megalkudott a maga vizeivel. A folyamágakat töltések közé szoríttatom, a
mocsarakat csatornákkal levezetem, az ingoványt lecsapolom, a tőzeget
leégetem, s ha asphaltnak, paraffinnak való anyagot találok közötte,
annak jó hasznát veszem.
– Teringettét! Ezt könnyű volt kimondani. A Kilia-ág 11 mértföld hosszú,
a Szulina-ág tizenhárom, s mert mind a két oldalán kell töltés, tehát
26; a Szentgyörgy-Duna 8; a tengerpart a három ág között 13. Tehát
összesen ötvennyolcz folyó mértföldnyi töltést kell húznod. A töltés
talpát 4, felszinét 3 ölnek véve, az három millió köb-ölnyi földmunkát
igényel: betonozást, czölöpözést nem is emlegetve; ha ennek mind a
kétszázezeren neki állunk s télen-nyáron mindig talicskázunk is, tíz
esztendő alatt nem leszünk vele készen.
– Pedig ennek készen kell lenni még az idén, szólt Dávid egész komolyan,
hogy még az idén hozzá foghassunk a város alakításához, s a jövő évben a
mezei gazdálkodáshoz. Számításaid egyébiránt nem pontosak, a tenger
felől nem kell nekünk töltés, s ha a Szulina-ág szabályozva van, a Léti
és Moishe-sziget vizeit magával viszi; a Szentgyörgy-Dunaág partja pedig
oly magas, hogy oda nem kell töltés. És aztán én a mi kétszázezer
emberünkből egy lelket sem küldök talicskát tolni, mert azoknak a
számára én mind más dolgot találtam ki, a mit végezniök szükség.
– Akkor boszorkányságot tudsz!
– Annál jobbat. A gép, a vegytan százszorozza az embererőt, s
Romániában, Bessarábiában az idén éhinség van; a hesseni légy, a rozsda,
a zeidium elpusztította a termést. Nálam már készen van az élő és holt
anyag, a mi tervemhez szükséges. Én még az idén mívelhető földdé,
lakható országgá teszem mind a Létit, mind a Moishét. Hogyan? Azt majd
megtudjátok akkor. Esztendő mulva tavaszbuzát, árpát, zabot, tengerit
aratunk ottan s merinó nyájakat, aargaui csordákat legeltetünk a
mezőkön. Most menjünk tovább.
– Igen. Tovább, szólt Dárday. S mivel fogsz a legközelebbi aratásig
élelmezni kétszázezer embert? Sőt talán kétannyit, a hogy kilátásba
helyezted, hogy még a román s bessaráb inségeseknek is kenyeret adsz?
– Már el vannak látva: az én gondom az, felelt Dávid. Menjünk tovább.
– Tovább? Hova helyezed el őket?
– Kényelmes házakba – télire.
– S az építő anyag?
– Készen van az is. Majd meglátjátok, ha ott leszünk.
– S mi dolgot adsz ott kétszázezer embernek? Felét talán használhatod
majd földmívelésre, ha lesz mívelhető föld. De mi lesz azokból, a kik
mindent tanultak, csak kézimunkát nem? Ha te annyi ezer tanult,
fegyvergyakorlott, de nem dologhoz szokott embert az erdőre viszesz,
lesz belőlük zsivány igenis, martalócz, a ki rablóbandákat alakít, de
nem velenczei nobili, nem kereskedő patricius.
– Elmondom, mi dolguk lesz velem? Tízezer repülő-szállító-gépet
készíttetek, azoknak vezetéséhez szükségem lesz húszezer iskolázott,
tanult fiura. Azután van szükségem tízezer emberre, a ki a kereskedelmi
osztálynál alkalmazható, a ki a könyvvezetést érti, a kire a külföldi
commanditeket lehet bizni. Ez nem lesz megszegése az internálásnak, mert
állandó «domicil» valamennyire nézve az «Otthon» marad, s az utazás
szabad, csak a Magyarországba visszatérés van tiltva. Azután lesz
szükségem tízezer néptanítóra. Hogy mit kezdek velük? Azt is megmondom
később. A ki iparüzlethez, kézművességhez ért: annak tízezerével adok
dolgot idehaza. És a kinek semmi egyéb tehetsége nincs, mint izmos
karjai, erős válla, annak nagy üzletünk, építkezéseink, földmívelésünk
körül adok megfelelő dolgot. Ember, a ki nem tud megélni, nem lesz a mi
Otthonunkban. Óriási raktárainkhoz, a mikben öt világrész árui lesznek
felhalmozva, egész légiója lesz szükséges a megbizható felügyelőknek.
