszke volt a kegyelmes

úr, hogy az udvarnál nagyon megtetszett ez az elmés jellemzése, s hogy

Bécsben azóta se hívják másként Iványi Sándort, mint csak bagariaszagú

parasztnak.

Iványit bántotta az a fölényes hang, ahogy Orsovai a kis öreggel

beszélt. A kis öreg azonban észre sem vette ezt a hangot, s nagyon

barátságosan csevegett Orsovaival. Mindenáron azt akarta, hogy ez az

ember megörüljön ennek a nagy megtiszteltetésnek, egyre a fejében járt

feleségének okos számító beszéde, s minden örömteli mosolynál, amely

Orsovai arcáról feléje sugárzott, ezt gondolta: „Milyen okos ez az

asszony, mindent előre tud, mindent lát…“ Majdnem könnyek szöktek a

szemébe, amikor így elővette a felesége iránt való véghetetlen rajongás.

Ezért arra is gondolt, hogy bizonyára az asszony tervei értelmében

cselekszik, ha nem marad meg a hivatalos érintkezésnél, hanem áttér a

családi barátkozás terére is.

– Nagyon szeretném megismerni a kedves feleségét – mondta.

– Óh, nagyon fog örülni!

Orsovai felugrott, s átkiáltott a másik szobába:

– Elly, fel vagy már öltözve?

– Óh, már régen – felelt az asszony, s megjelent a küszöbön.

Nagy, uszályos pongyola volt rajta. E pillanatban, hogy az ajtóban

állott, csodálatosan szép volt ez az asszony. A fejét egy kicsit

hátravetette, s így látni lehetett állának és telt fehér nyakának finom

apró domborulatait; a széles, mindig rakoncátlan hajkorona engedetlen

szálai szikráztak a délelőtti napfényen, s a szemén még volt valami

fátyol, amit az álom felejtett ott. De a mély tüzek a fátyolon keresztül

is kisugárzottak. Megtelt vele a szoba, amint belépett. Az ő alakja, az

ő hangja és az ő gyöngéd illata lett úrrá a selyemfotelek közt. Úgy a

miniszter, mint az államtitkár felállt, hogy üdvözölje. A kegyelmes úr

kezet csókolt neki; Iványi, aki szerényen állt a háttérben, egyszerű

kézszoritással üdvözölte. Az asszony helyet mutatott nekik, s azzal

megkezdődött a rendes beszélgetés azokkal a bizonyos témákkal, amiket

minden fiatal asszony magával hoz, ha csupa férfi közé megy.

Ellynek tetszett, hogy miniszterek látogatják meg a férjét. Egy kicsit

hizelgett is neki az a végtelenül barátságos hang, amelyen a kegyelmes

úr a férjével beszélt. Csak Iványival nem volt megelégedve. Ez mindeddig

nem szólt egy szót se. Sőt az éleseszű asszony az első pillanatban

tisztában volt azzal, hogy ez a magas, vállas ember az egész társaságot

lenézi, s hogy ő itt a legnagyobb úr. Valami utálatféle érzést árult el

mozdulatlan, komoly arca, utálatot ez iránt az egész jelenet iránt, a

kis öreg gazember iránt, csekély gyűlöletet Orsovai iránt, aki senki és

semmi, s akinek a pénze kedvéért a miniszter már kora délelőtt

ideszaladt hizelegni. Néha-néha nyugodt pillantása az asszonyra tévedt,

s ezekből a pillantásokból Elly megértette az egész jelenetet. Egy-egy

pillanatig farkasszemet is nézett vele, de aztán elkapta róla tüzes

pillantását, amelyről már elszállott a finom reggeli köd, s amelyből

most dac villogott ki.

Ők ketten hallgattak. A miniszter és Orsovai oly heves beszélgetésben

volt, hogy nem is figyelt egyikük sem a másik kettőre. Két üres és

szószátyár embernek a maga kis szókincsével több mondanivalója van, ha

összekerül, mint két lángésznek.

– Ez is benn volt az ujságban? – kérdezte vitaközben Orsovai.

– Persze, hogy benn volt! – mondta a kis öreg.

