A LÁTHATATLAN EMBER
*
FANTASZTIKUS REGÉNY
IRTA
H. G. WELLS
BUDAPEST,
LÉGRÁDY TESTVÉREK.
Légrády Testvérek könyvnyomdája Budapesten.
I. FEJEZET. A furcsa idegen érkezése.
Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban,
– ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a
bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a keztyüs kezében.
Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott
karimája ugy eltakarta egész arcát, hogy csak az orra hegye látszott ki;
a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis
pakktáskát.
Szinte félholtan támolygott be a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadóba s
ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:
– Tüzet, az Isten szerelméért!… Szobát, meleg szobát!…
Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, a
hol e rövid bevezetés után és néhány sovereign-nyel nyélbe ütötte a
dolgát: megszállt a fogadóban.
Mrs Hall rögtön meggyujtotta a tüzet az idegen szobájában s ott hagyván
őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkésziteni az ebédet. Télviz
idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett
tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és aranynyal
fizet.
Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, mrs Hall, a ki közben
néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos
cselédjét, maga ment föl a vendég „ebédlőjébe“, abroszszal, tányérokkal,
stb. s roppant buzgalommal, hühóval látott hozzá a teritéshez. De
meglepetve látta, hogy ámbár a tüz vigan lobogott a kandallóban, az
idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le,
hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.
Keztyüs kezeit hátul összefogva tartotta s ugy látszott, hogy nagyon
elmélyedt gondolataiba. Mrs Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó
mind lecsurog drága szőnyegjére az idegen kalapjáról és ruhájáról.
– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram, – szólt
édeskésen, – ott hamarabb megszárad.
– Nem kell, – felelte az idegen, meg se fordulva.
De oly lassan mondta ezt, hogy mrs Hallnak ugy rémlett, mintha mit se
hallott volna; megismételte hát a kérdést.
Az idegen erre kissé megforditotta a fejét s a vállai fölött nézett a
fogadósnéra.
– Még nem vetkőzöm le! – mondta haragosan.
Mrs Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van
s hogy sürü pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.
– Jól van, uram, – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik… A szoba különben
is mindjárt átmelegszik.
Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; mrs Hall pedig
érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a
teritést és eltisztult a szobából.
Mikor ismét feljött, az idegen még mindig ott állt az ablak előtt, mint
a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyürve, ugy, hogy egy
csipetnyi se látszott az arcából. Mrs Hall csörömpölve tette le az
asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:
– Itt az ebéd, uram!
– Köszönöm, – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amig a fogadósné ki
nem ment a szobából.
Mikor mrs Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta
szolgáló épen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna
föladni az asztalra!
– Oh, a cudar! – sivalkodott mrs Hall, – erről elfeledkeztem!
S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette
az álmos leányt, ugy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába.
Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott… Az idegen hirtelen
lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, a mit
leejtett.
Mrs Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta
mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiteritette a drága
plüs karosszékre, a tüzzel szemben száradni; de lehuzta a cipőjét is, a
mely csurom viz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állitotta
szikkadni.
– Jézusom, ez megrozsdásodik! – gondolta mrs Hall s elszántan arra ment.
– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly
parancsoló hangon, a mely nem türt ellenmondást.
– Hagyja ott, a hol van! – felelte az idegen fojtott hangon.
Mrs Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz.
De a fogadósnét ugy meglepte, a mit látott, hogy egy álló percig szóhoz
se tudott jutni.
Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját,
ugy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De mrs Hallt nem ez
döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul
össze-vissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a
homlokán, arca két felén a fülein át, ugy, hogy semmi se látszott
belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt…
Az idegen barna bársony-kabátot viselt s a nyakát fekete kendővel
csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle
kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések
közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a
furcsa fej, az össze-vissza kötözött pofa ugy megdöbbentette a
fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.
Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is
észrevette, hogy kezén, amelylyel tartja, barna keztyü van.
– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két
nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.
Ez csak lassankint birta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan
felelt:
– Nem gondoltam, uram, hogy… hogy…
– Köszönöm – felelte az idegen szárazon s jelentősen nézett hol a
asszonyra, hol az ajtóra.
– Hát legalább a kabátot – dadogta mrs Hall.
S feleletet sem várva, fölkapta az idegen télikabátját és sietett vele
kifelé… Mielőtt az ajtót becsukta, még egyszer visszanézett a bekötözött
fejü idegenre, aki még mindig ajkai előtt tartotta a kendőt. A fogadósné
borzadva összerázkódott, mikor kint volt a szobából és lélekszakadva
szaladt le a konyhába.
– Soha ilyet! – motyogta ijedten. – Soha ilyet!…
S nagy elképedésében még azt se látta meg, hogy Millie, az álmos
konyhalány, megint bóbiskol az egyik kuckóban.
A vendég feszülten hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy a
fogadósné csakugyan lement a lépcsőkön, fürkészve nézett az ablak felé.
Ekkor levette a kendőt a szájáról és folytatta az ebédjét… A szájába
tett egy falatot és gyanakodva nézett az ablakra; megint egy falatot s
megint gyanakodva nézett arra… Majd fölkelt, szája elé tartva a kendőt,
odament s csaknem egészen leeresztette a függönyt, ugy, hogy a szoba
elsötétült. Erre megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz és tovább
evett.
– Ezt a szegény embert valami baleset érte vagy pedig operálták, –
mesélte mrs Hall a konyhában. – Hogy össze-vissza kötözték a fejét, azok
a sintérek!
Szenet rakott a tüzre és gondosan kiteritette az idegen téli kabátját
száradni.
– Hát még azok a fene-nagy szemüvegek!… Uram Isten! nem is volt a
szegénynek emberi ábrázatja!… És azt a kendőt le nem vette volna a
szájáról egy pillanatra se!… Lehet, hogy össze-vissza szabdalták a
száját is…
Mikor mrs Hall ismét fölment az idegen szobájába, hogy leszedje az
asztalt, szinte megbizonyosodott arról, hogy vendégét csakugyan valami
sulyos baleset érte, vagy pedig „a sintérek“ össze-vissza vagdalták a
száját. Az idegen most már pipázott, de ameddig mrs Hall a szobában
volt, egy percre se vette le álláról, szájáról azt a selyemkendőt, a mit
rá kötött, ugy, hogy egész arca be volt kötözve, csakhogy épen a pipa
csutoráját bedughatta a szájába.
A különös vendég ott ült a karosszékben, a kandalló előtt, háttal az
ablaknak s most már beszédesebb, sőt nyájasabb is volt… talán, mert jól
evett-ivott s már nem is fázott. A tüz vöröses fénye rásütött nagy
pápaszemének lencséjére, amelyek most már nem voltak oly ridegen
ijesztőek és üresek, mint előbb.
– Van egy kevés podgyászom a bramblehursti állomáson, – mondta az
idegen.
És kérdezősködött mrs Halltól, mi módon hozathatná el mielőbb; majd,
mikor a fogadósné felelt neki, udvariasan bólintgatott.
