obsitosok!… Jobbra át: indulj!… Annyi, hogy eltévesztette az ajtót s
megy a dolgára.
– Hanem az bizonyos, hogy megijesztett! – felelte mr Cuss. – Ma különben
egész nap ideges vagyok… Szinte leestem a székről, mikor az ajtó oly
hirtelen kinyilt.
Mr Bunting elnézően elmosolyodott… pedig ő is majdnem lefordult a
székről. Most azonban ismét a könyv fölé hajolt és sóhajtva, megadással
mondta:
– Nézzük hát… mi van benne.
– Várjon csak! – szólt Cuss s fölkelve, bezárta az ajtót. – Azt hiszem,
most már nem zavar senki.
E pillanatban mintha szuszogott volna mellette valaki, de mr Cuss ügyet
se vetett rá.
– Egy dolog bizonyos, – mondta mr Bunting, közelebb huzva székét az
asztalhoz; – hogy nagyon furcsa dolgok történtek Ipingben az utolsó
napokban… nagyon furcsa dolgok. Én azonban mégsem hiszem el annak a
láthatatlan embernek a meséjét…
– Persze, persze, mese az egész! – hagyta helyben mr Cuss. – Ugyan már
miféle józan ember hihetné el az aféle őrültséget?… Ámbár bizonyos,
hogy… bizonyos… hogy…
– Nos mi bizonyos?
– Bizonyos, – folytatta mr Cuss, – hogy láttam a ruháját, amely
egyenesen állt és nem volt benne semmi… Mikor a széken ült és lehajolt,
beláttam a nyakán: s a kabátja üres volt…
– De jól látta? – kételkedett a tiszteletes – Nem képzelődés volt?…
Hátha csalódott?… Például, valami tükör lehetett ottan… olyasmi, a hogy
a cirkuszi bódékban is tányéron látjuk a beszélő emberfejet, a testét
pedig nem láthatjuk, mert tükrökkel födik el…
– Az igaz! – bólingatott mr Cuss.
– Aztán meg az ezermestereknek is annyi fogásuk van! – magyarázta a
tiszteletes. – Lássa, némelyik levágja a tulajdon fejét, ott a szemünk
láttára, hogy még a vére is csurog!…
– Ez is igaz! – hagyta helyben mr Cuss – s nem is vitatkozom önnel; bár,
ismétlem, nagyon furcsa a dolog… Hanem most itt vannak ezek a könyvek…
Hátha meg tudunk belőlük valamit?… Például: nézze csak… ez itt, ugy
látom, görög irás… Próbálja olvasni.
Odabökött ujjával a könyv lapjára, mire mr Bunting zavartan köhécselt,
igazgatta a pápaszemét és látszólag belemerült az olvasásba… Pedig
tutajdonképen átkozta a sorsot, mely ebbe a csávába hozta… A faluban
mindenki azt hitte róla, hogy kitünően tud zsidóul és görögül, pedig már
a betük alakját is elfeledte ama harminc év alatt, mióta a
szemináriumból kikerült… Már most mit tegyen? Bevallja-e tudatlanságát,
vagy hazudozzék, hogy ezt és azt olvasta a könyvben?…
Mig ezen tünődött, egyszerre csak erős szoritást érzett a nyakán… Föl
akarta emelni a fejét, de a szoritás még erősebb lett, ugy, hogy meg se
mozdithatá a nyakát… mintha izmos, vasmarok fogta volna meg és szoritaná
le az állát az asztalra…
– Meg ne moccanjatok, bitangok! – suttogta valaki, – mert mindjárt
összetöröm a fejeteket!
A tiszteletes oldalt pillantott mr Cussre, aki mellette ült s akinek a
feje szintén le volt nyomva az asztalra, mintha oda szögezték volna… s a
mr Cuss arca eltorzult az iszonyatos rémülettől.
