szabadon kóborol a környéken!… Senki se tudja, hogy merre jár a cudar,
de egynémely jelekből azt hiszik… ez az ujság mondja… hogy erre vette az
utját, Port Stowe felé… Hogy a bagó rugja meg! Ez nem afféle amerikai
csoda-történet, hanem való igazság! Gondolja csak meg: mi mindent
követhet el büntetlenül az a bitang!… Ha például neki megy önnek és
fültövön vágja; ki gátolja meg ebben? Ki vonhatja ezért számadásra?…
Vagy ha lopni, rabolni, gyilkolni akar?… Köd előttem, köd utánam, mint a
mesében, senki se látja és arra megy, a merre neki tetszik!… Mi többiek
olyanok vagyunk mint a vakok. S a hogy például én is gáncsot vethetek a
vaknak, a nélkül, hogy látná, ki bántja: ép ugy ez a láthatatlan ember
is elbánhat velem… sőt meg is ölhet, ha kedve tartja!… Sőt még
könnyebben! mert vakoknak rendesen nagyon jó fülük van: én legalább ugy
hallottam… És ha például kedve kerekedik inni…
– Akármelyikünk poharából kiihatja a bort, vagy a sört! – felelt mr
Marvel. – Annyi bizonyos, hogy elbánhat az emberrel.
– De nagyon is! – bólintgatott a matróz, – még pedig büntetlenül!
Mr Marvel az egész beszélgetés alatt egyre idegesen nézelődött
jobbra-balra és feszülten hallgatózott, hogy nem hall-e csöndes,
zajtalan lépéseket… Majd, mintha nagy elhatározásra szánta volna el
magát, köhécselni kezdett…
– Nos, mi az? – kérdezte a matróz kiváncsian.
Mr Marvel még egyszer körülnézett, ismét köhécselt, majd egész közel
hajolt a matrózhoz és suttogva igy szólt:
– Hát… ha épen tudni akarja… én magam is tudok egyet-mást arról a
láthatatlan emberről… Egészen privát forrásból.
– Oh! – kiáltott föl a matróz érdeklődve. – Ön?…
– Én! – felelte a csavargó, – ugy van: én!
– Na, ez derék!… S nem mondaná el, ha szabad kérnem…
– Szeme szája eláll, ha meghallja! – suttogta mr Marvel. – Irtózatos!…
mondom: irtózatos!…
– Na ez derék! – érdeklődött a matróz s közelebb huzódott mr Marvelhez.
Ez pedig komolyan, bizalmasan suttogva folytatta:
– Hát azon kezdem, hogy…
Egyszerre azonban csak elállt a szava s alig birta kinyögni:
– Jaj!
– Mi az? – kérdezte a matróz megütközve.
– Jajja-jaaj! – nyögött rémesen mr Marvel.
S fájdalomtól eltorzult arcán meglátszott, hogy valami fizikai szenvedés
gyötri.
– Mi az? – kérdezte a matróz még jobban megütközve.
– Semmi! – nyögte mr Marvel és a füléhez kapott.
Aztán hirtelen fölugrott, hóna alá csapta a könyveket és gyorsan igy
szólt:
– Azt hiszem, már ideje, hogy tovább álljak…
Kitámolyogva, el-elbotolva indult meg, mintha valaki lökdöste volna.
– De hisz ép most akarta elmondani, hogy mit tud a láthatatlan emberről!
– tartóztatta őt a matróz.
Mr Marvel tanakodni látszott, hogy mit feleljen.
– Ostobaság! – szólt egy hang.
– Ostobaság az egész! – ismételte mr Marvel.
– De bent van az ujságban! – tiltakozott a matróz.
– Mindegy! Azért mégis ostobaság! – felelte mr Marvel. – Ismerem azt a
bitangot is, aki világgá bocsátotta ezt a hazugságot… Hazugság az egész:
– láthatatlan ember nincs, nem is volt, nem is volt soha!… Mondtam: lóvá
tették önt!