– Csak holnap? – kérdezte kissé megütődve. – Nem lehetne előbb?…
S látszott rajta, hogy ez a késedelem kellemetlen neki, mert
kétszer-háromszor is megkérdezte:
– Csak holnap?… Bizonyos benne, hogy nem lehet előbb? Hát ha külön
megfizetem a fuvart?
Mrs Hall sohasem volt szófukar; most meg épen nagyon is bőbeszédü lett,
remélve, hogy igy majd az idegenből is kivesz egyetmást.
– Van egy mély völgy az utban, uram, – felelte mentegetőzve – ahol már
sok baleset történt s a fuvarosok nem igen mernek alkonyat felé arra
hajtani. Tavaly is fölfordult ott egy kocsi s a kocsis is, az utasa is
kitörte a nyakát. Az efféle baleset egy perc alatt megesik, – igaz-e,
uram?
De az idegent nem volt könnyü szólásra birni.
– Persze, persze, – dörmögte félhangon és tovább pöfékelt.
– Hamar megesik a szerencsétlenség, – folytatta mrs Hall – de annál
tovább tart, mig az ember kilábol belőle… Itt van például Tom, a hugom
fia: – elvágta karját a kasza… ráesett szegény egy szénaboglyáról… s
három álló hónapig kötözgetni kellett a sebét. Az ember nem is hinné!
Mozdulni se tudott a boldogtalan… Azóta rá se birok nézni a kaszára.
– Azt elhiszem, – felelte az idegen közömbösen.
– Akkoriban nagyon féltünk attól is, hogy megoperálják… levágják a
karját, uram, annyira oda volt!
Az idegen hirtelen fölkacagott. Tompa, ugató nevetése volt, hogy a
fogadósné önkénytelenül összerezzent a hallatára.
– Igazán oda volt?
– Bizony oda, uram. És ez nem nevetni való dolog!… Ha tudná, mennyi baj
volt vele! Mert én magam ápoltam, mivel a hugomnak elég sok dolga akadt
az apróbbakkal… egyik kötést le, a másikat föl: akárcsak a kórházban!
Ugy megtanultam ezt a mesterséget, uram, hogy ha önnek esetleg szüksége
lenne rá…
– Nem adná ide a gyujtót? – kérdezte az idegen – kialudt a pipám.
Mrs Hall epésen akart felelni. Ez a gorombaság már mégis sok volt… Hisz
ő egész barátságosan ajánlta föl szives szolgálatait… Rá akart förmedni
vendégére, de még idején eszébe jutottak a sovereignek. Lenyelte hát
méltatlankodását s oda vitte a gyujtót.
– Köszönöm, – felelte az idegen. – Csak tegye le…
Evvel fölkelt, hátat forditott a fogadósnénak, az ablakhoz ment s félre
huzván kissé a függönyt, kinézett. Szembetünő volt, hogy nem szeretett
az operációkról és a seb-kötésekről beszélni… De mrs Hallt nagyon
fölbosszantotta ez a goromba, udvariatlan magaviselet, melynek levét az
ártatlan Millie itta meg a konyhában.
Az idegen egyedül maradt a szobában és oly csöndesen viselte magát,
annyira nem kivánt semmit, hogy a fogadósnénak egyetlen egyszer se volt
alkalma betolakodni hozzá… Ugy látszott, folyton ott ül a kandalló előtt
s a tüzet nézi, vagy pipázik, – vagy talán szundikál…
A kiváncsi hallgatózó egyszer-kétszer hallhatta volna, hogy szenet rak a
tüzre; majd vagy öt percig, föl s alá sétálgatott a szobában s mintha e
közben önmagával beszélgetett volna… Aztán a karosszék megreccsent,
amint ismét beleült…
II. FEJEZET. Mr Teddy Henfrey első benyomása.
Valamivel négy óra után, mikor már meglehetősen sötét volt s mrs Hall
épen két kézre akarta fogni a bátorságát, hogy fölmenjen az idegenhez s
megkérdezze, nem parancsol-e teát: betévedt az ivóba Teddy Henfrey, a
falu órása.
– Szentuccse, mrs Hall! – kiáltott föl az órás, lerázva magáról a havat,
– cudar idő ez annak, akinek likas a csizmája!
Kivül még sürübben hullott a hó s mrs Hall természetesen igazat adott az
órásnak. Majd meglátva, hogy Henfrey komának nyakában a tarisznyája,
melyben a szerszámait szokta hordani, hirtelen jó gondolata támadt és
igy szólt:
Épen kapóra jött, mr Henfrey. Szeretném, ha megnézné azt a régi órát az
ebédlőben. Jól jár, az igaz és üti is az órákat: de a nagy mutatója
leesett és mindig a VI-oson áll…
Mindjárt föl is vezette az órást a lépcsőn s az idegen szobájához érve
kopogtatott, majd benyitott.
Az idegen, amint a fogadósné látta, mikor rányitotta az ajtót, a
karosszékben ült a kandalló előtt s bekötött fejét kissé oldalt hajtva,
szundikált. A szobában csak a tüz vöröses fénye világitott egy kicsit,
ugy, hogy majd egészen sötét volt… De mrs Hallnak mégis ugy látszott,
hogy vendége tátott szájjal bámul rá; – akkora volt a szája, hogy
arcának egész alsó fele csupa száj volt…
Ez azonban csak egy pillanatig tartott; a szörnyü nagy száj, a roppant
pápaszem, a fehér kendővel keresztül-kasul kötözött fej: de ez a
pillanat rémes és iszonyu volt… Aztán a vendég megrázkódott, fölemelte
fejét s mikor mrs Hall szeme hozzá szokott a félhomályhoz, már megint
csak az előbbi idegent látta: ajkai előtt a selyemkendőt, mely egész
alsó arcát eltakarta… Alighanem az árnyék, a félhomály csalta meg.
– Megengedi, uram, – kérdezte, magához térvén pillanatnyi
meghökkenéséből, – megengedi, hogy az órás megigazitsa az órát?
– Az órát? – kérdezte az idegen, álmosan körültekintve.
Majd, mintha jobban fölébredt volna, dörmögve mondta:
– Az órát?… Hát csak igazitsa meg.
Mrs Hall lement a lámpásért, az idegen pedig fölkelt és nagyot
nyujtózott. Aztán a fogadósné behozta a lámpást, a szobában világos
lett, mr Henfrey is bejött és szemben állt a bekötött fejüvel…
– Megriadtam tőle; – igy mesélte később ő maga.
– Jó estét! – mondta az idegen, ránézve mr Henfreyre sötét szemüvegén
át… „mint a rák“,… ahogy mr Henfrey beszélte ismerőseinek.
– Reménylem, – szólalt meg mr Henfrey, – nem véli tolakodásnak?
– Szó sincs róla, – felelte az idegen. – Bár azt hittem, – folytatta mrs
Hallhoz fordulva, – hogy ezt a szobát kivettem a magam kizárólagos
használatára.
– Azt gondoltam, uram, – dadogta mrs Hall, – hogy ön is jobban szeretné,
ha az óra…
– Mindenesetre, – vágott közbe az idegen; – de általában szeretek
egyedül lenni és nincs kedvemre, ha zavarnak.
Hátat forditott a kandallónak és hátul összefogta a kezeit.
