Griffinhez?
– Az a Griffin _én_ vagyok.
Kemp álmélkodva nézett körül s nem látván semmit, kételkedve kérdezte:
– Ön… Griffin! Ez szörnyüség!… De mi az ördögnek kellett történnie, hogy
láthatatlan lett?
– Ebben nincs ördöngösség… Bonyolódott, de érthető vegyi folyamat az
egész.
– Szörnyüség! – kiáltott föl Kemp.
– Ugy van, szörnyüség!… De én most megsebesültem… Szenvedek és fáradt
vagyok… Irgalmas Isten!… Oh Kemp, ön férfi!… Legyen hát józan és
higgadt… Adjon valamit ennem és innom s hadd üljek le magam is, az ön
szállásán, az utolsó menedékhelyemen.
Kemp rábámult a sebkötésre, amely fölemelkedett, libegve végigment a
szobán a karosszékig; aztán a karosszék odagördült az ágyhoz, – recseget
és az ülése lesüppedt vagy egy arasznyira.
– Ez több, mint a kisértetek! – mondta Kemp, megdörzsölve szemeit és
ostobán fölkacagott.
– Hála Isten, csakhogy már nyugodtabb! – szólt a láthatatlan ember. –
Jobb is igy.
– Hihetetlen!… Hihetetlen! – dörmögte Kemp és a nyakát tapogatta.
– Adjon whiskit! – szólt a hang. – Azt hiszem, mindjárt meghalok, oly
bágyadt vagyok.
– No, nem mondhatnám! – felelte Kemp, az előbbi dulakodásra gondolva. –
De merre van ön?… Ha fölállok, nem ütöm meg?… Ah, ott van?… Helyes!…
Tessék; itt a whisky… Hová tegyem?
A szék ismét megreccsent és Kemp érezte, hogy valaki huzza ki kezéből a
whiskyt. A doktor vonakodva eresztette el a palackot, mely megállt a
levegőben, aztán szép lassan meghajlott fölött és hallani lehetett
csöndes kotyogását, a mint a láthatatlan ember jót huzott belőle.
– Ez… ez hipnotizmus! – dadogta dr Kemp elképedve. – Ön hipnotizált
engem s elhitette velem, hogy láthatatlan.
– Ostoba beszéd! – felelte a hang s levette szájáról a palackot.
– Ez szörnyüség! – csapta össze Kemp a kezét.
– Ej, dehogy az! Csak hallgassa végig…
– Ma reggel, – kezdte Kemp, – kétségtelen módon bebizonyitottam, hogy…
– Ki törődik avval, hogy mit bizonyitott be, mit nem? – vágott közbe a
hang nyersen. – Éhes vagyok… és fázom is igy, meztelenül, mert az
éjszaka hüvös.
– Akar enni? – kérdezte Kemp.
– Hogyne! – felelte a láthatatlan ember; s a palack magától oda állt az
asztalra. – Van talán házi kabátja?
Kemp meghökkenve csóválta a fejét, oda ment szekrényéhez és elővett egy
vörössel szegett nappali kaftánt.
– Jó lesz ez? – kérdezte.
A láthatatlan ember kikapja kezéből. A kaftán egy darabig szállt,
libegett a levegőben, aztán a két karja egyenesen állt, a ruhadarab
lelógott a földig, szép rendesen begombolódott tetőtől talpig s végre –
illedelmesen leült a székbe.
– Nadrág, harisnya és papucs szintén kellene, – szólt a hang követelően.
– Most pedig enni szeretnék.
– Minden meglesz… De ez a legőrültebb dolog, amit valaha életemben
láttam!
Előszedett mindent, amit a láthatatlan ember kért s aztán lement az
ebédlőbe eleségért. Néhány szelet hideg marhasülttel jött vissza, jókora
darab kenyeret is hozott s mindent letett az asztalra.
– Kés nem is kell! – szólt a vendég… s az egyik darab hus mindjárt föl
is emelkedett s hallani lehetett a láthatatlan fogak rágását.
– Mindig szeretek felöltözni, ha eszem, – folytatta a láthatatlan ember,
– pedig hát ez csak ostoba szokás.
– Azt hiszem, hogy elég jó a hus? – kérdezte Kemp.
– Nekem az, mert éhes vagyok.