– Lóvá?… engem?… De mikor itt van az ujságban!
– Egy szó se igaz belőle! – kiáltott föl a csavargó hangosan.
A matróz rábámult és fölvette az ujságot. Mr Marvel félénken
tekintgetett körül.
– Várjon csak! – szólt a matróz vontatva és fölkelt. – Ön tehát azt
állitja, hogy…
– Ugy van: azt állitom! – felelte mr Marvel szilárdan.
– Akkor hát mért unszolt és biztatott, hogy mondjam el az esetet
szegről-végre?… Vagy azt hiszi, hogy az orromnál fogva lehet engem
vezetni, mint a bolondot?
Mr Marvel fölfujta a pofáját. A matróz hirtelen elvörösödött és ökölre
fogta a kezét és mérgesen mondta:
– Egy fertály óráig beszélgettem veled tisztességesen, te rongyos
csavargó s te benned még annyi becsülettudás sem volt, hogy…
– Hallja az ur! az öregapját tegezze! – feleselt mr Marvel.
– De meg is puhitlak, betyár…
– Előre! – szólt a hang.
És mr Marvel neki lódult, mintha nagyot löktek volna rajta.
– Jobb is, ha elviszed az irhádat! – kiáltott utána a matróz.
– Ki viszi az irháját? – felelte a csavargó.
De többet már nem mondhatott, mert innentől kezdve ugy bukdácsolt előre
az uton, mint akit ököllel, térddel biztatnak. Valamivel odább pedig ugy
tetszett, hogy hangosan pöröl, felesel valakivel.
– Bitang csavargó! – kiáltott utána a matróz; kimenvén az országutra,
szétvetette a két lábát, karba tette a kezeit s ugy nézett a bukdácsolva
baktató ember után. – Még te mersz belőlem bolondot üzni, hitvány?…
Mikor itt van az ujságban?!
Mr Marvel visszafordult, hogy majd megfelel a matróznak, de nem birt
szólni s ugy megtántorodott, hogy majd hanyatt esett. Aztán pedig az ut
kanyarulatánál eltünt a fák alatt. A matróz azonban csak állt az ut
közepén, mint a tilalomfa, mig egy parasztszekér el nem zavarta onnan.
Akkor megfordult s a fejét csóválva, dörmögve ment vissza a csapszékbe:
– Akaszszák föl a hitvány gazemberét!… Még lóvá akar tenni!… Pedig
szóról szóra bent van az ujságban!
Később ismét hallott valami furcsa, nagyon furcsa dolgot, ami nem messze
történt attól a csapszéktől. Ez pedig az volt, hogy „egy marék pénz“
szabadon járkált, röpdösött a levegőben, mintha szárnya lett volna… Egy
matróz-pajtása látta ezt a csodálatos dolgot ugyanaz nap reggel. Utána
is szaladt a pénznek, de hasra vágódott, mielőtt elérte volna, mert
megbotlott valami láthatatlan akadályban s mire föltápászkodott, a pénz
már eltünt… A mi matrózunk ugyan nem nagyon babonás és hiszékeny ember
volt, de ez már neki is sok volt. Később azonban ő is másként
gondolkozott.
Mert ennek a levegőben szálló, járó pénznek a története igaz volt. Az
egész környéken tudtak róla és sokan voltak, akik látták is: az országut
menti majorokból, csárdákból, házakból, – amint a „marék pénz“ szép
lassan sétált a levegőben: sovereignek, shillingek, koronák és pennyk;
amelyek hirtelen eltüntek, ha valaki utánuk eredt. S aki jól utána
nézett, azt is látta, hogy a pénz mindig annak a tömzsi, rongyos, fáradt
csavargónak a zsebében tünt el, aki ott üldögélt a port-stowei csapszék
előtt ama bizonyos matrózzal.
