IV

Esett az eső. A buccarii kirándulás napján volt utoljára szép idő.

Azontúl már tizedik napja zuhogott, mintha öntötték volna. A hegyekről

rohanva jött a víz és a tenger tíz nap és tíz éjszaka ugyanabban az

ütemben verte a parti sziklákat. Ez volt a legbántóbb, ez a nyugodni nem

akaró, makacs, szinte dacos csapkodás. Az emberek elbujtak a házakba és

a szállók olvasótermeibe. Ott szőtték tovább a meséket a vasútkirály

lányáról és annak hirtelen szövődött kalandjáról. Ezek a mesék

borzasztón megnövelték Hutkinson alakját s megkicsinyítették Orsovait.

Végül már arról beszéltek, hogy a világ leggazdagabb emberének lánya

feleségül megy egy pesti koldushoz, aki a ferenciek templománál szokott

kéregetni vasárnaponként.

A tizenegyedik napon is esett az eső s Pál barátjával beszélgetett a

közös szobában. A felmondó levél megérkezett, de ő bizony nem is

válaszolt rá. A holland-magyar bank minden tisztviselőjével és

apró-cseprő üzleteivel egyetemben oly kicsinyesnek tünt föl előtte, hogy

nem is törődött vele.

– Éppen jókor mondtak fel – ez volt egyetlen megjegyzése – akkor

fosztanak meg havi hatvan forinttól, amikor milliókat látok…

Nyugodtan szívta a cigarettáját. Már a multra vonatkozólag nem akadt

beszélnivalójuk. Orsovai elmondott mindent. Elmondta, hogy Hutkinson az

első találkozásnál felbátorította s ő erre megkérte a lány kezét. Az

öreg – se szó, se beszéd – megölelte és sírva fakadt, mint valami

gyerek. A dolgot egyébként igen egyszerűnek találta: egy pesti banktól

kedvező információt kapott; a fiatalok szeretik egymást, legyenek férj

és feleség.

Egy szolga jött. Hutkinson úr kéreti szépen Orsovai urat, hogy nézzen el

hozzá a Stefániába. Pál esernyőt vett és a zuhogó esőben fölment hozzá.

Az öreg egy karosszékben ült és kurta matrózpipából szítt valami

átkozottul csípős, mézben főtt amerikai dohányt.

– Kedves barátom – mondta neki – hozta Isten, azért hivattam, hogy

egyetmást megbeszéljünk. Üljön le. Ehhez a kellemetlen időhöz éppen

illik a témám. Tudniillik a vagyoni állapotunkról akarok beszélni…

Orsovaiban volt annyi szemérem, hogy úgy tett, mintha ez iránt a

másodrendű csekélység iránt nem is érdeklődnék.

– Hol van Elly? kérdezte.

– A szobájában olvas. Addig ne is szóljunk neki, amíg nem végeztünk. Nem

szeretek előtte ilyesmiről beszélni. Őszintén megvallva, sohse avattam

be pénzügyi dolgaimba. Féltem, hogy egy-egy nagyobb veszteségnél

megijed… Aztán egyébként is ez nem asszonynak való dolog.

A szekrényhez ment s egy kis acélládát vett elő. Irásokat,

nyomtatványokat, füzetkéket rakott ki belőle az asztalra.

– Pontosan nem tudom megmondani – kezdte egészen nyugodt, természetes

hangon – hogy mennyi pénzünk van. Ha már rendben leszünk, majd egyszer

összeülünk s megállapítjuk a vagyont az utolsó dollárig. Most csak

hozzávetőleges számításról lehet szó.

Orsovai igyekezett nyugodtnak látszani. Olyan arccal ült ott, mintha ez

az öreg ember valami alárendeltje volna, aki jelentést tesz egy pénzügyi

dologról.

– Először is – folytatta az öreg monoton hangon – itt vannak a rézbányák

Chileben, Peruban és Északon a nagy tó körül. Ezek nem kizárólag az

enyéim, hanem a fele Edwardsé. Ez nagyon derék ember, úgy szeretem, mint

a testvéremet. Majd megismeri, hisz az esküvőn találkozni fog vele. A

bányák mostani értéke összesen háromszáznyolcvan–négyszáz…

Pál sejtette, hogy millió, de egy szót se mert kérdezni. Szédült ennyi

pénztől.

– Négyszáz – mondta az öreg és ceruzát vett elő – egy dollár az önök

számítása szerint körülbelül két és fél forint… tehát szorozva két egész

öt tizeddel… ez volna ezer millió forint.

