Budapesten már hetek óta beszéltek erről a házasságról. Október végén
érkeztek haza Abbáziából azok a hölgyek, akik a nyarat valami divatos
fürdőhelyen töltötték s akik onnan hazajövet két-három hétre délre
mennek, megtoldani a nyaralást. Onnan egyenesen a szezonba csöppentek,
amikor hazajöttek. A szinházak már novemberre abbahagyják a magyar
szerzők premiérjeit, amelyeket augusztusban és szeptemberben szoktak
adni üres házak előtt. Angol és francia operettek járták, a zsúrok
megkezdődtek s a hirdetési oszlopokon megjelentek az ismert nagy sárga
plakátok, amelyekre egy-egy zongoraművész vagy hegedűs neve félméteres
betűkkel van nyomtatva.
Ezek a most visszatért utolsó nyaralók hamar szétvitték a hírt. A
lipótvárosi családokban, ahová Orsovai el szokott járni, végigenni a
hatalmas Gerbeaud-uzsonnákat, hogy ne kelljen vacsoráznia, egyébről se
esett szó, mint erről a hihetetlen szerencséről. Az ifjúság – már a
zsúr-ifjúság – amely eddig Orsovait mélyen lenézte s csak azért érzett
iránta némi tiszteletet, mert keresztény volt, most úgy kezdett róla
beszélni, mintha mindeniknek ő lett volna a legjobb barátja. „Palinak“,
„az öreg“-nek nevezték, várták, hogy végre gratulálhassanak neki és
láthassák a feleségét. Az eljegyzése hirét Zrinyivel beküldette a
lapoknak. Akkor már a pletykából valóság lett s az illetékes körök is
figyelmessé lettek az ügyre. Illetékes körök alatt azokat a köröket
értem, amelyek azonnal éjt-napot összetettek annak a hirére, hogy pénz
jön a városba. Bukófélben levő vállalatok hirtelen reményre kaptak. Egy
mulatóhely, amely a tönk szélén állott, s amely ellen minden héten
árverést hirdetett a hivatalos lap, hirtelen összehivta igazgatósági
tanácsát bizalmas értekezletre. Egy óra alatt elhatározták, hogy a
gazdag ifjú meg fog vásárolni egy csomó részvényt. Kiküldték az egyik
igazgatósági tagot, akinek a feleségéhez zsúrozni járt Orsovai, hogy ő
intézze el a dolgot diplomáciai uton. A mentőegyesület, amely mindenkit
megmentett már, csak magát nem, nagy, díszes feliratot készittetett a
pénzes emberhez. A kalligrafusok már napok óta dolgoztak a gyönyörű
kérvényen, amelynek szövegét a nemzet ősz regényírója a szent célra való
tekintettel szivességből készítette el. Maga a felirat annyiba került,
hogy lehetett volna az árán valami kisebbrendű orvosi műszert venni.
Egyéb jótékony egyesületek valósággal lázban voltak. Hölgybizottsági
ülések, rendkívüli ülések, bizalmas ülések váltották fel egymást; a
szónokok mind abból indultak ki, hogy akit ily váratlan, példátlan, vagy
mint némelyek magukat kifejezték: történelmi nevezetességű szerencse
ért, az bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy nagyobb összeget szán a
jótékonyság oltárára. A szónokok azonban ennél a pontnál úgy érezték,
hogy az ő zsebük némileg a jótékonyság oltárának egy szerény
expoziturája s ezért magasabb fokú hévvel követelték, hogy
egyesületüknek az őt megillető rész biztosíttassék a lajstromban.
Fantasztikus tervekben utazó építészek összeszedték rajzaikat: ime, újra
egy alkalom… hátha ez eredeti ember s szivesen belemegy a gellérthegyi
villamos, a margitszigeti világfürdő, a Duna alatt fúrható alagút, a
kelenföldi világ-kikötő, a földalatti és földfeletti vasút és a többi
ilyen szükséges és szép dolog létesítésébe.