– Aztán pedig, – folytatta, – ha tulestünk ezen az óra-javitáson, majd
kérek egy kis teát. De addig ne, mig az órával rendbe nem jövünk.
Mrs Hall már épen ki akart menni a szobából; – ezuttal meg sem
kisértette a beszélgetést, nehogy az idegen még mr Henfrey jelenlétében
is letorkolja, – mikor a bekötözött fejü azt kérdezte tőle, hogy
gondoskodott-e már a podgyász idehozásáról. Mrs Hall azt felelte, hogy
már izent a postamesternek, aki megigérte, hogy a kocsis holnap reggel
haza hozza.
– Ennél hamarabb nem lehet? – kérdezte az idegen.
– Semmiesetre sem, uram, – felelte mrs Hall kimérten.
– Amit jöttemkor elmulasztottam mondani, mert nagyon fáradt és éhes
voltam, hogy én föltaláló vagyok.
– Valóban, uram? – kezdett érdeklődni mrs Hall.
– S a podgyászomban sok müszer és apparatus van.
– Ezek igazán hasznos holmik, – uram felelte mrs Hall.
– És természetesen, szeretném, ha minél előbb folytathatnám a
kisérleteimet.
– Természetesen, uram.
– Különben azért jöttem Ipingbe, – folytatta az idegen, némi
elszántsággal, – mert… mert kivánkoztam a magánosság után. Nem szeretem,
ha zavarnak a munkámban. Sokat dolgozom; aztán meg volt egy balesetem…
– No, ezt mindjárt gondoltam! – mondta magában mrs Hall.
– S ez a baleset kényszerit rá, hogy visszavonultan éljek. A szemeim
néha oly gyöngék és ugy fájnak, hogy órák hosszáig sötétben kell
maradnom… ilyenkor be is szoktam zárkózni. Néha… időről időre, most
semmiesetre sem. Ilyenkor a legcsekélyebb háborgatás is kihoz a
sodromból… elég, ha bárki belép a szobámba, hogy fölcsattanjak, mert
beteg vagyok… Jó, ha ön is tudja ezt…
– Mindenesetre, uram, – felelte mrs Hall. – S ha merné megkérdezni még
azt, hogy…
– Azt hiszem, már mindent elmondtam, – felelte az idegen avval a
parancsoló nyugalommal, amelyre nem lehetett válaszolni.
Mrs Hall más alkalomra tartogatta hát elnyelt kérdését és kiment. Az
idegen pedig a kandalló felé fordulva, a tüzbe bámult, mialatt mr
Henfrey hozzáfogott az óra megigazitásához.
Kiváncsi természetü lévén, az órás egészen szétszedte az óra
szerkezetét, – amire pedig nem volt szükség, – abban a reményben, hogy
igy tovább maradhat a szobában s esetleg beszédbe is eredhet az
idegennel. De ez némán, nyugodtan és mozdulatlanul állt a helyén; – oly
mozdulatlanul, hogy Henfrey egész ideges lett… Majd megfordul a vendég s
bekötözött fejét az órás felé forditva, merően nézett rá a lámpa
fényében csillogó pápaszemével; s ez a tekintet ugy megzavarta az órást,
hogy ő is ránézett az idegenre… s pár pillanatig ugy néztek némán
farkas-szemet. Aztán Henfrey borzongva sütötte le a szemeit; érezte,
hogy nem birja tovább; szólnia kell… Hátha megkérdezné, hogy mit szól
ehez a szokatlanul hideg időhöz, – februáriusban?…
Föltekintett, s megemberelve magát, köszörülni kezdte a torkát. Majd meg
is szólalt:
– Ez az idő…
– Mért nem végzi a dolgát és takarodik innen? – vágott közbe az idegen
nyersen. – Csak a mutatót kellett volna rácsavarni a tengelyére… A többi
mind csalás; az órát se kellett volna szétszedni.
– Mindenesetre, uram… egy perc az egész… Persze azt hittem, hogy…
Mr Henfrey hamarosan elvégezte a dolgát és eltakarodott. De fölötte
boszusan távozott.
– Vigyen el az ördög! – dörmögött magában, amint hazafelé botorkált a
sürüen hulló hóban. – Hát csak nem fujhattam föl azt az órát?!…
Majd ismét:
– Még talán ránézni se szabad?… Cudar!… Miféle undok szerzet lehet ez az
idegen?… Még akkor se pólyázhatná be magát jobban, ha gyilkosságért
körözné a rendőrség.
A sarkon találkozott Hallal, aki nemrég vette feleségül a
„_Postakocsihoz_“ cimzett fogadó tulajdonosnőjét s különben
gyors-fuvaros volt és Sidderbridgebe meg vissza hordozta az utasokat.
Most is épen onnan jött haza, de a hajtásáról itélve utközben alighanem
felöntött a garatra.
– Mi ujság, Henfrey! – kiáltott már messziről, nagyokat durrantva az
ostorával.
– Vendéget kaptatok! – felelte Teddy.
Hall megállitotta a lovát és barátságosan tudakozódott:
– Hogy-hogy?… Micsoda vendéget?
– Hát vendéget… aki szobát is vett ki a „_Postakocsiban_“.
És Henfrey élénken rajzolta le, hogy micsoda furcsa vendég is szállt meg
a felesége fogadójában.
– Olyan, mintha álruhában bujkálna… még az arcát se mutatja! Már pedig
én ugyancsak megnézném annak az arcát, akit a házba fogadok! –
hetvenkedett Henfrey. – De az asszonyok nem ily gyanakvók, ha…
idegenekről van szó. Ez is, lám, szobát vett ki a fogadóban s még csak a
nevét sem mondotta meg.
– Ugyan ne mondd! – kételkedett Hall gyanakodva.
– Pedig szentuccse, ugy van! És egész hétre előre megfizetett. Már most,
a mig a hete le nem telik, sehogyse szabadulhatsz tőle… S egész csomó
podgyásza is lesz holnap: – ő maga mondta… Reméljük, Hall, hogy nem
csupa kövek lesznek a ládákban…
És elmondta Hallnak, hogyan csalta meg nagynénjét egy idegen Hastingsben
oly podgyászos ládákkal, amelyeket kövekkel tömött meg. Hall pedig
bosszusan csapott le a lovára és fenyegetőzve mondta:
– Jól van, öreg… Majd mindjárt a végére járok.
Teddy elégedetten baktatott hazafelé, remélve, hogy Hall majd elevenére
tapint az idegennek. De nem ugy történt. A fogadósné kegyetlenül
leszidta férjét, hogy hol csatangolt oly sokáig s a megszeppent
papucshős alig győzött hazudozni, hogy tisztára mossa magát…
Mindamellett a gyanu magva, mit Teddy szavai hintettek el szivében,
ismét fölburjánzott, mikor a felesége abba hagyta a szidást. S mihelyt
az idegen lefeküdt, – a mi ugy féltiz tájban történt, – fölötte
harciasan benyitott az üres ebédlőbe s fürkészve vizsgálta sorra a
felesége butorait, mintha mondaná, hogy nem az idegen az ur itten; majd
megvetően lapozgatott egy füzetben, melyet az idegen az asztalon
felejtett s amely tele volt számokkal… mikor pedig lefeküdt, egész
oktatást tartott a feleségének, hogy jól nézze meg másnap az idegen
podgyászát, ha meghozzák a vasutról.