– Ez oly furcsa és szokatlan hogy…
– Igaza van. De még furcsább, hogy véletlenül az ön házába tévedtem. Ez
az első szerencse, ami annyi baj után ért! Ámbár… az volt a szándékom,
hogy… De semmi, no!… Most már csak meghálok ebben a házban… Kellemetlen
ugy-e, látni a véremet, hogyan szivárog?… Azért kötöztem be vizes
ruhával. Amint látja, mihelyt megalszik, rögtön látható is lesz a vérem.
Csak az élő test, a müködő szerveket birtam láthatatlanná tenni… ha
meghalnék, azt hiszem, ismét látható lenne egész testem… Tudja-e, hogy
már három óra óta itt vagyok a házában?
– De hogyan cselekedhette ezt? – kérdezte Kemp, szinte magán kivül és
elkeseredve. – Átkozott eset!… Elejétől kezdve oly képtelen és
hihetetlen…
– Sőt ellenkezőleg, – vágott közbe a láthatatlan ember, – nagyon is
érthető és hihető.
Megint fölvette az asztalról a whiskys palackot és nagyot huzott belőle,
mialatt Kemp szájtátva bámult az üres kaftánra, mely ily mohón
evett-ivott.
– Mi volt az a lövöldözés? – kérdezte aztán. – Ki kezdte?… És miért
lövöldözött?
– Egy hitvány gazember… akit szövetségesemmé tettem… hogy akasztanák föl
a bitangot! – szólt a láthatatlan ember. – El akarta lopni a pénzemet…
Sőt el is lopta!… És megszökött vele.
– Ő is láthatatlan?
– Nem.
– Várjon csak… Nincs több enni valója?… Szeretnék jól lakni, mielőtt a
dologhoz fogok… Szinte beteg vagyok az éhségtől; ön meg azt kivánja,
hogy meséljek!…
Kemp fölkel és azt kérdezte:
– Hát nem ön lövöldözött?
– Persze, hogy nem én!… Valami őrült gazember, akit soha életemben se
láttam, találomra lövöldözött rám… Hanem megtáncoltattam őket az
bizonyos!… Erre aztán mind rám rohantak… Átkozott kutyák!… Hallja-e,
Kemp, mondtam már, hogy éhes vagyok!
– Mindjárt megnézem, van-e még valami odalent, – felelte Kemp. – De
félek, hogy nem igen sok lesz.
A láthatatlan ember, miután jóllakott, – és pedig három ember helyett
evett, – szivart kért. Mohón leharapta a végét, még mielőtt Kemp kést
adhatott volna neki, s aztán nagyot káromkodott, mert a külső
dohánylevél levált róla.
Különös volt látni, amint szivta a szivart: – a szája, torka, orra és
tüdeje csupa gomolygó füst volt; de ennél egyebet nem lehetett látni.
– Nagyszerü Isten áldása ez a szivarzás! – mondta a láthatatlan ember, s
csak ugy okádta a füstöt. – Igazán szerencsés vagyok, hogy önre
bukkantam, Kemp. Ön segiteni fog rajtam… segitségemre lesz mindenben…
Lám, hogy épen most találtam meg önt! A legutolsó percben, amikor már
majdnem megőrültem!… Micsoda dolgokon mentem keresztül!… De sebaj! Most
már, ketten együtt, oly dolgokat müvelhetünk, hogy…
Elhallgatott, fogta a whiskyt meg a szódát, megtöltötte a poharat és
jóizüen ivott. Kemp is fölkelt, keresett egy másik poharat, és szintén
tele töltötte.
– Őrült eset, – mondta a fejét csóválva: – de azt hiszem, hogy azért
ihatom.
– Ön nem sokat változott, Kemp, e tiz-tizenkét év alatt, – szólt a
láthatatlan ember. – De nem csoda… Nyugodtan, rendszeresen élt… Én
ellenben… Nos, hát együtt dolgozunk?
– De hogyan cselekedte mindezt? – kérdezte Kemp. – S hogy lett ilyen…
ilyen… láthatatlan?
– Hadd szivarozzam egy kicsit nyugodtan az Isten szerelmére! – csattant
föl a láthatatlan ember, – aztán majd ugyis mindent elmondok önnek.
De azon az éjszakán még se mondta el a történetét. A válla, hol a sebet
kapta, kegyetlenül sajogni kezdett, majd a láz gyötörte, össze-vissza
beszélt mindenről, – hogyan rohant le a dombról, hogyan dulakodott a
korcsmában… majd meg ismét másról fecsegett, előhozta Marvelt, akit
szidott, átkozott,… egyre gyorsabban, hevesebben szivta szivarját, a
hangja pedig rekedtebb, fulladozóbb lett.