Kétszázezer ember a mi üzletünk kiállításához nem sok; sőt aránytalan
kevés! Én inkább azon aggódom, hogy ha a forgalom abban az óriási
mérvben fog növekedni, a mint kiszámítottam, az egyre szaporodó gépekhez
hogyan szerzek elég embert, hacsak az építkezéseket mind fogadott
idegenekre nem bizom? A mit szeretnék kikerülni. Hanem én várok
Magyarországról bőségesen utánunk költözőket.
Dárday nevetett kínjában.
– Ő még utánunk költözőket vár Magyarországról!
Mr. Severus még eddig nem szólt bele az értekezésbe; ő csak tárczája
elefántcsont lapjára jegyezgetett: számított.
Mikor aztán Dávid készen volt a tervei előadásával, akkor előállt a pénz
embere a maga számaival.
– No hát már most lássuk, hogy az a terv, a mit ön most szives volt
velünk megismertetni, mennyi pénzbe kerül?
– Számítsunk.
– Legelőször is a föld tulajdonjogának megvásárlása, a vízépítészeti
művek, kétszázezer saját emberünk s tán megannyi napszámos egy évi
élelmezése: kerek számmal hatvan millió rubel.
– Az ilyen bagatellákat fel se jegyezzük, szólt Dávid. Még most a miénk
Czenstochowa, s az is marad tizennégy napig, s ez nekem elég idő arra,
hogy ellenfelünk vízemelő és sánczverő gépeit a léggömbök és
aërodromonok segélyével elszállítsam saját havasi enclavénkba. Sőt még
arra is marad időm, hogy az élelmi készleteket biztos helyre elvigyem,
pedig azok egy millió katonára s félévi hadjáratra voltak számítva. A mi
pedig a fizetéseket illeti, azokat az elfoglalt papirrubelekkel
teljesíthetjük, mik orosz földön egészen törvényes pénznemet képeznek,
sőt a nikkel és aluminium pénzeket is használhatjuk, becsületes
értékükre devalválva. Ez tehát mind nem terheli még a saját számlánkat.
Mr. Severus lecsapta maga elé a tárczáját, elbámulva.
– De már látom, hogy lesz önből kereskedő! Kezd okulni. Tehát csináljunk
itt stornot: irjuk a kárt a haszon rovatba. A föld egész berendezésével,
töltésekkel, csatornákkal együtt nem kerül semmibe: a nyereség a
veszteséget kiegyenlíti. Már most térjünk az építkezésekre. Ez iránt
szeretném az ön véleményét kiismerni. Ha fából építünk, akkor fát kell
venni; ha kőből építünk, akkor követ kell hozatni; ha téglából építünk,
ahhoz agyag kell meg tüzelő fa, s a hogy én ismerem a folyamártereket,
azokon rendesen sem épületfa, sem kő, sem agyag nem szokott kapható
lenni. Miből akarja ön építeni a városát?
– Tíz év mulva márványból és czédrusból. Most azonban legelőször is
felütjük a tábori sátorainkat a Szent-György-dunai erdős parton, és mire
a hideg napok beállanak, a legszükségesebb lakhelyeket elkészítjük és a
nélkülözhetetlen nagy áruraktárakat. A házainkat nem építjük sem fából,
sem kőből, sem téglából, hanem Izenard-féle «földkövekből», a mikhez
minden föld jó, a miket nem kell égetni, mégis szárazabbak, tartósabbak
minden téglánál, azokat gép állítja elő. Raktáraink pedig természetesen
vasból lesznek, s minthogy Czenstochowában van valami ezerötszáz
vaságyu, abban sem szenvedünk szükséget.
– Tehát ön Sasza asszonynak az ágyuit is elviszi Czenstochowából.
– De még a várainak a vastetejét is. Nem hagyok én neki ott mást, mint a
falakat.