Tiz nappal később, – amikor már szájról-szájra jártak a burdocki eset
részletei is, – ugyanez a matróz összevetette a maga tapasztalatait
ezekkel a részletekkel s akkor meggyőződött, hogy az a csodálatos,
láthatatlan ember ugyancsak közel járt hozzá Port-Stoweben azon a
juniusi reggelen.
XIV. FEJEZET. A burdocki fölfordulás.
Kora alkonyat táján dr Kemp a dolgozószobájában ült, kis tornyu
villájának sarok-szobájában, mely a Burdock fölé emelkedő dombon épült.
A kis szobának három felé is volt ablaka: éjszaknak, nyugotnak és
délnek, közepén nagy iróasztal állt, az egyik ablaknál mikroszkóp és
egyéb tudományos müszerek, a falak mentén könyves polcok, tele
mindenféle orvosi és vegytani könyvvel.
Dr Kemp már meggyujtotta a lámpását is, bár még világos volt, de az
ablakok belső fatábláit nem csukta be, mert kivülről ugy se leshetett be
senki. Ez a doktor Kemp magas, szikár fiatalember volt s azt remélte,
hogy értekezésével, amelyen dolgozott, a tudományos akadémia pályadiját
is megnyeri…
Most épen föltekintett munkájáról és kinézett az ablakon. A nap már
hanyatlott s nyugaton az ég alja biborvörös fényben uszott… Egyszerre
csak kivált ebből a fényből egy fekete pont, mely gyorsan nagyobbodott
és közeledett: – apró, zömök ember volt, aki lélekszakadva futott
Burdock felé, oly gyorsan, hogy a lábai szinte ugy forogtak, mint a
kerék küllői.
– Megint egy futóbolond! – dörmögte dr Kemp. – Párja annak a másiknak,
aki majd levert a lábomról ma reggel, mikor orditva elrohant mellettem:
– „jön a láthatatlan ember!“ – Föl se foghatom, mily őrült babonás a
nép!… Mintha csak a XIII. században élnénk.
Fölkelt, odament az ablakhoz és kitekintett.
– Ugy látszik, igen sietős az utja! – folytatta lenézve a rohanó
emberkére. – De nagyon lassan fut, mintha ólmot rakott volna a zsebeibe…
A szemközti villa most elfödte egy percre a futó embert, aki azonban
mindjárt ismét előbukkant a ház mögül… aztán megint eltünt a második,
majd a harmadik, a negyedik ház mögött…
– Futóbolond! – mondta dr Kemp mégegyszer és visszament dolgozni az
iró-asztalához.
De azok, akik egész közelről látták a futó embernek rémülettől eltorzult
arcát, nem osztották a doktor megvetését. A szerencsétlen nem nézett se
jobbra, se balra, csak nyargalt, mint az őrült, lefelé a domb lejtőjén
és kimeredt szemeit egy percre se vette le a kivilágitott ablakokról,
melyek felé lóhalálban igyekezett. A szája tátva volt, habos tajték
gyült meg az ajkain s a lélegzete oly hörgő, ziháló volt, hogy szinte
szörnyü volt hallani… s akik látták, mind meghökkenve álltak meg és
egymást kérdezgetve tünődtek, hogy mitől ijedhetett meg ily nagyon?…
S akkor egyszerre, fönt a dombon, egy kutya vonitva menekült az
országutról az árokba: a bámuló emberek pedig ugy érezték, hogy valami
elsuhan mellettük, majd hallani vélték a meztelen lábak gyors futásának
zaját; – pad, pad, pad: – s valakinek a lihegő lélegzését.