– Sajnálom, hogy durván kell bánnom önökkel, – folytatta a hang, – de
kénytelen vagyok vele.
A két boldogtalan mukkanni sem mert.
– Micsoda gazság az, – szólt a hang ismét, – hogy a más naplójában
mernek olvasgatni?…
A két koponya kopogva verődött az asztalhoz s a két halálra ijedt férfi
nyögve jajdult föl.
– Micsoda gazság az, – ismételte a hang, – hogy be mernek törni egy
szerencsétlen ember szobájába?…
A két koponya megint kopogva verődött az asztalhoz s az előbbi,
fájdalmas nyögés ismét hallható lett.
– Zsiványok!… bitangok! – folytatta a hang, – hová tettétek a ruháimat?
A két összevert fejü ember mozdulni, szólni se mert, a hang pedig
fenyegetően suttogott tovább.
– Hallgassatok ide!… Az ablak be van csukva, az ajtóról pedig lehuztam a
kulcsot. Én erős ember vagyok s aztán itt van a piszkavas is…
kétségtelen, hogy nyugodtan és kényelmesen megölhetnélek mindkettőtöket
s aztán szép csöndesen odább állhatnék: – értitek-e?
Halk nyögés felelt erre a szép biztatásra.
– Látjátok? – folytatta a hang diadalmasan. – Nos, megigéritek-e, hogy
ha eleresztlek benneteket, semmi ostobaságot nem követtek el s mindenben
szót fogadtok nekem?
A tiszteletes meg a felcser összenéztek s beleegyezően kacsintottak
egymásra, mert a fejüket meg se birták mozditani.
– Megigérjük, – mondta mr Bunting.
– Megigérjük, – ismételte mr Cuss is.
A láthatatlan kéz rögtön elbocsátotta őket s a felcser is, a tiszteletes
is fölegyenesedtek. Mindkettőnek lángvörös volt az arca s mindegyik
kényelmetlenül csóválta a fejét.
– Nyugodtan üljetek a széken! – intette őket a láthatatlan ember. –
Nézzétek: itt van a piszkavas a kezemben!
S a piszkavas csakugyan ott volt – a levegőben és fenyegetően suhogott,
illetőleg táncolt…
– Mikor bejöttem a szobába, – folytatta a láthatatlan ember s a
piszkavassal ott hadonászott a két ember orra alatt, – azt hittem, hogy
senki se lesz itt. S azt is reméltem, hogy könyveimmel együtt megtalálom
a ruháimat is… Hol a ruhám?… Nem! meg ne moccanjatok! Ugy is látom, hogy
már nincs itt… Nekem pedig ruha kell… mert ha a láthatatlan ember bátran
szaladozhatik ruha nélkül is; az éjszakák hüvösek s én nem akarok
dideregni… Nekem ruha kell: értitek?… Ruha és minden más egyéb is… Meg
ez a három könyv, amelyhez semmi közötök.
XI. FEJEZET. A láthatatlan ember felbőszül.
Mialatt ezek a dolgok az ebédlőben történtek s mialatt mr Huxter
gyanakodva leste mr Marvelt, aki látszólag egykedvüen pipázott az
udvaron, neki támaszkodva a keritésnek, – addig mr Hall és mr Teddy
Henfrey élénken beszélgettek a lépcsőházban az ipingi nevezetes
eseményről.
Egyszerre csak nagy zuhanás hallatszott fölülről, mintha valaki neki
esett volna az ebédlő ajtajának, aztán hangos jajkiáltás, amire… mély
csönd következett.
– Hahó, mi az? – kiáltott föl Teddy Henfrey.
– Hahó, mi az? – kiabáltak az ivóból is.
Mr Hallnak nem tetszett ez a dolog.
– Valami nincs rendben odafönt, – mondta a fejét csóválva.
