A tengeren finom fehér habcsipkéket hajtott a szellő. Cherso felől már
párák szálltak fel a vízből és homályba vonták a láthatárt. Lassan jött
az alkonyat, s ahogy Pál a parton ült az őszirózsák és a babérok közt,
nagyon elszomorodott.
Már negyedik hete, hogy itt volt és úgy érezte, hogy a baja éppenséggel
nem javult egy csipetnyit sem. Az orvos ugyan azt mondta, hogy a javulás
szépen halad a tudomány követelései szerint, de úgylátszik, Orsovai
úrnak nagyobb igényei voltak, mint az orvosi tudománynak. Ő csak azt
tudta, hogy fáj a melle, hogy minden köhögésnél úgy érzi, mintha ki
akarna szakadni bordái közül a tüdeje, hogy nem szabad szivarozni és
bizonyos időn túl a szabadban maradni. Mindez fájt neki, mert ő még csak
huszonöt éves volt, s mert annyi sok lány és asszony volt a világon.
E csöndes alkonyi órán felváltva két dologról gondolkozott. Az egyik
dolog az volt, hogy a pénze megint elfogyott. Szegénynek mindig akkor
fogyott el a pénze, amikor már csak kevés kellett volna, hogy az időt
valahol kihúzza. Az átkozottúl kicsiny fizetések, a remunerációk mindig
négy-öt nappal hamarább mondtak búcsút neki, mint amikorára ő
távozásukat előirányozta. – A másik dolog, amin a fejét törte, egy levél
volt. Ez a levél a holland-magyar bank kockás levélpapirjára volt irva;
egy barátja irta, aki vele egy osztályban rótta a betűket és a számokat.
A kolléga azt irta, hogy Lusztig úr az ő betegségét állandóan
„úgynevezett“ vagy „állitólagos“ betegségnek nevezi. A kolléga baráti
előrelátással és gyöngéd figyelemmel intette, hogy ha csak szerét
teheti, jőjjön haza. Az osztályfőnök úrral nem jó tréfálni, s különösen
neki – már mint Orsovainak – nem. Emlékezzék csak – irta a kolléga – a
kis Anna esetére és gondolja meg, hogy ha kidobják a bankból, akár éhen
is halhat, mert a mai viszonyok között mindent kap, csak állást nem.
Ezeken a dolgokon törte a fejét, majd az órájára nézett. Orvosi
rendelkezés szerint hat óráig volt szabad a tengerparton időznie. Most
fél hat volt. Fölállt, hogy ezt a félórát sétával töltse el, s lassan
elindult Volosca felé. Alig tett azonban néhány lépést, utána kiáltott
valaki:
– Orsovai!
Visszafordult, s nagy álmélkodással látta, hogy Zrinyi úr szalad feléje.
– Hogyan, Zrinyi?
– Igen, én! Itt vagyok…
Orsovait legjobban az érdekelte, hogy milyen jegygyel jött ez le
Abbáziába, ha a maga nevét neki engedte át. Zrinyi rögtön megmagyarázta,
hogy déli vasút is van a világon, s ha Orsovai az államvasúton vette
igénybe a Zrinyi névvel járó előnyöket, úgy ő a déli vasúton utazott e
néven.
– Most vettem ki a szabadságomat – mondta, – tudniillik nagyon szerettem
az őszt…
És e pillanatban úgy érezte, mintha az összes falevelek megreszkettek
volna, mintha titkos, szerelmes sóhaj kelt volna az erdőn arra a
kijelentésre, hogy Zrinyi úr szereti az őszt. Zrinyi úr kissé
elbizakodott ifjú volt, s föltehető róla, hogy nagyságát még a
természettel is szerette volna éreztetni.
– Hol fog lakni?
– Hol lakik maga?
„Hopp – gondolta Orsovai – ez most a nyakamra jön.“
– Én? Egy panzióban.
De amikor ezt kimondta, eszébe jutott, hogy ha ez is odamegy lakni, s
még egy ágyat állitanak a szobájába, ez kevesebbe fog kerülni
egynek-egynek. Tehát rögtön megszerette Zrinyit, mondván:
– Tudja mit, jőjjön hozzám lakni. Beállittatok még egy ágyat a szobámba.
Jó?.
– Jó.
– És most pedig haza kell mennem, mert az orvos nem engedi, hogy hat
órán túl künnlegyek…
– Az orvosi tudomány! – nevetett Zrinyi – a jó öreg orvosi tudomány!
Maga még hisz ezeknek a svindlereknek?