Mind ijedten sikoltottak föl s a kiáltás futó tüzként terjedt tova s még
előbb beért a városkába, mint mr Marvel az első utcáig eljuthatott… S e
kiáltásra rémült mozgalom támadt az utcán: hirtelen bezárták a házak
kapuit, a boltokat, az ablakokat, szóval minden nyilást… Mr Marvel látta
ezt; még egy őrült erőfeszitést tett s végső kétségbeeséssel
rugaszkodott neki… de már késő volt! A szörnyü hir a rettegés megelőzte
s az egész városban hangzott a rémes kiáltás:
– A láthatatlan ember!… Jön a láthatatlan ember!…
* * *
A „_Vörös ökör_“ korcsma épen a domb tövében van, ahol a lóvasut pályája
kezdődik. A korcsmáros kikönyökölt az ablakon s épen a lovakról
beszélgetett egy nyurga, vérszegény kocsissal, mig bent az ivóban egy
fekete szakállu, szürke ruhás vendég sajtot evett és politizált a
szolgálattevő rendőrrel.
– Micsoda kiabálás ez! – kérdezte a vérszegény kocsis és kissé fölebb
ment a dombon, hogy szétnézhessen.
– Talán tüz van valahol! – mondta a korcsmáros.
Rohanó lépések zaja közeledett a dombról lefelé… majd hirtelen megjelent
mr Marvel, aki inkább gurult, mint szaladt a lejtőn lefelé: mint a
bomba, hullott be a korcsma ajtaján, – haja csapzott a veritéktől,
kalapja nem volt, a ruhája össze-vissza tépve; – az ajtóban elbukott,
hirtelen fölugrott, roppant erőfeszitéssel be akarta csukni az ajtót: de
nem birta, mert kötéllel ki volt kötve.
– Jön! – nyögte eliszonyodva. – Már itt van!… A láthatatlan ember!…
Engem kerget!… Az Istenért!… Segitség!… segitség!…
– Be kell csukni az ajtót! – kiáltott föl a rendőr. – Ki jön?… Micsoda
lárma ez?…
Fölugrott, eloldozta a kötelet és becsapta az ajtót; a szürke ruhás
vendég pedig a másik ajtót csukta be az alatt.
– Hadd menjek be! – könyörgött mr Marvel, csaknem sirva és egyre
görcsösen szorongatva a három könyvet. – Hadd menjek beljebb, a belső
szobába… Zárjanak be valahová?… Mondom, hogy engem kerget!… Megugrottam
tőle!… S azt igérte, hogy megöl…
– Itt nem kell félnie semmitől! – mondta a fekete szakállas. – Az ajtó
be van zárva… De hát mi történt?
– Hadd menjek beljebb! – könyörgött mr Marvel ujra.
Majd őrülten fölsikoltott, amint az ajtót megdöngették kivülről s valaki
hangosan kiabált, hogy ereszszék be.
– Halló! – szólt ki a rendőr, – ki van odakint?
Mr Marvel őrjöngve tapogatta a falakat s mindenütt ajtókat keresett,
egyre mondogatván:
– Megöl… Tudom, hogy megöl!… Már van kése is!… Oh, az Isten szerelmére!…
– Bujjon be ide, – mondta a korcsmáros és kinyitotta a söntés ajtaját. –
Itt nem bánthatja.
Mr Marvel beszaladt s ugyanekkor kivül ismét hangosan döngették az
ajtót.
– Be ne ereszszék, az Isten szerelmére! – kiabált mr Marvel, –
könyörgöm, be ne ereszszék!… Oh, jaj! hová bujjak előle?
– Hát ez a láthatatlan ember? – kérdezte a fekete szakállas. – Ideje
volna, hogy már lássuk is egyszer.
Az ivó ablaka hirtelen betört s az üvegcserepek csörömpölve hullottak a
földre, mialatt odakint sikoltozva menekültek az emberek… A rendőr ott
állt a zárt utcai ajtó mellett s a kulcslikon kinézve erőltette a
szemét, hogy nem lát-e valakit.
– Senki! – mondta rekedten, összerántva a szemöldökeit.
– Akkor ő az! – felelte a korcsmáros.
Háttal állt a söntés ajtajának és nézte a betört ablakot. Majd
kinyitotta a mellékszobát s oda tuszkolta a remegő mr Marvelt.