Kemp nagyon odafigyelt, hogy megértse amit vendége beszél, de nagyon
keveset tudott kivenni belőle.
– Félt tőlem, a hitvány, félt tőlem, – ismételte a láthatatlan ember
többször. – És mindig meg akart szökni… folyton ezen járt az esze. Óh,
mily őrült is voltam!
– A bitang! – szólt közbe Kemp.
– Dühös voltam, hogy meg akart lopni… Szerettem volna megölni…
– S hol vette a pénzt? – kérdezte Kemp hirtelen.
A láthatatlan ember elhallgatott, mintha meghökkent volna. Majd kis
vártatva igy felelt:
– Ma már fáradt vagyok… majd máskor mondom el.
Hirtelen följajdult, mintha nagyon fájna a sebe, s aztán előre hajlott,
egész közel Kemphez.
– Kemp, – szólt csaknem suttogva, – már közel három napja, hogy nem
aludtam. Csak néha-néha szundikáltam egy-egy órát… Most már nagyon álmos
vagyok és aludni akarok.
– Hát aludjék az én szobámban… Átengedem a szobámat.
– De hogy alhassam?… Ha alszom, az a gazember megszökik… Oh, jaj!… De
mit törődöm vele?!
– Nagyon fáj a sebe? – kérdezte Kemp.
– Fáj, de nem veszedelmes… Csak fölhorzsolta a bőrt… Irgalmas Isten,
mily álmos vagyok!
– Nos hát miért nem alszik?
A láthatatlan ember hallgatott… mintha merően nézte volna Kempet… Majd
lassan, vontatva mondta:
– Mert nem szeretném, ha álmomban elfognának.
Kemp összerezzent.
– Mily őrült vagyok! – kiáltott föl a láthatatlan ember dühösen, és
nagyot ütött öklével az asztalra. – Most magam sugalmaztam ezt a
gondolatot önnek!
XVI. FEJEZET. A láthatatlan ember alszik.
Bár meg volt sebesülve, s a fáradtságtól, kimerüléstől alig állt a
lábán, a láthatatlan ember még se érte be Kemp becsületszavával, aki
égre-földre esküdözött, hogy nem fogja elárulni őt.
– Tartsa meg a becsületszavát! – mondta mogorván.
És elkezdte vizsgálni a szobát, hogy van-e belőle menekvés, ha esetleg
rátörnék az ajtót. Kinyitotta az ablak fatábláit és kinézett. Az ablakok
a dombos rétre nyiltak, elég alacsonyak voltak, hogy veszedelem nélkül
leugorhatott a földre, s a ház körül nem volt kerités. Erre tehát
bármikor megszökhetett.
Most szemügyre vette az ajtókat; mindben bent volt a kulcs és
valamennyit bezárhatta belülről. Ez jó volt; – ha esetleg zajt ütnek,
mielőtt betörhetnék az ajtót, kiugorhatik az ablakon.
– Ez már jól van, – mondta elégedetten Kempnek.
Visszament a hálószobába, leült a karosszékbe és nagyot ásitva
folytatta:
– Sajnálom, hogy ma éjszaka már nem mondhatok el mindent, ami velem
történt. De nagyon fáradt és álmos vagyok… Ne vágjon közbe, kérem… Ez a
csoda az én találmányom. Nem akartam elárulni senkinek, de a szükség
rávitt, hogy társat keressek. Az első, akit találtam, megcsalt,
rászedett, elárult. De ön… Ah, mily nagyszerü dolgokat fogunk müvelni
együtt!… Hanem hagyjuk ezt holnapra. Most pedig jó éjszakát, Kemp, mert
én mindjárt leesem a lábamról.
Kemp a szoba közepén állt és álmélkodva nézte a fejetlen kaftánt, mely
lassan fölemelkedett, mialatt beszélt, s most szintén egyenesen állt
előtte.
– Azt hiszem, ideje lesz, hogy menjek, – szólt dadogva. – Ez a dolog
szörnyü… hihetetlen. Ha még egy, vagy két ily eset történnék velem, azt
hiszem, beleőrülnék… És mégis valóság!… van még szüksége valamire?