Istenem, ha az ember elgondolja, hogy egy kisebbrangú német képes ujság
szerkesztőségében már ennyire napirendre tértek az orvosi tudomány
felett, hogy’ beszélhetnek az orvosokról a _Times_-nél?
Hirtelen más témára tért át Zrinyi, hogy lassan hazafelé indultak a
parti úton:
– Orsovai úr – mondta – én csak most érkeztem Abbáziába, de máris
mondhatok magának egy ujságot.
– Mi az?
– Látott már maga eleven vasútkirályt?
– Nem én.
– Hát majd most fog látni. A Stefánia igazgatójától tudom, hogy a ma
esti hajóval jön egy.
– Mi keres itt?
– A lánya miatt jön, akinek gyönge a tüdeje. Bécsből jönnek.
– És vasútkirály?
– Az. Vasutai vannak, meg rézbányái, meg tudja isten micsodái. Milliók
fölött rendelkezik.
Orsovai nyugodtan mondta:
– Adhatna nekünk egy párt.
– Ki tudja – mondta Zrinyi – talán neki magának sincs több, mint kettő
vagy három. Előttem nagyon sokat levon az értékéből az, hogy amerikai.
– Amerikai!
Ezt Orsovai mondta olyan hangon, mintha valaki azt mondta volna neki:
„Itt van egy igazi hatos, Ujpesten csinálták“. Amerikai – ez már sokat
levont az értékéből. Az amerikai nagybácsik és milliomosok már rég
lejáratták ezt a világrészt s most egy odavaló embernek kétszerannyit
kell kimutatni, hogy a felét elhigyjék.
– Maga mindennek beugrik, Zrinyi mester! – szólt Orsovai.
– Én csak azt mondom, amit hallottam.
Emberek jöttek velük szembe. A hordárok, akiket a nagy mólóról ismertek,
ládákat toltak targoncákon. Mögöttük egy szépen megtermett, vállas öreg
úr jött egy fiatal lánynyal, karonfogva. Aztán inas meg szobalány.
Angolul beszéltek.
– Ezek azok – mondta Zrinyi.
Utánuk néztek sokáig. Igazán nem nézett ki belőlük sok pénz. A borotvált
arcú, izmos öreg inkább lehetett volna skót pap, mint vasútkirály.
Orsovai még egy kicsit gondolkozott fölöttük, aztán hirtelen eszébe
jutott, hogy hiszen Zrinyi mondta erről, hogy vasutkirály.
– Zrinyi, Zrinyi, – mondta neki – maga a világ legboldogabb embere.
Mindent elhisz. Hát hogy lehetett azt elhinni, hogy ez a szelíd polgár
vasútkirály!
Az ujságiró már szégyelte is magát. De hogy a dekórumot megmentse,
vállat vont és határozatlan hangon felelt:
– Már pedig ez vasútkirály.
Hazáig nem is beszéltek róla többet. Csak amikor elhelyezkedtek az
ágyakban s az úttól fáradt Zrinyi hortyogni kezdett, Orsovai a falnak
fordult s így szólt magában:
– A legkevesebb, amit tehetek, az, hogy feleségül veszem a vasútkirály
leányát…
Mikor az ember valami nagyon nehezen elérhető dolgot tesz föl magában,
akkor érzi igazán, hogy kicsoda. Orsovai most hirtelen, mint valami
tükörben, meglátta magát ebben az óriási feladatban s dicséretére legyen
mondva: nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék.
Ami a vasútkirályt illeti, ez az ur, névszerint Thomas George Hutkinson,
úgy került Európába, hogy a felesége meghalt. Hutkinsonék csak hárman
voltak: az apa, anya és Elly, a lányuk s amikor az anya meghalt, a másik
kettő nem birt azon a földön maradni, amelyben az ő legnagyobb kincsük,
bánatos gazdagságuk nyugodott. Rendbehozták dolgaikat, T. G. Hutkinson
mindent rábizott a sógorára s átjött egyetlen leányával Európába,
felejteni. Ez télen volt. Akkor Nizzában jártak, majd tavaszra Párist,
nyáron pedig Svájcot látogatták meg. Őszre Bécsbe kerültek, ahol Elly
köhögni kezdett egy kicsit. A legelső orvosi szaktekintély azonnal
megállapította, hogy Ellynek semmi baja sincs, de azért nem fog ártani,
ha egy kis tengeri levegővel szellőzteti a tüdejét. Abbáziába küldte
őket, ahová este érkeztek meg. Elly fáradt volt, azonnal aludni tért. Az
apja ellenben a szomszéd szobában az asztalhoz ült és sorra vette az
utóbbi időben érkezett leveleket, sürgönyöket. A szép szál öreg embernek
nem kellett szemüveg. A preszbiopsz emberek szigorú, messziről való
nézésével vizsgálta az irásokat s aki most látta volna, joggal hihette
volna, hogy vagy egy nagyszabású összeesküvésről kapott jelentéseket,
vagy pedig fejedelem, aki harcoló hadvezérének táviratait betüzi ki. T.
