I
– Ez kérem hurut, még pedig a tüdőcsúcsban – mondta az orvos.
Aztán hozzátette:
– De azért ne ijedjen meg.
Egy ifju állt előtte, övig meztelenül. Nagy karosszéken hevert indigókék
kabátja és rózsaszinű, kékcsikos inge. Öltözéke tehát arra engedett
következtetni, hogy bankhivatalnok, ötven-hatvan forint fizetéssel, s
ugy indigószinű kabátját, mint gyönyörű ingét hitelbe vette. Maga a fiu
teljesen jelentéktelen figura volt. Olyan rendes váci-utcai és
Andrássy-uti arc, aminőt vasárnap délelőtt ezen a két korzón százával
látni. Természetesen különbséget kell tenni a koronaherceg-utcai korzó
ifjai és amazok közt; a koronaherceg-utcaiak barnára égett szép szál
legények, diskréten öltözködnek, de alapjában véve éppúgy viselkednek az
utcán, mint a váci-utcaiak. Onnan ismerni meg őket főleg, hogy a
homlokuknak csak az alsó, a szemöldök fölé eső részét égette le a nap. A
felső fele tiszta fehér. Ez az evezős-egyletek kis sapkáitól van. A
váci-utca és az Andrássy-út ifjai vagy egészen fehér vagy egészen
barnára sült homlokkal járnak. Őket ugyanis nem veszik be az
evezős-egyletekbe. Ez azért van, mert ők nem tartoznak a pápa alá, bár
leghőbb vágyuk ez volna. Szegények, ők minden lehetőt elkövetnek: nem
járnak a zsidó templomba, megmagyarositják a nevüket, szidják az
izraelitákat, barátkoznak szegény, eladósodott káplánokkal, agrárius,
klerikális elveket vallanak, s maguk közt ők is alakitanak
evezős-egyleteket szalonképes hiten levő elnökkel s merev
exkluzivitással – de mindhiába. Még az se használ nekik, hogy a
legtöbbjük huszárönkéntesnek megy. A hadseregben van malicia: egy pesti
huszárezredet megtett semita-ezreddé s a jó fiuk ott egymás közt vannak.
Az indigókabát és a gyönyörű ing tulajdonosa ehhez a csoporthoz
tartozott. A homloka egészen fehér volt, s ez majdnem annyi keserüséget
szerzett neki annak idején, mint most az orvos kissé sajnálkozó
kijelentése.
– Orsovai úr, önnek Abbáziába kell utaznia. A tüdőcsúcs-huruttal nem
lehet tréfálni.
Orsovai úr úgy állott előtte meztelen felsőtesttel, mint valami
áldozatra szánt barom. Olyan hangon beszélt, mint aminőn a halálra
itéltek felelnek a bíró ama kérdésére, hogy mi a megjegyzésük a halálos
itéletre.
– Mi az, tüdőcsúcs-hurut? – kérdezte. – Hát van egy tüdőcsúcs? Nem is
tudtam.
– Azt akarja, hogy előadást tartsak róla? Menjen Abbáziába és ott
gyógykezeltesse magát. Ha komplikációk nem lesznek, nem is kell sokáig
maradnia.
Azzal búcsúképpen még koppantott egyet-kettőt az ifjú mellén.
Orsovai úrnak most már elment a kedve a csevegéstől. Fölvette gyönyörű
ingét és a piros-kék schottisch nyakkendőt. Aztán belebujt az
indigókabátba, s egy pillantást vetett a tükörbe. A tüdőcsúcstól
eltekintve, nagyon meg volt elégedve a testével. Csinos fiúnak tartotta
magát. Mondom, semmi különös nem volt rajta. Egy kis bajusz, egy kis
pofaszakáll, rendes orr, szürkésbarna szem, simára fésült, baloldalt
elválasztott haj. Olyan arc, amely csak ilyen rendőri ízű leirást
érdemel.
– Mivel tartozom, doktor úr?
A doktor ujjaival dobolt az asztalon s lesütött szemmel felelt:
– Két forinttal.
Az ifjú letett az asztalra két ezüst forintot, s azzal kiment. A
várószobában sokan ültek. Még hallotta csörrenni a doktor zsebében a két
forintot, s hallotta a hangját is, a mint a következő pácienst
beszólitotta. Aztán belebújt a kabátjába, s tüdejére való tekintettel
erősen begombolkozott.
Az Erzsébet-téren már sárgultak a levelek. Gyönyörű október volt; a
levelek némely őszszel nagyon nehezen válnak meg a fáktól. Ilyenkor
sokáig tart a búcsú, a nap még a késő hónapokban is süt, a köd késik, s
az ilyen délelőttök a finom emberi lélekben a legintimebb érzéseket
keltik.