Orsovai csak nézte, mereven.

– Igen ám – mondta szinte védekező hangon Hutkinson – de ennek csak a

fele az enyém. Fele Edwardsé. Ez volna ötszázmillió. A vasutakhoz

azonban nincs társam. Az mind tisztára az enyém. A kilenc vasut: négy

nagy és öt kicsi együtt megér… de mondom, ez nevetségesen átlagos

számítás… mondjuk… hát az önök pénze szerint háromszázötven-négyszáz

milliót. Ezeken kivül még csak egy vállalatom van, egy nagy gyapjugyár

Chicagoban. Ez minden. Ami készpénzünk volt, az részben az

Angol-Bankban, részben a Crédit-Lyonnaisnál, meg Drezdában, Párisban és

Berlinben kamatozik. Ez hoz természetesen legkevesebbet. Az angol bank

másfél percentet fizet és a nyomorultak ezt is fel akarják mondani… Igy

szétszórva van vagy kétszáz millió. Elsőrangú papirokban, a világ

legbiztosabb helyein. Ha már most ki akarnám számítani, hogy mennyi az

évi jövedelmünk, igazán nem tudnám. A vállalataim az előre megjelölt

helyekre küldik a nyereséget, én már tíz év óta nem láttam együtt

nagyobb csomó készpénzt. Fehér papirdarabkákat kapok, értesítéseket a

bankoktól, ebből élünk… Mondhatom, az utóbbi években azon voltam, hogy

Elly mindent megkapjon, amit csak megkiván és mégse tudtunk többet

költeni, mint valami jobbmódú polgárcsalád. Énnekem például elég egy

napra egy dollár…

Ez már nem is izgatta Orsovait. Most már természetesnek találta, hogy

ilyen sok van. Más talán megbolondult volna ennyi milliótól, ettől a

rémületesen nagy nyers hatalomtól, amit magával fog vinni az éhes, a

pénztelen és hitelbe épült Budapestre. De ő ezt nem látta át egyszerre.

Csak azt érezte e pillanatban, hogy soha többé az életben nem lesznek

anyagi gondjai. Az öreg amerikai meg sokkal becsületesebb volt, mintsem

hogy a fiú arcán kémlelte volna a hatást. A maga egyszerű hangján

folytatta:

– Ha jól sejtem, évi jövedelmünk meghaladja a hatvan milliót. A bányák

és a vasutak pompásan jövedelmeznek. A gyapjúgyár egy kicsit pang… Ez a

vállalataim közt a tékozló fiú… Nem is tudom, miért nem tagadom ki. Még

próbálkozunk vele egy-két évig.

Aztán még keresgélt az iratok közt, majd visszatette az egész csomót az

acélládába, az acélládát a szekrénybe és így szólt:

– Hát ezt akartam mondani. A részletes számításon majd két hétig is

dolgozhatunk, ha ugyan kiváncsi rá. Egyszer megtettem, de most igazán

nem érdeklődöm iránta. Öreg ember vagyok, egész életemben egyebet se

tettem, csak dolgoztam. Most már szeretnék pihenni.

Orsovai fölállt. Most már egészen otthonosan érezte magát a milliók

közt. Nadrágzsebébe sülyesztett kézzel föl-alá kezdett járkálni.

– Pihenni akar? – mondta. – Igaza van. Ha már az ember elért annyit,

hogy minden biztosítva van: jövője, gyereke… akkor legjobb, ha pihen. Én

azt ajánlom, hogy jöjjön Magyarországba.

Az öreg nagyokat szítt a pipájából. Nem felelt.

– Jöjjön Budapestre. Ez a világ legszebb városa. Veszünk valahol egy

házat, berendezkedünk és úgy fogunk élni, hogy soha annál jobb élet nem

volt.

Hutkinson fölállt:

– Nézze, – mondta – nekem, őszintén megvallva, az a tervem, hogy maga

eljöjjön velünk Amerikába és ott átvegye az összes üzleteimet.