– Te csak a magad dolgával törődjél, Hall, – mondta neki a fogadósné, –
az én dolgaimat pedig bizd egészen rám.
Ezt pedig legkivált csak azért mondta, mert az idegen neki sem igen
tetszett, bár ezt a világ minden kincséért se vallotta volna meg a
férjének, nehogy igazat kelljen adnia neki. Ugy éjféltájban föl is riadt
egyszer; – csupa répafejekkel, össze-visszakötözött nyomorékokkal
álmodott, akik mind őt hajszolták… De, mivel nem olyan asszony volt, aki
megijedt a maga árnyékától, megivott egy pohár vizet, befordult a fal
felé és nyugodtan aludt tovább.
III. FEJEZET. Az ezer-egy palack.
Igy történt hát, hogy február 29-én, az utolsó zivataros téli napon, oda
csöppent ez az idegen Iping faluba. Másnap aztán megjött a podgyásza is,
– még pedig milyen podgyász! Voltaképen csak két nagy ládája volt: –
egészen olyan rendes podgyászos ládák, mint akárki más emberfiáé, de
ráadásul volt egy harmadik láda is, tele könyvvel, roppant vastag, nagy
könyvekkel; csupa irás valamennyi, még pedig ismeretlen, érthetetlen
irás… aztán meg vagy egy tucat apróbb-nagyobb láda, melyekben szalmába
csavart dolgok voltak: – csupa üvegholmi, ahogy Hall mondta, a ki
kiváncsiságból turkált benne.
Az idegen, tetőtől-talpig bekötözve, ugy hogy megint semmi sem látszott
az arcából, csak az orra hegye, meg a nagy pápaszem, türelmetlenül elébe
ment Fearensidenak, a fuvarosnak. Hall épen azon tanakodott a kocsissal,
hogy melyik ládát emeljék le először.
Az idegen tehát lement az udvarba s ügyet se vetve Fearenside kutyájára,
mely a Hall lábikrái körül szimatolt, egyenesen a kocsi farához sietett.
– Rajta! hordják föl ezeket a ládákat, – mondta – már ugyis elég sokáig
vártam rájuk.
De Fearenside kutyája, alig hogy meglátta az idegent, rögtön morogni,
hörögni kezdett, majd hirtelen neki ugrott és elkapta a kezét.
– Kusti! – kiáltott rá Hall és ijedten odább ugrott, mert sohsem
szerette a kutyákat.
– Coki! – rivalt rá Fearenside is és fölkapta az ostorát.
Látták, hogy a kutya belemarta fogait az idegen keztyüs kezébe, aki
másik öklével fejbe vágta az ebet… ez eleresztette a megharapott kezet,
s annál dühösebben ugrott az idegen lábikrájának: – rekk!… s a nadrág
nagy darabon végig hasadt. Ugyan e pillanatban lecsapott Fearenside
ostora s a kutya vonitva menekült a szekér alá.
Mindez alig fél perc alatt történt. Senki se beszélt; mindnyájan
kiabáltak. Az idegen gyorsan eltépett keztyüjére és nadrágjára
pillantott, aztán hirtelen sarkon fordult, lóhalálban szaladt vissza a
házba, föl a lépcsőkön… Hallották, amint fölrohant, egyenesen be a
szobájába.
– Bitang dög! – káromkodott Fearenside, lemászva a bakról kezében az
ostor, mig a kutya vinnyogva huzta meg magát a szekér alatt s onnan
leste gazdája minden mozdulatát.
– Bujj elő, hitvány! – orditott rá Fearenside. – Majd megtanitlak…
Hall bámészan nézett az idegen után.
– Bizonyos, hogy megharapta, – szólt a fejét csóválva. – Jobb, ha
megnézem, mit csinál.
Lassan fölballagott az idegen után s a folyosón találkozott a
feleségével.
– A kocsis kutyája megharapta, – magyarázta neki röviden.
És fölment a lépcsőkön. Az idegen ajtaja félig nyitva volt! Hall tétova
nélkül bement, mert sohsem szerette a sok ceremóniát.
A függöny le volt eresztve és a szobában sötét volt… Hall homályosan
látott valami nagyon furcsa dolgot: egy kart, amelyen nem volt kéz s
amely hevesen integetett feléje s egy arcfélét, rajta három nagy sötét
folt, – akárcsak a macskaszem-virágon…
De ez csak egy pillanatig tartott, aztán valaki irtózatosan mellbe
lökte, kitaszitotta a szobából, melynek ajtaja rögtön becsapódott az
orra előtt. Mire eszére tért s be akart magának számolni avval, hogy mit
látott, már ott állt kint, az ajtó előtt, az emeleti sötét folyosón.
Pár pillanat mulva fejcsóválva ment le a „_Postakocsi_“ udvarára. Ott
már egész kis csődület volt; Fearenside már másodszor mondta el az
esetet; körülállták pedig: mrs Hall, a ki bosszusan mondta, hogy a
fuvaros megtanithatná kutyáját, hogy ne marja meg az idegen vendégeket!
– ott volt Haxter, a szatócs, a főutcáról, a ki érdeklődve
kérdezősködött a részletek felől; aztán Wadgers Sandy, a kovács, a ki
egyszersmind kerületi esküdt is volt; továbbá még egy csomó asszony és
gyerek, akik össze-vissza hadartak hetet-havat:
– De hát mért harapta meg?… kit harapott meg?… Minek is ilyen harapós
kutyát tartani?… Nagyon megharapta-e?… – és igy tovább.
Mr Hall, megállván az utolsó lépcsőn, lebámult a kis csődületre és
szinte el se hitte azt a különös dolgot, a mi odafönt történt vele.
Aztán meg a szótárban se igen volt elég szó az eset körülményes
elmondására.
– Azt mondja, hogy semmi se köll neki, – felelte a felesége kérdésére. –
Legjobb lesz, ha behordjuk a podgyászát a házba.
– Ki kellene égetni a marást, – tanácsolta mr Haxter, – kivált ha nagyon
tüzes a seb.
– Mindjárt föl is megyek és megmondom neki, – szólt mr Hall.
És már indult is, de a kutya megint morogni kezdett.
– Miféle csődület ez? – kiáltott föl haragosan s ismét ott ált az idegen
a küszöbön, a gallérja fölhajtva, kalapja a szemébe huzva, hogy megint
semmi sem látszott az arcából. – Csak rajta, hordjátok föl a
podgyászomat minél előbb…
A fuvaros észrevette, hogy az idegen más nadrágot és keztyüt huzott.
– Nagyon megharapta? – kérdezte tőle Fearenside részvéttel. – Igazán
sajnálom, hogy ez a dög kutya…
– Nem tesz semmit! – vágott közbe az idegen. – Még a bőrömet se karcolta
föl… Hordják már ezt a holmit?!
Aztán magában káromkodott; legalább mrs Hall, aki közel állt hozzá, azt
mondja, hogy hallotta.