És rögtön, elszántan fölment a lépcsőkön. Vele ment mr Teddy Henfrey is
s amint fölértek az ebédlő ajtaja elé, mind a ketten megálltak. Habozva,
hallgatózva álltak ott pár pillanatig, majd mr Hall sugva mondta:
– Itt történik valami…
Teddy Henfrey bólintott és gyanusan szimatolt a levegőben. A szobából
átható büz szivárgott ki és elfojtott, heves párbeszéd töredékes
foszlányai hallatszottak belülről.
– Nincs baj odabent? – kiáltott mr Hall hangosan, bezörgetve az ajtón…
majd ismét elülről kezdődött a halk suttogás s egyszerre csak hangosan
fölkiáltott valaki:
– Nem! az Isten szerelmére, nem!…
Aztán hallani lehetett, amint egy szék nagy zajjal földül, mire heves,
rövid dulakodás támadt… és ismét temetői csönd.
– Mi az ördögöt csinálhatnak odabent? – kiáltott be mr Hall ismét és
megdöngette az ajtót.
A tiszteletes felelt, de a hangja csodálatos módon el-elcsuklott:
– Nincs… se-emmi baj… ké-érem… ne-e… Zava-arjon!…
– Ez furcsa! – szólt mr Teddy Henfrey.
– Ez furcsa! – ismetelte mr Hall is.
– Azt mondta: ne zavarjuk.
– Én is hallottam…
– Most meg tüsszentett valaki! – mondta Teddy, a fejét csóválva.
Izgatottan hallgatóztak tovább. Bent ismét elülről kezdődött a halk,
elfojtott, heves beszélgetés, mely lassan civakodássá fajult.
– Nem tehetem! – hallatszott a mr Bunting ingerült szava, – nem tehetem,
uram!… Nem akarom!
– Mit beszél? – kérdezte Teddy.
– Azt mondja, hogy: „Nem akarom“! – sugta mr Hall. – Talán csak nem
nekünk mondta?
– Szerencsétlen – szólt mr Bunting ismét.
– Szerencsétlen! – ismételte Teddy. – Most azt mondta, hogy:
szerencsétlen!… Ezt igen jól hallottam.
Ugyanekkor fönt az ebédlőben mintha ismét dulakodtak volna… aztán az
ablak hangosan becsapódott.
Hall, Henfrey s valamennyien, akik az ivóban voltak, rögtön kirohantak
az utcára… Még látták, hogy a sarkon épen akkor fordult az a különös
idegen, aki kevéssel előbb jött be a fogadóba – és mr Huxter ugyanakkor
nagyot karikázik és orrára bukik… az utca népe pedig mindenfelől
összeszalad.
Mr Huxter ugy hevert a földön, mint a taglóval leütött szarvasmarha: se
élt, se halt. Teddy Henfrey ott maradt mellette, mr Hall és két
parasztlegény azonban kiabálva szaladtak s végig az utcán, üldözvén a
tolvajt. A templomhoz érve még látták, hogy mr Marvel, aki hihetetlen
gyorsasággal vágtatott, nekivág az országutnak…
Mind a hárman azt hitték, hogy a menekülő nem más, mint a láthatatlan
ember, aki most hirtelen láthatóvá lett: – utána eredtek hát, hogy
elfogják.
De mr Hall alig szaladt száz lépést, hirtelen fölorditott és bukdácsolva
esett neki az egyik parasztlegénynek, aki mellette szaladt s végig
hasalván a földön, ezt is magával rántotta. Később azt mondta, hogy
fölrugták. A második paraszt, azt vélvén, hogy mr Hall csak véletlenül
esett el, tovább futott, de valaki ugy oldalba vágta, hogy menten
összerogyott és elállt a szava. Az első paraszt pedig, mihelyt
föltápászkodott mr Hall alól, olyan ökölcsapást kapott a tarkójára, hogy
szédelegve kapkodott levegő után, mint az őszi légy.