– Ide menjen, – mondta neki, – ennek kulcsa is van; bezárhatja, ha
akarja.
Mr Marvel még hálálkodni is elfelejtett; bement, illetőleg beugrott a
szobába s mindjárt belül vette a kulcsot is, hogy bezárhassa.
Ekkor egyszerre mély csendesség támadt.
– Szeretném, ha itt volna a furkósbotom, – szólt a rendőr habozva. – Ha
kinyitjuk az ajtót, akkor bejön és nem birunk vele.
– No csak ne igen nyitogassuk azt az ajtót! – mondta a vérszegény kocsis
aggodalmasan.
– De csak nyissuk ki bizony! – szólt a fekete szakállas. – Ha bejön,
majd szivesen látjuk…
És kivette zsebéből a töltött revolvert.
– Az nem lehet! – intette őt a rendőr. – Ez gyilkosság.
– Tudom, hogy mi lehet, mi nem, – felelte a fekete szakállas. – Csak a
combjába lövök… Ki kell nyitni az ajtót…
– Az nyissa ki, akinél a fegyver van! – mondta a korcsmáros.
– Hát jól van! – felelte a fekete szakállas.
Elszántan oda ment az ajtóhoz, levette a keresztrudat, fölhuzta a
revolverét, kissé kinyitotta az ajtót, háta mögé rejtette a pisztolyt és
testével elállván az ajtónyilást, halkan kiszólt:
– Hát jöjjön be!…
De senki sem jött be; az ajtó meg se mozdult… Öt perccel később, mikor
kivülről egy reszkető lóvasuti kocsis bedugta a fejét, még mindig
mozdulatlanul álltak ott mind az ajtó előtt, a mellékszobából pedig
Marvel dugta be fejét és siró hangon kérdezősködött:
– Be van zárva minden ajtó?… Mert az a gyilkos körüljárja a házat és
mindenütt szerencsét próbál!… Oly agyafurt és ravasz, hogy még az ördög
eszén is tuljár!
– Huj, az áldóját! – kiáltott föl a korcsmáros ijedten, – hátul
bejöhet!… Vigyázzatok erre az ajtóra…
Mr Marvel ijedten zárta magára a mellékszoba ajtaját, mialatt a
korcsmáros kirohant az udvarra, a konyha felől… Egy perc mulva már ismét
bejött; hosszu konyhakés a kezében.
– Az udvari ajtó nem volt bezárva, – mondta rekedten és halálsápadt
volt.
– Akkor már lehet, hogy a házban is van, – szólt az első kocsis.
– A konyhában nincs, – mondta a korcsmáros. – Ott csak a két asszony
van… Össze-vissza szurkáltam mindenfelé evvel a késsel… S ők is azt
mondják, hogy nem hallották bejönni…
– Bezárta-e legalább az udvari ajtókat is?
– Most már be, – felelte a korcsmáros.
– Csak késő ne legyen! – mondta a fekete szakállas és ismét zsebébe
tette revolverét.
E pillanatban nagyot recscsent az az ajtó, amely mögött mr Marvel
szorongott… aztán hirtelen sarkig kitárult és rögtön aztán mr Marvel oly
éktelenül és kétségbeesetten sivalkodott, mint a malac, mikor ölik…
Valamennyien berohantak a szobába, hogy megszabaditsák… Elsőnek a
korcsmáros ért a küszöbre s megdöbbenve állt meg: látta, hogy mr Marvel
őrülten küzködik, tusakodik valami láthatatlan erővel, mely a konyha
felé hurcolja…
A rendőr gyorsan félrelökte a csaplárost és épen jókor ért oda, hogy
meggátolja mr Marvel megfojtását, akinek arca már kékülni kezdett. A
rendőr megragadta azt a láthatatlan kezet, mely a csavargó nyakát
szorongatta, de a következő pillanatban akkora ökölcsapást kapott az
arcába, hogy megszédülve tántorodott meg. Ám ugyanekkor a második
lóvasuti kocsis megmarkolt valamit, mig mr Marvel vadul vergődött, hogy
kiszabaduljon a láthatatlan vasmarkokból.
