láthatatlan-e az ur vagy sem; nekem kiadták az elfogatási parancsot ön
ellen; én tehát csak a kötelességemet teljesitem. Én nem a
láthatatlanságot nyomozom, hanem egy lopást… Valaki betört a tiszteletes
ur házába és meglopta őt…
– Hát aztán?
– Nos, aztán a körülmények mind azt mutatják, hogy…
– Ostobaság!… hazugság!… csattant föl a láthatatlan ember.
– Reméljük, uram, hogy ön ártatlan. De nekem teljesitenem kell, amit rám
biztak…
– Jól van, – felelte az idegen. – Nem állok ellent… nem! Megyek önnel…
de nem hagyom magamat megvasaltatni.
– Ez a szabály, az előirás, – mondta Jaffers.
– Nem hagyom magam!
– Bocsánat uram…
Az idegen most hirtelen lerugta cipőit, lerántotta a nadrágját,
harisnyáit, gyorsan az asztal alá dobott mindent és fölugrott. Mind ez
egy szempillantásban történt s mire az ott lévők észrevették, már kezdte
levetni a kabátját és mellényét is.
– Hé, csak lassan! rivallt rá Jaffers, aki egyszeriben megsejtette, hogy
mi fog történni.
Odaugrott az idegenhez és megragadta a gallérját: de a kabát a kezében
maradt… a láthatatlan ember gyorsan kibujt belőle.
– Fogjátok meg! – kiabált Jaffers hangosan. – Ha leveti a ruháit, akkor
vége…
– Meg kell fogni! – kiabáltak valamennyien s mind neki estek az ingnek,
amely már csak egyedül volt látható az idegenből.
Az ingujj hatalmas ütést mért mr Hall orrára, ugy hogy a derék ember
nekitántorodott az öreg Toothsomenak, a harangozónak, ez pedig levert a
lábáról másik két parasztot. Az ing most fölemelkedett és ugy táncolt,
libegett a levegőben, mint akkor szokott, ha az ember épen a fejét huzza
ki belőle… Jaffers hirtelen megkapta és nagyot rántott rajta, de ezzel
csak az idegennek segitett, aki most egészen kibujt az ingéből.
Egyidejüleg valaki ugy szájon vágta, hogy egyszerre kibugygyant ajkain a
vér s ugyanakkor Teddy Henfrey is kapott egy ökölcsapást a feje bubjára,
amitől szédülve tántorodott meg…
– Vigyázz! – kiabálta mindenki, találomra öklözve a semmit és viaskodva
a levegővel.
– Fogjátok meg!… Be kell zárni az ajtót!… El ne ereszszétek!… Én már
fogom!… Itt van!… Rajta!… Vigyázz!…
Bábeli zürzavar támadt a szobában. Ugy látszott, hogy mindenki egyszerre
kap egy-egy ütést, ki a fejére, ki a hátára… mig végre Sandy Wadgers,
akit egy hatalmas orrba-ütés egyszerre fölvilágositott a helyzetről, –
hirtelen kinyitotta az ajtót és menekült.
A többiek rögtön utána tódultak, de a nagy tolongásban megszorultak a
szük ajtóban s a láthatatlan ember egyre ütötte-verte, csépelte őket. Az
unitárius Phippsnek kiverte két fogát, Teddy Henfreynek majd letépte a
balfülét; Jafferst ugy állba ütötte, hogy majd elharapta a nyelvét,
Huxtert hasba vágta, hogy a boldogtalan menten görcsöket kapott… s erre
az egész tömeg halálra rémülten, kiabálva, hanyatt-homlok rohant le a
lépcsőkön.
De Jaffers ugyanabban a pillanatban, mikor az ütést kapta, érezte, hogy
egy izmos, meztelen mell neki szorul… Bár mit se látott, mégis
megragadta ezt a valamit és irtózatos erőlködéssel birkózott vele.