Ettől megdöbbent Pál. Ezt legkevésbbé sem akarta. Pestre akart menni,

mutogatni a szerencséjét, költekezni, élni, hogy mindenki pukkadjon meg

az irigységtől. Amerikába? Soha! Már hajlandó lett volna azt hinni, hogy

becsapták, megfizetik ennyi pénzzel, mert nem kaptak más vőlegényt. De

meg is ijedt egy pillanatra attól, hogy esetleg mégis el kell mennie

Amerikába…

Nyilt az ajtó. Pál hátrafordult, s Ellyt látta meg a küszöbön, nagy,

boldog, szerelmes mosolylyal az arcán. Ekkor fellélekzett, eszébe

jutott, hogy itt ő a legnagyobb úr, mert utóvégre a szerelem is csak

valami. Odalépett a lányhoz, megölelte, és megcsókolta a homlokát. A

lány nem akarta elereszteni, úgy tartotta, a nyakát átfogva, mint a

repkény. Az öreg amerikai letette a pipáját.

– Pál Magyarországba akar vinni bennünket – mondta Ellynek olyan hangon,

mintha mondaná: „tőled függ, nekem nem nagyon tetszik az eszme.“

Elly a szeme közé nézett vőlegényének és mosolyogva, egyszerüen mondta:

– Ha ő Magyarországba akar menni, akkor én sehová a világon nem megyek,

csak Magyarországba.

És most ő csókolta meg, olyan erősen, olyan boldog szerelemmel, hogy az

öreg elfordult és az ablakhoz ment.

Minden feltünés nélkül, az öreg Hutkinson kivánsága szerint, a

legnagyobb egyszerűséggel tartották meg esküvőjüket Fiuméban. Orsovai

rokonai közül csak az apja jött el, az anyja már rég meghalt. Az

esküvőről Zrinyi, aki másnap már Pestre utazott, vitte el a hirt a

lapoknak. Ezért a szivességért aztán engedelmet kért Páltól, hogy

jövendő terveiről cikket irhasson azon a napon, amikor Orsovai Pestre

érkezik feleségével és apósával. Jövendő tervei Orsovainak éppenséggel

nem voltak. Zrinyi beszélt egyről-másról, munkanélküliek segélyezéséről,

hát ráhagyta, hogy olyat is csinál. Azzal visszamentek Abbáziába.

Mikor aztán már a tengerparton is nagyon jelentkezett az ősz – november

vége felé lehetett – akkor összepakolt a fiatal házaspár és egy délután

áthajózott az öreggel Fiuméba. Eső már nem esett, csak köd volt, csúnya

novemberi köd, amely a tengeren még kietlenebb, mint a szárazon.

Orsovait azonban ez egy csöppet sem bántotta. Úgy ült a hajón Elly és

Hutkinson közt, mint valami csaló, aki két kifosztásra szánt áldozatot

visz a hamis kártyások közé. Egy-egy pillanatra föl is villant benne az

az érzés, hogy talán valamelyik útitársuk ezt suttogja a szomszédjának:

– Nézd, hogy becsapta ez ezt a két szegény idegent… most viszi őket,

kifosztani…

Szomorú látvány volt az édes, szép asszony, amint Orsovai mellé bujva

ült, karját a karjába öltve, s időnként nagy, szűzi szerelemmel, az ő

első szerelmével emelte föl hozzá a szemét.

Hogy közel értek a fiumei kikötőhöz, erős tülkölést hallottak. Orsovai

elmosolyodott:

– Furcsa hang…

– A köd miatt van – magyarázta az öreg amerikai, aki már sokat utazott

tengeren. – A köd miatt, hogy a hajó bele ne ütközzék valamibe.

A hajó csakugyan meg is lassította menetét s óvatosan úszott be a

kikötőbe. Az öregnek igaza volt. Hogy a móló mellett elhaladtak, a ködön

át láthatóvá vált egy ember, aki a hosszú kőrakás végében állt s

torkaszakadtából fújt egy nagy tülköt.

V

Egyideig még fújta, megvárta, mig az abbáziai hajó elhaladt mellette,

aztán egyszerre abbahagyta a tülkölést. Alacsony, vállas, kis olasz

volt, a haja már kezdett egy kicsit deresedni. Így volt a bajuszával is.

Réveteg nézésű, félénk ember volt, azt lehetett róla hinni, hogy minden

mozdulatával bocsánatot kér a többi embertől azért, mert ő is él.

Szétnézett a ködben és csóválta a fejét. Ezt gondolta:

– Ime, most már ez a tizenkettedik ködös nap és minden áldott nap engem

küldenek ide vártára. Ott van a révkapitányságnál egy csomó más ember…

nem, ők engem küldenek, aki iskolákat végeztem és tanult gépész vagyok.

Nem azért kínlódtam öt évig, hogy trombitás legyek.