– Megvan! – kiáltott föl a kocsis.
Most a pohos korcsmáros is rávetette magát a láthatatlan ellenségre és
sikerült is átfognia a derekát.
– Én is fogom! – kiáltott föl ujjongva.
Mr Marvel, akit a láthatatlan ember elbocsátott, négykézláb mászott a
földön a dulakodó emberek mögé s igyekezett visszamenekülni a szobába,
mert a láthatatlan ember már egészen a konyha küszöbéig hurcolta.
Itt, a küszöbön folyt a vad dulakodás. Most először hallották a
láthatatlan ember hangját, aki fájdalmasan fölorditott, mert a rendőr
rátaposott a lábára… De ugyanekkor ugy dolgozott a két öklével, mint két
cséphadaróval… Az egyik kocsis hörögve jajdult el és kétrét görnyedt az
ütéstől, mit a gyomrára kapott. A rendőr nagyot lökött a láthatatlan
emberen, aki átrántotta magával ellenfeleit is a konyhába… Mr Marvel,
aki csak ezt várta, hirtelen becsapta az ajtót és kulcscsal is bezárta…
A négy ember ugyanekkor azt vette észre, hogy egymással, illetőleg a
levegővel viaskodik.
– Merre mehetett? – kiáltott föl a fekete szakállas lihegve.
– Csak erre! – mondta a rendőr s az udvarba nyiló félig nyilt ajtóra
mutatott.
A fekete szakállas a küszöbre ugrott s mindjárt aztán egy nagy kődarab
süvöltött el a feje mellett s neki ment a konyha-edényeknek.
– Lelövöm a gazembert! – kiáltott föl a fekete szakállas dühösen…
S kirántva pisztolyát először a hajitott kő irányában, majd az udvar
egész szélességében, mint ahogy kaszálni szoktak, kilőtte az öt golyót.
Csönd lett… Mind feszülten hallgatóztak… semmi nesz.
– Öt golyó! – mondta a fekete szakállas. – Bizonyos, hogy valamelyik
eltalálta… Lámpást kell hozni és tapogassuk végig az egész udvart, mig
rá akadunk a testére.
XV. FEJEZET. Dr Kemp látogatója.
Dr Kemp nyugodtan irogatott tovább dolgozószobájában, mig a lövések zaja
föl nem riasztotta… krakk, krakk, krakk… dördült el egymás után az öt
lövés.
– Halló, mi ez? – hökkent meg dr Kemp hallgatózva, – ki az ördög
lövöldöz ily vadul Burdockban?… Végkép elment az eszük ezeknek a
szamaraknak?
Odament a déli ablakhoz, kinyitotta, rákönyökölt az ablakdeszkára és
kibámult a sötét éjszakába, le a városra, melynek lámpásai, kivilágitott
ablakai apró bogarakként pislogtak.
– Mintha csődületet látnék amott a korcsmánál, – dünnyögött magában és
tovább nézegetett, hallgatózott.
A hold első negyedében volt s csak kevéssel előbb bukott föl a domb
mögül; a csillagok fényesen ragyogtak, s az éjszaka csöndes volt… Dr
Kemp még nézegetett, hallgatózott egy darabig, aztán boszusan becsukta
az ablakot és visszament az iróasztalához.
Körülbelül egy óra hosszat dolgozott, mikor valaki meghuzta az utcai
csengőt… Erre megállt kezében a toll; ő maga pedig figyelt, várta a
késői látogatót. Hallotta, hogy a cseléd lemegy a lépcsőn, kinyitja a
kaput… dr Kemp megvárta, hogy feljön és megjelenti, ki volt itt és mit
akart… De a cseléd csak nem jött…
– Ugyan ki csöngethetett? – tünődött magában dr Kemp.