Orsovai az októbert is tüdeje szempontjából fogta fel. Ez a legjobb idő
Abbáziába menni. Abbáziában jóval későbben kezdődik az ősz, körülbelül
november közepe táján hozzák ki a mű-virulást az üvegházakból. Amikor
ugyanis Abbáziában minden friss zöld és a virágágyak tarkállanak a
szebbnél szebb virágoktól, akkor bizonyos, hogy itt az ősz, mert akkor
hozták ki mindezt a raktárból, tekintve, hogy az igazi virágok
elfonnyadtak. Igy se tartja magát soká a szabadban ez a sok üvegházi
virág, este be kell cipelni. Isten tudja csak, hogy mennyi pénzébe kerül
Abbáziának az a téves közfelfogás, hogy ott későbben van ősz, mint
példáúl nálunk.
Orsovai azonban nem ezen törte a fejét. Ő egyelőre azon törte a fejét,
hogy hol vesz pénzt a fürdőzésre és hol vesz szabadjegyet az utazáshoz.
Arra Pesten nem is szokás gondolni, hogy „hol veszek pénzt
szinházjegyre, vasuti jegyre, a cirkuszba, a villamos vasuti bérletre.“
Pesten sokkal egyszerübben mindjárt azt gondolják: „hol veszek
potyajegyet a szinházba, ki ad vasuti jegyet, ki a cirkusz titkára és
melyik ismerősöm jóbarátja Jellineknek?“ Igy Orsovai is mindjárt egy
hirlapiróra gondolt; csak éppen az volt a baj, hogy ezt a hirlapirót
Zrinyinek hivták, s a vonaton az ilyen név még akkor is gyanut kelt, ha
maga Zrinyi úr utazik. Hátha még másnak adta a jegyét!
Leült egy padra az Erzsébet-téren. A késői napsugáron lassan mászkáló
öreg urak sütkéreztek, és csenevész terézvárosi gyerekek hancuroztak az
utakon. A rokkant honvéd, az Erzsébet-tér katonai kormányzója, egy
széken aludt. Csöndes, szép délelőtt volt, annyira szép, hogy például
egy költő fürdött volna a gyönyörűségben ily csodálatos színek, ily
édes, búcsúzó hangulat láttára. Képzelhető, hogy milyen nagyon szép
lehetett, ha még Orsovai úr is leereszkedett hozzá, mondván magában:
– Nincs is komisz idő.
Egy kicsit pihent, aztán fölkelt s elindult a bank felé, szabadságot és
előleget kérni. A bank a Lipótváros egy előkelő utcájában volt, a régi,
csöndes nagykereskedések közt, ahol nagy társzekerek álltak a házak
előtt, ismerős német nevek kellették magukat a cégtáblákon, ahol minden
oly csöndben és rendben ment: vevők és kiszolgáló segédek nélkül. A
holland-magyar bank itt ütötte fel a tanyáját, most három éve, amikor
megalakult. Ha majd jobb üzleteket fog csinálni, akkor elmegy innen.
Egyelőre azonban kénytelen volt ittmaradni.
Orsovai megkérdezte a szolgától:
– Itt van Lusztig úr?
– Igenis, itt van.
Ez a Lusztig úr, ez volt a váltóosztály főnöke, Orsovai közvetlen
fölebbvalója. Nem volt mai csirke, de azért még nagy érzéke volt a szép
nők iránt, s különösen a szinházak kulisszái mögött kezdődő kalandokat
szerette. Szegény Orsovainak, aki most mindenféle kétségek közt, félve
állt az előszobában, várva, mig távozik Lusztig úrtól egy ismert
nagykereskedő, éppen egy ilyen kaland miatt gyült meg vele a baja. Volt
ugyanis az egyik szinházban egy kis hölgy, aki a maga nemében úttörő
volt, mert őt lehet az első budapesti courtisanenak nevezni. Francia
izlésű ujságirók és piktorok közt élt, s ezek nevelték kokottá. Nem is
volt szép, de utóbb oly kiválóan adminisztrálta magát, hogy meg is
szépült. Pénzt is szerzett, a takarékpénztárba rakta, s azt mondták
róla, hogy neki vannak Pesten a legszebb és legdrágább ékszerei, a
grófnőket és a zsidóasszonyokat sem véve ki. Mindössze tizenkilenc éves
volt még akkor, amikor egyrészről Lusztig urat, másrészről pedig Orsovai
urat megismerte. A többi előre sejthető: Lusztig úr fizette a lakást, a
számozatlan gummikereküt, az ékszereket, a szinpadi ruhákat, viszont
Orsovai úr a napsugár, az éltető tavasz és a szabad szerelem képviselője
volt a kis Anna életében. Hogy „éltető tavasz“, ezt úgy értem, hogy ő
soha nem fizetett semmit, de azért elment Annuskával apró kirándulásokra
a zöldbe, sőt amikor egyszer Lusztig úr egy hónapig szabadságon volt,
együtt is laktak a Svábhegyen. Ez utóbbit aztán megtudta Lusztig úr, s
otthagyta a kis Annát. A kis Anna – istenem, ilyen a szerelem – annyira
megharagudott a pénzes kliens távozásán, hogy Orsovait is kidobta.
