Az indigókék fiatalember igazán komolyan vette a dolgot. Lassanként
elmaradt az egyszerű panzióból, ahol potom árért szokott Zrinyivel
ebédelni. Isten tudja, hol vette a pénzt, talán a rokonaitól csalta ki
azon a címen, hogy már vőlegény, elég az hozzá, hogy a Stefániába járt
ebédre s a panzió hosszú asztalánál nap-nap után üresen maradt a helye.
Erről szó is esett a vendégek közt s Zrinyit ugyancsak ette a méreg,
amikor arról pletykáltak, hogy a fiatal magyart mindig az amerikaiakkal
lehet látni.
A fiatal magyar tüdeje eközben egyre egészségesebb lett. Már haza is
eresztette volna az orvos, ha kérte volna. De nemcsak hogy nem kérte,
hanem egyre ujabb panaszokkal ment elébe. Hazudott neki. Azt mondta,
hogy éjjel még mindig köhög s titokban a tengerbe szórta a porokat,
amiket a doktor írt neki. A pesti kollégától ujabb levél is jött, amely
figyelmeztette, hogy most már igazán jó lesz hazamennie, mert Lusztig úr
a legkomolyabban beszél a kiröpülésről. A levelet a földhöz csapta. Nem
is válaszolt rá. Most már makacsul járt a dolga után. Még Zrinyivel se
beszélt róla, sőt idegesen tért át más témára, amikor az ujságíró
Hutkinsonékat szóba hozta. Egyszer azonban ez mégis kivette belőle a
vallomást. Vacsora után megfogta:
– Orsovai úr, – mondta neki – jöjjön sétálni a parkba.
– Nem megyek – felelt a fiú – mert meglát az orvos.
– Hát még mindig nem szabad?
– Szabad – mondta szemtelen őszinteséggel – de én azt mondom neki, hogy
még beteg vagyok. Ő meg porokat ír nekem. Ez az orvosi tudomány.
És már el is készült az ujságiró legközelebbi, előre sejthető kérdésére:
– Miért hazudik neki?
Nyugodtan felelt:
– Mert szeretem a lányt.
Akármi más feleletet nyugodtan mosolygott volna meg Zrinyi, de erre nem
volt elkészülve. Hamarosan vágta oda:
– Ez nem igaz.
Erre semmi feleletet se kapott. Szótlanul ment mellette a parton a fiú
és maga elé nézett a földre. Neki kellett tovább beszélni:
– Nem szégyelli magát?
– Nem én.
– Csak nem akarja velem elhitetni, hogy szerelmes ebbe a lányba? Tudom
én jól, hogy maga mibe szerelmes.
Orsovainak azt sugta valami, hogy illenék igazolnia magát. Elkezdte hát
magyarázni állitólagos szerelme történetét:
– Ugy van – kezdte – hogy amikor harmadszor is az asztaluknál találtam
az orvost, dühös lettem. Mit akar ez a majom folyton a lány körül? –
kérdeztem magamban. Csak nem pályázik rá? Azért is többet foglalkoztam a
kisasszonynyal. Nagyon összebarátkoztunk. Tudja, ez olyan amerikai
nevelésü lány. Most már mondhatom, hogy egészen más, mint a mi lányaink.
Amikor szerelemről beszéltem vele, egészen megrémült. Őnáluk, úgy
látszik, nem ez a társalgási téma a fiatalok közt. Aztán egyszer
találkoztam vele a parkban ebéd után. Az apja a hotelben aludt, ő meg
lejött egyedül, sétálni.
– Véletlenül találkoztak?
– Azt is megvallom, hogy nem. Igenis, vártam rá. Vártam rá. Érti? Akinek
nem tetszik, akaszsza fel magát!
Érezte, hogy valamivel csak kell pótolni az igazságot, hát goromba lett.
A másik azonban nem hagyta magát. Tulkiabálta:
– Hallja, nekem ne orditson igy! Nézze meg az ember! Hát ki mondta, hogy
nekem nem tetszik? Persze, hogy tetszik!
Erre csönd lett. Az ujságiró folytatta, parancsoló hangon:
– És aztán?
– És aztán akkor megmondtam neki, hogy szeretem.