– Nyugalomra, Kemp! – felelte a láthatatlan ember.
– Akkor hát jó éjszakát! – szólt a doktor, s megrázta a láthatatlan
kezet, mely az övét kereste.
Mialatt féloldalt az ajtó felé ment, a kaftán utána sietett és
megállitotta.
– Értsen meg jól! – rivalt rá fenyegetően. – Nehogy eszébe jusson valami
ostobaság!… Ha elárul, vagy kisérletet tesz rá, hogy elfogasson…
Vigyázzon!…
Kemp kissé elsápadt és meghökkenve felelte:
– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…
Mikor kiment az ajtón, a láthatatlan ember rögtön bezárta a szobát.
Amint álmélkodva, révedezve állt ott a folyosón, hallotta, hogy az
öltöző és a társalgó szoba ajtaját is bezárják belülről; a láthatatlan
ember teljesen elszigetelte magát.
Kemp megdörzsölte a homlokát és tünődve gondolkozott.
– Nem álom ez?… Megőrült a világ?… Vagy én lettem őrült?…
Fölkacagott, és megpróbálta kinyitni a bezárt ajtót, de a kilincs nem
engedett.
– Ez képtelen ostobaság… ha csakugyan az… kizárt a tulajdon
hálószobámból! – mondta halkan.
Végigment a folyosón, a lépcsőig; ott megállt, visszafordult és ismét
fejcsóválva nézte a bezárt ajtót.
– Nem álmodom, nem! – dörmögte félhangosan, és megtapogatta nyakát, mely
fájt egy kissé a láthatatlan ember kezeinek szoritásától.
– Nem álmodom, nem! – ismételte csüggedten és lassan lement a lépcsőkön.
– De hogy lehet ez?…
Az ebédlőben meggyujtotta a lámpást, szivart vett elő, rágyujtott és
szivarozva járt föl s alá a szobában. Közben ki-kitört belőle az
egymással küzködő gondolatok kiáltó szava.
– Láthatatlan! – szólt hirtelen megállva s nagyot dobbantott a lábával.
– Hát van-e élő lény, amely láthatatlan?… A tengerben, minden esetre
van… Ezer, százezer millió is!… A naupliusok és tornariák, egynéhány
kocsonyás testü puhány, a lárvák, egész csomó apró állat?… Sőt a
tengerben több a láthatatlan élő lény, mint a látható!… Hogy ez sohsem
jutott eszembe azelőtt!…
Megállt, gondolkozott, majd a fejét rázta!
– A tengerben, lehet!… De a levegőben?… a levegőben!… Soha!… Szó sincs
róla!…
Megint megállt és tünődött:
… És miért ne lehetne?… Ha lehet a vizben, lehet a levegőben is!…
Hirtelen dühösen dobbantott a lábával:
… Megőrülök!… Ez lehetetlen!… Ha a legfinomabb üvegből lenne, még akkor
is látható volna!…
Egyre jobban belemerült az észvesztő töprenkedésbe… Három szivart szitt
el egymásután szótlanul s a fehér hamu mind ott hevert a szőnyegen, ahol
leverte járkáltában… Ekkor egyszerre fölkiáltott és bement a rendelő
szobájába.
A szoba kicsiny volt s tulajdonképen semmi szükség se volt rá, mert Kemp
nem igen fogadott betegeket; elég jó módu volt, hogy ne kellesen a
gyógyitással fáradoznia.
Egyenesen az asztalhoz sietett, melyen még fölbontatlanul hevertek az
aznapi ujságok. Hirtelen fölkapta az elsőt s alighogy belenézett, rögtön
megtalálta az „_Ipingi furcsa eseményt_“, melyet a port-stowei matróz
oly részletesen magyarázgatott mr Marvelnek.
Kemp gyorsan átfutotta a hirt és meghökkenve kiáltott föl:
… Hát csakugyan?!… Be volt kötözve… Egy falatnyi se látszott sem az
arcából, sem a kezéből… Senki se tudta, kicsoda, honnan jött… Azt
hitték, baleset érte… Kerülte az embereket…
Az ujság kiesett Kemp kezéből.
– Tehát mégis igaz?!…
Hirtelen megpillantotta a _Sz. James Gazette_-et, mely szintén az
asztalon hevert. Fölkapta és lázasan olvasni kezdte.