Meg lehetett látni a városon, hogy érzi a pénz közeledtét. Mintha
mágnestűhöz közelítünk vasdarabbal, már messziről érzi, félméterről
nyugtalankodik, reszket, izeg-mozog, hogy aztán amikor a vas egészen
hozzáér, őrületes vágygyal forduljon feléje – úgy a pesti társadalom
izgatott volt, nyugtalan remegéssel várta a megérkezés napját, a pénz
bevonulását.
A megérkezés napját megsürgönyözték az abbáziai kémek az illetékes
köröknek. Ezek az urak egymást dicsérték a kitünő ötletért, hogy kémet
küldtek Abbáziába. Utóvégre is az kap hamarább, aki hamarább
jelentkezik. „Fél tízkor este érkezik.“ Ez volt a sürgönyben, amelynek
tartalmát azonban csak a legbeavatottabbaknak árulták el. A sürgönyt egy
Walzer nevű fővárosi bizottsági tag kapta, aki feje volt a _kányák_
klikkjének. Ezek terézvárosi főemberek voltak, akik a lehető
legpiszkosabb célok végett egyesültek. A _kányák_ voltak az elsők, akik
kellőleg mérlegelni tudták Orsovai horderejét. Rendes vendéglőjükben
este titkos összejövetelt tartottak.
– Uraim – mondta itt Walzer úr és reszketett kezében a sürgöny – Orsovai
Pál ma este fél tízkor érkezik. Ez titok és köztünk kell, hogy maradjon.
Mi mindent meg fogunk tenni, amit csak lehet. Most, mielőtt kimennénk a
pályaudvarra barátunkat fogadni, röviden összegezem céljainkat: célunk,
hogy Orsovai Pál kerületünkben telepedjék le.
– Úgy van – kiáltott közbe egy nagy, kövér ember, akinek a városliget
felé gyönyörű villatelkei voltak, de aki eddig a nagy szegénység miatt
nem tudott túladni rajtuk.
– Célunk – folytatta a törzsfőnök – az is, hogy Orsovai Pál úr élénken
résztvegyen a közügyekben. Az ilyen kitünő jellem és magasröptű elme
csak hasznára lehet kerületünknek, ha eszméi megvalósítására a szükséges
anyagi eszközökkel is rendelkezik!
– Úgy van! Helyes!
Most már minden oldalról zúgott a helyeslés, mert ez már mindenkinek
érdeke volt. Csak Orsovai vegyen részt a közügyekben. A többit majd ők
elintézik.
– Harmadik célunk – folytatta a haramiavezér – hogy Orsovai úr kaszinónk
tagja legyen, s annak idővel lelkévé váljék.
– Úgy van! – kiáltották a kártyások, a pénzkölcsönkérők és azok az urak,
akik a klubban félrehivják az embert a sarokba, s tintába mártott tollat
adnak a kezébe, hogy a falon egy váltót zsiráljon.
– Ezekkel a figyelmeztetésekkel bocsátom önöket útra, s még megjegyzem,
hogy kilenc órakor a keleti pályaudvaron van a találkozó…
Egy öblöshangú, magas, ősz ember kiáltott közbe:
– És a jótékonyság?