Úgy rémlett, mintha messziről hajó közelednék. Unott mozdulattal fogta a

tülköt, s akkorát fújt bele, amekkorát csak tudott.

– Gyanús a dolog – mormolta tovább – miért éppen engem?

Szegény sejtette igaz okát annak, hogy miért küldik éppen őt mindennap a

nagy hullámfogó végébe, a lámpás alá. Ez olyan hely, amelyet elhagyni

nagy veszedelmekkel, hajók összeütközésével járna a ködös időben. Akit

tehát ideküldenek, az itt is marad, amig fel nem váltják. És éppen az

volt az érdekes, hogy nem váltották fel. Itt állt dél óta. A köd átjárta

a ruháját, a tüdejére nehezedett.

– Az asszony miatt van – mondta, s kissé összehúzta a szemét, mint

amikor nagyon gondolkozik valaki. Aztán bánatosan hajtotta félre a

fejét.

Ambrosio Posi – ez volt a neve – nagyon boldogtalan ember volt. Amolyan

osztrák-olasz származású. Arco körül született. Siheder korában ráadta

magát a gépészetre és végigjárt minden gépészeti iskolát, majd sorra

letette a kormányosi, a gépkezelői, mozdonyvezetői vizsgát. Könnyen

tanult. A legkomplikáltabb gépek szerkezetével néhány perc alatt

tisztában volt. Tiszta, egyszerű gondolkozású ember volt, rendező agy,

amely még a zavaros dolgokat is könnyen elemeikre bontja, s elrendezi a

józan logika törvényei szerint. A tanárai, a vizsgáló-biztosok egyre azt

mondták, hogy keritsen pénzt és menjen mérnöknek. Meg voltak győződve

arról, hogy nagy feltaláló veszett el a szegény Ambrosióban, hogy ez az

ember az a bizonyos nagy kaliberü mérnök, aki óriási hidakat épit,

telerakja turbinákkal a Niagarát, villamos vasutakat, hatalmas gépeket

komponál. De Ambrosio Posinak nem volt sem pénze, sem fellépése. Esetlen

volt, félénk, tehát semmiféle ösztöndíjat nem tudott megkaparitani.

Tökéletes ellentéte volt mindannak, amit mi élelmesnek nevezünk. Így

aztán csak azt tudta elérni, hogy nagyobb műhelyekben alkalmazást

kapott. Dolgozott az államvasutak műhelyében, a torpedógyárban, majd

végre a révkapitánysághoz került. Mint ennek a hivatalnak alkalmazottja,

megnősült. De ebben sem volt szerencsés. Egy kasszirnőt vett feleségül,

akit egy elsőrangú fiumei kávéházban ismert meg. A kisasszony a

legsötétebb multú hölgyek egyike volt, de ezt ügyesen leplezte. Szegény

Posi belészeretett, nap-nap után mellette kuksolt a kávéházban és minden

este hazakisérte. A kisasszony rögtön megszimatolta, hogy ez az ember

képes a házasságig is elmenni; azontúl oly erkölcsösen viselkedett, hogy

példát vehetett volna róla bárki. Még a kezét sem engedte megcsókolni.

Ambrosio Posi ezt olyannyira méltányolta, hogy egy napon megkérte a

kisasszonyt: legyen a felesége. A kisasszony meggondolási időt kért,

csak azért, hogy ne legyen oly gyors a beleegyezés. Két nap mulva aztán

igent mondott, de egészen az esküvőig olyan korrektül viselkedett,

mintha a legelőkelőbb család gyermeke lett volna. Egy évvel az esküvő

után kezdett kibújni belőle a régi természete. Posit nagyon is csöndes,

unalmas, szótalan embernek találta, ő viszont szerette a lármát, a

fényt, a mulatságot. A vége az lett, hogy rendszeresen csalta. Legutóbb

egy Orkay nevezetű úr volt a szeretője, aki egyébként a

révkapitányságnál férje főnőke volt.

– Az asszony miatt van – mondta ujra Posi és nagyon sötéten nézett maga

elé. Bántotta, hogy ennyire üldözi a balsors. „Hiszen tudom – gondolta –

hogy nincs pénzem, nem vehetek neki ruhát, kalapot, gyűrűt, de ez még

nem ok arra, hogy mással szeretkezzék… Ha egy kis pénzem volna, ha csak

egy pár forinttal többet keresnék, megmutatnám neki, hogy gavallér

vagyok. De így miből mutassam meg?

Pislogni kezdett. Lassan egy könny siklott ki a szempillája alól.