De alig pillantott bele, álmélkodva hökkent vissza. Három oldalon
tárgyalták az esetet s a cikk élén feltünő nagy betükkel meredt feléje
az a szenzációs cim:
„_Egy egész falu megőrült Sussexben_“…
– Irgalmas Isten! – jajdult föl Kemp.
És mohón olvasta el másodszor is ugyanazt, amit az imént olvasott a
helyiérdekü lapban. A komoly londoni ujság szóról-szóra lenyomatta a
vidéki lap szenzációs közleményét és Kemp ujra elolvasta a nevezetes
esemény alcimeit:
… Elmenekült… Aki elébe került az uton, fellökte, megöklözte… Jaffers
pandurt félholtra verte, fojtogatta… Mr Huxter még mindig oda van… Nem
tudja elmondani, hogy mit látott… A tiszteletesről minden ruhát
lehuzott… A nők félig megőrültek ijedtükben… Beverte az ablakokat…
Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa… De a nyomdafestéket minden
esetre megérdemli…
Az ujság kihullott Kemp kezéből, aki révedezve bámult maga elé a
semmibe.
– Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa…
Fölvette a lapot s nagyon figyelmesen még egyszer elolvasta.
– De hát az a csavargó?… Hogy került a dologba az a csavargó is?… És
miért kergette, üldözte?… Nekem azt mondta, hogy szerette volna megölni…
Megborzadva ült le a karosszékbe és remegő kezeivel végigsimitotta
veritéktől gyöngyöző homlokát.
– Nem _csak_ láthatatlan, – suttogta rekedten. – hanem őrült is!…
Gyilkos!…
És mikor a hajnali szürkület világossága beszürődött az ablakon. Kemp
még mindig föl s alá járkált az ebédlőben, egyre szivarozva és iparkodva
megérteni, fölfogni a hihetetlen eseményt.
Sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. Az inas, meg a
szobalány, mikor álmosan lejöttek takaritani, ott találták őt föl s alá
járkálva az ebédlőben s azt hitték, hogy reggelig dolgozott. Nem igen
ütköztek meg a dolgon, mert ilyesmi már többször megesett vele.
Kemp azt a szokatlan, de világos utasitást adta nekik, hogy két
személyre teritsenek a villásreggelihez a dolgozószobában s aztán ne
háborgassák őt egész nap. Ő maga pedig tovább járkált föl s alá az
ebédlőben mindaddig, amig megjöttek a reggeli ujságok.
Ezekből sem okosodott ki, bár igen sok volt bennük a láthatatlan
emberről. A tegnapi események megerősitéseül szegrül-végre le volt irva
a Burdockban történt eset, amelyből Kemp megtudta, mi történt a
csapszékben, mi volt az oka az öt lövésnek; megtudta azt is, hogy a
csavargót, akit a láthatatlan ember hajszolt, Marvelnek hivják.
– Huszonnégy óráig voltam a rabszolgája, – vallotta mr Marvel a
rendőrbiztos előtt.
Az ipingi eset néhány apróbb részlettel megbővült: megirták például azt
is, hogy a láthatatlan ember elszakgatta a telegráfdrótokat…
De arról, hogy micsoda viszony volt közte és a csavargó közt, semmit sem
irtak a lapok, – mert mr Marvel egy szót se szólt a könyvekről és a
pénzről, melynek ellopásával a láthatatlan ember joggal vádolhatta őt.
Ám az bizonyos volt, hogy az eset _nem volt kacsa_; ma már az ujságok is
oly határozottan irtak róla, mint kétségtelenül megtörtént dologról s
egész sereg reporter járt utána, hogy apróra földeritse a titokzatos
eset minden részletét.
Kemp az utolsó betüig elolvasott mindent s aztán elszalasztotta a
szobalányt, hogy vegyen meg minden reggeli ujságot, amit csak kaphat.
Aztán, mikor megjöttek, ezeket is mind elolvasta.
– Láthatatlan! – mondta magában. – Olyan, mint a mese… és ez a mese
rögeszméje lett sok ezer embernek… Meg nekem is!… Ah, irgalmas Isten!…
Micsoda szörnyü, rettenetes hatalma van ennek a nyomorultnak!… Mennyi
gazságot követhet el büntetlenül!… És most odafönt van a szobámban!… S
most oly szabad, mint a madár!… Oh csak tudnám, hogy mit tegyek?…
– Szószegés lenne-e… megsértése lenne-e az adott becsületszónak, ha?…
Nem!