E pillanatban a rétről szaladt arra néhány ember, hogy megnézze, mi
történik. Az első, egy hatalmas timár-legény, aki hires volt a nagy
erejéről, ugy bukott el, mint akinek gyors futtában hirtelen gáncsot
vetnek; bátyja, aki utána jött, megbotlott benne s majd kitörte a nyakát
estében. A mögöttük rohanó bérest ugy fejbe csapta valaki, hogy
sikoltani se tudott; aztán még két ember vágódott el, – az egyik, mert
mellbe lökték, a másik, mert hátba vágták… s az utánuk tódulók
káromkodva bukdácsoltak az elesettek közt; – kit nyakszirten ütöttek,
kit kupába vágtak, kit pedig gáncscsal, hirtelen lökéssel vágtak
földhöz.
Ugyanakkor, mikor Hall és Henfrey meg a többi ivóbeli vendégek
kirohantak azt utcára, mrs Hall, akit sok évi tapasztalatai
megtanitották arra, hogy nem jó ilyesmibe avatkozni, visszament az
ivóba. De majdnem egyidejüleg kinyilt az ebédlő ajtaja, amelyen mr Cuss
rohant ki, rá se nézve a fogadósnéra, lélekszakadva szalad az utcára, –
kiabálva, ahogy a száján kifért:
– Fogjátok meg!… Ne engedjétek, hogy eldobja a batyut!… Amig nála van a
batyu, addig láthatjátok!… Utána!…
Ő ugyanis nem tudott mr Marvelről, sem arról, hogy a láthatatlan ember
az ablakon át kiadogatta a batyut s a könyveket mr Marvelnek. Mr Cuss
arca csak ugy lángolt a haragtól és az elkeseredéstől; de ruházata
fogyatékos volt: – csak az alsó fehérnemüje volt meg, ami ugyan megjárta
kényelmi szempontból juniusban, de tisztességes viseletnek épen nem volt
mondható.
– Fogjátok meg! – orditott lihegve. – Ellopta a nadrágomat!… meg a
tiszteletes ruháját is…
Alighogy elnyargalt mr Huxter mellett, – aki még mindig földön hevert, s
Teddy alig birta fölmosni, – ő is elbukott, még pedig ugy, hogy hármat
is hentergett a földön… egyuttal pedig valaki kegyetlenül rátaposott a
kezére. Mr Cuss fölorditott fájdalmában, nagy keservesen
föltápászkodott, de megint leütötték a derekát, ugy, hogy csak
négykézláb tudott odább vánszorogni: ekkor meg valaki hátulról fölrugta…
A szerencsétlen ember sántitva kelt föl, de kis hijja, hogy ismét fel
nem lökték, el nem gázolták: a rétről mind őrülten menekültek az emberek
a faluba, s amint mr Cuss, mint a sereghajtó, leghátul baktatott,
egyszerre megint fültövön csapták hátulról, amitől ismét orrára bukott…
Erre kétségbeesve fölorditott, összeszedve minden erejét, s mintha
egyszerre meggyógyult volna: vadul vágtatott vissza a fogadóba.
Mögötte, amint épen beugrott a fogadó kapuján, a nagy kiabálás közt
éles, dühös fájdalom-orditást hallott, mely hangos csattanásra
következett, mint mikor valakit hatalmasan arcul ütnek… Megismerte, hogy
a hang a láthatatlan ember hangja volt: – a dulakodásban valaki
bizonyára véletlenül eltalálta…
A következő pillanatban mr Cuss már odafönt volt az ebédlőben, ahonnan
mr Bunting ki se mert mozdulni.
– Jön vissza, Bunting! – kiáltotta lihegve. – Meneküljön!
Mr Bunting az ablaknál állt és szégyenlősen takarózott a szőnyegbe mit a
földről vett föl meg egy nagy ujságpapirosba.
– Ki jön? – kérdezte ugy megrezzenve, hogy majd lebukott róla a szőnyeg.
