A lapokban megjelent cikkeknek az lett a következményük, hogy már kilenc
órakor nagy tolongás volt a pályaudvaron. A főkapitányt a
szabadelvűkörben a telefonhoz hivták a tarokkasztaltól. Azt jelentették
neki, hogy a keleti pályaudvarhoz lovasrendőröket küldtek, mert valami
tüntetésféle készül. A csőcselék egyre jobban tódul oda, sejtelme sincs
arról, hogy mi lesz ott, de úgy vélekedik, hogy ahol sokan vannak, ott
érdemes lenni. A főkapitány egy pillanatig habozott, hogy melyik
rendőrtisztet bizza meg a rend fenntartásával, aztán egyszerre vállat
vont s belekiáltott a telefonba:
– Mondja meg a tanácsos úrnak, hogy magam megyek ki a hely szinére…
Azzal vette a kabátját. Egy képviselő utánaszólt:
– Hova mégy?
– A hivatalomba – füllentette a főkapitány. Úgy gondolkozott, hogy
mennél kevesebben lesznek ott, annál több a remény.
De már más képviselők szintén öltöztek. Ezek is a pályaudvarra
igyekeztek. Stréber ujságirócskák ugráltak körülöttük:
– A Drechslerbe, képviselő úr?
– Nem, öcsém, máshova.
A telefonnál egy másik ujságiró nagyban működött:
– Szerkesztő úr, kérem – mondta – okvetlenül küldjön ki valakit a
pályaudvarra. Én kimennék, de a mai pártgyülésről kell adatokat
szereznem…
Felhajtott prémgallérral, előkelő csoportban vonultak át a garderobeon
az éltes urak, cilinderben, magasra tartott fejjel, egyik-másik finom
szivarral a szájában. A piros szőnyegen nesztelenül haladtak és csak
suttogva beszéltek:
– Kiváncsi vagyok az asszonyra, mondta az egyik.
– Én a hecc kedvéért megyek.
Mindenkinek volt így tartalékban egy kis oka, annak magyarázatául, hogy
kimegy a vasútra egy idegen ember elé.
A vonatot már jelezték a legközelebbi állomásról. A perron tele volt. Az
érkezési oldal nagy csarnokában a csőcselék szorongott, s a rendőrök
csak ügygyel-bajjal tudtak szűk utat vágni a nagy emberanyagban. A
perron aszfaltján egy csoportban voltak a képviselők, a kányák, az
ujságirók, s Orsovai ismerősei. Bankárok, akik eddig csak onnan
ismerték, hogy a feleségüknek a zsúrjaira járt egy Orsovai nevű
fiatalember, most úgy beszéltek róla, mint családjuk régi intimusáról.
Egy nagykereskedő, akihez valamikor állandóan Orsovait küldték a bank
szolgájával inkasszálni, az magyarázta egy csoportnak, hogy nagyon okos
fiú, pénzügyi talentum. Majd meglátják, fölforgatja a börzét és ha lesz
benne egy kis erély, kitekeri a nyakát egynémely uraknak… Ez a
contremine egy vezéralakjának szólt, aki a közelben állott, s idegesen
simogatta a szakállát. Mind tervekkel voltak tele. Magukbavonult
tekintélyes öreg urak már azokra az összegekre gondoltak, amelyekkel a
vállalataikon ez a nagy pénz segíteni fog. Igazgatók, vezértitkárok
sugdolóztak: „Pénz jön, éppen az jön, ami nincs és ami kellene – s még
hozzá mennyi!“ Elszörnyűködtek, lehunyták a szemüket, amikor
elgondolták: ezer millió! Hiszen százezer forint is mily sok, hát még
tízszer százezer, hát még ezerszer tízszer-százezer! És ez eleven pénz,
amely percenként nagy összegeket kamatozik, nem holmi polgári anya, aki
egyszer egy évben szül gyermeket, hanem csudálatos _alma mater_,
amelynek minden percben erős fia, minden másik percben szép lánya
születik: ezrek, tizezrek…
Kivülről hosszú fütty hallatszott. Aztán megvillant a mozdony két
tűzvörös szeme. Egy pillanatig tartott az egész: a tömeg előrenyomult, a
rendőrök káromkodni kezdtek, s már ott állt előttük a hatalmas mozdony,
lihegve, sisteregve, fáradtan a nagy út után. Mindenki az elsőosztályú
kocsik felé nyomult. Egyszerre csak elkiáltotta magát egy pofaszakállas
úr:
– Da ist er!