Fölugrott, oda sietett a kis asztalhoz, amelyen a receptjeit szokta irni
és levelet kezdett irni… Még félig se volt vele készen, mikor izgatottan
összetépte és másikba kezdett… Ezt végig megirta, gondosan elolvasta,
boritékba tette és elkezdte irni a cimet:
„_Colonel Adye_“
„_Port Burdock_“.
A láthatatlan ember épen most ébredhetett föl s alighanem nagyon rossz
kedve volt, mert Kemp, aki hirtelen fölugrott s a lélekzetét
visszafojtva figyelt, hallotta hogy két szék nagy robajjal földül s
aztán valami edény csörömpölve törik darabokra: a mosdó-szekrény vizes
kancsója volt.
XVII. FEJEZET. A láthatatlan ember theoriája.
Kemp ijedten szaladt föl az emeletre és hevesen kopogott.
– Mi történt? – kérdezte, mikor a láthatatlan ember beeresztette.
– Semmi.
– Semmi?… Hát az a zaj?… a csörömpölés?…
– Dühös voltam, – felelte a láthatatlan ember. – Elfelejtkeztem a
sebesült karomról; pedig irtózatosan fáj.
– Ugy látszik, ön nagyon indulatos természetü?
– Bizony az vagyok.
Kemp odament a mosdóhoz s kezdte fölszedegetni az eltört üvegkancsó
cserepeit.
– Minden kiderült önről, mondta e közben. – Az ujságok részletesen
megirtak mindent, ami Ipingben és a dombon történt… itt, Burdockban… meg
a csapszékben is, a domb aljában. A társadalom már tudja, hogy van egy
láthatatlan tagja is. De azt senki se tudja, hogy ön itt van…
A láthatatlan ember nagyot káromkodott.
– Most már kipattant a titok, – folytatta Kemp. – Fájdalom, ezen nem
segithetünk. De mindegy. Ámbár nem ismerem az ön terveit, mégis kész
vagyok rá, hogy mindenben segitségére leszek.
A láthatatlan ember leült az ágyra.
– A villásreggeli már vár bennünket, – szólt Kemp s iparkodott oly
elfogulatlanul beszélni, ahogy csak tőle telt s nagyon megörült, mikor
látta, hogy vendége mindjárt fölkelt e hivásra.
Kemp ment elől s a hátulsó lépcsőn vezette föl vendégét a
dolgozószobába.
– Mielőtt bármihez foghatnánk, – mondta Kemp, – valamivel többet kell
tudnom az ön láthatatlanságáról.
Leült, idegesen nézett az ablak elé, majd hirtelen Griffinre bámult, aki
az asztalnál ült és épen láthatatlan száját törülte meg a szalvétában,
mely csodás módon libegni látszott a levegőben.
– A dolog nagyon egyszerü és hihető, – felelte Griffin, letéve az
asztalkendőt.
– Önnek talán igen, – szólt Kemp kacagva, – de nekem?…
– Nos, igaza van!… Mert az első pillanatban nekem magamnak is csodás,
hihetetlen volt a dolog. De most már!… Oh, nagy, hatalmas, félelmetes
dolgokat müvelhetünk együtt… Tehát: először Chesilstoweban jöttem rá.
– Chesilstoweban?
– Ott, Londonból oda mentem. Tudja, hogy voltaképen orvosnak készültem,
de aztán ott hagytam ezt a pályát és a chemiára, fizikára adtam
magamat?… Nem tudta?… Nos, igen: hát igy volt… A »_fény_« megbabonázott.
– A _fény_?
– Az… A _fény_ fizikája, törvényei… Az optikai csalódások!… Az egész,
amit róla tudunk, gyerekség, egyszerü, könnyü theoria, csakhogy sok
benne a hézag… Én tehát, huszonkét éves koromban, tele igazi
lelkesedéssel, azt mondtam magamban: – „Ez a probléma oly fontos, hogy
megérdemel egy egész emberéletet. Én hát neki szentelem az enyémet“. –
Hisz ön is tudja, mily bohó az ember, mig fiatal!
– Akkor is, később is! – felelte Kemp sóhajtva.
– Mint hogyha a tudomány kielégithetné az embert bármily tekintetben is!
– Igaza van! – sóhajtott Kemp ismét.