– A láthatatlan ember! – felelte mr Cuss, és az ablakhoz szaladt. –
Legjobb lesz, ha eltisztulunk innen… Az az ember megőrült!… öl, gyilkol
mindenkit, akit előtalál.
Evvel sarkon fordult és kirohant a szobából.
– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Bunting kétségbeesve.
Pár pillanatig habozott, hogy mit tegyen. Röstelte, hogy igy,
félmeztelenül mutogassa magát a falubeliek előtt… de ekkor a dulakodás
zaja már a fogadó kapujához ért… a tömeg hanyatt-homlok rohant be a
házba. Most már mr Bunting se habozott többé: kinyitotta az ebédlő
ablakát, összehuzta magán a szőnyeget, kiugrott s aztán lélekszakadva
rohant haza a főutcán, ország-világ csudájára és álmélkodására.
* * *
E pillanattól kezdve lehetetlen részletesen elmondani, hogy mi történt
Ipingben. Lehet, hogy a láthatatlan embernek nem volt egyéb szándéka,
mint az, hogy födözze mr Marvel menekülését, aki a lopott ruhát és a
könyveket vitte. De úgy látszik, hogy gonosz természete elragadta és
boszura ösztönözte az ipingiek ellen, akik annyi keserüséget okoztak
neki: – s ezért üldözte, ütötte-verte, csépelte őket.
A falu főutcája tele volt rohanó, menekülő alakokkal, akik a szó szoros
értelmében dulakodtak, hogy a házakba bejuthassanak. Betörtek a trafikos
boltjába, bedöntötték az öreg Fletcher kapuját… aztán mindenfelől
csapkodták az ajtókat, ablakokat és bezártak mindent… az egész falu
mintha kihalt volna: – csak itt-ott, a betett fatáblák mögül,
leselkedett egy-egy ember az ablakon át, hogy csöndes-e minden az utcán?
A láthatatlan ember avval mulatott egy darabig, hogy a „_Postakocsi_“
valamennyi ablakát betörte, aztán levett egy utcai lámpást és bedobta a
mr Grogram szalonjába. Bizonyára ő vágta el a telegráfdrótokat is az
adderdeani országuton, a Higgins majorja mögött… Ez volt utolsó gaztette
Ipingben: – ettől kezdve senki sem látta ott többé, ami már azért is
könnyü volt, mert egyáltalában láthatatlan volt.
De azért jó két óra elmult, mielőtt bárki is ki mert volna jönni.
XII. FEJEZET. Mr Marvel megkisérti a lázongást.
Mikor már alkonyodni kezdett és Iping halálra rémült lakossága
lassan-lassan ismét előbujt, a bramblehursti országuton egy alacsony,
pocakos ember baktatott a fák alatt. Hóna alatt három nagy könyvet
cipelt, amelyek össze voltak kötve, a másik kezében pedig nagy, kék
abroszba kötött batyut vitt. Neki vörösödött arca levert, fáradt volt, ő
maga pedig kimerültnek, látszott bár azért nagyon igyekezett… mintha
valami láthatatlan kéz egyre lökdöste volna.
– Ha még egyszer megpróbálod, – szólt mellette egy hang fenyegetően, –
ha még egyszer megpróbálod a szökést… jaj neked.
– Irgalmas Isten, – nyöszörgött mr Marvel, – eszembe se jutott!
– Becsületemre mondom, hogy megöllek; – folytatta a hang.
– Én nem probáltam meg a szökést, – mentegetőzőtt mr Marvel, csaknem
sirva. – Esküszöm, hogy nem próbáltam meg… Eszembe se jutott! Mit tudom
én, hogy arra a keresztutra nem szabad menni!… Egyszerre csak azt
éreztem, hogy leütötték a derekamat…
– Még a fejedet is betöröm! – fenyegetőzőtt a hang.
Mr Marvel menten elhallgatott és behuzta a nyakát; végkép oda volt;
ránézni az arcára annyi volt, mint szemtől-szembe látni a kétségbeesés
megtestesülését.