– Megfogtam! – hörögte dühösen s mialatt a fogait csikorgatva küzdött, a
nyakán és homlokán kidagadtak az erek…
Lent, a folyosón, álmélkodva, rémülten nézték az emberek ezt a furcsa
birkózást… Egyszerre aztán Jaffers megbotlott, elesett, legurult a
lépcsőkőn s a lent állók ijedten ugrottak szét. Jaffers fájdalmasan
felkiáltott s ugyanakkor valami láthatatlan erő szétlökdöste,
félretaszigálta a folyosón állókat…
– Fogjátok meg!… Láthatatlan! – kiabáltak össze-vissza, de senki sem
mert mozdulni.
Egy paraszt-suhanc, aki a küszöb előtt állt, hirtelen odaszaladt,
beleütődött valamibe, megragadta, de valaki ugy mellbe lökte, hogy
hármat bukfencezve bukott az orrára… Az asszonyok, kint az utcán,
rémülten sivalkodtak, hogy valaki elrohan előttük… egy kutya, mely
ugatva rohant a láthatatlan ember után, hirtelen vonitva repült át a
Huxter kertjének a keritésén, ahova az idegen berugta s ez volt a szökés
utolsó eseménye.
Egy darabig még ott tomboltak, kiabáltak a fölizgatott emberek… aztán
jött a pánik, a csüggesztő rémület s a tömeg ugy elszoródott a faluban,
mint ahogy az őszi szél szétszórja a lesárgult falevelet… Csak Jaffers
hevert ott ájultan a fogadó folyosóján, arccal a föld felé.
VIII. FEJEZET. Mr Thomas Marvel kalandja.
Mr Thomas Marvel széles arcu, nagy szakállu, meglehetősen nekigömbölyödő
uri ember volt, akinek husos, biborcsós orrát és rövid, karika-lábát
nagyon jól ismerték Iping környékén. Elnyütt, behorpadt
cilinder-kalapot, ütött-kopott, foltozott gunyát viselt s a gombok
hiánya, meg itt-ott a feslések, nyilván elárulták, hogy mr Thomas Marvel
agglegény.
A derék csavargó az országut árokpartján ült, vagy másfél mérföldnyire
Ipingtől. Mivel épen pihent, lehuzta mind a két cipőjét s a lábain csak
folytonossági hiányokban szenvedő harisnyák voltak, melyeknek szellőző
likain két nagy ujja ugy kandikált ki, mint a házőrző eb két fölálló
füle. Félig boszusan, félig megvetően nézte a két cipőt, mert a
duplatalpu, erős lábbeli nagy volt neki: Mr Marvel pedig gyülölte a nagy
lábbelit, mert tapasztalásból tudta, hogy feltöri a lábát. És amint
nézte a két otromba cipőt, boszuságában ugy tetszett neki, hogy soha
életében nem látott ennél utálatosabb emberi „készitményt.“
Egyszerre csak megszólalt egy hang a háta mögött.
– Jó erős cipők!
– Ajándék-marhának ne nézd a szarvát! – felelte mr Marvel foghegyről,
meg se fordulva. – Én meg azt mondom, hogy ennél utálatosabb cipőt
keresve se lehetne találni a föld kerekségén.
– Hm! – dünnyögött a hang.
– Biz’ ugy, uram! – folytatta mr Marvel elkeseredve, – volt ugyan már
rosszabb cipőm is… sőt sokszor nem volt semmilyen se… de ilyen
arcátlanul utálatos lábbelim még soh’se volt. Egy hét óta egyebet se
teszek, mint cipőket kéregetek, amerre csak járok; annyira gyülőlöm
ezeket… de sehol se adnak másikat. Nem mondom, hogy rossz cipők; mert
hát egész jók és erősek is… Hanem az ilyen magamfajta _gentleman_ sokat
jár gyalog s nem minden cipő felel meg neki… S akár hiszi az ur, akár
nem: én bizony egyebet se kaptam ebben az áldott kerületben, mint ezt a
gyalázatos pár cipőt… Nézze meg csak jobban; hát nem undok holmi?… Pedig
a jó lábbeli tömérdek ezen a vidéken. Most nyolc éve is kaptam egy pár
cipőt itten; se az előtt, se azóta nem is volt olyan jó cipőm… De most
nem volt szerencsém… Ezt a csuf párt sózták a nyakamba…
– Cudar vidék ez! – szólt a hang. – Csupa gazemberek laknak erre.