– Tehát hozzá fogtam a munkához – folytatta Griffin, – és dolgoztam,
mint egy rabszolga. És alig fáradtam, dolgoztam félesztendeig, egyszerre
csak hirtelen rájöttem valamire, ami az első pillanatban megdöbbentett,
elvakitott… Megtaláltam a fénytörésnek egy sajátságos törvényét: a négy
dimenzióban mozgó fénysugár geométriai formuláját… Oh, abban a három
könyvben, amit az a gazember csavargó ellopott tőlem, több ilyen világra
szóló fölfedezés van: csupa csodák, hihetetlen dolgok!… Ez a fölfedezés
volt a vezető eszme, a világosság sugara… Egyszerü törvény, amelyet
azonban fejleszteni, alkalmazni lehetett a gyakorlatban s amely szerint
– kivéve bizonyos szineket – bármely testnek fénytörési indexét
csökkenteni lehet egész addig, amig azonos lesz a levegő fénytörési
indexével.
– Ez nagyszerü! – kiáltott föl Kemp. – De még most sem értem, hogy…
Bizonyos, hogy a törvény segitségével, ha a gyakorlatban is beválik,
láthatatlanná tehet például egy drágakövet s ellophatja anélkül, hogy
látnák… De mi ez ahoz képest, hogy az _emberi testet_ láthatatlanná
tegye?
– Persze a különbség óriási, – felelte Griffin. – De ne feledje, hogy a
láthatóság voltaképen attól függ, hogy a testek miként hatnak a fényre.
Vagy, ha jobban tetszik, forditsunk egyet a dolgon s magyarázzuk azokkal
az ismert törvényekkel, melyeket minden iskolás fiu tud.
– Még most sem értem, – csóválta Kemp a fejét.
– Mindjárt megérti. Tudjuk, hogy a testek vagy elnyelik, vagy megtörik,
vagy visszaverik a rájuk eső fényt s e tulajdonságaik miatt láthatók.
Amely test se el nem nyeli, se meg nem töri, se vissza nem veri a fényt,
– nem is látható. Ezt a vörös könyvtáblát például azért látja ön, mert a
szine elnyeli a fény egy részét, más részét pedig: – mint a vörös
sugarakat – visszaveri. Ha semmit se nyelne el a fényből, hanem mind
visszaverné, akkor ragyogó fehér szinü lenne… Például: ezüst!… Ha
gyémántból lenne, csak nagyon kevés fényt nyelne el, még kevesebbet
verne vissza, hanem megtörné itt-ott s evvel szinte vakitóan átlátszó
fényben tündöklenék… Azt mondhatnók, hogy a gyémánt a fény csontváza… Az
üveg, például, nem oly vakitó s kevésbbé is látható: mert a fénytörés és
visszasugárzás csekélyebb rajta…
Kemp álmélkodva hallgatta Griffin szavait.
– Mi lesz ebből?… hisz ezt mindenki tudja!… Csak nem akarja Griffin lóvá
tenni őt?…
Griffin neki melegedve folytatta:
– Következik ebből, hogy például a nagyon vékony, közönséges üvegből
készült kocka, illetőleg üres doboz, a félhomályban nem is látható, mert
alig nyel el valamelyes fényt s még sokkal kevesebbet tör meg vagy ver
vissza. S ha például a közönséges üveget vizbe vagy még sürübb
folyadékba teszi, majdnem láthatatlanná lesz, mert a fénysugár, mikor a
vizből átmegy az üvegbe, csak alig törik meg, vagy verődik vissza. Az
üveg ugyanazon törvény folytán lesz láthatatlan, amely törvény folytán a
hidrogén se látható a levegőben.
– Ugy van! – hagyta helyben Kemp, – ez világos. Annyira világos, hogy ma
már minden iskolás gyerek tudja.
– Van még egyéb is, amit minden iskolás gyerek tud, – folytatta a
láthatatlan ember. – Ha összetörjük az üveget, Kemp, ha porrá törjük,
sokkal láthatóbb lesz… a levegőn fehér por lesz belőle, ugy-e? Még pedig
azért, mert a porrá törés következtében megsokasodnak élei, lapjai,
szóval az a felület, mely a fényt megtöri vagy visszaverheti. Az
üveglapnak csak két felülete van: ha pedig porrá törjük, több ezer s
ezek mindegyike elnyel, visszaver, vagy megtör valamit a ráeső fényből…
– Ez is igaz, – hagyta helyben Kemp.