Tovább akart dolgozni, de nem birt. Valami ideges nyugtalanság hajtotta;
fölkelt, kiment a folyosóra, lecsöngetett a cselédnek s a lépcsőkorláton
áthajolva lekiáltott neki, hogy ki járt itt.
– Talán levelet hoztak? – kérdezte.
– Nem, uram, – felelte a cseléd. – Valami csavargó rántotta meg a
csengőt.
– Ma este nagyon ideges vagyok, – mondta magában dr Kemp.
Visszament a szobájába s ezuttal erős akarattal ült neki a munkának…
Nemsokára lázasan dolgozott is. – A szobában mit se lehetett hallani,
csak a fali óra halk, egyhangu ketyegését, meg a toll gyors percegését a
papiron.
Két óra lehetett éjfél után, mikor dr Kemp fölkelt az iróasztaltól.
Nagyot ásitott, nagyot nyujtózkodott és fáradtan indult a hálószobájába.
Már a kabátját és a mellényét is levetette, mikor egyszerre csak eszébe
jutott, hogy szomjas. Fölvette a gyertyát és bement az ebédlőbe, hogy
majd szódás whiskyt iszik.
Tudományos foglalkozása fölötte kifejlesztette dr Kempben a megfigyelés
képességét; a mint lefelé ment a lépcsőkön, egyszerre csak valami sötét
foltot látott meg a linoleum szőnyegen… kezdetben ügyet se vetett rá; de
aztán, mikor ismét visszafelé ment szobájába, megfordult, letette a
szódát meg a whiskyt s lehajolva megdörzsölte ujjával a foltot… kissé
meglepte, hogy az a folt aludt vér: – legalább ő annak nézte.
Megint fölvette a szódát és a whiskyt s fölfelé mentében azon tünődött,
honnan kerülhetett oda az az aludt vér?… Fölérve azonban, meghökkenve
állt meg; – hálószobája ajtajának a kilincse is véres volt.
Ránézett a kezeire: – mind a kettő tiszta volt. Aztán eszébe jutott az
is, hogy mikor lejött a dolgozószobájából, hálószobájának az ajtaja
nyitva volt, tehát meg se kellett fognia a kilincset… Sőt, mikor lement
a szobájából a szódáért meg a whiskyért, akkor se csukta be az ajtót;
most ellenben be volt csukva és a kilincse véres volt…
Dr Kemp nem szokott megijedni az árnyékától. Szemei véletlenül az ágyra
tévedtek… Látta, hogy a vánkos véres, a takaró pedig félre van hajtva;
az ágy szélén pedig gyürött a lepedő, mintha valaki ült, vagy feküdt
volna rajta… Az előbb mikor bejött, mind ezt nem vette észre, mert
egyenesen az öltözőbe ment és vetkőzni kezdett.
Mind ez ugyan különös volt; de még különösebb volt, hogy ugyanekkor ugy
rémlett neki, mintha valaki halkan a nevén szólitaná:
– Kemp!… Irgalmas Isten!… Kemp!
Dr Kemp meghökkenve, révedező szemekkel bámult a rendetlen ágyra…
Valóban hallotta ezt a halk hangot, vagy csak hallucinál?… Megint
körülnézett, de csak a véres ágyat látta… Majd világosan hallotta, hogy
valaki járkál a szobában a mosdó-szekrény mellett.
Minden ember, bármily müvelt és fölvilágosodott is, többé kevésbbé
babonás természetü. Ez a szorongó babona jött rá most dr Kempre is.
Becsukta az ajtót, előre jött s letette a szódát, meg a whiskyt az
asztalra… S ekkor majd megtántorodott: – közte és a mosdó-szekrény közt
egy vérfoltos, vizbe áztatott kötést, a tulajdon törülköző-kendőjét
pillantotta meg a levegőben!…
Álmélkodva nézte ezt a kötést. Rendesen megkötözött, orvosi sebkötés
volt; – de üres volt, teljesen üres és magától állt, libegett a
levegőben.