– Na, ugy-e? – örült mr Thomas Marvel, hogy egy véleményen vannak. –
Ezek a cipők!… Irgalmas Isten!… Igazi disznóság!
Lomhán hátra pillantott a bal vála fölött, hogy megnézze és
összehasonlitsa a megszólitó cipőjét a magáéval… de se a cipőket, se a
megszólitót nem látta!… Most a jobb válla fölött nézett hátra: de akkor
se látott semmit és senkit. Csodálkozva tápászkodott föl a földről.
– Merre van az ur? – kérdezte megfordulva.
Majd leesett az álla meglepetésében; – akármerre nézett, sehol senkit és
semmit nem látott… csak a szél zizegett, de a sik földön, országuton
egyetlen lélek se járt.
– Nini!… tán részeg vagyok? – tünődött magában. – Vagy álmot láttam?… és
csak magamban beszélgettem?… Mi az ördög…
– Ne ijedjen meg! – szólt a hang.
– Hé, te hasbeszélő bitang! – szitkozódik mr Marvel, maga körül forogva.
– Merre vagy hát?… Velem ugyan ne komázz, mert mindjárt megmutatom, hogy
nem ijedek meg…
– Ne is ijedjen meg, – ismételte a hang.
– Majd megijedsz te ostoba gazember! – dühöngött mr Marvel. – Hol vagy
te bitang?… Hadd tapintok a fejed lágyára!…
Csönd lett. A hang nem felelt.
– El van az ur… _temetve_? – kérdezte mr Marvel némi szünet után.
Megint semmi felelet. Mr Thomas Marvel elképedve állt ott, mezitláb és
kissé szorongva.
– Kakuk… kakuk… kakuk… – hangzott a távoli kis erdőből.
– Ennek fele sem tréfa, – rezzent össze mr Marvel és megdörzsölte a
homlokát.
Köröskörül, amerre látott, nem volt egyetlen élő lény sem. A poros
országut s két felől a sekély árok, óriási kigyóként kanyargott északról
délnek s ott sem, a mezőn sem járt senki. Nem volt semmi nesz, csak a
távolból hallatszott az egyhangu kakukkolás.
– Szentuccse, az ital volt! – dörmögte mr Marvel megnyugodva. – Mit nem
tesz az a kis pálinka!… De tudhattam volna, hogy éhgyomorra megárt.
– Nem az ital volt, nem! – szólalt most a hang. – Ön épen oly józan,
mint én magam.
– Mi volt ez? – hökkent meg mr Marvel és ugy elsápadt, mint a fal. – Mi
volt ez?… az ital… a pálinka…
Szinte nem is hallhatóan suttogta ezt a pár szót és megint forogni
kezdett, révedező szemekkel tekintgetve maga körül.
– Esküdni mernék rá, – mondta rekedten, – hogy valaki beszélt…
– Persze, hogy beszélt!… Én voltam az! – szólalt meg ismét a hang.
– Már megint! – szólt mr Marvel ijedten s hirtelen behunyta szemét…
Ekkor azonban valaki megragadta a gallérját s ugy megrázta, hogy majd
elbukott.
– Legyen eszed! – rivalt rá a hang.
Mr Thomas Marvel végkép oda volt. Egész testében reszketett és elcsukló,
siránkozó hangon jajgatott.
– Elittam az eszemet!… oh jaj!… elittam az eszemet!… Vagy pedig
kisértetek törtek rám…
– Se ez, se az! – felelte a hang. – Hallgass ide!
– Részeg vagyok! – nyögte mr Marvel keservesen; és tántorogva szaladni
akart az elátkozott helyről.
– Megállj! – rivalt rá a hang.
És mr Marvelnek ugy tetszett, mintha valaki az ujjával megbökte volna a
mellét.
– Nos mi az? – kérdezte még jobban megrettenve.
– Azt hiszed, ugye-e, hogy képzelődöl? – kérdezte a hang.
– Hát mi egyebet hihetnék? – jajgatott mr Marvel, egyre a szemeit
dörzsölve, hogy nem kápráznak-e?
– No várj, – mondta a hang – Majd mindjárt meghajigállak kövekkel s
akkor talán elhiszed, hogy nem képzelődöl.
– De mondja meg legalább, hogy merre van? – könyörgött a szegény
csavargó.
A hang nem felelt… _Vizz_… süvöltött az első kavics és kis hijja, hogy
el nem találta mr Marvel vállát… _Vizz_!… jött a második is, amely
hirtelen emelkedett föl a földről nagy ivben, sebesen szelte át a
levegőt s ott esett le a csavargó lábainál, aki, mintha megdermedt
volna, mozdulni se birt… _Vizz_!… süvöltött a harmadik kavics, amely
eltalálta mr Marvel fölálló nagy lába-ujját s aztán tovább ugrott az
árokba…
De már erre mr Thomas Marvel eszére tért. Fölorditott fájdalmában és
őrült futásnak eredt, de még husz lépésnyire se ért, mikor valami
láthatatlan akadályban megbotlott és orra bukott.
– Nos – szólalt meg a hang közvetlenül mellette, – hát képzelődés
vagyok-e, vagy valóság?
A csavargó felelet helyett ismét talpra ugrott és futni akart. De,
mintha valaki gáncsot vetett volna neki… megint elbukott.
– Ha nem ülsz veszteg, – förmedt rá a hang, – fejbe doblak az első
kővel.
– Könnyen beszél az ur! kesergett a csavargó s amint ült, kezébe fogta a
fájós lábát, de félszemmel egyre azt a követ nézte, mely a levegőben
látszott libegni.
– Könnyen beszél az ur! – ismételte panaszosan, – de én nem értek semmit
az egészből… A kavicsoknak lábuk kél… A kövek beszélnek… Engem a földhöz
vágnak… Jól van hát: megadom magam és szót fogadok.
A levegőben libegő kavics lehullott a földre.
– Pedig egyszerü a dolog, – szólalt meg a hang. – Én láthatatlan ember
vagyok.
– Hát mondja meg, amit nem értek, – könyörgött mr Marvel, reszkető,
elcsukló hangon. – Hová bujt el?… Hol rejtőzik… Hogy tud beszélni?… Mind
ezt nem értem, de azért megadom magamat… Szót fogadok.
– Az az egész, hogy láthatatlan vagyok, – felelte a hang. – Meg kell
értened, hogy láthatatlan vagyok: ez az egész.
– Hisz ezt mindenki láthatja! – nyögte a szerencsétlen csavargó. – Ezért
ugyan sohse legyen az ur olyan türelmetlen és indulatos… De, könyörgöm,
mondja meg mégis: hogy tud igy elbujni?
– Láthatatlan vagyok. Ez a fődolog. S azt akarom, hogy megértsd végre…
– De merre van az ur? – vágott közbe mr Marvel.
– Itt állok az orrod előtt… három lépésnyire tőled.
– Uram bocsá’!… Ne tegyen lóvá az ur! hisz nem vagyok se vak, se
bolond!… Még utóbb el akarja hitetni velem, hogy egészen olyan, mint a
levegő!… Pedig én nem vagyok afféle irástudatlan csavargó…
– Pedig én olyan vagyok, mint a levegő!… Egészen átlátszó és te is
keresztül látsz rajtam.
– Micsoda?… Hát önnek nincsen teste?… Hát a hangja?…
– Én is éppen olyan ember vagyok, mint te… van testem is… ennem is kell,
innom is kell… ruhára szorulok… Csakhogy láthatatlan vagyok… Érted-e,
láthatatlan vagyok… Ez az egész: láthatatlan!… Ha ezt megérted, akkor
mindennel tisztába vagy.
– Láthatatlan?… és mégis van teste?
– Van.
– Hát adja ide a kezét, – mondta mr Marvel, – ha csakugyan van keze…
Akkor talán még se lesz oly hihetetlen a…
– Uram Isten! – kiáltott föl hirtelen. – Hogy megijesztett!… Minek ugy
megszoritani a kezemet?
Érezte, hogy a láthatatlan kéz ujjai erősen megfogják a bal kezét, ő
pedig reszkető jobb kezével végig tapogatta a láthatatlan ember karját,
föl a válláig, aztán izmos mellét, a nyakát és végre szakállas állát…
– Oda vagyok! – álmélkodott a csavargó szörnyüködve. – Ez a legnagyobb
csoda, amióta világ a világ… Olyan ember, mint én és mégse látszik
belőle semmi… csak… csak…
Élesebben megnézte a látszólag „üres levegőt“ s aztán habozva kérdezte:
– Mondja csak, nem sajtot meg kenyeret evett utoljára?
– De azt, – felelte a hang. – Csakhogy még nem emésztettem meg.
– Hát ezt látom! – szólt mr Marvel. – Hanem azért szörnyen csodálatos
eset ez!
– Korántsem oly csodálatos, mint ahogy te hiszed.
– No, az én eszemnek nagyon is csodálatos, – felelte a csavargó. – De
hogy az ördögbe láthatatlan ön, uram?… Ezt igazán nem értem.
– Ennek nagyon hosszu a története. Aztán meg…
– Mondom, igy is, ugy is végkép oda vagyok! – sóhajtott mr Marvel.
– Most csak ennyit mondok, – folytatta a hang, – segitségre van
szükségem. Ezért jöttem ide. Véletlenül akadtam rád… őrülten, dühösen,
kétségbeesve jártam erre… Embert tudtam volna ölni… És akkor
megláttalak.
– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Marvel.
– Ide értem a hátad mögé… megálltam… haboztam… de nem bántottalak…
Mr Marvel csak a kezeit tördelte, szólni nem tudott…
– Nem bántottalak, – folytatta a hang, – mert igy szóltam magamhoz: –
„Ez is ép oly kitaszitott ember, mint én vagyok. Ilyenre van szükségem“,
– ezért nem bántottalak s ezért szólitottalak meg.
– Irgalmas Isten! – jajgatott a szegény csavargó. – De hát miben és
hogyan lehetek én önnek segitségére?… Hisz nem is látom önt!
– Segiteni fogsz, hogy ruhát, eleséget, tanyát szerezzek… s más egyebet
is, amire szükségem lesz… Ha pedig nem akarnád, – akkor… De nem!… te
okos ember vagy és szót fogadsz… szót _kell_ fogadnod!
És ismét kegyetlenül megrázta a csavargót.
– De uram, az Isten szerelmére! – könyörgött szegény mr Marvel,
levegőért kapkodva: – minek bánt engemet?… Lássa, én oly nyomorult,
élhetetlen vagyok!… Ne rázzon tovább!… Aztán ereszszen az utamra… Hisz
alig állok a lábamon!… És mindez oly érthetetlen… Sehol senki, sehol
semmi: – se égen, se földön… És mégis hallom a hangját!… Mintha csak az
égből jönne… És a kövek röpülnek… Érzem az öklét… Isten!… Csodatevő
Isten!
– Szedd össze magad! – rivalt rá a hang, – mert teljesitened kell, amit
rád bizok és parancsolok.
Mr Marvel fölfujta a pofáját s a szemei tágra nyiltak.
– Téged választottalak, – folytatta a hang – s te vagy az egyetlen,
azokon a gazembereken kivül, Ipingben, aki tudja, hogy él a világon „egy
láthatatlan ember“. Te leszel a segitő társam, a cinkosom… Ha segiteni
fogsz, – gazdaggá teszlek… Ugy fogsz élni, mint a kis király… mert a
láthatatlan ember hatalom… szörnyü hatalom…
Itt megakadt és hirtelen nagyot tüsszentett.
– De ha megcsalsz, vagy elárulsz, – folytatta fenyegetően – ha nem
teszed meg, amit parancsolok…
Folytatásképen hevesen megrázta a csavargó vállát, aki fölorditott
rémületében.
– Nem csalom meg, nem árulom el önt, uram! – szabadkozott mr Marvel és
ijedten hátrált. – Ez eszébe se jusson, uram!… Én tiszta szivemből
engedelmes szolgája leszek önnek s mindent megteszek, amit csak
parancsol…
– Isten!… Isten!… tette hozzá magában kétségbeesve, – csak most az
egyszer segits meg, én jó Istenem!
IX. FEJEZET. Mr Marvel ellátogat Ipingbe.
Mikor a közvetlen rémület első kitörése lecsillapodott, a falubeliek
rögtön kételkedni kezdtek, hogy valóban megtörtént-e mind az, ami oly
roppant rémületbe ejtette őket? Valami ideges szkepszis szállta meg őket
s a lakosság nagyobb fele nem volt hajlandó hinni a láthatatlan ember
meséjében.
… Mert utóvégre is ki látta őt?
Azok, akik „látták“ – ha ugyan lehet látni, ami láthatatlan, – oly
kevesen voltak, hogy a tiz ujjukra se jutott elég. S még ezek közül is
eltünt egy-kettő. Mr Wadgers például ugy bezárkózott a kovácsmühelybe,
hogy a szinét se látták egész nap: Jafferst pedig bekötözött fejjel
ápolták a „_Postakocsi_“-hoz cimzett fogadó belső termeiben.
Szóval, a nevezetes esemény szemtanui nagyon megfogytak s mivel a
falubeliek már régóta vágytak erre a pünkösdi ünnepre, amelyen
ember-emlékezet óta mindig mulatni, szórakozni szoktak, most sem voltak
hajlandók lemondani a majálisról s hogy mi se zavarja meg jó kedvüket,
inkább nem is törődtek a láthatatlan emberrel.
… Mese!… Képzelődés! – mondogatták még azok is, akik titkon talán
aggódtak.
És délután már alig volt Ipingben valaki, – kivéve azt a néhányat, aki
testén hordozta a láthatatlan ember kezének bélyegét, – aki beszélt
volna a nevezetes eseményről. Ám ha nem beszéltek róla, a rejtélyes
szorongás bizonyos nemétől mégse szabadulhattak s még kint a réten is, a
hol a majálist tartották, el-elhallgatott néha a zajos vidámság s a
mulatók tétován, aggódva néztek össze. De a gyerekek gondatlan lármája
megint csak feledtette az izgató eseményt s a meglettek is megemberelték
magukat.
Délután négy óra tájban egy idegen érkezett a faluba. Zömök, kissé
pocakos ember volt s látszott rajta, hogy ugyancsak siethetett, mert a
lélekzete minduntalan el elállt. Bár sietett, ugy rémlett, hogy szeretne
megállni… néha egy percre habozva meg-megállt, de aztán annál gyorsabban
lódult neki…
Egyenesen befordult a templom mellett és a „_Postakocsi_“ felé tartott.
Az öreg Fletcher is látta… sőt ugy tetszett neki, hogy az idegen, aki
pár lépésnyire ment el mellette, magában beszélget. Mr Huxternek szintén
feltünt ez a körülmény, melynek azonban akkor mindjárt semmi
jelentőséget nem tulajdonitott.
Végre az idegen megállt a „_Postakocsi_“ előtt s mr Huxter későbbi
állitása szerint szemmel láthatóan tusakodott önmagával, hogy bemenjen-e
vagy se… Végre mégis belépett: s mr Huxter látta, hogy az idegen lopva
oson fölfelé a lépcsőkön, egyenesen az ebédlő felé. De ugyanekkor az
ivóból figyelmeztették az idegent, hogy rossz helyen kereskedik…
– Az ott külön szoba! – kiáltott rá mr Hall.
Az idegen összerezzent, megfordult és bement az ivóba. De pár perc mulva
ismét kijött, keze fejével törülgette a száját és mr Huxter, aki egyre
leste, nagyon elégedettnek látszott. Pár percig lopva kémlelődött s
midőn senkit se látott, óvatosan az udvarba osont, a hová az ebédlő
ablaka nyilt. Az udvarban nekidőlt a keritésnek, elővette kis
cseréppipáját, megtömte, – mr Huxter látta, hogy az ujjai remegtek, –
ügyetlenül rágyujtott s aztán, karba tevén két kezét a mellén, látszólag
gondtalanul füstölni kezdett… de közben egyre hiuz szemekkel
vizsgálgatott köröskörül.
Mr Huxter, a trafikos, jól látta mindezt a boltja ablakából s az idegen
furcsa viselkedése annyira izgatta, hogy a világ minden kincseért le nem
vette volna róla a szemét.
Egyszerre csak az idegen hirtelen kivette szájából a pipát és zsebre
dugta. Aztán eltünt az udvarban. Ekkor azonban mr Huxter, gyanakodván,
hogy az idegen lopni akar, gyorsan kijött boltjából, megkerülte a házat,
hogy elfogja a tolvajt… Épen jókor ért oda a fogadó hátulsó kapujához:
mr Marvel, – mert ő volt az idegen, – e pillanatban osont ki az utcára;
egyik kezében nagy batyu, a másikban meg három könyv volt, melyeket,
mint később kiderült, a tiszteletes ur cingulusával kötözött össze.
Mikor az idegen meglátta mr Huxtert, meghökkenve jajdult föl, majd
hirtelen sarkon fordult és lélekszakadva futásnak eredt.
– Fogjátok meg!… Tolvaj! – kiabált mr Huxter és rögtön üldözni kezdte az
idegent.
Amit mr Huxter ez után „tapasztalt“, – pár szóval el lehet mondani.
Látta az idegent, amint lóhalálában menekül előtte, látta a
föllobogózott falut s azt a néhány embert, aki a zajra feléje fordult…
Aztán még egyszer elorditotta, ahogy száján kifért:
– Tolvaj!… Tolvaj!…
De többre már nem emlékezett. Csak még arra, hogy valami láthatatlan erő
megragadta a nyakát, nagyot rugott rajta hátulról… ami ez után történt,
azt már a falubeliek mondták el… Mr Huxter nagyot bukott hasra, betörte
az orrát: – s többé már semmi sem érdekelte, ami a világon történt…
X. FEJEZET. A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban.
Hogy világosan megérthessük, hogyan és mi történt a fogadóban, vissza
kell mennünk odáig, amikor mr Huxter legelőször pillantotta meg mr
Marvelt.
Ugyanebben a pillanatban mr Cuss és mr Bunting fönt voltak az ebédlőben.
Komolyan tárgyalták a ma reggeli különös eseményt és mr Hall
engedelmével tüzetesen megvizsgálták, átkutatták az idegen minden
holmiját. Jaffers már ugy, ahogy talpra állt és haza is ment, hogy
otthon heverje ki a szörnyü nap gyászos következményeit.
A láthatatlan ember cók-mókja mind egy rakáson volt, ahogy mrs Hall az
„eset“ után összehordta; a szobát fölsikálták, kiszellőztették, hogy
kimenjen belőle a büz s az asztal mellett, ahol az idegen dolgozni
szokott, ketten ültek: mr Cuss és mr Bunting.
Mr Cuss lehajolt és turkált a földön, az idegen holmija közt. Egyszerre
csak diadalmasan kapott föl három vastag könyvet, – csupa kézirás volt,
– melyek legfelsején nagy betükkel pompázott ez a cim: – „_Napló_.“
– Ott a naplója! – kiáltott föl, az asztalra dobván a könyveket. – Most
hát legalább megtudunk valamit.
A tiszteletes, két karját az asztalon nyugtatván, kiváncsian nézte a
három könyvet.
– Ez a naplója! – ismételte mr Cuss és kinyitotta az első kötetet. – Hm…
nincs rajta név… Mi a patvar?… Csupa számok… furcsa jelek… és ábrák… Nem
értem!…
A tiszteletes fölállt s kiváncsian nézett a könyvbe barátja vállán át.
Cuss idegesen lapozgatott a könyvben s az arca hirtelen elkomorodott.
– Csupa szám! – kiáltott föl boszusan. – Nem értek belőle semmit,
Bunting.
– Azt mondta, hogy ábrák is vannak benne? – kérdezte a tiszteletes. –
Nézzük a képeket: hátha azok megmagyarázzák a szöveget.
– Nézze meg ön, – felelte mr Cuss. – Csupa szám, meg cirill betü… Azt
hiszem legalább, hogy cirill betü és orosz… Ez meg itt mintha görögül
lenne… Nos, ez az ön dolga… Ön tud görögül…
– Persze, persze! – mondta a tiszteletes.
És hirtelen elővette a pápaszemét, melyet nagy buzgalommal kezdett
törülgetni, bár a veriték szinte gyöngyözött a homlokán… Hogy is ne!
mikor a görögöt még az egyetemen elfeledte!
– Persze, persze! – ismételte motyogva: – ha görögül van, akkor sebaj:
majd kibetüzöm valahogy.
– Nos, üljön ide és olvassa…
– Előbb csak ugy általánosságban szeretném átlapozni, – felelte a
tiszteletes, egyre törülgetve a pápaszemét. – Tudniillik, ha átlapozzuk,
mindjárt tudhatjuk, hogy körülbelül mi van benne: aztán pedig
részletesen is elolvashatjuk.
Köhécselt, föltette a pápaszemét, igazgatta az orrán, megint köhécselt
és titokban azt óhajtotta, bár jönne valaki, aki megzavarná őket, hogy
ne kelljen szégyent vallania a görög tudományával… Majd elvette a
könyvet Cuss kezéből és hanyagul lapozni kezdett benne…
Ekkor azonban különös dolog történt. Az ajtó hirtelen, kopogtatás nélkül
kinyilt és sarkig kitárult.
A két férfiu hevesen összerezzent, körülnézett, de csakhamar
megnyugodott, egy pufók képü, tömzsi ember állt a küszöbön: – mr Marvel
volt.
– Ez az ivó? – kérdezte halkan, rekedten.
– Nem! – felelte a két ember egyszerre.
– A lépcső alján, barátom, – folytatta mr Bunting.
– És csukja be az ajtót! – tette hozzá mr Cuss boszusan.
– Jól van, – hangzott a felelet; de mintha egész más, ércesebb hang lett
volna, mint ahogyan az idegen először megszólalt.
– Bocsánatot kérek, – folytatta a tolakodó, az előbbi halk rekedt
hangon.
Majd ismét az érces hang szólalt meg:
– Jobbra át… indulj! – mire az idegen eltünt és becsukta az ajtót maga
után.