A miniszterné – a kereskedelmi miniszterné – jóval éjfélután felriadt az
ágyában.
– István, – mondta férjének – te nem alszol?
Kissé nyugtalan hang felelt a szomszéd ágy párnái közül:
– Nem.
A nagy hálószobának, amelyet nagyon enyhén világított meg egy kis
kéküveges éjjeli mécs, a közepén volt egymás mellett a két hatalmas
tölgyfaágy. Teli voltak faragványnyal, magasak, szélesek voltak, mintha
nem is ágyak volnának, hanem komor faépületek, nagy díszbárkák. Az egyik
különösen magasra volt felpárnázva, ebben a kegyelmes asszony feküdt.
Így éjjel olyan csúnya és öreg volt, mintha anyja volna a nappali
kegyelmes asszonynak. Senki se ismerte volna meg benne a nagy bálok lady
patronessét, akiről a nagyon fiatal urak olyankor ezt mondták:
– Még mindig szép asszony.
Ami szép maradt benne: a termete és a szeme ragyogása, az nem
érvényesült az ágyban. Az arca fényes volt valami kenőcstől, s a keze
régi keztyűben volt, mert beglicerinezte lefekvés előtt.
Felkönyökölt az ágyban és átszólt a férjéhez:
– Mi bajod, István?
Az öreg, sovány miniszter mozdult egyet, szuszogott néhányat, fordult a
kék selyempaplan alatt, aztán lenyomta párnáinak a másik ágy felé eső
részét, hogy láthassa az asszonyt.
– Nincs bajom, csak töröm a fejemet valamin.
Az asszony egészen közel feküdt hozzá, a nyakáig húzta a paplant és
kedveskedve szólt:
– Megmondod, hogy min?
A kis öregnek jól esett, hogy elmondhatja. Minden dolgát mindig a
feleségével beszélte meg, s most megtakarította azt a kellemetlen kis
érzést, hogy ő álljon elő az ügygyel.
– Olvastad ma az ujságban ezt az Orsovai-féle dolgot? – kérdezte.
– Láttam… csak úgy, futólag.
– Pedig érdemes lett volna elolvasni. Ez az ember, fiam, lement
Abbáziába üdülni, mint szegény bankhivatalnok és ott beleszeretett egy
amerikai milliomosnak a lánya. Aztán elvette feleségül és most jönnek
Pestre.
– Ez az egész?
– Várj csak. Ennek az embernek, mint az ujság irja, ezer millió forint
vagyona van. Tudod te, mi ez? Képzeld csak el: ezer millió!
Ezt az „ezer milliót“ olyan tisztelettel, áhitattal, benső megindulással
mondta a miniszter, mint ahogy mi mondjuk: „Isten“ vagy „haza“ vagy
„becsület.“ Most már az asszony is figyelni kezdett. A félhomályban
ragyogott a szeme. A kis öreg fölült az ágyban. Kis mellecskéjén nagy
ráncba esett a hálóing, vékony karocskájával furcsa íveket irt le a
levegőbe, egyáltalán igen mesebeli kis figura volt a kékes fényben,
gnómszerü öreg koponyájával, amelyen a fekvés felborzolta néhány szál
szürkés haját.
– Ezer millió! – ismételte. – Ha én ezt az embert meg tudom fogni,
örökre kint vagyunk minden bajból!
A miniszter a világ legtehetetlenebb frátere volt. Tulajdonképpen neki
magának sem volt sejtelme arról, hogy miért miniszter. Egész életében
egyebet se tett, mint bankigazgatói állásokat és igazgatósági tagságokat
hajhászott. Azonkivül amikor csak az ideje engedte, az arisztokráciához
dörgölőzött, tolakodott, szinte könyökkel dolgozta fel magát a
legmagasabb körökbe. S hogy ezt elérje, úgy vadászta a pénzt, hogy
csodálkozással töltött el mindenkit.