Mihelyt az első ládát fölvitték szobájába, az idegen rögtön neki esett
és lázasan szedte ki, ami benne volt, közben szerteszórta a szalmát a
földön, szőnyegen, nem csekély bosszuságára Hall asszonyságnak, aki
álmélkodva nézte, hogy kerülnek napvilágra a ládából a kisebb-nagyobb
üveg-palackok, az egyik fehér, a másik szines, az egyik gömbölyü, a
másik négyszögletes; – tele mindenféle porral, folyadékokkal, akárcsak a
patikárius üvegjei, melyek egyik-másikában méreg is van…
Aztán az egyiknek parafa-dugója, a másiknak üveg-dugója volt, a
harmadiknak a szája meg csak ugy volt bekötve; hasas és lapos üvegek
egész hadserege, melyeket az idegen, mint a katonákat, szépen sorba
állitott az almáriom, a mosdó-szekrény, könyv-állvány tetején, az
asztalokon, a polcokon, szóval mindenütt a szobában, ahol csak egy
talpalatnyi hely volt.
Bizonyos, hogy a bramblehursti patikárius boltjában se volt ennyi üveg:
talán még a fele se; ugy hogy öröm volt rá nézni amint szép sorjában
álltak egymás mellett. S mikor a hat láda mind üres volt s a szobában
térdig lehetett gázolni a szétszórt szalmában, még előkerült egy igen
finom patikus-mérleg, meg néhány furcsa üveg-edény, aminőhöz hasonlót
mrs Hall se látott eddig; – vegyi kisérletekhez való göregek és
lombikok.
S mikor az üvegek mind ki voltak rakva, az idegen rögtön dolgozni
kezdett, mit se törődve a sok szeméttel, sem avval, hogy a tüz már
kialudt a kandallóban, – sőt még a többi ládákkal sem, melyekben a
könyvei, ruhái s egyéb jószágai voltak.
Midőn mrs Hall fölvitte az ebédjét, ugy el volt merülve munkájában, hogy
észre se vette, mikor az ajtó kinyilt; épen csöppenkint öntött valamit
az egyik palackból a lombikba s csak arra rezzent föl, hogy mrs Hall,
kissé talán nagyon is zajosan, összekotorgatta a sok szalmát, szemetet.
Félig arra forditotta a fejét, de aztán ismét elkapta. De mrs Hall
látta, hogy a pápaszem nem volt az orrán, mellette hevert az asztalon; s
ugy tetszett neki, hogy az idegen szemüregjei egészen üresek… közben az
idegen gyorsan föltette a pápaszemét és nyersen szólt rá mrs Hallra, a
ki épen panaszkodni akart a sok szemét miatt:
– Szeretném, ha kopogtatna, mielőtt betér hozzám.
– Kopogtam uram, de ugy látszik, hogy…
– Lehet, hogy kopogott. De ebben a fontos munkában… valóban nagyon
fontos és sürgős a munkám… minden csekélység izgat és megzavar…
– Ön pedig bezárhatja az ajtót akármikor, amikor csak tetszik.
– Ez nagyon okos gondolat, – felelte az idegen.
– Hanem ezt a szalmát… Ha megengedi, uram, kérni fogom…
– Ne kérdezzen semmit. Ha nem tetszik önnek a szalma, a rendetlenség,
irja be a számlába, megfizetem…
És mrs Hallnak ugy tetszett, hogy az idegen ismét dörmögve szidja őt. S
oly mérges és fenyegető volt, amint ott ült az asztalnál, egyik kezében
a palack, a másikban a lombik, hogy mrs Hall valósággal megijedt tőle.
De, elszánt asszony lévén, nem akarta hagyni a jussát, hanem
megkérdezte:
– Mit tetszik tehát gondolni: mennyit számithatok…
– Egy shillinget… számitson egy shillinget. Egy shilling talán elég
lesz?
– Ahogy parancsolja, – felelte most Hall s buzgón teriteni kezdett. – Ha
ön meg van elégedve, természetesen…
Az idegen egyszerüen hátat forditott neki és feleletre sem méltatta.
Ebéd után pedig magára zárta az ajtót és egész délután dolgozott, még
pedig, ahogy mrs Hall mondta, majd mindig a legnagyobb csöndben. Egyszer
azonban tompa puffanás hallatszott szobájából s az üvegek
összecsörrentek, mintha nagyot ütött volna öklével az asztalra, aztán
földhöz vágott egy üveget és gyorsan föl s alá futkosott a szobában.
Mrs Hall, aggódva, hogy valami baj történt, fölszaladt az ajtóhoz, de
nem mert se kopogni, se benyitni, csak kivül hallgatózott.
– Nem folytathatom! – döhöngött az idegen odabent fogcsikorgatva. – Nem
mehetek tovább!… Háromszázezer… négyszázezer!… Irtózatos!… Végem van!…
De bent az ivóban valaki – „’csés jó napot!“ – kivánt és most mrs
Hallnak kénytelen-kelletlen abba kellett hagynia a hallgatózást. Mikor
az alkalmatlan vendéget kiszolgálta és ismét fölment a folyosóra, már
minden csöndes volt. Az idegen szorgalmasan, nyugodtan dolgozott tovább.
Mikor mrs Hall fölvitte este a teát, meglátta az összetört üveget a
tükör alatt s a szőnyegen a nagy foltot, mit a kiömlött folyadék hagyott
rajta. Szemrehányóan figyelmeztette az idegent a kárra.
– Irja be a számlába! – csattant föl az idegen hevesen. – Az isten
szerelmére ne üldözzön evvel is! Ha kárt teszek, irja be a számlába és
ne bosszantson engem.
Evvel tovább jegyezgetett a füzetbe, mely előtte állt és rá se nézett
többé Hall asszonyságra.
* * *
Fearenside és Teddy Henfrey együtt iddogáltak az ipingi sörházban, jó
késő délután. Egyszerre csak Fearenside rejtélyesen megszólalt:
– Hallod-e, koma?…
– Hallom, – felelte Teddy Henfrey.
– Tudod, arról a furcsa vendégről akarok beszélni, akit a kutyám
megharapott…
– Hát aztán?
– Hát aztán?… Mondom, hogy az a fickó szerecsen. Legalább a lábszárai
feketék.
– Honnan tudod?
– Mert láttam azon a likon át, amit a kutyám szakitott a ruháján… Sem
fehér, sem piros volt a husa, hanem fekete… olyan fekete, mint a
kalapom.
– Szentuccse, igazad lehet! – Hagyta helyben Teddy. – Bizonyos, hogy
fura fickó… Az orra olyan fényes és piros, mintha pingálták volna!
– No látod! – mondta Fearenside. – Én is ugy láttam s meg is mondom
neked, hogy mit gondolok. Olyan lehet ez az ember, mint a tarka ló: hol
fekete, hol fehér, egyszóval foltos. Aztán bizonyosan szégyenli, hogy
ilyen. Aféle mulatt lehet, aki felében fehér, felében meg fekete… Tudok
én ilyen esetről, mert már hallottam. Aztán meg igy van a lovakkal is; –
pejkancának, fehér ménnek tarka lesz a csikaja.
