tükördarabbal hintett be most. Sárga tarlók, vakító fehér széles
puszták, haragos-zöld mocsárfoltok váltogatják egymást; egy-egy nagy
város jön és tünik el gyorsan, barna tetőivel, fekete utczáival. Azután
világos-zöld szőlőhegyek domborodnak elő, fehér kolnáikkal, elszórt
borházaikkal, majd sötét erdőpalástba burkolt hegyek közelítik meg a
repülő gépet, fölmeredő sziklák, mohlepte idomtalan, arcztalan titán
fejeikkel suhannak el alatta. Aztán megnyilnak Erdély kies völgyei,
kanyargó patakjaikkal, mosolygó rétjeikkel, a tenger hullámait utánzó
«mezőség» mint egy háborgó föld; s végre a székely havasok tárulnak
eléjük.
A gép egyformán repült, a kormányosnak nem kellett rá ügyelni; Dávid
nézhette az alatta elrepülő tájakat, és az anyja keblén nyugvó
csecsemőt. És aztán gondolhatott ilyeneket:
«Íme kezembe volt adva, hogy ez ország boldog legyen és hatalmas. Én
tehettem azt, hogy szerezzek neki olyan békét, melyet semmi hátramaradt
keserüség meg nem rohaszt. Én tehettem azt, hogy saját boldog hazám
mellett, hű fegyvertársát, szabadságának őrét, Lengyelországot
helyreállítsam. Kezemben volt, hogy a kereskedelmi új korszak és
rendszer megnyitása által ezt a két országot Európára nézve fontossá,
nélkülözhetlenné tegyem. Én a világ kincseit halmozhattam volna erre a
földre, miket senki átka sem nehezített volna. És most mindennek vége.
És ennek te vagy az oka, öntudatlan mosolygó gyermekarcz: üdvem,
szerelmem, halálom és kárhozatom. Minek volt szeretni annak, a kire ily
küldetés volt bízva. A kinek az ég titkai így átadattak, annak nem lett
volna szabad magát a földhöz kötni többé. Ah, annak az önfeledett
csóknak ott a felhők között meg van adva jutalma a földön és büntetése
az égben.
És Dávid, ölébe véve a szeretett alakokat, csókolta gyermekét és siratta
hazáját.
Este volt, mire a Gyilkos völgybe megérkezett. Ott elhagyta nejét és
gyermekét, kinek még neve sem volt, s rögtön útra kelt ismét. Sietnie
kellett. Kormányosát is hátrahagyta; egyedül akart lenni.
A legrövidebb utat választotta, s ez a Gyilkostól a Tátráig folytonosan
a Kárpátok felett visz el.
Dæmonoknak való út!
Hegygerincz, sziklaorom, kopár hát, mély üregek, tátongó szakadékok.
Ember nem lakta végtelen üresség!
És folyton, egész éjjel mindig e néma szörnyek jöttek eléje,
kétségbeejtő végtelenségben, e fenyegető, idomtalan óriások, mik mind
látszanak valamit mondani; csakhogy azt nem érti emberi elme. A hold
hideg fénye még rémesebbé teszi képtelen alakjaikat. Meg kell őrülni az
embernek e sziklatömkeleg folytonos bámulásától. Ezek a zigzugok, mintha
mind óriási betűk volnának, Istenkéz irta hieroglyphok: csak olvasni
tudnók!
Nem. A sziklaláncz, a hegysor semmi gondolatot sem adott a felette
elrepülőnek. Éjjeli kóbor lélek volt az, mely a temető sírkövei fölött
repdes.
Az az egyetlen nagy eszme, melyet magával vitt, oly embererőt letörő
nehéz volt.
Majd felhők huzódtak össze az égen, a holdat eltakarták s a sziklatömeg
odaalant most már egészen elfeketült. Éjfélen túl járt az idő.
A gép sebesen haladt nyugot felé. A láthatáron valami világosodott. Az
még nem a hajnal, csak a hó világa. A mult napokban a Tátra öblében hó
esett, a magasokon még nem olvadt el az; a lomniczi ormok világítanak.