De erre már senki sem felelt. Nem azért, mintha nem tartották volna nagy
dolognak a jótékonyságot, hanem mert Zimmermann G. István úr, az előkelő
patricius egymaga volt érdekelve a dologban. Ő a kerület összes
jótékonysági egyleteit a kezében tartotta. Elnöke volt a
ruhaosztogatóknak, a népkonyha-egyletnek, a _Meleg kanál_ és a _Fázunk_
egyletnek. Nemkülönben választmányi tagja volt a
gyermeksegélyző-egyletnek, a szegényeket munkával ellátó, a szemérmes
szegényeket titkon gyámolitó, a szegény lányok kézimunkáját értékesitő,
a kiházasitó, a tandij-egyleteknek és mind a többinek is. Ezért aztán az
a szabó, akinél ötszáz ruhát rendelt évenkint az iskolásgyerekek
számára, ingyen csinált neki ruhát, s a suszter, aki ebben a mai
konkurrenciás világban ötszáz pár csizmára kapott megrendelést jó
drágán, szivesen adózott két-három pár finom keztyübőr cipővel s egy
báli lakktopánnal a jótékonyság angyalának. A _Fázunk_-egyletnél, amely
fát és szenet osztogatott a kerület szegényei közt – mit tehetett
egyebet – fát és szenet lopott. A _Népkonyha-egylet_ révén a
husszállitók kegyét nyerte meg. De mindennél fontosabb volt a szemérmes
szegények segélyezése, mert ezekről nem vezettek könyvet, ezek nem
voltak kötelesek nyugtát adni. A legszemérmetlenebbül a szemérmes
szegényektől lopott Zimmermann úr, aki így aztán nemcsak, hogy megélt,
hanem csinos kis összeget helyezett el abban a helyi érdekű kis kerületi
bankban, amelynek a kánya-király, Walzer úr volt az elnöke, s amely
banknál fogva Walzer úr és kányái markukban tartották az egész kerületet
és főleg a képviselőválasztást. De azért Zimmermann bácsi – így hivták
őt a kerületben – a legáltalánosabb köztiszteletnek örvendő ember volt,
már többször jubilált is, iskolaszéki és fővárosi bizottsági tag volt, s
úgy csöndes téli estéken, amikor egy-egy kis bronchitis nem engedte ki a
szobából, maga is elgondolta, hogy mily szép élet az ilyen becsületes,
érdemekben megőszült polgáré, aki minden idejét a jótékonyságnak
szentelte, s akit ezért az általános tisztelet vesz körül.
Miután pedig ő igy monopolizálta a jótékonyság ügyét, senki se felelt a
kiáltására. Azt gondolták: „Eridj, boldogulj, ahogy tudsz.“
A derék emberek hazamentek vacsorázni, hogy idején a pályaudvaron
lehessenek. A sarki rendőr illemtudóan köszöntötte őket. Ez el szokta
nézni nekik, ha néha éjfél után zajosan tértek haza a klubból és az
utczán tiltott dolgot cselekedtek, mert az ő fia is kapott ruhát,
csizmát meg tandíjat a Zimmermann bácsi egyleteinek egyikétől. Szóval
szerették őket a kerületben.
A kányáknak azonban nem volt szerencséjük. Hasonló tartalmú sürgöny
érkezett a szabadelvűkörbe is. Ez ugyan még nem lett volna baj, de baj
volt, hogy az egyik kis estilapban nagy cikk volt Orsovai Pál
házasságáról ily cimmel: _Egy szenzációs házasság_. A cikk részletesen
elmondta a házasság történetét, s minden kikezdésben akkorákat hizelgett
Orsovainak, amekkorákat csak tudott. A lapocska ugyanis nagyon gyönge
lábon állott. Csak egy-egy nagyobb hazugság alkalmával tudott eladni
annyi példányt, hogy a költségeit behozza. Most azt remélte, hogy az
érkező milliomost meg fogja hatni ez az előzetes ragaszkodás és
méltányolni fogja azt a népszerűséget, amit az ujság torkaszakadtából
igyekezett neki megszerezni. A cikkben Orsovait mint nagylelkű adakozót,
jótékonyságáról rég ismert embert ismertették. A cikk egyik fejezete ez
volt: _Beszélgetés Orsovai kollégájával_. Ebben egy Schwarz nevű
könyvelő érdekes apróságokat mondott el „lapunk tudósitójának“ a
szerencsés emberről. Elmondta, hogy szegény bankhivatalnok korában mint
osztotta meg utolsó falatját nélkülözést szenvedő kollégáival, mily
bőkezű volt, ha arról volt szó, hogy másokon segíteni kell. Ez a Schwarz
ugyanis többször kért kölcsön négy-öt hatost Orsovaitól és soha nem
kapott tőle egy krajcárt sem, tekintve, hogy Pál fösvény volt és tőle
akár éhen halhatott az egész bank, ha ő Gerbeaudnál akart uzsonnázni. De
Schwarznak gyermekei és adósságai voltak.