– És ő?
– Otthagyott. Felszaladt a szobájába. Azóta se láttam.
Leültek egy padra. A tengerben apró fénypontok csillogtak. Az utolsó
hajó most ment Fiume felé és hosszú ezüstsávot húzott maga után a sötét
vizen. Orsovai más témára akart áttérni:
– Nézze, milyen szép – mondta.
A másik azonban visszatért a tárgyra:
– Mikor történt ez?
– Ma délután.
Még ott ültek egy darabig, aztán aludni tértek. Az egész uton nem esett
szó erről az ügyről. Csak amikor már a gyertyát is elfujták, ült föl
ágyában Pál.
– Alszik, Zrinyi? – kérdezte.
– Nem.
– Mondok magának valamit. Tudja maga, hogy az a lány szeret engem?
Zrinyi a fal felé fordult ágyában:
– Nem tudom – mondta, s azzal elaludt.
Pál gondolatban összeszedte azokat a jeleket, amelyekből kétségkivül
megállapitható, hogy a lány szereti. Különösen azt a jelenetet gondolta
el ujból, mikor ebédnél a karjával hozzáért a lány melléhez, hogy a
tálat továbbadta. Megérezte, hogy Elly megrázkódott erre az érintésre.
Általában pedig úgy érezte, hogy igazán lesz valami a dologból.
Szemtelen biztossággal haladt a célja felé és semmi egyébbel nem
törődött. Még soha életében nem adta úgy rá magát teljesen egy dologra,
mint most. Nem írt haza levelet, nem bánta a bankot, csináljon Lusztig
úr, amit akar.
Lusztig úr.
Elmosolyodott az ágyban, hogy Lusztig úr az eszébe jutott.
– Istenem – mondta magában – ha én megkapom ezt a lányt, hogy kidobatom
Lusztig urat a bankból!
Történt egyszer, hogy ebédnél Elly intett az apjának, nagy titokban
figyelmeztette valamire. Orsovai észrevette ezt a pillantást s a lány
fülig pirult.
– Igaz! – mondta az öreg – lássa már majdnem elfelejtettem! Ma délután
Buccariba megyünk. Eljön velünk?
– Óh, nagyon szivesen. Megengedi kisasszony?
A kisasszony nagyon szégyelte magát, hisz most már kisült, hogy ő kérte
az apját. Próbált valamit mondani:
– Ha a papa úgy akarja…
De a szeme, az orrcimpája, az ajka, arcának minden kis vonása hangosan
kiabálta, hogy hazudik. Vérvörös volt, s dacos, majdnem vad pillantással
nézett a fiúra, mintha az megleste volna öltözködés közben. Ez a mély,
de mindenek felett nőnemű pillantás úgy szaladt végig Pál lelkén, mint
valami hizelgő szó. Most már bizonyos volt, hogy szerelmes a kis árva.
Szánalmas is volt már, annyira vergődött. Már mondtuk az előbb hogy az
indigókék ifjú nem szokott gondolkozni. Mert, ha ez szokása lett volna,
most kétségkivül így szólt volna egy hang a lelkében: „Ki vagyok én, mi
vagyok én, hogy ez az édes gyerek belém szeretett? Ki vagyok én, hogy én
rám, egy senkire pazarolja fiatal lelkének minden tüzes gazdagságát?
Miért nem valakire, aki szép, jó, becsületes, lángeszű?“
Orsovai úr mindezt nem kérdezte magában. Egészen természetesnek találta,
hogy ez a szerelmes gyerek őmellette lobbant lángra. Ha van akkora
pénzvágy, amely szerelmet is képes ébreszteni, akkor Orsovai úr ez
irányban igazán minden lehetőt elkövetett. Még ezen a világon soha úgy
nem vágyakoztak pénzre, mint most Pál az amerikai lány milliói után.
Vannak, akik azt vallják, hogy a túlságba menő, iszonyatosan nagy
akaraterő fizikai változásokat képes létrehozni a külvilágban. Ha a
médium _nagyon_ akarja, megmozdulnak a bútorok és képzelt lények hússá
válnak. Ilyen nagy akarat lakott Orsovai szűk fejében, s ki tudja, talán
ezzel fogta meg a lányt.