De az arisztokraták, éppen, mert látták, hogy úgy kivánja őket, hogy oly
szerelmes beléjük, magasra tartották az orrukat és alig, hogy közel
engedték magukhoz. A fürge kis öreg pedig úgy dolgozott, mint valamt
elkeseredett szú. Fúrt, rágcsált éjjel-nappal, aki megfigyelte, mindig
hallotta őrlő munkájának neszét. Képes volt hónapokig dolgozni,
fiakkerezni, igérni, vesztegetni, fenyegetni, könyörögni, csakhogy a
felesége a király mellé jusson egy bálban. Barátkozott mindenkivel, aki
csak segíthette céljai elérésében. De nem tudott elégpénzt keresni. Az
asszonynak csodálatos toalettek és hihetetlen ékszerek kellettek. A
szakácsné-arcú kegyelmes asszony, akinek annyit beszélt a férje, mig
végre maga is elhitte, hogy ők nagy emberek, nem kivánt sokat. De a férj
egyre hozta az ékszereket, minden bálra új toalettet csináltatott neki s
vitte mindenüvé, fürdette abban a gyönyörűségben, hogy a férje
miniszter. A gyémántokhoz, a Worth-ruhákhoz, az évről-évre újonnan
vásárolt fogatokhoz, a drága orosz lovakhoz azonban sok pénz kellett,
több, mint amennyit a szegény kis öreg össze tudott harácsolni. Ezért
aztán kölcsönkért fűtől-fától, s most körülbelül a füléig úszott az
adósságokban, s az uzsorások állandóan ki-bejártak modern stilben
berendezett lakásán.
– És hogy lehet megfogni? – kérdezte a kegyelmes asszony.
– Nagyon egyszerűen. Azt olvasom az egyik lapban, hogy intézetet akar
csinálni a munkanélkülieknek. Ez benn van az én programmomban is. Az
állam is akar csinálni ilyenfajta intézményt. Elküldöm hozzá Iványit.
Az asszony egy kicsit gondolkozott.
– Nem – mondta aztán – magad menj el. Az ilyen ember ezért mindent
odaadna…
– Magam menjek?
Szégyelték egy kicsit, mind a ketten. De most már az asszonyban
dolgozott a vágy: szabadulni az adósságoktól, könnyen élni, nem
restelkedni, nem félni – s e pillanatban nem sajnálta ezt a szegény kis
öreg ügynököt. Felébredt benne az önző, nagyravágyó asszony, aki
semminek sem akar még búcsút mondani, se a szépségnek, se a szerelemnek,
se a szereplésnek, s akit minden, minden vágya csak a grófnék felé vont,
az igazi, nagyon régi grófnék felé.
– Menj csak magad – szólt minden kimélet nélkül. – És ne későn menj. Ez
az ember, amikor Pestre jön, még nem tudja, kicsoda. De ebben a
svindlervárosban hamar megtanítják rá. Egy hét mulva már rátartós,
gőgös, hencegő lesz, nem fog fogadni senkit, és talán gyönyörűség lesz
neki egy miniszter közeledését visszautasítani. Ha rögtön megfogod,
akkor megtisztelve érzi magát, büszke lesz és azt teszel vele, amit
akarsz. Mondom, két hét mulva már késő. Akkor már tudni fogja, hogy hol
lakik az isten.
Csönd lett. A kis öreg odahúzódott az ágyhoz és megcsókolta a felesége
keztyűs kezét.
– Milyen okos vagy te – suttogta neki hálás alázattal.
– Mikor érkezik az az ember?
– Holnap reggel.
Hogy ilyen hamar jön, ezt a kegyelmes asszony se remélte. Most
hosszasabban gondolkozott, aztán egy kis daccal szólt:
– Hát elmégy hozzá holnap reggel. És magaddal viszed Iványit. Nekünk
kell a pénz, kell, kell… Itt meg senkinek sincs már pénze.
Többet nem is szóltak. Az asszony elaludt, a miniszter meg még hosszasan
nézte. Mint ahogy gyöngébb elméjü emberek néznek a világosfejü, mindent
kapiskáló, hamar határozó asszonyokra, akik olyan erős kézzel vezetik az
ő életüket.
Aztán ő is megfordult, elbújt a világoskék selyempaplan alá és félénken,
mondhatnám tiszteletteljesen kezdett hortyogni.