G. Hutkinson azonban sem összeesküvő nem volt, sem fejedelem. A
táviratok és levelek az _Északi Vasúttársaság_ és néhány rézbánya
igazgatójától jöttek. Az igazgató rendes napi jelentéseket küldött az
üzletek állásáról. Körülbelül éjfélig tartott, mig Hutkinson valamennyit
elolvasta s jegyzőkönyvébe mindnyájáról egy-két szó megjegyzést tett.
Aztán körülnézett s vetkőzéshez kezdett. Néhány perc mulva már a lámpa
se égett a Hutkinsonék két szobájában s lenn a fülkében a portás egy
négyszögletü kartonlapra legszebb rond-irásával írta fel:
_T. G. Hutkinson és leánya. Chicago._
Már korán reggel a parkban sétáltak. Mosolyogtak a tengeren, a mi kis
helyi érdekű Quarnerónkon. Az óceánjáró amerikai lány egyszerű szürke
gyapotruhában állt a parton s együtt mosolygott apjával, aki már a
környék összes szigeteinek nevét megtanulta s most a teendő kirándulások
végpontjait mutogatta a leányának. Délelőtt aztán meglátogatták az
orvost, akihez a bécsi tanár ajánlotta őket. Fiatal ember volt még,
néhány évvel ezelőtt a bécsi professzornak asszisztense. Szinte
kellemetlen szolgálatkészséggel fogadta őket, kérdezgette, hogy
tetszik-e a park, milyen a koszt, jó-e a lakás. Aztán felajánlotta, hogy
velük ebédel, ha nincs ellene kifogásuk.
– Csak tessék – mondta apja nevében is Elly – nagyon fogunk örülni.
Az öreg Hutkinson azonban bizonyos barátságtalan indulattal nézett a
csinos fiatal orvosra. Általában minden jóképü, valamire való
fiatalemberre neheztelt. Érezte, hogy a sok derék és csinos ifjú közül
az egyik valamikor eljön és elviszi a lányát. S ő akkor egyedül marad a
világon, teljesen egyedül, mert még maga előtt sem átalotta bevallani,
hogy feleségén és lányán kivül soha senkit nem szeretett ezen a világon.
És mintha mindaz a szeretet, amelyet másoktól megtagadott,
összesürösödve rakodott volna le a szivében, a feleségét meg a lányát
csodálatos, szinte földöntúli imádattal szerette. S amikor az asszony
meghalt, ez a gazdag, nagy szeretet-örökség egyes-egyedül Ellyre maradt.
Ha együtt látta az ember Hutkinsont a lányával, azt hihette volna, hogy
az öreg a férj, Elly pedig a feleség: olyannyira előzékeny, udvarias,
szeretetteljes és féltékeny volt az öreg, s olyan simuló, engedelmes,
szinte kacér volt Elly. Érthető tehát, hogy az öreg nem imádta az Elly
közelébe került fiatalembereket. Minél különb volt az illető, minél
jobban s minél több cimen érdemelte meg Elly kezét, annál csunyább
féltékenységgel nézett rá. Az biztos volt, hogy ha már egyszer férjhez
megy Elly, a férjét nagyon fogja szeretni az öreg. De amig csak ugy járt
a lány körül valaki, addig rablót látott benne, az ő boldogságának
megrontóját.
A fiatal orvost azonban legkevésbbé sem bántotta ez a hangulat. Lehet,
hogy észre se vette, elég az hozzá, hogy délben egyszerre csak megjelent
annál az asztalnál, ahol Hutkinson ült a lányával. S még hozzá nem is
jött egyedül. Egy indigókék ruhába öltözött fiatalembert hozott magával,
aki ez alkalomra szépen megborotválkozott, még rizsporos is volt az
álla. Egyenesen az öreg amerikaihoz vitte:
– Bocsánat – mondta, engedjék meg, hogy bemutassam egy páciensemet és
barátomat, Orsovai urat…
Pál levette a kalapját és meghajolt. A lány közönyösen nyujtotta neki a
kezét. Az öreg mosolyogni próbált, de ez csak ajkával sikerült neki, a
szemével ezt mondta:
– Megint egy rablójelölt!