IV. FEJEZET. Mr Cuss vallatóra fogja az idegent.
Ily körülmények közt szállásolta be magát az idegen Ipingben s április
végéig elég nyugodalmasan meg is fért a „_Postakocsiban_“, bár mrs Hall
néha sarkára állt s a „házi rend“ érdekében néhányszor összetüzött vele.
De ezek a csetepaték muló természetüek voltak, mert az idegen mindig –
fizetett s ezzel mindent rendbe hozott.
Hall nem szerette a furcsa vendéget s ha csak tehette, mindig bujtogatta
a feleségét, hogy adjon tul rajta.
– Várjuk meg a nyarat, – felelte mrs Hall bölcsen; – majd ha kezdenek a
zöldbe csődülni a városból. Akkor majd meglátjuk. Lehet, hogy kissé
terhünkre van és furcsa ember is: de pontosan fizet… aki pedig pontosan
fizet, azt meg kell becsülni.
Az idegen nem járt templomba s nem igen tett különbséget hétköznap és
ünnepnap közt. Nagyon szorgalmasan dolgozott mindig – ahogy mrs Hall
mondani szokta. Némely napon már kora hajnalban fölkelt és bezárkózott
az ebédlőbe. Máskor meg későn kelt, elherdálta az egész délelőttöt,
pipázgatott, szundikált a karosszékben a kandalló előtt.
Nem érintkezett senkivel, mintha nem is törődött volna az egész
világgal. Csak a természetét volt nehéz megszokni; legtöbbször oly
ingerlékeny és mogorva volt, hogy egy szó is kihozta a sodrából;
ilyenkor káromkodott, a fogait csikorgatta, toporzékolt, sőt néha tört,
zúzott is mindent, ami keze ügyébe került. Rendes szokása volt, hogy
félhangosan beszélgetett magával; – de mrs Hall akárhogy figyelt, sohse
tudott megérteni semmit a beszédjéből, amelynek se füle, se farka nem
volt.
Napközben ritkán ment ki a házból, de alkonyat felé néha elindult
sétálni, tetőtől talpig beburkolva, bekötözve, akár szép idő volt, akár
nem, ugy, hogy soha senki se látott az arcából egy krajcárnyit se.
Rendesen a legelhagyottabb helyeken sétálgatott, fás, árnyékos, homályos
helyeken s néha valósággal megrémitette az arra járókat, amint hirtelen
elébük toppant, fején a mélyen arcába huzott briganti-kalap, szemén a
két nagy, sötétkék, csillogó pápaszem… s egy este Teddy Henfrey, amint
félrészegen ballagott haza, valósággal kijózanodott, midőn meglátta az
idegent, aki födetlen fejjel – s micsoda halálfej volt! – toppant elébe,
épen mikor a hold kibukott a felhők mögül és rásütött össze-vissza
kötözött koponyájára. A gyerekek, ha meglátták őt este az utcán,
bizonyosan bikával álmodtak azon az éjszakán; – s aligha lehetett volna
eldönteni, hogy gyerekek félnek-e tőle jobban, vagy ő kerüli a
gyerekeket állhatatosabban.
Természetes, hogy ez a furcsa külsejü és még furcsább viselkedésü idegen
szóbeszéd tárgya volt Ipingben. De a vélemények nagyon megoszlottak a
foglalkozása felől. Mrs Hall rendesen a védelmére kelt; ha megkérdezték,
elmondta, hogy az idegen „ki-sér-le-te-ző föl-ta-lá-ló“ s minden egyes
szótagot keményen hangsulyozott. Ha aztán megkérdezték, hogy mi hát
voltaképen az a „kisérletező föltaláló“: méltóságteljesen felelte, hogy
ezt minden „müvelt embernek“ tudnia kell s aztán megmagyarázta, hogy „a
föltaláló az, aki valamit föltalál“…
– A vendégemet valami baleset érte, – szokta volt hozzá tenni, – ami
elcsufitotta arcát és kezeit; s mivel rösteli ezt a dolgot, nem is akar
nyilvánosan mutatkozni.
Voltak azonban, akiknek egész más véleményük volt az idegenről; többek
közt az, hogy ez a furcsa ember veszedelmes gonosztevő, aki bizonyára
azért kötözgeti igy össze-vissza a fejét és az arcát, hogy a rendőrség
rá ne ismerjen.
Ezt a véleményt először is mr Teddy Henfrey bocsátotta világgá; – de,
fájdalom! az egész környéken senki se tudott valami nevezetes
bünesetről, melyet február hónapban követtek el.
Mr Gould, aki segédtanitó volt a községi iskolában, azt vélte, hogy az
idegen veszedelmes anarchista, aki álöltözetben bujkál, hogy annál
biztosabban gyárthassa a robbanó szereket. Hogy pedig ezt a gyanuját be
is igazolhassa, a derék segédtanitó „valóságos detektivmunkát“ végzett s
a saját szavai szerint „folyton leste, kémlelte az anarchistát“. Ez a
„kémlelés“ azonban csak annyi volt, hogy ha találkozott az idegennel,
merően farkas-szemet nézett vele, vagy pedig kérdezősködött felőle
olyanoktól, akik semmit se tudtak róla.
Sok hivője volt mr Fearensidenek is, akik részint elfogadták, részint
módositották a „tarka ló theóriáját“: – és Silas Durgan például azt
hajtogatta, hogy az idegen rövid napon milliomos lehetne, – ha mutogatná
magát; s mivel járatos volt a bibliában is, ahhoz az inashoz
hasonlitotta az idegent, akinek a király – egy tálentomot adott.
Mások azonban egyszerüen ráfogták az idegenre, hogy bolond. Ennek a
föltevésnek meg volt az az előnye, hogy minden más föltevés és
találgatást kizárt. De bizonyos, hogy akár igy, akár ugy, mindnyájan
ártalmatlan, bogaras embernek tartották az idegent, akitől nincs mit
félni.
Mind amellett senki sem szerette őt. Ingerlékeny, ideges természete,
amit a városi ember érthetőnek talál azoknál, akik sok szellemi munkát
végeztek, nagyon szokatlan volt a nyugodt és higgadt parasztok előtt.
Heves taglejtései, mozgó, szakadozott beszélgetése önmagával, makacs
kerülése az embereknek, estéli sétái a sötét, árnyas helyeken, majdnem
örökké lefüggönyözött ablakai, bezárt szobája, a titokteljes
idegenszerüség, mely környezte: mind oly dolgok voltak, amelyek nem igen
tetszettek a nyilt szivü és nyilt beszédü parasztoknak.
Ezért, ha megpillantották az idegent, már messziről kitértek előle,
egyes jó kedvü suhancok pedig föltürték gallérjukat, szemükre huzták
kalapjukat s utána sompolyogva utánozták, gunyolták őt, nagy gaudiumára
a gyerekeknek és az asszonynépségnek. El is nevezték – „pápaszemes
kigyónak“ – és miss Satcheh azon a hangversenyen, amit az iskolás fiuk
fölruházására adtak, egy csinos alkalmi dalt is énekelt róla, amelynek
ismétlődő végsora a „pápaszemes kigyóról“ szólt. Ettől fogva, ha az
idegen alkonyatkor sétálni ment, gyakran megesett, hogy a bátrabb és
vásottabb gyerekek messziről utána kiabáltak.