Mindenki oda nézett. A kocsi ajtajában egy csodálkozó arcú fiatalember
állott, nyitott felsőkabátban, amely láthatóvá tette az indigókék ruhát.
Nagyra meresztette a szemét, amikor a tömeget látta.
– Kit várnak ezek? – kérdezte a hordártól, aki felugrott hozzá.
– Valami milliomost – mondta a hordár és elrohanván félrelökte,
kétségkivül azért, hogy hamarább lehessen annál a milliomosnál.
Orsovai hátrafordult Hutkinsonhoz:
– Nézze csak – mondta.
Lejött a lépcsőn. Az az úr, aki a _da ist er_-t kiáltotta, most
kalaplengetve kiáltott feléje:
– Isten hozta, Orsovai úr! Éljen! Éljen!
Ez az úr a holland-magyar bank portása volt.
Orsovai megijedt.
– Ezek engem várnak – mondta Hutkinsonnak. Azzal karonfogta Ellyt.
Amikor a tömeg meghallotta a portás éljenét, mintha egy kicsit
megdöbbent volna. Hirtelen csönd lett. Mindenki azt várta, hogy a háta
mögött kezdjék. És el is kezdték: először künn, halkfélénken az
alázatosak, majd a középen kissé bátrabban a polgári elem, kezében a kis
ujság szenzációs számával. Erre föllélekzettek a képviselők, börziánerek
és kányák, hogy végre elkezdte valaki, s az általános rivalgásba ők is
beleharsogtak, kalapjukat lengetve:
– Éljen! Éljen!!
– Érdekes arc – mondta egy asszony, egy képviselő felesége.
– Az asszony is szép – mondta a férj.
Orsovai kezet szorított ismerőseivel. Hamar feltalálta magát s
leereszkedő hangon mondta meg a nevét, amikor a kányákat bemutatták
neki.
– Éljen! Éljen! – kiabált künn a tömeg.
– Jó, jó – mondta mosolyogva Orsovai – igazán nem tudom, mivel
érdemeltünk ily szép ovációt.
Azzal elbucsúzott a képviselőktől, mind a többitől, s magasra emelt
fővel ment át a sorfalon, miközben a rendőrök szalutáltak neki, s maga a
főkapitány kiabált:
– Tartsák szabadon az ajtót!
Egy fiakkerbe ültek s elrobogtak. Úgy köszöntgetett a kocsiból az
éljenzőknek, mint ahogy a királytól látta. Egy kicsit előrehajolt és a
kalapjához emelgette a kezét.
Utána hosszú kocsisor következett; mint valami nagy nászmenet, úgy
robogtak végig a kerepesi úton, a Hungária felé. A többiek azért siettek
utánuk, hogy még ma este letehessék a névjegyüket nála. Hogy a szállóba
ért, már két névjegyet adott át neki a portás. Két hirlapiró nevét
olvasta a kártyákon.
– Istenem – mondta fáradt hangon a portásnak – mondja meg azoknak az
uraknak, hogy ma nem fogadok senkit… fáradt vagyok…
A portás mélyen megemelte sapkáját, az oszlopok mögül pedig két szomorú
fiatalember kullogott elő, s ment ki a szállóból.
A pályaudvar mellett egy embert tuszkoltak a rendőrök.
– Fogja be a száját, – orditott rá az egyik – ne hazudjon! Láttam, amint
tolakodott és nyomta a többit.
– Nem igaz! Ki akartam menni…
– És gorombáskodott a közrendőrrel, amikor tisztességes viseletre
intette. Majd megtanítják magát a kapitányságon!
Egyet ütött a hátába, mert nem akart menni. Valahogy mégis elcipelték a
kapitányságra.
– Jelentem alássan, fogalmazó úr – mondta haptákban a rendőr –
előállítottam ezt az embert, tolakodás végett és aztán rendőrsértést is
követett el.
– Kérem, én csak ki akartam jutni a pályaudvarról, mert…
– Fágjá be á száját! – szólt orrhangon a csinos, cvikkeres fogalmazó és
papirt, tollat vett elő. – Hogy hívják?
– Ambrosio Posi – mondta az idegen.