– Ez az ember kezd nekem tetszeni, szólt a bankár a tábornokhoz
fordulva. Tehát lesz ideiglenes városunk, ideiglenes raktáraink. S még
mindig nem nyultunk a pénzünkhöz. De most jön egy nevezetes tétel. Ön
tízezer szállító aërodromont akar készíttetni.
– Egyelőre. A míg nem terjeszkedünk ki többre, mint kávé, gyapot, kőolaj
és aranypor behozatalra China, Keletindia, Japán, California és Brazilia
befoglalásával, s kivitelre bort, lisztet, szeszt, vasgyártmányokat,
kézműárúkat szállítva oda vissza. Ezt meggyőzi tízezer légjárónk.
– Ez kerül százmillió forintba.
– Jól van.
– Már most hogy gondolja ön tovább? Mi csak szállításból élünk-e meg,
vagy olyan állam leszünk, mely maga kereskedik? Egy óriási kereskedőház.
Részvényes állam, felyül egy igazgató-tanácscsal, mely spekulál s a
mérleget összeállítva a tiszta nyereségből osztalékot ád, tartaléktőkét
tesz félre, szállító eszközeit szaporítja? Mi?
– Igen, az utóbbi módot akarom.
– S mennyi forgalmi tőkét szánt ön az üzlet megkezdésére? Vagy
barattozás módjára akarja kezdeni: árukicseréléssel?
– Nem. Készpénzzel fizetünk. Kell hozzá forgalmi tőke az első évben
négyszáz millió.
– Ez tehát kerek ötszáz millió. Hol veszi ön ezt az ötszáz milliót?
– Állítunk fel egy állami bankot, mely ötszáz millió bankjegyet
kibocsát.
– S hány milliónyi érczfedezetet tart ön szükségesnek arra, hogy e bank
jegyei el legyenek fogadva az üzletvilágban és mindenkor aranyra,
ezüstre beválthatók levén, teljes hitellel birjanak?
– Legalább kétszázötven milliót aranyban, ezüstben.
– Van pedig csak ötven millió rubelünk, melyet Czenstochowában
zsákmányoltunk.
Dávid hideg nyugalommal mondá:
– Nekünk van legalább kétszázötven millió forintunk aranyban, ezüstben;
lehet, hogy több is.
Mind a ketten ránéztek: tréfál ez?
– Hol van?
– Hallgassanak önök rám. Azt tudjuk, hogy a nihilisták kormánya a
szentpétervári banktól csaknem az egész érczalapot elvette
kényszerkölcsön fejében, ez szükséges volt neki egy európaivá leendő
háborura. Ebből azonban se Magyarországon, se Ausztriában semmit el nem
költött; a mi jámborainkat fizette a hamis pénzzel. Az igazihoz nem
nyult, azt tudjuk. Több helyen elfoglaltuk a hadi pénztárait: nem
kaptunk bennük egyebet, mint álpénzt. Én folytonosan őrszemmel kísértem
az ellenfél főhadiszállását. Minden éjjel ott czirkáltam Bécs fölött.
Egyszer Bécs egészen elsötétült éjszakára: a lámpákat mind kioltották.
Mi történik itt most a sötétség palástja alatt? A másik éjjel megint
teljes sötétségben maradt a nagy város; hanem az arsenal öntödéinek
ablakaiból sugárzott elő az a beható fény, a mit a kohókból ismerünk.
Ott érczet olvasztanak. Minek? Ágyut öntenek tán? Miféle ágyut? Ezt meg
kellett tudnom. Mert ha vaságyúkat öntenek, akkor Komárom és Budapest
ostromához készülnek, ha pedig rézágyúkat, ez a nyilt csatatéren
tervezett döntő ütközetet sejteti s nekem a szerint kell a krakkói
hadparancsnokot értesítenem. Hogyan tudjam meg ezt? Igen egyszerűen. A
spectrum-készülék által. A Frauenhoffer-féle vonalak még azt is
megmondják, hogy miféle érczek égnek a napban? minden olvadt ércz
fényének más vonala van a spectrumban, s ez csalhatatlan. Én gépemmel
egészen közel szálltam az arsenal olvasztóihoz, a melyeknek ablakain át
az öntött ércz fénye kisugárzott s a fényt felfogtam a
spectrum-készülékben. És mit mutatott a Frauenhoffer-vonal? Se nem
vasat, se nem rezet, hanem ezüstöt! Én azt hittem, hogy készülékem
hibás. Másnap mást alkalmaztam. Éjjel ismét leszálltam a kohó
sugárlövellő ablakaihoz. Akkor a Frauenhoffer-vonal aranyat mutatott.