A legvalószinűbb azonban az, hogy a kisasszony egyszerűen belészeretett.
Hogy miért? Azért. Az ilyet soha senki nem tudja megokolni. A kisasszony
legkevésbbé.
Délután el is mentek hajón Buccariba. A hajózási társaság rendezi az
ilyen kirándulásokat. A hajó elindul délután, Buccariban áll vagy két
óra hosszant s későn este jön vissza. Ezúttal nagyobb társaságban
voltak. Az öreg Hutkinsonnak akadtak honfitársai, két idős amerikai
úriember. Végre a maga nyelvén beszélgethetett, s ez majdnem boldoggá
tette. A hajó vagy kétszáz utassal ért Buccariba, de a kis városban
hamar szétszéledtek a kivándorlók, s a Hutkinsonék társasága is magára
maradt. Sétára indultak; elől Orsovai a lánynyal, jóval mögöttük az öreg
a két amerikaival. Orsovai belekezdett annak a megmagyarázásába, hogy ez
a Buccari a magyar korona alá tartozik, de mégsem Magyarország. Ez
nagyon kínos előadás lehetett, mert a lány, csakhogy könnyebbséget
szerezzen neki, egyre azt mondta, hogy már nagyszerűen érti az egészet.
Közben kiértek a városból, folyton a tengerparton menve, ahol őrtálló
fekete ciprusok merednek az ég felé. Az öreg a két amerikaival egészen
elmaradt. Az Egyesült-Államok küszöbön álló elnökválasztásáról
beszéltek, s ha erről volt szó, számukra semmi egyéb nem volt a világon.
A bokrok közt hirtelen közelebb ment Orsovai a lányhoz.
– Mondja, miss Elly – kérdezte tőle izgatott hangon – hogy érzi magát
Abbáziában?
A vér mind a fejébe szaladt. A lány meg reszketni kezdett. Érezte e
mögött az ostobáúl naiv kérdés mellett az igazi gondolatot, s ez édes
rémülettel rázta meg a lelkét.
– Nagyon jól, nagyon jól… – szólt halk hangon.
Hirtelen megálltak. Pál figyelni kezdett az alkonyi csöndbe, s most már
egy szót se lehetett hallani az öregek iménti hangos vitájából. Nagyon
előre siettek, öntudatlanúl. A lány fölemelte a kezét. Azt akarta
mondani, hogy menjenek visszafelé. De nem tudott szólni. Ijedt volt és
érezte, hogy egy perc mulva már teljesen másé lesz a lelke.
Pál elkapta a kezét. Aztán kissé talán erőszakosan is, de átölelte,
fönn, a vállánál. A lány a mellére bújt a fejével, s forró kis testén
reszketés vonaglott végig.
– Elly – mondta a fiú. Egyebet nem tudott mondani. Hirtelen fölemelte a
lány fejét és megcsókolta előbb a szemét, aztán a száját. Olyan forró
volt a lány ajka, hogy szinte perzselt. A becsületesen, sporttal nevelt
lány most, húszéves korában kapta az első csókot, itt, Európa kellő
közepén, egy horvát zugban, amelyhez semmi köze se volt, egy magyar
fiútól, akihez szintén nem volt semmi köze. Csak meg tudott volna érte
halni e pillanatban, mosolyogva.
Talán ez volt a világ legszomorúbb látványa, ez a csók. Egy lány kapta,
akinek izzó lett tőle az egész teste, s akinek tudatlan gyereklelkét
egészen betöltötte. Egy fiú adta, aki e pillanatban nagyon kevéssel
érzett többet annál a nemi gerjedelemnél, amit mindnyájan, ázsiai
származású férfiak érzünk, ha a legközömbösebb szép lány ajkát
megcsókoljuk. A pogány istenek bizonyára nem engedték volna meg ezt a
látványt, nekik volt érzékük az iránt, hogy a szép a széppel
csókolózzék, hogy puha női formák durva férfiizmokra símuljanak, s hogy
a fiatal lány melle ne egy csenevész, hurutos bankhivatalnok-mellhez
szoruljon. Ilyesmi csak az új isten alatt történhetett meg, aki annyira
szereti a fiait, hogy még ebbe a szomorű jelenetbe is beleegyezett,
csakhogy kedvében járjon egy édes, ártatlan, tisztalelkü gyerekleánynak,
aki már oly régóta minden este imádkozik hozzá. Utóvégre is legyen meg
szegénynek a kedve, ha már nem talált mást ezen a földön, mint Holländer
Izidort.