– Ugy is elég bajom van ezekkel a gazemberekkel! – csikorgatta fogait a
hang. – Most már mindenki tudja, hogy láthatatlan vagyok: s még te is
meg akarnál szökni a könyveimmel?… De jaj neked!… Csak azt tudnám, hogy
mit tegyek? mihez fogjak?…
– Bár _én_ tudnám! – sóhajtott mr Marvel magában.
– Most már mindegy!… Holnap bent lesz az ujságokban!… Mindenki engem fog
hajszolni… Az egész világ tudni fogja a titkomat… Mindenki óvatos lesz
és vigyázni fog…
A hang irtózatos káromkodásra fakadt s aztán hirtelen elhallgatott. Mr
Marvel arcán a kétségbeesés kifejezése még sötétebb lett; a szegény
ember járása meglassusodott.
– Siess! – rivalt rá a hang durván.
Mr Marvel megrezzenve ugrott előre s kis hijja, hogy el nem ejtette a
batyut, meg a könyveket.
– Vigyáz a könyveimre, ostoba! – kiáltott rá a hang, és mr Marvel
feljajdult, mert hátba ütötték.
– Uram segits, – fohászkodott a szegény csavargó.
– Annyi bizonyos, – folytatta a hang, – hogy hitvány, nyomorult féreg
vagy… Nyomorult féreg vagy, de szükségem van rád.
– Ugy van, nyomorult vagyok! – nyögte mr Marvel elkeseredve.
– Az vagy, – hagyta helyben a hang.
– Oly nyomorult, hogy hitványabbat keresve se találhatott volna…
A hang nem felelt. Mr Marvel várt egy kicsit, aztán csüggedten
folytatta:
– Én nem vagyok erős…
Néma csönd.
– Én nagyon gyönge vagyok…
– Igazán? – kérdezte a hang gunyosan.
– És gyáva is vagyok… Ezt a kis dolgot, például, jól elvégeztem nagyon…
de el is véthettem volna… Oh, Istenem!… Bizony, bizony kis hijja, hogy
el nem hibáztam!
– Hát aztán?
– Nincs erőm, se bátorságom arra, amit ön kiván tőlem…
– Semmit se félj, én majd ösztönözlek.
– Oh, ne tegye, kérem… Legjobb, ha elereszt… Én nem árulom el az ön
terveit, szándékait… És ha rám bizza, lehet, hogy nem birom
végrehajtani… még utóbb elhibáznám.
– Még csak az kellene! – fenyegetőzött a hang.
– Bár meghalnék! – jajdult föl mr Marvel elkeseredve.
A hang nem felelt. Mr Marvel pedig esdekelve folytatta:
– Lássa, könyörgöm, nem is igazság, hogy igy bánik velem… Nekem
tökéletes igazságom van… ha egyszer nincs kedvem…
– Rajta siess! – rivalt rá a hang durván.
Mr Marvel meggyorsitotta lépteit s egy darabig némán baktatott az uton.
De nem sokáig állta szótlanul.
– Ez borzasztó állapot! – kesergett fájdalmasan.
A hang nem is hederitett rá. A csavargó ismét várt egy darabig, majd
ismét elkeseredve szólalt meg:
– Mi hasznom is van az egész életből?… Inkább haljak meg legott, mint
sem…
– Oh, befogod-e már a szádat? – kiáltott föl a hang hevesen és megrázta
a csavargót. – Majd megtanitlak emberségre, szófogadásra!… Azt teszed,
amit parancsolok… És jól elvégezd, amit rád bizok, különben!… Ostoba
vagy, nyomorult vagy, de azt teszed, amit parancsolok!…
– Alázattal könyörgöm uram, – siránkozott mr Marvel: – én nem való
vagyok önnek… Engedje meg hogy…
– Csönd legyen! – harsogta a hang. – Ha nem hallgatsz: jól elverlek,
érted?… Én gondolkozni akarok… Meg ne mukkanj hát, mig csak nem
kérdezlek!