Valami báróval látták azontúl, s hogy Orsovai ezt kárörömmel nézte, az
nem csoda; de hogy Lusztig úr is láthatólag örült annak, hogy „ha velem
nem, hát a fiúval sem“ – ez mindenkit csodálatba ejtett. Utóvégre is
Lusztig úr már közel járt az ötvenhez.
A nagykereskedő távozott és Orsovai bemehetett egykori riválisához.
– Voltam az orvosnál, főnök úr.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy erős tüdőkomplikációim vannak és ha tüstént nem
megyek vele Abbáziába, akkor nem szavatol az életemért…
Lusztig urat még ez az erős hazugság sem hatotta meg. Hozzá volt ő már
szokva ilyesmihez a szabadság- és előlegkérők részéről.
– Wirklich so arg? – kérdezte, miközben gúnyosan nézett a fiúra, mintha
mondaná: „megállj jómadár, most végre a kezemben vagy“.
– Igen – felelt Orsovai, mert a főnök német kérdésére németül felelni
szemtelenség lett volna.
– És mit akar?
– Két hét szabadságot kérnék és harminc forint előleget.
– Hallatlan! Miért nem mindjárt egy évet és negyvenezer forintot?
Úgylátszik Holländer úr, maga azt hiszi, hogy maga nélkül nem is
exisztálhat a bank!
„Holländer ur“ – ez volt a legkellemetlenebb az egész dologban. Ez annak
az embernek a gúnyos hangján volt mondva, aki büszke arra, hogy nem
dobta el ősei nevét. Még csak vissza se lehetett neki adni ezt a
maliciát, mint a többieknek, akik néha egymás közt így szóltak: „Legyünk
őszinték“ s mind a régi nevükön szólították egymást. Orsovai ur egy
héttel azelőtt lett Orsovai, mielőtt a terézvárosi plébániatemplomban
megkeresztelték. Kissé későn, – volt már vagy huszonhárom éves – de ő
úgy gondolkozott, hogy sohsem késő otthagyni egy kellemetlen vallást. A
keresztnevével is volt egy kis baja: csűrte-csavarta annakelőtte az
Izidort, hol Izor volt, hol Izsó, sőt még az Imrét is megkockáztatta;
képzelhetni, mily megkönnyebbülés volt ránézve az, hogy a keresztség
mindeme gondjaitól megszabadította őt, s lett röviden: Pál. Orsovai Pál.
Ez nagyszerű név volt, egyedüli a maga nemében, nem olyan, mint Szabó,
Kovács, Vajda, aminő száz meg száz van s nem is Vermes vagy Fehér, ami
mindjárt azt a gyanút kelti, hogy valaha Weiss volt.
Még egy kicsit kínozta a főnök, de aztán felállt és rászólt:
– Jól van barátom, menjen a fenébe, majd csak megleszünk valahogy maga
nélkül is… ugy-e…?
– Igenis főnök úr – felelt mosolyogva Orsovai, átvette utalványát és
távozott.
Ez tehát meg lett volna. Hiányzott még a szabadjegy. Zrinyi urat este
kereste fel a New-York kávéház irodalmi asztalánál. Ott az írók éppen
egymás egyéniségét fejtegették, amikor Orsovai belépett.
– Már megint itt van ez az alak – mondta hanyagúl Zrinyi – erről még
irok egy tárcát…
Orsovai félrehívta. Összeültek és Zrinyi megígérte neki a jegyet.
– Jőjjön föl négy-öt nap mulva a szerkesztőségbe, a jegy ott lesz. Csak
nagyon kell vigyázni, mert most szigoruak a vasutnál. Itt van, adok
előre névjegyeket és kuvertákat. Ezekkel igazolhatja magát.
Azzal átadott neki két levélborítékot, amin ez volt olvasható:
„Nagyságos Zrinyi Ernő hirlapiró úrnak“, aztán a tárcája másik rekeszébe
nyult s letett az asztalra vagy tíz névjegyet.
– Itt van – mondta – vigyázzon jól magára, hogy meg ne csípjék.
Orsovai megköszönte szépen és hazafelé indult. Hűvös volt az este és
szegény nagyokat köhögött az utcán. Kétségbe volt esve. A melle is fájt,
pénze se volt – istenem, mi az: harminc forint! És itt a hideg őszi
estén neki magának kellett mászkálnia, hogy valamiképp lehetővé tegye
elutazását. Nagyon meggyült benne a keserűség, s ekkor szánandó látvány
volt Orsovai úr, amint mellére szorított kézzel, köhögve ment föl a
lépcsőn, elegáns, vasalt nadrágban, fényes cilinderben, excentrikus
vezetéknévvel, párisi nyakkendővel és katolikus vallással. Amikor a
fordulóknál meg-megállt, hogy nagy köhögési rohamán kevesebb fájdalommal
essék túl, s úgy köhögött, hogy még a szeme is könybelábadt, akkor
mindezek ellenére nem volt más, mint egy szegény, szenvedő zsidó.