Tehát már közel a czél; itt az út vége; csak tájékozni kell magát a
magasban utazónak, hogy hová szálljon le?
Oly magasra nem emelkedhetik, hogy a táborok őrtüzei szerint
tájékozhassa magát, mert a felhőréteg ott eltakarná előle a földet;
kénytelen czirkálni a bérczek pusztája fölött; a kiváló havas csúcshoz
tartva magát, s ezalatt a gép repülését meg kell lassítania.
Dávid meggyújtotta a villanylámpát, hogy az alatta meredő sziklaormokat
megvilágítsa vele.
Most megismerte a «lengyel nyereg» hosszú, keskeny vonalát.
És aztán, mikor gépével csendesen elsuhant a lengyel nyereg fölött,
lenézett abba a mélységbe, melynek fenekét a jégtengerszem töltötte meg.
És akkor két, egymást kiegészítő emlék jutott eszébe.
Az egyik a találkozás a hózivatarban Sasza asszonynyal, a midőn a
kémszemlére fel s leszálló aërodromon hajósa Sasza asszonyt orosz
szóval, az pedig őt pisztolylövéssel üdvözlé.
A másik emlék pedig az volt, hogy Dávid az oroszok egyik anastaterét
épen a jégtengerszem fenekére sülyeszteté el; mint a hol legkevésbbé
lehet attól tartani, hogy valaki ügyetlenségből vagy rosszakaratból
felrobbanthassa. A jégtengerszemet meredek szikla örvénye minden
oldalról hozzájárhatlanná teszi. A két sodrony, mely levezet az
anastater belsejébe, egy sziklaüreghez van fölvezetve, ott hevernek
tekercsei, miket a repülő géppel fel lehet vontatni, mikor eljön az idő,
hogy egy villanyszikra küldessék alá az alvó szörny fölébresztésére.
Nem jött-e el épen most az az idő?
Dávid ellenállhatlan vágyat érzett e kisértetes örvénybe harmadszor is
leszállani.
Megállítá gépe működését és az kiterjesztett szárnyaival csendesen
lebbent alá a titáni nagy sírba.
A villanyfény köröskörül megvilágítá a vasfekete sziklafalakat. A fekete
ormokon csillogott a fehér hó, s a jégcsapok tömege mint ezüst csipkézet
csüggött alá a barlangok párkányain; alább a sziklaormok
jégkristályoktól tündököltek; a világló gép mintha egy gyémántpokolba
sülyedne alá.
És e jegesült alvilágra szállás pillanatában ez a gondolat támadt Dávid
szivében:
«Ha én most e jégtengerszemhez leszállok csendesen s aztán felkeresem az
anastater két sodronyát, azokat bevontatom a hajómba, aztán a
villanylámpám gépével leküldöm azt a bizonyos kicsiny szikrát, hah,
milyen robbanás lesz az egyszerre! Abban aztán igazán meg fog olvadni a
gépem, velem együtt.»
És azzal vége lesz a regényemnek.
A mi azután jön, azt folytassa más: én nem tudom tovább.
S mikor aztán már közel volt a fenekéhez ennek az önkereste óriási
sírnak, akkor ennek a fenekén megtalálta azt a választ, a mit a néma
szikláktól idáig hasztalan kérdezett.
A jégtengerszem felszíne ismét merev aczéllappá volt fagyva, mint
azelőtt; de nem volt rajta «hó!»
Pedig nehány nap előtt a hóesés elborította azt. Nap nem süt ide, szél
nem fuj itt soha: mi vitte el tehát a havat a jégtábláról? A jéglap
felszíne mintha apróra tört hasábokból volna összetorlatva, hegyes,
darabos.
Mikor az anastatert elsülyesztették bele, a közepén egy gömbölyű léket
vágtak, azon bocsátották alá, a többi része a jéglapnak sima maradt,
mint a csiszolt ércztükör. Mi törte ezt most így össze?