– Pápaszemes kigyó!… Pápaszemes kigyó!
Mr Cuss, a felcser, majd meghalt a kiváncsiságtól. A „bekötözött fejü“
már csak azért is érdekelte, mert, mint orvos, ő is konyitott valamit a
sebészethez; aztán meg, ő lévén a kis falu patikáriusa is, irigykedett
az idegenre, akinek, mrs Hall állitása szerint, sokkal több üvegje és
„patikaszere“ volt, mint amennyit „mr Cuss valaha látott!“ Egész
áprilisban és májusban leste az alkalmat, hogy valami módon szóba
állhasson az idegennel, de hiába. Végre, ugy pünkösd táján megjött a
kellő alkalom; – a faluban gyüjtést inditottak valami lelencházra és mr
Cuss elment az aláirási ivvel a „_Postakocsiba_.“
Ámde ott nagy megütközéssel hallotta, hogy mr Hall még a nevét se tudja
az idegennek.
– Megmondta ugyan a nevét, – magyarázta mrs Hall, de hazudott, mert az
idegen nem mondta meg a nevét; – hanem én bizony nem igen figyeltem oda
s aztán meg el is felejtettem azóta.
Mrs Cuss furcsán csóválta a fejét, fölment a lépcsőkön, kopogtatott az
idegen ajtaján és benyitott… Belülről nagyon is hallható káromkodás
felelt a kopogtatásra.
– Bocsássa meg a tolakodást, – kezdte mr Cuss… de aztán becsukódott az
ajtó s mrs Hall, aki fölsompolygott a felcser után, nem hallott többet a
beszélgetésből.
Körülbelül tiz percig hallgatózott s hallotta is a csöndes párbeszédet,
de nem érthette meg… ekkor azonban mr Cuss hangosan fölkiáltott odabent,
az idegen gunyosan fölkacagott, hallani lehetett, amint a szék odább
tolódik, aztán gyors léptek közeledtek, az ajtó kicsapódott s mr Cuss
megjelent a küszöbön… Az arca halálsápadt, a szemei révedezve forogtak…
Meg se látta a hallgatózó mrs Hallt, csak elrohant mellette, le a
lépcsőkön, ki az utcára, mintha kergetnék… Még a kalapját se tette föl…
Mrs Hall meghökkenve állt egy helyben, ismét hallotta, hogy az idegen
fölkacag a szobában, majd hirtelen becsapja az ajtót… Aztán csöndes lett
minden.
Mr Cuss lélekszakadva sietett egyenesen a nagyon tisztelendő mr
Buntinghoz, a tiszteletes urhoz.
– Elment-e az eszem? – kérdé mr Cuss bevezetés nélkül, mihelyt bent volt
a tiszteletes szobájában. – Elment az eszem, mondja?… Olyan vagyok, mint
az őrültek szoktak lenni?
– Mi történt önnel? – kérdezte a tiszteletes, félre téve a szent
beszédet, amelyen ép dolgozott.
– Az a furcsa idegen…
– Nos?
– Adjon valamit innom! – nyögte mr Cuss és leroskadt egy székre.
Mikor fölhajtotta a pohár serryt, kissé magához tért és elmondta a
tiszteletesnek, hogy ép most jön a fogadóból, ahol meglátogatta az
idegent. Lihegve, akadozva, zavartan beszélt:
– Bementem hozzá és kértem, hogy irja alá a gyüjtőivet… tudja, arra a
lelencházra! Mikor beléptem hozzá, alighanem hirtelen zsebébe dugta a
kezeit, mert ugy ült ott a székben hanyagul hátradőlve… Tüszentett.
Mondtam neki, hogy hallottam, mennyire érdeklődik a tudományos dolgok
iránt. Azt felelte: – „Hogyne!“ – és ismét tüsszentett… Aztán egyebet se
tett, csak tüsszentett, egyre csak tüsszögött: – irtózatosan
meghülhetett valahol. Nem csoda! hisz ugy be van pólyázva mindig!…
Elkezdtem beszélni a lelencházról és közben egyre néztem, vizsgáltam őt,
meg a szobát. Üvegek, palackok, lombikok, mindenféle savak, vegyületek
szanaszét a szobában… Látszik, hogy dolgozik és érti a mesterségét… De
nekem az járt a fejemben, hogy aláir-e vagy sem?… Azt felelte, hogy majd
gondolkozik a dolgon… Ekkor hirtelen megkérdeztem tőle, hogy mit
dolgozik?… talán kisérletezik?… „Ugy van“ – felelte, – „kisérletezem“…
„És hosszas, fáradságos a dolog?“… „Átkozottul az!“ – felelte nyiltan,
tartózkodás nélkül… „Valóban?“ – kérdeztem érdeklődve. –
„Bizony-bizony!“ – sóhajtott az idegen s erre, mintha csak megoldták
volna a nyelve kerekét, ugy belemelegedett, hogy szegről-végre elmondott
mindent; hogy van egy igen nevezetes találmánya, amelyet épen most akar
tökéletesiteni… igazi csodaszer… de őrült nehéz munkával jár. Azt
azonban nem akarta megmondani, hogy mi ez a csodaszer. – „Valami
orvosság?“ – kérdeztem kiváncsian. – „Ez engem is érdekelne, mert orvos
vagyok“… Megint tüsszentett, sőt most már köhögött is. Majd azt felelte,
hogy, ha óhajtom, hát fölolvassa az előmunkálatokat… Hogyne óhajtottam
volna!… Öt szerből készül; csodás hatása van: lasu tüzön kell főzni…
Ekkor az ablak felé nézett, mely nyitva volt. Kint szél fujt és fölkapta
az asztalán fekvő papirost… A kandallóban égett a tüz s a papiros
egyenesen oda röpült… sőt égni kezdett. Az idegen hirtelen fölugrott,
oda rohant, hogy megmentse a papirost… és ekkor…
– Nos? – kérdezte a tiszteletes érdeklődve.
– Kirántotta kezét a zsebéből! – szörnyüködik a felcser.
– Hát aztán?
– Hát aztán?… Nem volt keze! A kabátja ujja üres volt… Irgalmas Isten!…
micsoda szerencsétlen nyomorék ez az ember! – gondoltam magamban. –
Bizonyára gépkarja van s most levette. Aztán megint azt gondoltam, hogy
valami boszorkányságnak kell lenni a dologban. Mert, ha nincsen semmi a
kabátja ujjában, miért olyan gömbölyü s miért áll oly feszesen, mintha
benne volna a karja?… Pedig, mondom, nem volt benne semmi sem. Üres volt
egész hosszában; könyökig bele láttam… s valahol el is lehetett feselve
a kabátja ujja, mert a likon bevilágitott a külső világosság… „Irgalmas
Isten!“ – kiáltottam föl önkénytelenül… Erre az idegen megállt és felém
fordult… Rám meresztette fénylő, nagy pápaszemét s aztán ránézett az
üres kabátja ujjára.
– Nos aztán? – kérdezte a tiszteletes.