– Miből mutassam meg? – kérdezte síró hangon, lemondólag bólongatva a

fejével.

Aztán megint belefújt a tülökbe.

– Tuú… tuú… – zúgott a ködbe a hang, de Posi már nem birta tovább.

Mérhetetlen düh fogta el, amikor ujból hallotta a tülök öblös hangját.

Elképzelte Orkay urat a feleségénél, amint most mind a ketten ezen a

tülökhangon mulatnak. Fűtött szobában, a kályha mellett. Az asszony az

ölében ül és a szakállával játszik…

Posi leeresztette a tülköt. Egyideig mereven nézett maga elé, aztán a

város felé fordult és teli tüdőből, ahogy csak birta, beleorditotta a

ködbe:

– Miből mutassam meg!?

Azzal megindult visszafelé a mólón. Most történt először, öt év óta,

hogy Ambrosio Posi nem teljesítette a kötelességét az utolsó pillanatig.

Ha barátai ezt látták volna, elámultak volna. Főnökei bizonyára a

szemüket dörzsölték volna: igaz-e, hogy Posi valósággal otthagyta a

helyét, mielőtt az ideje lejárt? Pedig úgy volt. Ambrosio egyre nagyobb

lépésekkel, egyre jobban sietve hagyta ott a helyét, szaladt be a

városba.

Künn lakott, a régi Fiuméban, ahol még magas, ósdi házak sorakoznak

egymás mellé, egymás mögé, rendetlen csoportokban. Ahol hordók és ládák

hevernek az udvarokon, ahol aprók és nem sorjában vannak az ablakok, s

ahol fekete a fal a sok esőtől. Az utca szűk, s innen is, onnan is

lárma, tamburaszó hallatszik a piszkos osztériákból.

Már este volt, pedig az óra csak fél hatot mutatott. A városban égtek a

lámpák, a ködben egy-egy ragyogó fényfolt volt minden gázláng. Ambrosio

sietve ment a nagy utcákon. Amikor bekanyarodott a kis girbe-gurba

közökbe, rohanni kezdett. A lakása elé érve, beugrott a kapun, s a

falépcsőn négy fokot lépett egyszerre, úgy vetette föl magát az

emeletre. Ezen a rémítő, vadállati ugráson lehetett látni, hogy Ambrosio

Posi e pillanatban szakított a csöndes tisztelettel, amely ezelőtt

környezte. Berúgta az ajtót. Benn a szobában nem volt más, mint Orkay

úr, egészen otthonosan, felsőruha nélkül.

– Hol az asszony? – üvöltötte Ambrosio.

A főnök nem felelt. Komolyan állt a helyén. Ilyen drámát nem adnak a

szinpadon, aminő ez volt. Ott a csábítót mindig csak nadrágban és

kabátban látni. Orkay úr talpig fehérben volt. A férj egy széket kapott

föl és azzal kereste az asszonyt. A konyhában találta meg, amint villogó

szemmel kucorgott egy sarokban. Egy szál ingben volt.

Ambrosio összetörte a hátán a széket. Még tovább is verte volna, de

ekkor észrevette, hogy Orkay úr hirtelen a ruhájához ugrik és öltözködni

akar. Akkor már nem volt más Ambrosio kezében, csak egy székláb. Ezzel

ütött egyet a főnökére és ráordított:

– Szaladj, gazember!

És magasra emelte a széklábat. Orkay úrnak a halálfélelem verítéke ütött

ki a homlokán. Azt hitte, hogy ez az ember most agyonüti. Egy nagy

ugrással künn termett a lépcsőházban, Ambrosio utána rohant. Már akkor a

házbeliek mind a lépcsőházban voltak, s ezeknek a sorfala közt

bukdácsolt le a két ember az utcára. Elől Orkay rohant fehéren,

keresztül utcákon, tereken, utána a bőrköpenyes gépész egy tülökkel a

nyakában, magasra emelve a széklábat. A halálfélelem nem ismer

szégyenkezést. Végigszáguldottak a legnépesebb utcákon, a korzón, a

kávéházak előtt, s a járókelők rémülettel nézték ezt a hajszát: elől egy

félmeztelen, orditozó ember, mögötte egy másik, aki agyon akarja vágni.

Egyszerre aztán megállt az üldöző. Nem birta tovább a futást. Orkay úr

eltünt egy kapu alatt, ő pedig kiejtette kezéből a széklábat. Mint

valami részeg, támolyogva, halálra fáradtan vánszorgott a tenger felé.