A pillanat, mely a kérdést szülte, megadta a választ. Dávid tudta, a mit
tudni akart.
«Fel!» kiálta: tán önmagának, tán gépe szellemeinek, s elszabadítva a
gépzárt, az utolsó perczében az esésnek, fölrebbenté a jégsírból az élő
gépet. Mint a feltámadó szellem, repült az ki villámsebesen,
villanyfényesen a nap nem látta mélységből s ott lebegett nemsokára fenn
az égen, magasabban a lomniczi csúcsnál.
Észak felé a hegyek lábánál látszottak terjedt félkörben a tábor ezernyi
őrtüzei, mint egy tejút a földön veres csillagokból, mit a székely-hun
monda «hadak útjának» nevez az égen; azon távoztak el Csaba halott
vitézei keleti hazájukba; ott az őrtüzeik most is.
No hát kövessük Csaba vezér nyomdokait.
* * *
A gép süvöltve szállt Bukovina tornya irányában.
EGY ÁLLAM – RÉSZVÉNYEKRE…
A fénylő gép közeledtét messziről észrevették már a magyar táborban, s
mikor Dávid leszállt a hajóval a földre, egész sokaság vette körül.
Minden ezred megbizott egy ezredest, egy őrnagyot, egy századost, egy
hadnagyot, egy zászlótartót, egy őrmestert, egy tizedest, egy közvitézt,
kiket Bukovinába küldött. A hadsereg képviselő-testülete volt ott!
Ébren volt mindenki, Dávid visszatértére álmatlanul vártak. Száz kérdést
intéztek hozzá, mikor a hajóból kilépett és minden kérdés egy volt:
«igaz-e az?» Még a távoli elhaló zaj is ezt látszott szerte
viszhangzani.
Élet- vagy halálitéletét várta mindenki a feleletben.
– Bajtársaim! Felebarátaim! szólt Dávid, megállva a sokaság között,
legyetek csendesen és hallgassátok meg, a miket mondok. Nagy és nehéz
szavaim lesznek hozzátok, a miket nem lehet meghallani hallgatva. Midőn
ti fogtok szólni, akkor én hallgatok s megvárom, míg megengeditek, hogy
tovább beszéljek.
A másfél ezernyi harczos körülfogta az aërodromont s Dávid fellépett a
gép fedélzetére; onnan szólt, mint egy emelvényről. A mennyire a gép
szárnyai értek, mindenki tiszteletteljes távolban tartá magát tőle.
Pedig hisz a gép nem bánthat most senkit.
Dávidnak erős, de rideg, kemény hangja volt és válogatatlan, egyszerű
kifejezései.
– Azt kérdeztétek tőlem: «igaz-e az?» Igaz! A béke meg van kötve és úgy
van kötve, a hogy olvastuk azt. Mind az, a mi szégyenünk, fájdalmunk,
veszteségünk benne, igaz, teljesen igaz. És honfitársaink, apáitok és
testvéreitek, a haza bölcsei mind azt mondják rá: «amen, jól van így».
És nekik is igazuk van: ők nem tudtak a küleseményekről semmit;
diadalmainkkal ellenkező hamis hirek rémíték el őket; sírunkat látták
maguk előtt, nem megdicsőülésünket. A halálból hittek bennünket
megváltani. Mindenki el volt ámítva, mindenki azt hitte, hogy a szégyen
árán hazáját s annak kétszázezer hű fiát tartja meg az életnek. Ezért
kötöttek ilyen áron békét.
Egy szótlan hang, az elszörnyedés sóhaja zúgott fel a hallgató tömeg
ajkáról, mint az éjjeli szélzöngés.
– Ki itt a vétkes? folytatá nyugodt, reszketés nélküli hangon Dávid.
Senki sem. Honfitársaink nem. Ők hittek. Az ellenség sem. Ő védte magát.