– Ez az egész. Nem szólt egyetlen szót se, csak nézett rám merően, az
üres kabátja ujját pedig hirtelen bedugta a zsebébe. – „Épen erről a
receptről beszéltem, – szólt végre vontatva, – amely amint látja, kis
hijja, hogy meg nem égett.“ – Itt megint tüsszentett és egyre merően
nézett reám. Én pedig, magamhoz térve megdöbbenésemből, azt kérdeztem:
– Miféle boszorkánysággal tudja ön mozgatni az üres kabátja ujját?
– Üres a kabátom ujja?
– Ugy van, üres; én láttam, hogy üres.
– Hát üres a kabátom ujja? – kérdezte vontatva. – Ön azt mondja, hogy
látta, hogy üres?
Egész magasságában kiegyenesedve állt velem szemben és én is fölálltam…
Ekkor lassan hármat lépett és közvetlenül az orrom előtt állt… Megint
tüsszentett s nekem ugy rémlett, hogy a fogait csikorgatja. Meg sem
moccantam, ámbár akasszanak föl, ha bárkit ki nem hozna sodrából ez a
bekötözött fejü pápaszemes kigyó, mikor oly lassan, fenyegetőleg
közeledik az emberhez.
– Ön azt mondja, – kérdezte ismét, – hogy üres a kabátom ujja?
– Mindenesetre.
Ekkor megint nagyot tüsszentett és merően, szinte kihivóan kapcsolta
arcomba a pápaszemét, mely félelmesen villogott… Majd ismét kivette
kabátja ujját a zsebéből s a karját lassan emelte fölfelé, mintha megint
meg akarná mutatni nekem… Lassan, nagyon lassan emelte a karját s én
ujra bele néztem az üres kabátja ujjába… Egész száradt volt; – egész
száradt!
– Nos, – mondtam, a torkomat köszörülve, – nincs benne semmi!
Mondanom kellett valamit; nem birtam türni a néma csöndet. És kezdtem
félni is… Mert jól láttam, hogy nincs semmi a kabátja ujjában… ő pedig
lassan kinyujtotta felém ezt az üres kabát-ujjat… nézze, igy, mint most
én a karomat… mig a kabát-ujja csak hat-hét hüvelyknyire lehetett
arcomtól… Furcsa, ijesztő volt látni ezt az üres kabát-ujjat, amint
egyenesen felém meredt!… Aztán pedig…
– Nos, aztán?
– Nos, aztán… valami… nem tudom, hogyan… de ép olyan volt, mint egy
hüvelyk és egy mutató ujj… megcsipte az orromat.
Mr Bunting hangosan fölkacagott.
– Nem volt a kabátja ujjában semmi! – ismételte mr Cuss s a hangja
szinte sikoltott, amint ezt a szót kiáltotta, – „semmi!“ – Hiába nevet
ön, bizony nincs ezen mit nevetni!… S mondhatom, engemet annyira
megijesztett, hogy durván félre taszitottam üres kabátja ujját és sarkon
fordulva lélekszakadva szaladtam ki a szobájából…
A felcser elhallgatott. Kételkedni se lehetett azon, hogy ijedelme
alapos és való. Összetörve, megsemmisülten ült a székben s még egy
pohárral fölhajtott a kitünő tiszteletes silány sherryjéből.
– Mikor félre taszitottam a kabátja ujját, – folytatta Cuss, –
határozottan éreztem, van benne valami… mintha a karja lett volna benne,
pedig jól láttam, hogy üres volt.
– Nem lehet az! – mondta mr Bunting kételkedve.
– De mondom, hogy ugy volt!… Éreztem, hogy van benne valami; pedig a
magam szemével láttam, hogy üres volt!
Mr Bunting elgondolkozott és gyanakodva nézett Cussre, hogy nem
tréfál-e?… De a felcser oly komoly volt, hogy sértés lett volna föltenni
róla a tréfát.
– Ez nagyon furcsa eset! – szólt végre a tiszteletes elkomolyodva.
– Ugy van: nagyon furcsa eset! – ismételte a felcser, mély
meggyőződéssel.
V. FEJEZET. A tiszteletes urat meglopják.
A mr Bunting házában elkövetett lopás körülményeit legkivált a
tiszteletesnek és nejének elbeszéléséből tudjuk.
A nevezetes eset pünkösd hétfőjének kora hajnalán történt. Mrs Bunting,
akinek nagyon éber az álma, arra ébredt föl, hogy a hálószoba ajtaját
valaki kinyitotta, meg ismét becsukta. Mivel nem volt egészen bizonyos
benne, hogy jól hallott-e, vagy csak álmodott, nem költötte föl mindjárt
a férjét, hanem hallgatózva fölült az ágyában…
Ekkor azonban világosan hallani vélte, hogy valaki mezitláb topog a
szomszédos szobában, onnan kimegy a folyosóra, egyenesen a lépcső felé.
Most gyorsan fölrázta férjét, aki azonban nem gyujtott gyertyát, csak
fölhuzta a nadrágját, a papucsát, a kabátját, föltette a szemüvegét s
kiment a folyosóra hallgatózni… Amint ott állt, világosan hallotta, hogy
feszegetik az iróasztal fiókját – s aztán valaki nagyot tüsszentett
odabent.
Erre visszament a hálószobába, fölkapta a legelső alkalmas fegyvert, a
piszkavasat s amily nesztelenül tudott, lement a lépcsőkön… Mrs Bunting
pedig kijött a folyosóra.
Körülbelül hajnali négy óra lehetett és már világosodni kezdett. A
folyosóban elég jól lehetett látni, de a tiszteletes dolgozószobájában,
melynek ajtaja tárva-nyitva volt, koromsötét volt, mert éjjelre betették
a belső fatáblákat. Temetői csönd volt az egész házban, csak a lépcsők
nyikorogtak egy kicsit, amint mr Bunting lejött rajtuk, meg a
dolgozószobából hallatszott némi nesz…
Aztán hangosan csattant valami, a betörő fölfeszitette a fiókot s
hallani lehetett a papiros zörgését. Majd valaki káromkodott, gyujtót
gyujtott s a dolgozószobában egyszerre világos lett. Mr Bunting most már
szemben állt az ajtóval, a folyosó tulsó végén jól látta iróasztalát a
feltört és nyitott fiókot, az égő gyertyát az asztalon… de a betörőt nem
látta.
A tiszteletes habozva állt meg a folyosón, nem tudva, mit tegyen és mrs
Bunting halálsápadtan reszketve, utána jött az emeletről, Mrs Buntingban
csak az a meggyőződés tartotta a lelket, hogy a tolvaj bizonyára csak
falubeli lehet.
Most pénzcsörgést hallottak s ebből megtudták, hogy a tolvaj megtalálta
a házi pénztárt, amelyben nem sok volt, – összesen harmadfél font
sterling, fél-sovereignes aranyokban. A csörgés azonban gyors tettre
ösztönözte a derék tiszteletest. Erősen megmarkolta a piszkavasat és
elszántan rohant be a szobába. Mrs Bunting pedig a nyomában.
– Add meg magad, gazember! – kiáltott föl mr Bunting hősiesen… de
mindjárt aztán meghökkenve állt meg.
A szoba ugyanis üres volt.