Hangok hallatszottak; a fiú eltolta magától Ellyt:
– Jönnek.
Hátúl az öreg szólt:
– Lányom, visszamegyünk a hajóra.
Többet egy szót se szóltak, a hajón se. Elől ültek, a hatalmas
kötélcsomón, miközben a lehunyó nap veszett nagy szerelemmel csókolta a
tengert. A bucsú pillanatában megmutatta neki legcsodásabb kincseit: a
fényes aranyzöldet, az ezüstös kéket, az égő rózsaszint, a mély ibolyát,
aztán hogy egyre lejebb ment, hogy eltünt, a felhőkre szórta
színaranyát, a szerelmes vöröset, s a tenger itta, ringatta, ragyogtatta
a nap lobogó színeit.
Csak egyszer ért még össze a kezük, csöndes-szelíden, amikor a hajó
kikötött. Kezet fogtak, mentek, az egyik jobbra, a másik balra. A fiú
még utánanézett és látta, hogy az apja karjába kapaszkodik, széles
vállára simul. Nem birta szegényke a nagy szerelmet.
Zrinyi egy padon szivarozott és számlálta, hogy hány másodperc telik el
a világítótorony egyik villanásától a másikig. Orsovai a sötétben észre
se vette és el akart sietni mellette a parti úton.
– Milliomos úr! – szólt utána az ujságiró.
– Maga az?
Leült melléje. Azon gondolkozott, hogy elmondjon-e mindent, amikor
Zrinyi megszólalt:
– Maga megérdemelné, hogy agyonverjék, milliomos úr.
– Miért?
– Szegény Balázs ma már nekem írt levelet.
(Ez volt az a kolléga, aki egyre sürgette Pált, hogy jőjjön haza.)
– Mit írt?
– Azt írta, hogy maga holnap megkapja a felmondó levelet. Lusztig úr
tudakozódott az orvosánál, az meg azt felelte, hogy maga már rég bátran
hazamehetett volna. Mondhatom, ezt jól kicsinálta.
Orsovai hallgatott.
– Most mit fog csinálni?
Megint nem szólt.
– Hát mi lesz? – kérdezte Zrinyi.
Erre aztán nyugodtan megszólalt Orsovai, kényelmesen elnyujtózva, lábát
messzire kinyujtva maga elé, arcátlanul egyszerű hangon:
– Ma megcsókoltam a vasutkirály lányát.
Zrinyi elképpedt. Szégyelt részleteket kérdezni, de hogy a fiút mégis
vallomásra birja, látszólagos közönynyel csak ennyit mondott:
– Nem igaz.
– Ha nem akarja, ne higyje. Én esküszöm, hogy megcsókoltam, s hogy ő
hagyta magát. Úgy reszketett, mint egy madár. Mit bánom én a felmondó
levelet.
Szótlanúl mentek haza, megvacsoráztak, s lefeküdtek Most Orsovai volt
hallgatag és az ujságiró szeretett volna az ágyban kérdezősködni. De
röstelte a dolgot és nem szólt egy szót sem. Nehezen aludt el, s még
ébren volt, amikor már hallotta Orsovai mély, pihenő lélekzését.
Ami miss Ellyt illeti, ő az úton az apja vállára hajtva fejét csöndesen
sírni kezdett. Az öreg ember rémülten állt meg:
– Az istenért, Elly…
Az egymásba fonódó babérbokrok sátra alatt megálltak s itt a lány hangos
sírásba kezdett. Hogy abbahagyta, lassan mosolygásra derült az arca:
– Bocsáss meg, apa, hogy megijesztettelek. De most legalább tudok
beszélni.
Az öreg Hutkinson bánatosan nézett rá:
– Elly – mondta lemondó hangon – Elly, te szerelmes vagy…