Az ujon jöttek leültek, s ételt rendeltek. Orsovai összeszedte minden
angol tudományát és a lánynyal kezdett beszélni. A doktor Hutkinsonnal
beszélt. Érdeklődött az amerikai viszonyok iránt, majd pedig erősen
osztrák szívvel magyarázta meg Ausztria és Magyarország furcsa, de
kölcsönös helyzetét.
Az ebéd nem volt valami dús lakoma. Az amerikai egyszerü ember volt, s a
leányát is a maga képére nevelte. Tészta után szivart kért a pinczértől
s rágyujtott egy britannikára, bárminő ambicióval tolta is az elébe az
aranyospiros övvel ékes Henry Claiket, Upmanokat, Bockokat. A fiatal
doktor egy Upmanra gyujtott. Még folyt egy kicsit a beszélgetés, vitázva
szürcsölték a feketekávét, miközben az öreg szeme folyton Pálon volt.
Nem tetszett neki, hogy ez a vad-idegen ember, akivel egy óra előtt
ismerkedtek meg, egészen közel hajlik a lányához, mosolyog rá és úgy
beszél vele, mintha legalább is tíz esztendeje ismerné. Aztán az ilyen
pózból a beszélgetés tárgyára is lehet következtetni: ez az ifjú
bizonyára nem Abbázia klimatikus hatásáról értekezett a kisasszonynyal,
hanem valami olyanról, a mit csak mosolygó szemmel, egészen közel
hajolva lehet tárgyalni.
Orsovai, hogy így merő véletlenségből ily közel került a családhoz,
erősen föltette magában, hogy szerencsét próbál az amerikai
kisasszonynál. Egy csöpp szégyenérzet se dorgálta meg azért, hogy
tisztán a pénz kedvéért kezdett komédiázni a lánynyal. Oly pénztelen és
pénzre éhes társadalomból való volt, ahol a pénzéhség minden gazságnak
kellő mentsége. Sőt ezt természetesnek is találta, s egy pillanatig se
gondolt arra, hogy más embernek az ő helyén lelkifurdalásai lehetnének.
A lány nagyon érdekes teremtés volt. Nem az a képes lapokból és svájci
vasutakról ismert angol tipus, hanem valami egészen európai. Jogos volt
a gyanú, hogy ez a család nem nagyon régen került Amerikába.
Vörösbejátszó barna haja volt, csupa önálló, rakoncátlan szál, amely nem
sorakozik a fésű egy mozdulatára egymás mellé, hanem külön életet él,
másfelé görbül, mint a szomszédja. Ezért bármily szépen és gondosan is
fésülködött, borzasnak látszott. A szemében mély, kissé érzéki
villanások gyúltak időről-időre, valami keleties ragyogás, amelynek a
forrósága az indiai ékkövekre, színgazdagsága pedig a régi perzsa
szőnyegekre emlékeztet. Érzékeny, meg-megreszkető orrcimpaja állandó és
barátságos viszonyban volt az ajkaival. Egy-egy merészebb szóra a
szájaszéle megvonaglott, s ilyenkor az orrcimpája is megrezzent.
Általában beszédes arc volt, tele színnel, mozgással és a mozgásra való
örökös hajlandósággal. Az ilyen arcok az ideális szinésznő-arcok, de
azért nem valók a szinpadra, hanem a legintimebb szerelmes
szinjátékokhoz. Az ilyet közelről kell nézni, néha olyan nagyon
közelről, hogy az ember belát a szem legrejtettebb mélységeibe, ahol az
apró, szerelmes villámok fakadnak, s ahonnan néha a ború jön, bánatos
alkalmakkor. Az ilyen arccal nehéz kacérnak nem lenni, olyannyira
érzékenyek az izmai minden külső hatás iránt. Merevnek, érzéketlennek
látszani meg egyszerüen lehetetlenség. Talán éppen a mások szavainak ez
az állandó visszatükrözése, ez az igazi felelő és meghallgató arc tette,
hogy Orsovai az ebéd vége felé már olyan dolgokról társalgott, aminőkről
odahaza egy évi ismeretség után sem mert volna beszélni.
Az utolsó korty fekete után felállott Hutkinson és kezet szorított az
urakkal.
– Fölmegyünk egy kis délutáni sziesztára, – mondta – Elly még mindig nem
aludta ki az utazást.
Elly felnézett apjára és egy mosolylyal köszönte meg neki a gyöngéd
gondoskodást. Az urak elbucsúztak, mentek. Az öreg Hutkinson karonfogta
a lányát és kissé kedvetlenül ment vele a széles, pirosszőnyeges lépcsőn
fölfelé. A fordulónál, hogy megálltak egyet lélekzeni, megszólalt az
öreg:
– Micsoda ember ez a…
– Akivel beszéltem?