Egyedül én vagyok a vétkes, ki rosszúl számíték, tévesen intézkedtem,
kinek hibája miatt a királyhoz küldött értesítés nem jutott el a
czélhoz. Az egész balvégzet súlya az én fejemet terheli és senki sincs,
senki a földön, kinek e súlyos vádban velem osztozni egy milliomod
résznyi joga lenne. Ím itt állok előttetek. Fedetlen főm, kitárt keblem.
Itéljetek meg. S ha itéletetek elmarasztaló, irányozzátok felém minden
oldalról fegyvereiteket és hajtsátok azt végre.
Nesztelen csend követte szavait. Senki sem mozdult.
– Én ismét és újra kérlek és szólítalak, bajtársaim, hogy ha boszút
követel a fájdalom, melyet éreznetek kell, itt áll első és legfőbb
tárgya a boszúnak; kezdjétek rajtam el. Itéljetek el! Öljetek meg!
E szóra, mintha összebeszélés volna, egy általános éljen kiáltás zendült
fel a vitézek tömegéből.
Dávid meghatott hangon folytatá:
– Tehát azt itéltétek, hogy «éljek!» Már most én elmondom tinektek, hogy
miért fogok hát élni? Mit teszünk most?
– Halljuk!
– Két út áll előttünk. Az egyik a Kárpátokon át hazánkba vezet. Azt
mondani, mi nem vállaljuk el a békekötést; mi győztes zászlóinkat a vert
ellenség tetemein keresztül hazavisszük; otthon a hatalom jogánál fogva
megváltoztatjuk a szerződéseket s csinálunk új rendet az országban, a
hogy csinálnak azt más nemzetek, nem törődve szomszédaik, nem Európa
véleményével. A nihilista ellenfél a népjogon kivül áll, annak nincs
szövetségese, s a mi elintézni valónk van a dynastiánkkal és az osztrák
féllel, az nekünk belügyünk: senkinek semmi joga beleavatkozni, s a ki
tehetné, Németország, most másfelé van elfoglalva. Az osztrák féllel
pedig, ha ellenség akar lenni, majd elkészülünk magunk…
Már erre a szóra kitört a zaj. A hadfiak közül legtöbbnek ez volt a
legkeserűbb lázálma. Ez tetszett nekik!
– Lehet, hogy Ausztriát legyőzzük, folytatá Dávid. Ámbátor az igen
szivós nép, kitartó, gazdag és jó katona; ámbár valamennyi várunk mind
az ő kezében van. Az is kétségtelen, hogy ha Budapestet birni akarjuk,
azt az osztrák hatalom csak mint füstölgő romhalmazt hagyja ott nekünk s
a mit egy század e város falai közt összehalmozott gazdagságban,
fényben, műkincsekben, emlékekben, azt egy átkozott éjszaka mind
megsemmisítheti. De ez nem fődolog. Mindezt visszaszerezheti egy
boldogabb ivadék újra…
Az elébbi helyeslő zaj ismét felhangzott; de már csendesebben.
– Még akkor azonban nem lesz vége a harcznak. Azon országnak, melyet az
ős korona nem tart többé össze, minden darabja megmozdúl s azt vérrel
kell egymáshoz ragasztani újra. Árpád népének újra meg kell harczolni
Mén-Marót, Zalán és Szvatopluk népeivel, a pánszláv és dákoromán
belháborút végig kell küzdenünk és eltipornunk mindent, a ki erőnket
jogúl nem fogadja…
A tetszészaj nagyon csendes volt már.
– S még itt sincs vége a harcznak. A szabad köztársasággá lett
Magyarország nem ismerhet főpapok vallását, nem ismerhet főurakat, nemes
embereket: végig kell folytatnia a megkezdett harczot saját
hitfelekezeteinek hagyományos uralma ellen, összetörni mindent, a ki
magát nemesebbnek vallja másnál és dúlni saját beleiben és irtani az
ellenkező véleményt a legördült fővel együtt ezerével, míg állunkig nem
ér a saját fajunknak kiontott vére. Akartok-e hazamenni, bajtársaim?
Most már egyetlenegy helyeslő szó sem hangzott.