Kemp oda ugrott, hogy megfogja, de valaki visszatartotta; ugyanakkor,
egészen mellette ismét megszólalt az előbbi halk hang:
– Kemp!…
– Mi az?! – riadt vissza Kemp s a szája is tátva maradt.
– Maradjon higgadt, Kemp, – felelte a hang; – én láthatatlan ember
vagyok.
Kemp szólni se tudott egy darabig, csak egyre az üres kötést bámulta.
Majd habozva kérdezte:
– Láthatatlan ember?…
– Az; én láthatatlan vagyok.
Az a badar história, amit az nap reggel hallott a láthatatlan emberről,
hirtelen átvillant a dr Kemp agyán… Ugy látszott, hogy nincs nagyon
megijedve, vagy talán csak palástolta a meglepetést.
– Azt hittem, hogy mese az egész, – szólt aztán. – És ez a kötés… az ön
testén van?
– Ott van.
– Oh, ez badarság! – szólt egyszerre Kemp. – Badarság, vagy csalás… De
majd a végére járok…
Hirtelen közelebb lépett és a kötés után kapott. De a kezét láthatatlan
ujjak fogták meg.
Kemp visszahökkent s az arca szine elváltozott.
– Legyen józan, Kemp, az Isten szerelmére!… Nagyon bágyadt vagyok… Ne
bántson!
Dr Kemp ki akarta rántani kezét, de a láthatatlan kéz, melyen a sebkötés
volt, hirtelen átölelte… aztán egy másik kar is átfogta a derekát s
következő pillanatban dr Kemp az ágyon feküdt… Kiáltani akart, de ekkor
a láthatatlan ember hirtelen szájába tömte a vánkos csücskét, őt magával
pedig erősen lenyomva tartotta az ágyon.
Dr Kemp nem mozdulhatott, de az öklei szabadon lévén, irtózatos csapást
mért a levegőbe… s érezte, hogy ökle szilárd testbe ütközik; s ez a
szilárd test olyan volt, mintha emberi test lett volna… sőt Kempnek ugy
tetszett, hogy bordákat is érez.
– Csöndesen, őrült! – csikorgatta fogát a láthatatlan ember.
Kemp még egyre küzködött, de a láthatatlan ember most már egész testével
ráfeküdt és lefogta.
– Megfojtalak, ha nyugodtan nem maradsz! – hörögte a láthatatlan ember
dühösen.
Kemp megijedt és moccanni sem mert, a láthatatlan ember pedig igy
folytatta:
– Ha kiáltani mer, szétzuzom a fejét!… Én láthatatlan vagyok… Ez se nem
badarság, se nem bűvészet. Valóban láthatatlan vagyok… és szükségem van
önre… Nem akarom önt bántani; de ha oly őrülten ficánkol, kénytelen
leszek vele… Hát nem emlékszik rám, Kemp?… Én Griffin vagyok… Griffin,
és tanulótársa voltam önnek az egyetemen!
– Hadd keljek föl, – könyörgött Kemp. – Nyugodt leszek és meg se
mukkanok… Csak hadd gondolkozzam egy kissé.
Fölült és a nyakát tapogatta.
– Én vagyok Griffin, – folytatta a hang. – Griffin, az ön volt
tanulótársa… Én láthatatlanná tettem magamat. Máskülönben épen oly ember
vagyok, mint bárki más… Hiszen ön ismert is!… csak láthatatlan vagyok.
– Griffin? – kérdezte Kemp.
– Az, az: Griffin! – felelte a hang. – Fiatalabb voltam önnél… Szőke,
csaknem albino… hat láb magas, széles vállu fickó… az arcom sápadt volt,
a szemeim vörösek… Én nyertem meg az első dijat a chémiából.