– Az.
– Nagyon kedves társalgó.
Ezzel elindultak tovább. A szobája ajtaja előtt Elly megcsókolta az
öreget és így szólt:
– Nagyon kedves fiú, de annyira más, olyan különösen más, mint a mieink…
Az öreg erre nem is felelt, csak bement a másik ajtón a másik szobába,
táviratokat fogalmazni.
Orsovai egyenesen a kávéházba sietett. Egy asztalnál magányosan találta
Zrinyit, aki a képeslapok tanulmányozásába volt elmerülve.
– Zrinyi mester, – mondta neki majdnem diadalmas hangon – megismerkedtem
a vasutkirálylyal!
– Üljön le – szólt az ujságiró, akinek most már éppenséggel nem imponált
a vasutkirály. Sőt annyira nem imponált, hogy szó nélkül tovább
olvasott.
– Zrinyi, – mondta megint a másik – nem hallja, mit mondok?
– Hogyne hallanám.
– A doktornál voltam délfelé és ez rögtön elhencegett azzal, hogy az új
amerikai vendég az ő páciense. „Nagyon kedves népség – mondta – ha
akarja, bemutatom nekik.“ „Hogyne akarnám!“ – feleltem, s erre elvitt
magával a Stefániába. Ott aztán bemutatott nekik és együtt ebédeltünk.
– Jó volt?
Ebben gúny volt, de egy kis irigység is. Orsovai sem a gúnyt, sem az
irigységet nem vette észre, s jókedvüen felelt:
– Bizony jó. A lány nagyon kedves, egy kicsit szép is.
– Vegye el feleségül – mondta erre szinte gorombán Zrinyi.
Orsovai leült melléje az asztalhoz s azon kezdett gondolkozni, hogy ez
nem is tréfa. Ilyen partit még senki se csinált Pesten. Most, távol
lévén megszokott társaságától, egy kicsit arra is gondolt, hogy lesznek
odahaza olyanok, akik meg fogják vetni ezért a házasságért. De aztán
elmosolyodott arra a gondolatra, hogy máris házasságról ábrándozik. Az
csak az ujságok _Különféle_-rovatában fordul elő, hogy egy amerikai
kisasszony, akinek milliói vannak, beleszeret egy koldusba. Ezen a
ponton aztán abba is hagyta a gondolkozást. Orsovai úr egyébként se
szokott gondolkozni, ezt elvégezték helyette az okos emberek. Ő
legföljebb csak a fejét törte valamin, akár egy új nyakkendőn, akár a
fizetésfölemelésen, vagy valami kis kölcsönön.
– Ha az apja ideadná – szólalt meg egyszerre – már holnap feleségül
venném…
Zrinyi letette az ujságot:
– Jó kis parti. Egyszeribe nagy úr lenne magából.
A másik egy kicsit hallgatott, aztán halkan mondta:
– Ahogy így meggondolom a dolgot, nem is olyan lehetetlen…
Az ujságiró mosolygott. Erre már komolyabb arccal szólt:
– Jó, jó, nevessen. Maga nevet, én meg majd feleségül veszem a milliomos
lányt. Aztán majd én fogok nevetni, amikor maga eljön hozzám pénzt
kölcsön kérni!
– Jön a fene – mondta Zrinyi.
Bosszantotta az a gondolat, hogy ennek a szamárnak, ennek a senkinek
valaha ily sok pénze lehet. És különösen az boszantotta, hogy a dolgot ő
se találta valami nagyon lehetetlennek. A lányok mindig
kiszámithatatlanok s megeshetik, hogy két udvarló közül, ha az első
szép, jó, okos, csak úgy ordít belőle a géniusz, az arcáról a
férfiszépség, a lelkéből a becsület, s a másik – Orsovai, ezt az utóbbit
választják. Ez még dühössé is tette, ez a gondolat. Már szinte szerette
volna megakadályozni ezt a házasságot, már irígykedett. Csípős hangon
kezdett beszélni:
– És nem átallaná szerelem nélkül elvenni, csak úgy, a pénzéért?
– Nem én – felelt a világ legnyugodtabb hangján Orsovai. Majd mosolyogva
tette hozzá:
– Ki beszél itt szerelemről?
Az ujságírót egy kicsit megnyugtatta az, hogy utóvégre is nem olyan
könnyen adják oda az ilyen lányt minden jött-mentnek s nem beszélt
többet róla.
Orsovai a milliókról álmodva tért haza. Otthon postautalványt talált az
asztalán, az apja nevével.
Húsz forint jött.