E pillanatban két világos ablak vöröslött át a fákon, s amodább egy
templom tornya meredezett az ég felé.
– Vigyázz! – szólt a hang hirtelen. – Ráteszem kezemet a válladra, s ugy
megyünk végig a falun… Egyenesen menj az orrod után, s vigyázz, hogy
ostobaságot ne cselekedjél!… Mert megkeserülöd!…
S a boldogtalan, elgyötört csavargó busan baktatott végig a falun, hátán
a batyu, hóna alatt a könyvek… majd a falun tul eltünt az alkonyat sötét
homályába.
XIII. FEJEZET. Kaland Port-Stoweban.
Másnap reggel tiz órakor mr Marvel kócosan, sárosan, álmosan üldögélt
egy kis csapszék udvarában Port-Stowe külső végén. Látszott rajta, hogy
fáradt és ideges, a két arcát föl-fölfujta, mintha nagy dologra szánta
volna el magát, aztán meg ismét csüggedten horgasztotta le a fejét.
Mellette, a padon, volt a három könyv, most már madzaggal összekötve, a
batyu azonban már hiányzott. Elrejtették a bramblehursti országut
mentén, a kis fenyvesben, mert a láthatatlan ember időközben
megváltoztatta a tervét.
Mr Marvel tehát ott üldögélt a padon, két kezét könyökig bedugta a
zsebeibe s bár senki se törődött vele, mégis folyton aggódva, lázasan
tekintgetett körül, és folyton idegesen izgett-mozgott.
Mikor azonban már vagy egy óráig üldögélt odakint, egy éltesebb matróz
jött ki a csapszékből, kezében ujság, és letelepedett melléje a padra.
– Szép idő van, – szólt hozzá a matróz.
Mr Marvel megriadva nézett körül, mintha keresne valakit, s halkan
felelt:
– Nagyon szép.
– Egészen olyan idő, amilyen ilyenkor lenni szokott, – folytatta a
matróz barátságosan.
– Az ám! – felelte mr Marvel röviden.
A matróz fogpiszkálót vett elő a mellényzsebéből és munkához fogott
vele. Eközben nem beszélt ugyan, de egyre kiváncsian szemlélte a
csavargót. Mikor ugyanis kijött a csapszékből és mr Marvel felé jött,
ugy tetszett neki, hogy pénz-csörgést hallott; mintha a csavargó épen
akkor csusztatott volna a zsebébe egy marék pénzt… s ez szeget ütött a
fejébe.
… Hogy lehet ennek a toprongyos embernek annyi pénze?…
Kiváncsian nézte hát mr Marvelt, s egyszerre csak eszébe jutott valami,
ami már egész reggel nagyon izgatta.
– Könyvek? – kérdezte hanyagul, eltéve a fogpiszkálót, s ráütve öklével
a három könyvre.
Mr Marvel megrezzent, mintha őt ütötték volna meg és fanyarul felelt:
– Az ám… könyvek.
– Az ember sok furcsa dolgot olvashat a könyvekből, – folytatta a
matróz.
– Meglehet.
– De nemcsak a könyvekből…
– Hanem? – kérdezte mr Marvel és gyanakodva tekintgetett maga körül.
– Hanem az ujságokból is, – végezte be a matróz. – Néha igazán furcsa
dolgokat olvas az ember az ujságokból.
– Igazán?
– Például ebből is! – szólt a matróz s azt az ujságot mutatta, amelylyel
kijött.
– Elhiszem.
– Biz ugy! – felelte a matróz kihivóan.
S erősen a szemébe nézve mr Marvelnek; lassan, nyomatékkal folytatta:
– Például, ebben is van egy furcsa történet… a láthatatlan emberről.