– Lehetetlen…

Fölállt, s átment a másik szobába az ujságért. A miniszter utána ment.

Benn aztán úgy nekihevültek a vitának, a tervelésnek, hogy ki se jöttek.

Sőt, amikor a foglalkozást nem találó női munkásokról s azok

életmódjáról volt szó, a miniszter mosolyogva tette be az ajtót,

mondván:

– Ez nem való fiatal hölgyeknek.

A külső szobában magukra maradtak Iványi és az asszony. Elly föltette

magában, hogy a világért sem kezdi meg a társalgást ezzel a vademberrel.

Ő majd megmutatja, hogy neki nem imponál egyikük rangja sem. E

pillanatban az asszony különb akart lenni a férjénél: úr akart maradni

ezekkel az emberekkel szemben. Hallgatott, hallgatott, Iványi se szólt,

s utóvégre is kínossá kezdett válni a helyzet. A csukott ajtó mögött

halkan folyt a beszélgetés. Vagy öt percig hallgattak így, s Elly már

nagyon ideges volt. Toporzékolni szeretett volna, amért ez az ember nem

tartja érdemesnek még csak valami banális beszélgetést is kezdeni. Aztán

egyszerre kicsattanó hangon, amelyből kiérzett az, hogy meg akarja

szégyeníteni a hallgató urat, szólt:

– Ön miért nem tárgyal velük?

– A kegyelmes úr nem hívott – mondta csöndesen az államtitkár. – Ha majd

szólít, én is bemegyek.

Még a hangja rezgése is mutatta, hogy szégyelt idejönni, de köteles

volt, hogy szégyel itt lenni, de köteles, mert a főnöke parancsolta. Úgy

érezte magát, mint a közlegény, akit lopni küld az őrmester, s aki

utálattal végzi ezt a kötelességét. És éppen ez bántotta az asszonyt. Az

amerikai nők őszintesége kitört belőle. Kipirult arccal, komolyan

kérdezte Iványitól:

– Ugy-e ön nem szivesen jött ide?

Ez olyan hangon volt mondva, hogy erre csak őszintén lehetett felelni.

Most már minden tettetés nélkül, erősen az asszony szemébe nézve felelt

is Iványi:

– Bizony nem.

Ezt mégse várta Elly. Hirtelen elfordította a fejét s kinézett az

ablakon, a Dunára. Könnyek szöktek a szemébe. Összeszorította az ajkát.

Most egyszerre megérezte, hogy az ura senki és hogy a pénze, az ő pénze

minden. És mindjárt az első napon találkozott ebben a szegény országban

egy ember, akinek nem imponál ez az ezer millió. Dacos mozdulattal

nézett vissza az államtitkárra. Ez nyugodtan ült a helyén, mintha semmi

se történt volna.

– Ha nem szivesen jött – szólt Elly – még mindig elmehet.

És fölkapta a fejét, mint valami megbántott, dacos gyerek. Iványi

felállt.

E pillanatban nyilott az ajtó, s a vitatkozók visszajöttek. Megint

Orsovai elől és utána a miniszter.

– Hát legyen szerencsém kedden délelőtt a képviselőházban – szólt a

kegyelmes úr. Orsovai a kezét nyujtotta feléje:

– Ott leszek, kegyelmes uram.

A kegyelmes úr még egyszer kezet csókolt Ellynek, aki mosolyogva akarta

ebben megakadályozni. Amikor Iványira került a sor, az asszony föltette

magában, hogy visszautasítja a kezét, ha feléje nyujtja. De Iványi

egészen az ajtóig kisérte főnökét, s onnan nézett csak vissza az

asszonyra; hideg főhajtással üdvözölte és kiment.

Orsovai utána kiáltott a miniszternek:

– Tizenkettőkor jöjjek?

– Igen, igen!

– Jó! Alásszolgája.

Ez már olyan hangon volt mondva, ahogy egy ismert budapesti szabóról

mondják, hogy szokott beszélni a tábornokokkal, akik tartoznak neki a

díszruháik árával. Ezeket állítólag _Excellenzléb’n_-nek nevezte, s

gyakran a vállukra ütögetett, amit a jól nevelt excellenciás urak

mosolyogva tűrtek.

– Pfű, hogy telebeszélte a fejemet! – sóhajtott Orsovai, amikor

visszajött az ajtótól.

– Kedves ember – mondta halkan Elly.

– Pedig látod, ez az ember Magyarország kereskedelmi minisztere. Milyen

kedves, hogy eljött. Aki vele volt, az az államtitkára.

– Ezek a magyarok nagyon neveletlen emberek – mondta erre az asszony, s

felvillant a szeme. Teste minden porcikája égett a haragtól ez ellen a

neveletlen államtitkár ellen. Érezte, hogy ez az ember nagyon megalázta

őket. Nem akarta a férje kedvét elrontani, mert látta, hogy ez mennyire

örült a miniszter látogatásának, hát nem szólt semmit. De amikor magára

maradt a szobában, összeszorított ajakkal nézett ki az ablakon, s valami

keserűség-félét érzett. A másik szobában boldog derűvel gyújtott finom

szivarra a férje, s az asszony most úgy tekintette ezt az embert, mint

valami gyereket, aki nem látja a dolgok igaz állását, s naiv örömmel

örül a kitüntetésnek.

Mivel finom árnyalatok megérzésére is rendkivül érzékeny lélek volt

Elly, most nem nagyon tisztelte az urát, e pillanatban. Egy hónapja

csak, hogy a felesége volt, s ime, már elkövetkezett az a nap, amelyen

csökkenni érezte az ura iránt eddig érzett imádatot. Büszke és öntudatos

agy volt, gazdag elme, s hamar meglátta az urában a kis embert. Ennek az

asszonynak minden érzés számára nyitva volt a lelke. Azok közé

tartozott, akik ezen a földön igazi emberi életet élnek: akik néhány

évtized alatt átfogják a multat és a jövőt, s végigélik újra azt a

néhány ezredévet, amit az emberiség itt végigküzdött. Látomásaikban az

ilyen emberek előre is élnek, a jövőbe. Időben és térben mindent

felölelnek, amit csak ezen a földön lehet. Megismerkednek ennek a

bolygónak minden érdekességével, magasról, mint valami más csillagról

nézik a mi vergődésünket. Az ilyenek teszik túl magukat a konvenciókon,

az ilyenek imádják a költőket, s ezek számára készülnek azok a másnak

érthetetlen nagy zeneművek, amelyekben óriási távolságok zúgnak,

amelyekben a multról énekelnek a hegedűk, s a jövőről ad titokzatos,

nagy perspektivát sejtető képeket a melódia. Ez az asszony a nagy

szimfóniák és a nagy emberek imádója volt: imádni tudta Beethovent,

Napoleont, a zseniális tolvajokat, a nagy írókat, rajongani tudott

mindenkiért, aki távolságokat mutatott neki, s aki oly titkait tárta föl

előtte ennek a bolygócsillagnak, amelyeket eddig még nem ismert. Minden

perc hangulatát öntudatosan tudta érezni. Szerette az esőt borús,

bánatos hangulatáért, s a napot a világosságáért; a sziklás hegyvidék

szépsége épp úgy megreszkettette idegeit, mint a csöndes kertek

szelidsége. Nem is azok számára való ez a földi élet, akik válogatnak, s

szegény és kis ember az, akinek nem tetszik minden a világon – ez volt a

véleménye. Az ő lelkének oly gazdag húrozata volt, mint azoknak a

remekbe készült zongoráknak, amelyeken száz meg száz billentyű van, s

amelyeken nem ugyanaz a fekete billentyű jelzi a mollakkordok

lágyságait, amely az imént egy durakkordnak adott férfias zengést. Így

aztán minden hangulat megtalálta a neki megfelelő húrt ebben a

csodálatos lélekben.

Természetes tehát, hogy az első mámor után kinyilt a szeme, s látta,

hogy kivel van dolga. A szűzi fátyollal együtt a lelkéről is ledobott

egy fátyolt. Most asszony volt, igazán, a maga módja szerint. Erős tüzek

fakadtak a lelkében: megannyi vágy, megannyi új szándék, akarat. Mindez

most új lángra kapott benne az iménti jelenet után. Ahogy az ablaknál

állt, s magamagáról gondolkozott, csupa ideg volt a teste, csupa érzék.

Gyönyörű teremtés volt, az emberi fajnak remekbe született példánya.

Ebben a városban talán sohse élt férfi, aki méltó lett volna arra, hogy

megölelje és szájon csókolja ezt az asszonyt. Amely pillanatban

összevillantak volna a szemeik, a férfi megijedt volna attól a sok

tüzes, színes gondolattól, ami egy csók nyomán ennek az asszonynak a

szeméből kiragyogott.

X

Délután egy úr jelentkezett Orsovainál.

– Salgó vagyok, – mutatkozott be – a _Közvélemény_ főszerkesztője. Ha

talán még méltóztatik emlékezni, volt szerencsém nagyságodhoz balatoni

Schwarzék estélyén.

Orsovai jól emlékezett, de most mosolyogva rázta a fejét:

– Már nem emlékszem… borzasztó feledékeny vagyok. Tudja, vannak olyan

napjaim…

Már kezdett úgy beszélni, mint a nagy emberek, akik folyton adatokat

szolgáltatnak életrajzukhoz.

– Őszintén megvallva – mondta az elegáns főszerkesztő – üzleti ügyben

jöttem. A _Közvélemény_, fájdalom, nagyon rossz kezekben van. A

részvénytársaság, amely megalapította, a faképnél hagyta, s lemondott

arról, hogy valaha visszakapja a pénzét. Megvallom, – hisz hiába

tagadnám, a könyvek átvizsgálásánál úgyis kiderülne, – hogy adósságok

tartják a lelket ideig-óráig a lapban, s ezenkivül az egyik főrészvényes

hiúsága; ez az úr néha ír egy-egy hülye vezércikket, s azt hiszi, hogy

az egész világ róla beszél másnap. De a munkatársakat nem tudják jól

fizetni, baj van a papirgyárral, a bélyeggel, igazán, egy olyan lap,

mint a _Közvélemény_, amely annyira népszerű, el fog veszni apró bajai

miatt; éppúgy, mint zseniális íróink, akik váltóprolongációk és

árverés-elhalasztások miatt kénytelenek elhanyagolni az irodalmat.

– És mit tehetnék én ebben az ügyben? – kérdezte Orsovai.

– A lap eladó. Előfizetője sok van. A híre is jó. Minden banktól kap

szubvenciót; megvannak az állami hirdetései, s erősen pénzelik a nagy

vállalatok. A villamos vasút, gázgyár, Auer-fény és a többi. Szóval

független lap volna, ha megszabadulna az adósságaitól.

– Úgy érti, hogy megvegyem?

– Úgy. Szókimondó leszek: az ilyen embernek, mint ön, aki ekkora –

bocsásson meg a bókért – szellemi és anyagi tőkével jött hazájába,

nélkülözhetetlen egy ujság. Propagandát csinál, ha kell, s ha kell,

megvédi a támadások ellen. Előbb-utóbb úgy fognak róla beszélni, hogy:

„az Orsovai Pál lapja“ – s ez óriási tekintélyt ad.

Az egészből az fogta meg legjobban Orsovait, hogy „az Orsovai Pál

lapja“. Ez roppantul megtetszett neki.

– Ha majd új lakásomon berendezkedem – mondta a főszerkesztőnek,

miközben kikisérte – legyen szerencsém ebben az ügyben…

Aztán, hogy visszajött a szobába, így szólt:

– Most a közvéleményre is befolyást fogok gyakorolni. Minisztereket

fogok buktatni, ha nekem úgy tetszik. Nem is tudtam, hogy ez ilyen

könnyű.

Azzal gondolkozott egy kicsit. Majd megszólalt:

– Jó. Megveszem a lapot. Én leszek a közvélemény.

Szólt, kihajtotta kabátja selyembélését és megnézte magát a nagy

állótükörben.