Még soha életében ilyen nagy izgalom nem érte. Reszketett a keze, s a

térde meg-megrogyott. Bement egy tengerparti kávéházba és kávét rendelt.

Feketekávét, sokat, forrót, erőset. Aztán, mialatt a pincér oda volt a

kávéért, minden gondolat nélkül bámult a levegőbe.

Egy másik asztalnál kis társaság ült: két férfi és egy hölgy. Angolul

beszéltek, habos kávét ittak és cukros kalácsot apritottak bele.

– Milyen furcsán néz ez az ember – mondta a hölgy.

A fiatalabbik férfi, aki indigókék öltönyben volt, egy pillantást vetett

Ambrosiora.

– Ezek az olaszok – mondta a tapasztalt népismerő hangján, – mind

hülyék. A rossz ivóvíz teszi.

Ambrosio megitta a kávéját s azontul egy óra hosszat ült a helyén

szótlanul, mozdulatlanul. Aztán fizetett és elindult. Maga se tudta,

hová megy. Az izmai a régi hivatala felé vitték. Ment, föl a lépcsőn, be

az egyik irodába. Itt szemtől-szembe találta magát Orkayval. A főnök úr

most már fel volt öltözve, de most az arca volt fehér, mint a fal.

Minden harag nélkül szólt rá Posira:

– Posi, ön el van bocsátva, felmondási idő nélkül.

Az olasz egy kicsit felnézett rá, aztán az ablakra bámult. Most már

megint a régi, csöndes Posi volt. Szelíden mondta:

– Jó.

Azzal kivánszorgott. Szépen hazament, de már nem találta otthon a

feleségét. A lakás tárva-nyitva volt, a belső szobában égett a lámpa.

Egy széken hevert Orkay úr mellénye. Ambrosio körülnézett s kihúzott egy

fiókot. Ebben voltak bizonyítványai, itt tartotta azt a kis pénzecskéjét

is, ami még megmaradt elseje óta. Magához vette a bizonyítványokat, meg

a pénzt s kiment. A lámpát el se oltotta, az ajtót be se csukta. A

küszöbön csöndesen sírni kezdett. Könyei lefolytak deresedő bajuszára,

lecsöppentek a kabátjára. Nagyon fájt a szive e pillanatban. Úgy érezte,

hogy ő a legárvább ember ezen a világon, ime, már negyven éves és még

mindig nincs nyugalma. Most megint menni kell, éhezni, kunyorálni, újra

kezdeni az életet.

A pályaudvar felé vánszorgott. Nemsokára kellett indulnia az esti

gyorsvonatnak. A szállók nagy kocsijai egymásután vitték az utasokat a

pályaudvarra. Bent a csarnokban nagy élénkség volt. Az acetilénlámpák

ragyogó fehér fényt árasztottak s künn a perronon indulásra készen

állott a budapesti gyorsvonat. Nagy, tízkerekű mozdony volt elébe fogva,

hatalmas hegyi szörnyeteg, amely nem ijed meg egyhamar a Karszt nagy

szélviharjaitól, sem a meredekektől.

Ambrosio jegyet váltott Budapestre. Aztán kiment a perronra és a többi

ember közé keveredett. Még mindig értelmetlenül, üres tekintettel bámult

a levegőbe s hagyta, hogy vigye magával az emberáradat. Betuszkolták egy

vaggonba. Benyitott az első fülkébe s illedelmesen köszönt. Ugyanaz a

társaság ült itt is, amely az imént a kávéházban úgy megbámulta. Egy

ideig némán néztek rá, aztán az indigókék ruhás ifjú megszólalt:

– Azt hiszem, ön téved… ez itt első osztály…

– Igen? – motyogta Ambrosio és megemelve kalapját, kiment a fülkéből.

– Ezek olyanok, mint a barmok – mondta Orsovai – ha nem lökdösik őket be

valahová, még ide is betolakszanak.

Egy óra mulva már vágtatott velük a nagy mozdony, fölfelé a Karszt kopár

kőóriásai közt, nekiszegezve a ködnek fényes lámpáit. Vitte őket

Budapest felé, Orsovai urat az élete kezdetén, ezer millióval a

zsebében, Ambrosio Posi vizsgázott gépészt és képesitett kormányost

pedig annyi évi szomorú munka után új életet kezdeni, két forinttal. A

szerencse és a pénz az első osztályon utazott, a baj és a nyomoruság

pedig a másodikon.