Mr Marvelnek leesett az álla, s kis hijja, hogy ő maga is hanyat nem
esett a padról.
– Ugyan már miféle bolondság ez? – kérdezte hebegve. – Ez csak nincs
benne?
– Nincs-e?… De bizony itt van a láthatatlan ember!
– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Marvel, megrezzenve és ijedten
nézett körül.
– Ha mondom, hogy itt van, – szólt a matróz, mr Marvel nagy
megnyugvására, – ugy értem, hogy itt ir róla az ujság… De azt nem
mondom, hogy a láthatatlan ember itt van mellettünk…
– Láthatatlan ember? – álmélkodott mr Marvel. – Ugyan ki hinné el az
ilyen badarságot?
– Badarság? – felelte a matróz, egyre gyanakodva nézte mr Marvelt. – Már
hogy lenne badarság, mikor itt van a nyomtatásban.
– Én már négy napja nem láttam ujságot, – mondta mr Marvel.
– Iping faluból indult el a láthatatlan ember.
– Igazán? – farizeuskodott a csavargó.
– Ugy van: Ipingből indult el. De hogy honnan jött oda, azt a jó Isten
tudja… Valamint azt is, hogy hová lett… Itt van ni: – „Szen… zá… ciós…
eset… Iping… ben“… S ez az ujság azt mondja, hogy az eset bizonyos…
olyan világos, mint a nap!
– Irgalmas Isten!
– Pedig szörnyü furcsa történet ám!… A tiszteletes meg a felcser látták…
akár meg is esküsznek rá, hogy látták; azaz, hogy nem látták, mert hát
láthatatlan… Hanem a „_Postakocsi_“ fogadóba volt szállva, és senki se
tudott róla, hogy micsoda szörnyü szerencsétlen ember… egész addig, mig
egyszer csak összekapott valamin a fogadósnéval…
– Hát aztán? – érdeklődött mr Marvel.
– Akkor mérgében letépte a haját, szakállát, az orrát, és kitünt, hogy a
feje láthatatlan… Mindjárt le is akarták tartóztatni, de hát nem
lehetett, mert hirtelen lehányta a ruháit, s akkor senki se látta… De
mégis nagy dulakodás támadt, s e közben a láthatatlan ember több embert
veszedelmesen megsebesitett… például, ahogy az ujság mondja, mr Jaffers
is, a falu érdemes pandurját… Na, ugy-e, hogy csinos kis történet?… És
itt vannak a nevek is mind!
– Uram bocsá’! – álmélkodott mr Marvel, idegesen fészkelődve a helyén s
igyekezvén megolvasni zsebében a beléhullatott pénzt. – Ez igazán furcsa
és hihetetlen!
– Ugy-e?… Furcsa és hihetetlen… Az embernek az esze is megáll!… Én még
sohase hallottam eféle láthatatlan emberről: de manapság annyi furcsa
dolog történik, hogy az ember sohase tudhatja…
– Van még… van még egyéb is? – kérdezte mr Marvel, látszólag könnyedén,
bár majd oda volt ijedtében.
– Micsoda?… Hát ennyi nem is elég?
– Azt kérdem, hogy nem tért-e vissza véletlenül?… Vagy az ujságban csak
annyi van, hogy megszökött?
– Csak annyi? – csodálkozott a matróz. – Hát még ez se elég? – Ugyan mi
kellene még egyéb?
– Oh, ez is elég! – sietett felelni mr Marvel.
– Magam is azt hiszem, hogy elég!… Ennél többet már kivánni se lehet.
– Hát cimborája?… Nem mondja az ujság, hogy volt cimborája is? –
kérdezte mr Marvel szorongva.
– Micsoda?… még cimborája is? – méltatlankodott a matróz. – Mintha nem
elég isten-csapása lenne ő maga is!
– Persze, persze! – bólintgatott mr Marvel, kissé megnyugodva.
A matróz pedig fejét csóválva folytatta: