szobában… Vagy félpercig a lélekzetüket is visszafojtva, némán álltak
ott és hallgatóztak; aztán mrs Bunting egyenesen a szekrényhez ment s a
háta mögé nézett, mialatt mr Bunting lehajolt s az asztal alatt kereste
a tolvajt… Sehol nyoma sem volt!… Ekkor mrs Bunting az ablakhoz sietett
és széthuzta a függönyöket, mr Bunting pedig a kandallóba nézett be, sőt
még föl is szurkált benne a piszkavassal. Aztán mrs Bunting kiforditotta
a papiros-kosárt, mr Bunting pedig a széntartót… Végre mindaketten
megálltak és bámészan, kérdően néztek össze.
– Meg mertem volna rá esküdni, – kezdte mr Bunting.
– A gyertya! – kiáltott föl mrs Bunting, – ki gyujtotta meg a gyertyát?
– Hát az iróasztal? – visszhangozta mr Bunting, – ki törte fel a
fiókját?…
– És a pénz sincs benne! – sopánkodott mrs Bunting.
Majd gyorsan kisietett a folyosóra, mondván:
– Ez oly különös eset…
E pillanatban valaki nagyot tüsszentett a folyosón. Mind a ketten
kiszaladtak s épen akkor, mikor kiértek, a konyha ajtaja becsapódott.
– Hozd a gyertyát! – kiáltott föl mr Bunting és előre ment.
Mind a ketten hallották, hogy a konyha külső ajtajának vas-reteszét
hirtelen nagy zajjal rántja vissza valaki.
Mikor a tiszteletes kinyitotta a konyhának folyosó felőli ajtaját, még
látta, hogy ugyanakkor nyilik a tulsó ajtó, mely a kertbe vezet s a
hajnali szürke világosság beárad a konyhába. De bizonyos volt abban,
hogy senki se ment ki az ajtón… Ezt látta: az ajtó kinyilt, egy
pillanatig nyitva állt, aztán hirtelen nagy zajjal becsapódott. Az igy
támadt légvonat kioltotta a gyertyát, melylyel mrs Bunting éppen akkor
szaladt be a konyhába a férje után… Mindez pedig egy percig se tartott.
A konyha már üres volt; kiértek a kertbe; ott se láttak egy lelket sem.
Gyorsan visszatértek a konyhába, bezárták az ajtaját, fölhányták minden
zegét-zugát, bementek az éléskamrába, föl a padlásra, le a pincébe,
egyik szobából a másikba: – de hasztalan!… Hiába kerestek, kutattak: –
sehol semmi nyoma se volt a tolvajnak.
Már fényes nappal volt és a tiszteletes meg a felesége még egyre
kerestek, kutattak a konyhában, fenekestől felforgatva mindent.
– Ez a legfurcsább eset, ami valaha az életben ért, – mondta a
tiszteletes, már talán századszor is, amint lihegve és kimerülten
leroskadt a székbe.
– Már látom, hogy jön a Susie, – szólt mrs Bunting, kinézve az ablakon.
– Majd beeresztjük a konyhába, mi pedig lefekhetünk még egy kicsit…
VI. FEJEZET. A megbolondult butorok.
Ugyanaz napon, vagyis pünkösd hétfőjének kora hajnalán, még egyéb is
történt Ipingben. Mr Hall és felesége, még mielőtt kizavarták ágyából az
örökké álmos Milliet, pitymallatkor szép csöndesen fölkeltek és
leosontak a pincébe, ahol egynémely magán-jellegü dolguk volt a sörös
hordók körül.
Alig értek azonban a pincébe, mrs Hall mindjárt észrevette, hogy nem
hordtak elég sassaparillát s következésképen a sör nem lesz elég keserü,
ha harmadrészben vizzel öntik föl. Mivel pedig mrs Hall volt a
„szakértő“ s ő tudta legjobban, hogy kell kotyvasztani, nem volt más
hátra, mint mrs Hallt felküldeni az emeletre, hogy hozzon még egy pint
sassaparillát a készletből.
Mrs Hall engedelmesen föl is ment, de a folyosón meglepetve látta, hogy
az idegen szobájának az ajtaja félig nyitva van. Nem sokat törődött a
dologgal, hanem bement a maguk szobájába, megtalálta a sassaparillát s
megint indult lefelé a pincébe.
Ám a földszintre érve ujabb meglepetés várta. Az utcai kapu belső
keresztrudját levette valaki, ugy, hogy a kapu nem volt bezárva, csak
kilincsre volt becsukva. Ez már szöget ütött mr Hall fejébe, mint a
villám cikázott át agyán a Teddy Henfrey föltevése: hogy az idegen
bizonyosan gonosztevő… Most már jól emlékezett, hogy tegnap este, mikor
bezártak, ő maga tette föl a kapura a belső keresztrudat, mi alatt mrs
Hall gyertyával állt mellette… Ha tehát valaki ismét levette a
keresztrudat, csak azért tehette, hogy kimenjen a házból.
Mind ezt jól megfontolván, mr Hall habozás nélkül fölment a lépcsőn és
kopogott az idegen ajtaján… Semmi felelet… Ismét kopogott; s mikor erre
se kapott feleletet, egész bátran sarkig tárta az ajtót és belépett a
szobába.
Jól sejtett; egy lélek se volt ott. Üres az ágy, üres a szoba. De
legfurcsább volt, hogy az idegen ruhái mind ott voltak a széken, a
divánon; a cipője, a nadrágja, kalapja, kabátja… még azok a kötelékek
is, melyekkel a fejét szokta bepólyázni; sőt még a szemüvegje is ott
hevert az éjjeli szekrényen!… Pedig mr Hall nagyon jól tudta, hogy az
idegennek nincs más ruhája, csak ez.
Amint álmélkodva tünődött e furcsa dolgon, lentről a pincéből,
fölhallotta a felesége türelmetlen szavát. Erre összerezzent, gyorsan
lefutott a lépcsőn s a pincegádorból lekiáltott:
– Janny!… tudod-e, hogy Henfrey eltalálta az igazat?… Az idegen nincs a
szobájában. A kapu-ajtó meg nyitva van!
Mrs Hall eleinte nem értette meg ezt a beszédet, de mihelyt tisztába
jött vele, hanyatt-homlok rohant föl a lépcsőn, egyenesen az idegen
szobájába, közben pedig álmélkodva csapta össze a kezét:
– Ha nincs a szobájában, – tünődött magában, – ugyan hol járhat, ha a
ruhája még ott van?… Ruha nélkül csak nem mehet sehová? Ez igazán
különös eset!
Ő járt elől; de mialatt fölfelé szaladt, ugy tetszett neki, meg a
férjének is, hogy valaki becsapta a kapu-ajtót… De mivel senki sem jött
be, mindegyikük azt hitte, hogy rosszul hallott és akkor mindjárt ügyet
se vetett a dologra…
Mrs Hall elhagyta a férjét s a háta mögött egyszerre csak tüsszentést
hallott; azt hitte, hogy a férje tüsszentett, ez meg viszont azt hitte,
hogy a felesége volt. Most mrs Hall fölért az emeletre és sarkig kitárta
az idegen szobájának az ajtaját… Meghökkenve állt meg a küszöbön: a
szoba üres volt.
– No, ez igazán furcsa! – motyogta magában.
E pillanatban ismét tüsszentést hallott, közvetlenül mellette s amint
megfordult, meglepetve látta, hogy Hall még vagy hat lépésre van tőle,
az utolsó lépcsőfokon. De aztán Hall is odaért s ekkor mindketten
beléptek a szobába.
Mrs Hall egyenesen az ágyhoz ment, megtapintotta a vánkost és benyult a
takaró alá is.
– Egész hideg, – mondta aztán. – Legalább egy órája, ha nem több, amióta
fölkelt.
Ekkor azonban fölötte különös dolog történt. A paplan hirtelen
fölemelkedett, mintha valami láthatatlan kéz megfogta és félrehajtotta
volna. Mindjárt azután az idegen kalapja is megmozdult s mintha szárnya
nőtt volna, egyenes vonalban neki repült a mrs Hall arcának. Majd a
szivacs a mosdó-szekrényből hirtelen felugrott és orrban találta mrs
Hallt, aki ijedten tántorodott vissza; aztán a szék lerázta magáról az
idegen ruháit, epésen fölkacagott – s ez a nevetés hasonlitott az idegen
hangjához! – és fejtetőre fordulva, megállt a támláján, négy lábát
fenyegetően meresztve mrs Hall felé…
Az asszony halálra ijedten sikitott föl, a szék pedig szép lassan feléje
tartott, oda érve, gyöngéden hátba lökdöste és lassankint kituszkolta őt
is, mr Hallt is a szobából. Akkor az ajtó hirtelen becsapódott az orruk
előtt s valaki belülről bezárta. A szék és ágy pedig, pedig, mintha egy
percig diadalmas táncot jártak volna odabent… mire ismét mély, temetői
csönd lett.
Mrs Hall majdnem ájultan feküdt a férje karjaiban, aki csak nagy bajjal
birta őt levinni a lépcsőkön az álmos Millie segitségével, aki a sok
sikoltozásra fölébredt és szintén fölszaladt.
– Kisértetek! – nyögte mrs Hall. – Tudom, hogy kisértetek… Már sokat
olvastam róluk az ujságban… Hazajáró lelkek… Táncoltatják a széket,
asztalt, ágyat…
– Igyál egy kis rozsólist, Janny, – mondta mr Hall, – ez majd helyrehoz.
Itt az üveg, lelkem, csak igyál!
– Szaladj és zárd be az utca-ajtót! – nyögte mrs Hall, – hogy ne
jöhessen be az idegen… Nem adok neki szállást tovább… Már ugy is adós
két heti ellátásért… Azt mondja, hogy pénzt vár… Nekem nem kell… Inkább
vesszen oda ez is… Csak ne lássam többé…
– De, édes Janny, – vigasztalta a férje, – inkább igyál!… Nézd, itt a jó
rozsólis!
Mrs Hall nagyott huzott a jó rozsólisból és siránkozva folytatta:
– Mindjárt tudhattam volna, hogy ez lesz a vége!… Csaló, ördöngős,
boszorkánymester!… Csak rá kell nézni bekötött fejére, a nagy
pápaszemre… És sohase megy templomba, még vasárnap se… És az a sok
feneüveg… Azokban tartja a kisérteteket… és most beleeresztette őket a
butoraimba… Az én jó öreg butoraimba:… Ah, abban a székben szegény
boldogult anyám szokott üldögélni, mikor én még kis lány voltam!… Most
pedig fejtetőre állt és megrohant engem!…
– No, még egy csöppet, Janny, – biztatta őt mr Hall. – Itt a jó
rozsólis!…
Miután mrs Hall vagy ötödször is nagyot huzott a „jó rozsólisból“,
átszalajtották Milliet mr Sandy Wadgershez, a kovácshoz, hogy hivja ide.
… Tiszteltetik, hogy a butorok az emeleten mind megbolondultak; nem
lenne szives átfáradni?…
Ez a mr Wadgers nagyon tanult, okos ember volt s mindig föltalálta
magát. Az eset hallatára komolyan, fontoskodva csóválta meg a fejét.
– Vigyen el az ördög, ha nincs boszorkányság a dologban! – jelentette ki
mély meggyőződéssel.
A Hall-házaspár rögtön föl akarta vezetni a kovácsot az emeletre, de ő
nem találta a dolgot oly fölötte sietősnek. Inkább az utcán állt meg, a
kapu előtt s ott tárgyalta az ügyet… A tulsó soron Huxter trafikos inasa
épen a boltot nyitotta ki és szintén részt vett az eszmecserében. Pár
perc mulva kijött maga mr Huxter is és a vita csakhamar a parlamenti
beszédek magaslatára emelkedett: – azaz, mindenki beszélt és tanácsolt,
csak tenni nem akart senki sem.
– Először állapitsuk meg a tényeket! – szavalt mr Wadgers –
Bizonyosodjunk meg arról, hogy be lett-e zárva a kapu-ajtó tegnap este s
hogy ma reggel csakugyan nyitva volt-e? Mert ez a kérdés a legfontosabb;
– ha be volt zárva az ajtó, akkor be volt zárva, ha pedig…
E pillanatban fönt az emeleten csodálatos módon hirtelen kinyilt az
idegen szobájának ajtaja s amint az utcán állók a nyitott kapun
meghökkenve föltekintettek, látták, hogy a tetőtől-talpig beburkolt,
bekötözött fejü idegen lassan jön le a lépcsőkön… s nagy pápaszemének
sötét lencséi mintha fenyegetően, kihivóan mérték volna végig a kis
gyülekezetet.
Mikor leért a földszintre, megállt egy pillanatra a folyosón, szemközt a
meghökkent társasággal, mely ugy elnémult, mint a hal. Aztán kinyitotta
a kezét és keztyüs mutató ujjával rámutatott a sassaparillás üvegre,
melyet mr Hall ott tett le a folyosóban, a pince-ajtó mellé…
Mindnyájan önkénytelenül arra néztek, amerre az idegen mutatott. Ez
pedig gunyosan mondta:
– Nézzétek!… Igy hamisitják a sört!
Evvel epésen fölkacagott, sarkon fordult, ismét fölment az ebédlőbe és
hevesen bevágta maga után az ajtót.
A lent állók némán néztek össze; egyikük se mert szólani. Végre, mikor
már néhány perc telt el az idegen távozta után, a kovács fölkiáltott:
– No, ha ez se boszorkányság…
De nem fejezte be a mondatot, hanem oda fordult mr Hallhoz és határozott
hangon mondta:
– Én a te helyedben magyarázatot kérnék tőle.
Jó időbe és sok fáradságba került, mig mr Hallt rá birták venni erre a
válságos cselekedetre. De végre annyit beszéltek neki, hogy megemberelte
magát és fölment az emeletre. Kopogott az ajtón… egyszer, kétszer,
háromszor… aztán benyitott és elkezdte:
– Bocsánatot kérek…
– Menjen a pokolba – rivallt rá az idegen dörgő hangon – és csukja be
rögtön az ajtót!
Ez volt a magyarázatkérés rövid, de velős eredménye.
VII. FEJEZET. Az idegent leleplezik.
Az idegen ugy félhat óra tájban ment be az ebédlőbe és közel délig
maradt ott. Az ablakokat lefüggönyözte, az ajtót bezárta s miután mr
Hallt oly csufosan kikergette, senki se mert többé fölmenni hozzá.
Ez idő alatt egy falatot se kapott enni. Három izben csöngetett;
harmadszor már nagyon dühösen és sokáig… de senki se felelt neki.
– Ha a pokolba küldött bennünket, hát most koplaljon! – mondogatta mrs
Hall és rá se hederitett.
Eközben már elterjedt a hire annak az éjjeli tolvajlásnak, melyet a
tiszteletes házában követtek el s a részleteket összevetve sokan sejteni
kezdték, hogy az idegen ludas lehet a dologban.
Mr Hall, a derék kovács társaságában, elment mr Shuckleforth kerületi
biróhoz és mindent hiven elmondott neki.
… Senki sem mer fölmenni a lépcsőn… senki sem tudja, hogy az idegennek
mi a mestersége… Néha-néha dühösen járkál a szobában… Káromkodik…
papirosokat szaggat szét… üvegeket ver a földhöz…
A kerületi biró az utcán fogadta a kéttagu küldöttséget, mely csakhamar
nagyon megszaporodott az ünneplőbe öltözött falubeliekkel. Pünkösd
hétfője lévén, senki sem dolgozott s mindenki szórakozásra, mulatságra
került…
Bent pedig a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadó ebédlőjében, leeresztett
függönyök mellett, félhomályosan dolgozott az idegen, tetőtől-talpig
felöltözve a nagy melegben, átkozva a játszogató gyerekeket, akiket
ugyan nem látott, de a hangjukat annál jobban hallotta… s emellett
éhezett, mert senki sem törődött vele. A kandalló mellett a sarokban
vagy féltucat összetört üveg cserepei hevertek s a szobában szinte maró
klór-büz áradt szét… E részleteket azoktól tudjuk, akik még az nap
megfordultak odafönt.
Déltájban az idegen hirtelen kinyitotta ajtaját, megállt a küszöbön és
merően lenézett az ivóba, melynek az ajtaja nyitva volt.
– Mrs Hall! – kiáltott le hangosan.
Valaki fölkelt és kiment a konyhába, hogy behivja Hallt.
A fogadósné nem sokkal rá be is jött; a lélekzete talán gyorsabb,
izgatottabb volt, de elszántsága azért nem csökkent. Hall még mindig nem
jött haza, de mrs Hall nem igen bánta ezt; ő már elhatározta, hogy mit
cselekszik s ettől hajszálnyit sem fog tágitani. Kis tálcára tette az
idegen számláját és felszólt hozzá:
– A számláját kéri, uram?
– Miért nem adott ma reggelit?… Miért nem készitette el az ebédemet?…
Miért nem jött, mikor csöngettem?… Vagy azt hiszi, hogy étlen-szomjan is
meg birok élni?
– Miért nem fizeti ki, amivel tartozik? – felelt mrs Hall. – Erre a
kérdésemre feleljen.
– Már három napja mondtam önnek, hogy várok pénzt…
– Már három napja mondtam önnek, nem várok olyan pénzre, amelyik ugy sem
jön meg… Micsoda jogon mer ön zsörtölődni azért, hogy _ma_ nem kapott
reggelit, mikor én már két hét óta nem kaptam öntől egy fillért sem?
Az idegen nagyot káromkodott.
– Disznóság!… disznóság! – morogtak az ivóban a vendégek.
Mrs Hall fölbátorodott ezen és visszavágott:
– Megköszönném önnek, uram, ha csak magában káromkodna!
Az idegen oly éktelen dühbe jött, hogy egy percig szólni se tudott. Az
ivóban levők mind örültek és elismerték, hogy mrs Hall ugyancsak jól
megfelelt neki.
– De ugyan, jó asszony… – kezdte az idegen.
– Engem ne „jó asszony“-ozzon az ur! – csattant föl mrs Hall, vérszemet
kapva.
– Mondtam már önnek, hogy nem jött még a pénzem…
– A pénze!… Micsoda pénze?
– Annyi különben még most is van a zsebemben…
– A zsebében?… Hisz három napja azt mondta, hogy nincs egy sovereign-ára
ezüst pénze se!
– De most jobban megnéztem és…
– Ejha! – kiabáltak közbe a vendégek az ivóban.
– Jobban megnézte?… És talált is?… – gunyolódott mrs Hall. – Csak azt
szeretném tudni, _hol_ talált pénzt!
Látszott, hogy ez a kérdés szörnyen bántja az idegent. Mérgesen
dobbantott a lábával és azt kérdezte:
– Mit akar ezzel mondani?
– Semmit! felelte mrs Hall. – Csak azt, hogy szeretném tudni, hogy _hol_
talált pénzt… S mielőtt elfogadnám ezt a pénzt, vagy enni adnék önnek,
tudni akarok egy-két dolgot, amit nem értek, amit senkisem ért s amit
mindenki szeretne érteni… Tudni akarom, mit csinált az én
karos-székemmel; tudni akarom, miért volt üres az ön szobája ma reggel s
hogy jutott ön be abba a szobába a zárt ajtókon át… Mert aki ebbe a
házba jár, annak ott van az ajtó, a kapu, – ön pedig _nem_ azon jött be…
én hát tudni akarom, hogy hol és hogyan jött be. Aztán meg…
Az idegen hirtelen fölkapta ökölbe szoritott kezét és oly dörgő hangon
kiáltott rá mrs Hallra, hogy ez rögtön elhallgatott:
– Most már elég!
Csönd lett. Majd az idegen fogcsikorgatva folytatta:
– Ön nem tudja, nem érti, hogy ki és mi vagyok én. De majd megmutatom!
Isten szent uccse, megmutatom!…
Hirtelen az arcába kapott s mikor a kezét visszarántotta, arca közepén
tátongó üresség támadt.
– Itt van! – kiáltott föl hevesen.
Egészen oda lépett mrs Hallhoz és a kezébe nyomott valamit; a meghökkent
asszony gépiesen elfogadta, ugy meglepte az idegen arcának hirtelen
elváltozása. De, amikor látta, hogy mi az, nagyot sikoltott, elhajitotta
és ugy visszatántorodott, hogy majd lebukott a lépcsőről… Az orr pedig,
– mert az volt… az idegen orra! – legurult a lépcsőkön, egyenesen be az
ivóba.
Az idegen most levette pápaszemét s az ivóban levők mind elszörnyedve
hörögtek föl. Majd levette a kalapját is, vad erőszakkal letépte
pofaszakállát és a köteléket is fejéről… A kis társaságot irtózatos
rémület fogta el.
– Irgalmas Isten! – nyögött valamelyik.
Mindenki a legszörnyübbre volt elkészülve, hogy ugyanis az idegen arca
gyalázatosan el lesz éktelenitve, csupa sebhely, forradás lesz… de
_semmi_… ah, hogy semmi se legyen ott, ahol a fejének kellene lennie:
azt senki se várta!
Mrs Hall, aki legközelebb állt az idegenhez, őrülten sikoltozott. A
hamis pofa-szakáll, a fejkötelékek, az álhaj egymás után röpültek le az
ivóba, ahol a vendégek iszonyodva ugráltak félre, nehogy hozzájuk férjen
az a sok pokolbeli tárgy… Egyik a másikat löködte, mindannyi pedig
iszonyodva, elbódulva bámult a lépcső legfelső fokára, ahol dühösen
kiabálva állt az idegen: – lábtól nyakig ember, egész ember, mint ők… de
fej nélkül!
A falubeliek, meghallván a nagy zajt, lármát a fogadóban, mind oda
tódultak. S ép jókor értek oda, hogy még láthatták, amint mrs Hall
hanyatt-homlok rohan ki a kapun, ott elbukik a küszöbön, egész hosszában
végignyulik a földön, mr Feddy Henfrey keresztül bukik rajta és betöri
az orrát… aztán a többiek is mind lélekszakadva menekülnek: a bent
rekedt Millie pedig ugy bőg és sivalkodik, mintha nyuznák.
– Mi az?… Mi történt?… kérdezték lihegve az ujjon jöttek.
S az ott lévők rögtön elbeszélték a szörnyü esetet, – egyszer, kétszer,
tizszer, – mert a kiváncsiak egyre jöttek, s mindegyik elejétől akarta
hallani a rémes történetet. Negyven, ötven, száz ember csődült össze a
fogadó előtt pár perc alatt, s mindnyája egyszerre beszélt, ugy, hogy
valóságos bábeli zürzavar támadt. Vagy tizen támogatták, ápolgatták mrs
Hallt, aki még egyre ájuldozott, a többiek pedig össze-vissza fecsegtek
és kölcsönösen izgatták egymást.
… A bekötözött fejü ember?… Ej, hisz nincs is feje?… Micsoda?… Nincs
feje?… Nincs is; letépte az orrát, a kötelékeit, a szakállát, a haját!…
Az nem lehet!… ki látott fejetlen embert?… Csalás… hazugság!… Én
láttam!… Én is! Én is!… Gazember, aki nem hiszi!… Te vagy a gazember!…
És talán össze is verekedtek volna, ha az izgatottság tetőpontján ki nem
rohan a házból Millie, az örökké álmos cseléd.
– Jézus-Mária! – sivalkodott a halálra ijedt leány, – segitség!…
– Mi az?… Mi az? – tolongott a tömeg.
És Millie, reszketve, mint a nyárfalevél, elmondta, hogy a „fejetlen
ember“ rátört a konyhában és enni kért tőle.
– Én ugy megijedtem, hogy szólni se tudtam, – folytatta a leány, – ő meg
azt hitte, hogy nem akarok neki szót fogadni és fölkapta a konyhakést…
– Irgalmas Isten! – sipitoztak az asszonyok. – Hát aztán?
– Erre én kétségbeesetten sikoltozni kezdtem, de ő rám se hederitett…
Meglátta a kenyeret az asztalon, levágta felét, aztán benézett a
szekrénybe, talált egy darab sajtot, azt kivette és fölment a szobájába…
– Hát a kés?… hát a kés? – kérdezték a férfiak izgatottan.
– Azt is fölvitte… Én meg kiszaladtam…
E pillanatban hátul, a tömeg mögött hangosan kiabáltak:
– Helyet!… helyet!…
Három ember közeledett: három elszánt férfi, akik előtt a kis tömeg
tisztelettel nyitott utat. Az első mr Hall volt vörösen, mint a rák; a
második mr Bobby Jaffers, a városi pandur, aki komoly méltósággal jött
mr Hall mögött; a harmadik mr Wadgers, a kovács, szintén harcias
hangulatban. Egyenesen a fogadónak tartottak – s kezükben volt az
elfogatási parancs is.
A nép tolongó gyürübe szorult a három elszánt férfi körül és az uj
részletek felől tudakozódott.
– Akár van feje, akár nincs, – mondta mr Jaffers, – azért jöttem, hogy
letartóztassam, és le is tartóztatom.
Mrs Hall méltóságosan ment elől egész a lépcsőig; ott megállt, elül
bocsájtotta a pandurt, s mikor fölértek az emeletre, az idegen szobája
elé, igy szólt:
– Pandur! Teljesitse kötelességét.
Mr Jaffers habozás nélkül belépett a szobába, mrs Hall mindjárt mögötte
ment, s leghátul kullogott Wadgers. A szobában sötét volt; a
félhomályban is jól látták azonban a fejetlen alakot, akinek kezében egy
fél cipó, a másikban meg egy nagy darab sajt volt.
– Ez az! – mondta mrs Hall, rámutatva.
– Mi az ördögöt akarnak itt? – rivallt rájuk az idegen hangja, a kabátja
gallérja fölött.
– Ön rossz kvártélyos, uram, – felelte mr Jaffers. – De akár van feje,
akár nincs, az elfogatási parancs a személyéről szól… a kötelesség pedig
kötelesség…
– Hozzám ne nyuljon! – kiáltott föl az idegen visszalépve.
Eldobta a kenyeret és a sajtot s az asztal felé ugrott, de mr Hall
akkorra már elkapta a konyhakést az asztalról. Az idegen hirtelen
lehuzta keztyüjét és Jaffers arcába vágta; de a pandur sem volt rest;
rárohant, szerencsésen megkapta az idegen kezetlen csuklóját s egyuttal
a torkát is. De a következő pillanatban az idegen ugy fültövön csapta a
másik kezével, hogy fájdalmasan fölorditott.
Hall most átadta a kést Wadgersnek, aki óvatosan meghuzódott az ajtó
közelében, ő maga pedig közelebb ment a küzködőkhöz, akik birkózva
dulakodtak a szoba közepén… Egy szék az utjokba került, Jaffers
megbotlott benne, mind a ketten elbuktak, – de a pandur került alul.
– Fogd meg a lábát! – hörögte Jaffers fogcsikorgatva.
Mr Hall szót akart fogadni, de olyan hatalmas rugást kapott a vékonyába,
hogy néhány másodpercre a lélekzete is elállt; mr Wadgers pedig látván,
hogy Jaffers alul van s az idegen ugyancsak gyomrozza, kifelé kezdett
hátrálni az ajtón és beleütődött mr Huxterbe és Sidderbridge fuvarosba,
aki lélekszakadva rohant föl a dulakodás zajára, hogy támogassák a
pandurt a törvény végrehajtásában. Ugyan e pillanatban a dulakodók
megrugták az egyik szekrényt, melynek tetejéről három-négy üveg
csörömpölve leesett, összetört s a szoba megtelt maró, pokoli büzzel.
– Megadom magam! – kiáltott föl az idegen, bár ő volt fölül és Jaffers
alatta vergődött.
Eleresztette a pandurt lihegve fölállt… megdöbbentő volt rá nézni, se
feje, se kezei nem voltak, mert a dulakodásban a balkeztyüjét is
elvesztette.
– Hiába minden! – nyögte nagyot sóhajtva és fáradtan leült.
Furcsa, szinte ijesztő volt hallani a hangját, mely begombolt kabátja
fölött a semmiből hangzott! De Jaffers nem sokat törődött ezzel, őt a
kötelesség hajtotta. Föltápászkodott hát s előszedte zsebéből a
vaspereceket, hogy majd ráteszi az idegen csuklóira. De aztán álmélkodva
hökkent vissza.
– Az angyalát! – mondta a fejét vakargatva. – Ugy látom, hogy meg se
vasalhatom.
Az idegen mellénye, valami láthatatlan, csodás módon hirtelen
fölgombolódott. Majd azt mondván, hogy a bokája fáj, lehajolt kissé… Mr
Huxter, aki épen mellette állt, ijedten ugrott vissza.
– Hisz ez nem is ember! – kiáltott föl hirtelen. – A gallérján át
belátni a ruhájába… nincs benne semmi! Üres a kabátja, üres az inge…
Nézzétek: beledugom a kezemet…
Kinyujtotta karját, hogy majd lenyul az üres ruhába, mely olyan volt,
mint a zsák és szája a kabát nyaka volt… de a keze valami szilárd
tárgyat ért s ugyanakkor az idegen hangja dühösen rárivalt:
– Mit hadonász itt a szemem körül?… Talán csak nem akarja kiszurni,
ostoba?
– Én nem láttam semmit, – dadogta Huxter.
– Ha nem is lát, azért itt vagyok, – magyarázta az idegen mérgesen. –
Van fejem, kezem, lábam, de láthatatlan vagyok. Átkozott baj, de nem
tehetek róla… S ha igy van is, ez még nem ok rá, hogy minden buta
paraszt nekem essék!
Most már minden ruhája ki volt gombolva, s amint két karját
kiterjesztette, ugy látszott, hogy a kabát, a mellény, az ing csak ugy
magától lóg, libeg a levegőben.
Ekkor már többen jöttek a szobába alulról, ugy hogy a kis ebédlő majdnem
zsufolásig megtelt.
– Láthatatlan? – dünnyögte mr Huxter, a fejét csóválva. – Ugyan ki az
ördög hallott már ilyet?
– Lehet, hogy furcsa, szokatlan az eset, – felelte az idegen, – de azért
még nem bün. És szeretném tudni, miért ütnek rajtam ily durván…