Most már nem csalódtam. Most már tudom, mi történik itt. Az oroszok
visszavonulásra gondolnak. A tömérdek érczpénzt szekéren
visszaszállítani egy vert seregnek igen nehéz, tehát megöntik azt
ágyuknak, akkor negyedrész erővel elvihető és útközben el nem lopható.
Egy feltört pénztáron hamar meg lehet osztozni, de egy ágyunak öntött
milliót senki sem dughat zsebre. Hat napig figyeltem e munkára: a
hetediken spectrumom vasat és rezet mutatott. Akkor légbe repült az
arsenal öntödéje. Gépem ott lebegett épen fölötte. A felém repülő
csonkított tetemek utolérték hirtelen menekülésre nem készült hajómat,
mely akkor csak tizedrész erővel dolgozott s egyszer egy gazdátlan kéz
ütötte meg öklével hajóm üvegfalát, majd meg egy test nélküli repülő fej
üldözött hosszasan a légben, versenyt futva velem. Másnap kétszázötven
új ágyu gördült ki az arsenal udvaráról. Ezeket a héten öntötték, ma
viszik, tehát nem lehetnek kifúrva. Sejtelmem még jobban megerősült,
midőn a vezérdandár elvonulását figyelemmel kisértem. Hogy őrizték, hogy
tartották egy csoportban ezt a tüzérterepet: minden strategia és taktika
gyalázatára! Hogy kerültek ki vele minden ütközetet! Azután ezeket az
ágyúkat, a melyek legfeljebb hatfontosainkhoz hasonlítanak, mily
erőpazarlással vontatták fel a lejtőkön. Ily helyeken tíz ló is volt egy
elé fogva. Ezeknek a legnehezebb érczből kell öntve lenni. Minden
kétségemet eloszlatta végre az a mód, a melylyel ők ez ágyukat a Tátra
hegyi utain hózivatar közepett akarták keresztül csempészni: talpaikról,
szekereikről leszedve, szánokon csusztatva. Mi haszna az ágyunak
laffétája nélkül? Abban a hózivatarban le s felszállva gépemmel,
megtaláltam az ellenséges vezérnőt. Ott volt tábornokaival a lengyel
nyergen. És a hegy gerinczén végigfeküdtek sorban az ágyucsövek. Másnap
már egy sem volt ott.
– E szerint kiszalasztottad őket a kezedből, mert a fegyvernyugvás alatt
mindenki megtartja a helyét; s a békeelismerés után kinek mi a kezében
maradt, az az övé.
– Akkor ez a kincs az enyém! Az arany és ezüst ágyúk a lengyel nyereg
alatti mély tóba vannak hányva, a jégtengerszembe. Hogyan tudom ezt?
Most jövök e sziklaörvényből. A jéglap össze van zúzva s tört darabokban
összefagyva, semmi hó rajta, pedig körüle minden szikla magas hóval
fedve. A menekülő ellenség, mikor látta, hogy körülfogtuk, ide hányta
azt be, remélve, hogy visszatérhet érte, s odáig nem veheti el tőle
senki, mert a jégtengerszem csak nagy hozzákészüléssel megközelíthető;
abba előbb léggömbbel kell leszállni, s minden egyes ágyut buvárharang
segélyével felvontatni, s az hónapokig tartó munka.
– De hisz ez ránk nézve is kétségbeejtő. Mert mi nekünk csak két napig
lehet még itt időznünk s akkor le kell szállnunk a lengyel nyeregből:
lovagoljon rajta a ki akar.
– Nekünk ez a két nap épen elég. Hát megmondom, hogy a hóesés alatt mi
szándokkal szálltam én le a jégtengerszemhez. Abba rejtettem el az
utolsó orosz anastatert. Mikor a hózivatar megjött, azt akartam, hogy
felrobbantom a pokolgépet, hadd tépje szét a fellegeket, hogy láthassam,
mi történik a hegyek között? Hanem a mint azon a sziklai úton megláttam
sűrűn egymás mellett állani azt az ezernyi ezer embert, s aztán
elgondoltam, hogy ha én most ezt az anastatert felrobbantom, ez a sok
Isten teremtménye mind menthetlenül le lesz sodorva, eltemetve, agyon
forrázva: akkor visszatértem a fele útról.
– Ördög teremtette a te samaritánus ötleteidet! fakadt ki mérgesen
Dárday. De háboru idején az ellenség életét kimélni! ki hallott ilyet?
– De látod, pedig nem az ördög teremtette ezt a jámbor ötletemet, mert
most nagyon jó, hogy az anastater alul van, a nemes ércz ágyúk pedig
fölötte; ekként egy villanyszikrába kerül csak, hogy az anastater az
egész gondjaira bizott kincset kilökje s mi azt egy nap alatt
légjáróinkkal szépen összeszedjük.
– Hohó! barátom! kiáltanak egyszerre mind a ketten, s egyetértő
ijedtséggel kapták el Dávid két kezét, mintha vissza akarnák tartani.
Mit akarsz? förmedt rá Dárday, hisz akkor a bolond anasteter nem csak
megolvasztja az egész kincset, hanem szét is dobálja az egész világba s
keresheted aztán kit Morvában, kit a holdban!
– Nem fogja se megolvasztani, se messzehajítani, biztatá őt Dávid,
kiszabadítva ökleit a letartóztató kezekből. Számítsátok be, hogy az
anastater fölött tizenhárom millió köbláb víz fekszik. A robbanás tüze,
a míg ezt a fölötte levő 0 fokú hidegvíz tömeget forró gőzzé alakítja
át, nem fog elég erővel birni az ércz megolvasztásához; az ellenálló víz
és gőztömeg lankasztani fogja feszítő erejét, s így az oly sulyos
ércztömegeket nem fogja messzebbre elhajíthatni, mint a közeli
völgyekbe, a hol gépeinkkel rájuk találhatunk. E felől legyetek egészen
megnyugodva. Én most sietek a jégtengerszemhez. Két óra mulva a
catastropha bekövetkezik. Csak egy dologról nem biztosíthatlak
benneteket: arról, hogy nem küldök-e rátok egy telivér felhőszakadást?
– Biz az átkozott gondolat: egy egész tavat dobni fel az égbe, szólt mr.
Severus.
– Nem baj az; a ki megázik, majd megszárad. Hanem annál egy nagyobb
aggodalmam van, mely, ha valósulna, az egész tervem, arany ezüst
kincseivel, új Velenczéjével, világkereskedelmével vízzé, párává lenne
egyszerre.
– S mi ezen aggodalmad? kérdé a tábornok.
– Ezen aggodalmam azon lehetőség, hogy vajjon a nihilisták nem a bécsi
bank kincseit orozták-e el valami furfanggal s nem azokat akarták-e így
kicsempészni? nem azokat szedem-e én itt össze? mert abban az esetben ez
nem hadizsákmány többé, hanem egy magántársulat jogos tulajdona, s ezt
annak minden tétova nélkül át tartoznánk adni.
– No ezt az aggodalmát hát csak fojtsa ön a tengerszembe, szólt mr.
Severus, mert ime itt van nálam a tegnapi bécsi hivatalos lap, mely
diadalmasan jelenti, hogy a nihilisták elvonultával a bank épülete
felnyittatván, a tresorok, a pénztárak sértetlenül találtattak, minden
kincs a maga helyén van, a hogy állt; bizonyítják a garantirozó hatalmak
követei, kik a vizsgánál jelen voltak. A bécsi bank kincsei mind
megvannak s az arany és ezüst ágiója erre egy nap alatt húsz százalékot
esett s a bank részvényei parin felül szökkentek.
– Akkor indulok a mi juhainkat szárazra tenni!
Mikor Dávid eltávozott, azt mondá Severus Dárdaynak:
– Én nem tudom, álmodom-e? Ez az ember engem megbűvölt. Az első percztől
fogva, hogy megláttam, rabja vagyok. Ragad magával égen-poklon
keresztül; csak úgy szédülök bele. Még megteszi velem, a mivel egyszer
biztatott, hogy megtesz Afrika presidensének s czivilizáltatja velem a
fekete atyámfiait. Még ugyan nem tudom, hogyan fog hozzá, de már látom,
hogy visz s a második állomáson vagyunk. Az első volt a Gyilkos, a
második a Duna-Delta: aztán jön a Sahara…
Az orosz táborba áthangzott a honvédsereg örömriadala, mely Dávid
felemelkedő repülőgépét az égbe emelni segíté.
Dárday és Severus azt az időközt, mely Dávid visszatértéig maradt,
hasznosan akarták érvényesíteni s az orosz táborba átlovagoltak
értekezletre.
Sasza asszony várt reájuk. Ő is látta az útjáról visszatérő
vezér-aërodromont s sejté, hogy Dávid megérkezett a tudósítással
Budapestről. A honvédsereg kitörő zaját lázadási jelnek magyarázta.
Az orosz sereg a javorinai völgyben fenyőgalyakból rögtönzött sátrakban
vonta meg magát; az elnöknő sátora egy halom tetejére volt felütve,
közép oszlopát egy magas fenyő-sudár képezte s annak a tetején lobogott
a nihilisták veres zászlója, közepén az emblematikus kör és négyszög.
Sasza asszony e sátor alatt fogadta a magyar vezért és a bankárt. Székek
voltak a mohos kövek, a mikre leültette vendégeit.
A férfiruhák, miket Sasza asszony viselt, most még szakadozottabbak
voltak, mint első találkozásukkor; minden öltözete sáros, gyürődött;
ingelője, mely nyakánál félig kicsüngött, csupa szenny. Az pedig
rettenetes lény: egy asszony, a ki tudja, hogy az inggallérja szennyes!
– Nos, megtudtatok mindent? kérdezé a nála megjelenőktől. Már nem is
urazta őket.
– Igen, minden úgy van. A béke meg van kötve, felelt Dárday. S a
békepontokat megismertük.
– Nos? És most mi lesz? Fellázadnak a honvédek? Széttépik a békeokmányt?
megrohannak bennünket? mennek Budapest ellen, felgyujtani a királyi
palotát? apróvá tenni a nagyot? felkonczolni a kormányt, országgyülést,
klérust, mágnásokat? Ezt ordítják odaát? Mi?
– Nem. Elfogadják a békekötést s engedelmeskednek a király és az ország
határozatának.
Sasza asszony felugrott dühében a mohos kőpadról.
– Engedelmeskednek? meghajtják a fejüket kétszázezeren, egy embernek a
mutatóujja előtt? Kieresztik foguk közül az ellenség husát, a mire három
emberöltő ivadék éhezett? S kezükben a diadalmas fegyverekkel,
odatartják hátukat a korbácsnak? – Jó! Akkor én elküldöm őket a
Duna-Deltára!
A nő visszaült a kőpadra, jobb lábát bal lábán keresztül veté, arra a
könyökét s öklére az állát támasztotta. A kérlelhetlenség jelképe.
– Elfogadjuk a nekünk kijelölt tért, szólt nyugodtan Dárday s készek
vagyunk ott megtelepülni. E végett jöttünk épen ide, hogy önnek
ajánlatainkat előadjuk. Mi az orosz kormánytól meg akarjuk venni azt a
földet, a melyre számüzetünk. Ajánlunk érte öt millió rubelt s a
suverain jog elismeréseül százezer rubel évi harácsot.
– S minek volna az? kérdé Sasza asszony.
– Azért, hogy a sajátunkká lett földet mívelhetővé tegyük,
szabályozhassuk, lakásra alkalmassá idomítsuk.
– Igen? kérdezé Sasza asszony dæmoni gúnynyal. Akkor nem adom.
– De hisz ott különben semmi sem terem s ennyi embernek enni csak kell
valamit.
– Hát egyetek békát, az van ott elég. Egyetek füvet! Az jó az ilyen
engedelmes népnek. Bánom is én, akármit esztek? Ha a Moishén nincs mit
enni: van a környékén. Megtaláljátok ti azt. Nem hal meg éhen, a kinek
puskája van. Csináltok rablóbandákat s kifosztjátok Romániát, Szerbiát,
Bulgáriát, míg apródonkint agyon nem vernek benneteket. Mi közöm nekem
ahhoz, hogy ti miből fogtok élni?
– Ne felejtse el ön, asszonyom, hogy a repressaliák nagyon kezünk
ügyében esnek. Mi önt itt táborával együtt körülfogva tartjuk s a
kiméletlenségre akár foglalót adhatunk.
– Ezzel ne fenyegessenek önök többé bennünket, tört ki haraggal a hölgy,
mi nem vagyunk önökre szorulva többé. Volt rá gondunk, hogy két nap
alatt helyreállíttassuk az elromlott utakat a hegyekben s holnap
hozhatnak utánunk eleséget a saját táborunkból. Önök nem éheztetnek ki
bennünket.
– De asszonyom! Az nem volt önnek szabad, utakat csináltatni, tehát
hadcsapatait előbbre tolni a fegyvernyugvás alatt.
– Szabad? Hát kérdeztem én valaha valakitől, hogy mi szabad? Utaim
készek a Tátrán keresztül; mehetek, merre akarok. Ti pedig elfogadtátok
a békekötést; tehát mentek, a hová küldelek.
– Tábornok! szólalt meg ekkor mr. Severus. Ön készen van, ne töltse
tovább az időt hasztalan alkudozással. Gondolja meg, hogy zivatar függ a
fejünk felett, mely elől még vissza kell menekülnünk Bukovinába. Most
nekem van még nehány szavam myladyhoz. Én nem vagyok az osztrák-magyar
uralkodó alattvalója: nevem mr. Severus, a Tatrangi et Comp. czég
üzlettársa. A mi czégünknek volt szerencséje mylady Czenstochowáját
kibérelhetni. Nevezzük bérletnek. Liczitatión jutottunk hozzá. A
békekötésben Czenstochowáról egy szó sincs. Ha volna is, mi közünk
hozzá? Mi tehát ebből a bérletből ki nem megyünk addig, a míg a mylady
az örök eladási okmányt a Léti és Moishe szigetekre nézve alá nem irta.
Gondolkozhatik rajta mylady, a meddig tetszik. És most god by! Mi
siessünk vissza, míg a felhőszakadás útban nem ér.
Severus magával vonta Dárdayt, nehogy az még többet beszéljen. S aztán
ügettek Bukovina felé nagy sietve.
Sasza asszonynak a tábornokai előterjesztéseket tettek az ajánlat
megfontolására. Czenstochowára nagy szükség van. A csere érdemes lesz.
Sasza pedig nő volt s ha az egyszer megköti magát, nem mozdítható ki
helyéből.
– Nem! Nem! Nem! És ha az ég a fejemre szakad is!
Pedig szaván lett fogva.
Erős északi szél fútt. Sasza asszony a köröskörül derült égre nézett.
– Bolondok! Mondá. Zivatartól, felhőszakadástól féltek. Hát támadhat
északi szél mellett villanyos fergeteg! Nem ellenkezik-e ez minden
meteorologiai ismerettel?
Egyszerre egy hatalmas földrengés rázta meg alatta a sziklát, mintha
vulkánkitörés előjele volna s a másik pillanatban egy roppant gomolygó
felleg emelkedett ki a Tátra bérczszakadékai közül. Nem volt az hasonló
más fellegekhez: gomolyai nem fénylettek a napban és felső dudorodásai
sötétkékek voltak; hanem a mint sebesen emelkedett a felleg, folyvást
nagyobb tért foglalva, a belsejét valami kisugárzó tűzvilág vörösíté át,
mely sötét rétegeit néhol meghasítá. A felleg egyre nőtt, magasabbra
szállt, elborította a kék eget; jött északnak szél ellenében s azután
elkezdett alá szállani.
Mikor a völgy fölé érkezett, hol Sasza asszony tábora volt, télesti
sötétség lett itt alant s a mint a felhő legelső cseppjei kezdtek
aláhullani, az emberek megrettenve kiáltának föl: «vér».
«Véreső esik!»
Hiszen mi, czivilizált könyvmolyok, tudjuk már, hogy az nem vér, a mi az
égből aláhull, hanem az anaster felrobbanása alkalmával a tóvíz
savaiból, a durranyag gázaiból, a kátrány, tőzeg keverékéből a roppant
tűz által egy percz alatt végrehajtott vegytani alakítás szülte anilin
festvény; azzal van megterhelve a felhő; – hanem a tudatlan köznépre
nézve mégis megdöbbentő az, mikor kezére egy meleg csepp esik az égből s
azt látja, hogy az piros!