– És ha keresztül úszunk a vértengeren, folytatá a mély csendben Dávid
halkkal, ott vár reánk a szikla, melyet a vér egész oczeánja sem nyelhet
el soha. A nyomor, az inség kopár sziklája ez. Az országunkat terhelő
államadósságok elpusztúlhatatlan tömege, mely osztályrészünk marad a
kivívott hazával együtt. Mi lesz belőlünk? Egy ország, melynek földei
parlaggá taposva, városai romokká dúlva, folyói vértől áradva, lakosai
koldusokká téve; hol a honszeretet kiirtva, helyébe testvérgyilkos örök
gyülölet beoltva; ez lesz a mi hazánk. Menjünk-e haza, bajtársaim?
«Nem… nem… nem!…» hangzott a mély tömegből: mintha csendes zokogás
hangja sugná tovább.
Az égen hajnalodni kezdett; fák, sziklák világosodtak már; csak a
férfiak arczai voltak sötétek.
Dávid a hajnalodó ég felé nézett.
– S most nézzünk a másik útra, bajtársaim. Ha mi elfogadjuk a békét,
úgy, a hogy van, minden következményeivel, kapunk egy szigetet a Duna és
tenger között, melynek ősföldjét még nem túrta eke. E sziget területe
negyvenkét négyszög mértföld. Mi alkotunk e szigeten egy új hazát. A
hogy alkották Velenczét az Attila elől menekülő Aquilejánok; mi
teremtünk a Duna-Deltán egy második Velenczét. Hatalmasabb, fényesebb,
szabadabb köztársaságot az előbbinél. Mindenünk megvan hozzá: a puszta
tér, melyet ujjáteremtünk, és karjainkban, kebleinkben a teremtő erő.
Kétszázezeren vagyunk most. Mihelyt hajlékot tudunk verni, utánunk jőnek
azok, kik bennünket szerettek, hitveseink, kedveseink, s tíz év mulva
palotasorok állanak a Duna-Deltán s egy millió lakosa lesz városunknak!
Alkotunk államot, melynek alkotmánya a szabadság társadalmi alapja, a
munka. Egy államot részvényekre. Melynek minden polgára az állam
részvényese s nemcsak hogy adót nem fizet, hanem az állam tiszta
hasznából osztalékot húz. Egy államot, mely új közlekedési eszközei
segélyével központot fog alkotni Európa és Ázsia kereskedelmei között, s
hálózatát kiterjeszti majd az öt világrészre és annak minden szigetére.
Államot, mely a hány munkás kéz és tanult fő meg akar benne települni,
mindannyinak méltányosan díjazott foglalkozást képes adni. Államot,
melynek kincsei akként szaporodnak, a hogy lakosainak száma növekszik.
Államot, melyben nem lehet senki szegény, nyomorúlt, elnyomatott; lehet
mindenki boldog, gazdag és szabad. Államot, melyet nem háborgat
vallásvillongás, nem marczangol nemzetiségi tusa, nem oszt meg
rangosztályzat, pártfelekezetesség. Államot, melyet nem kötöztek még
agyon törvények millió paragrafusaival, de melyben törvény lesz a
megszokott becsületérzés, a kölcsönös hitel, a közügy iránti ösztönszerű
szeretet s törvényszéke az esküdtszék, birája a békebíró. Államot,
melyet nem kell bástyákkal védni, melynek nem lesznek zsoldos
hadseregei, hivatalos henyéi. Államot, mely nem kifelé, de fölfelé
igyekszik nőni, s túl emeli a fejét a szomszéd zömök óriásokon. Államot,
mely Európa minden szabadelvű, becsületes, boldogtalan üldözöttjének
menedéke leend, s oly erős menedéke, a melyet sem ember, sem pokol meg
nem támadhat soha!… S egykor talán ez a kicsiny állam még segítségére
jöhet annak a nagy hazának, mely bennünket kirajzott, nagy veszedelmének
súlyos napjaiban s szabadítást hozhat az ős Magyarhonnak, midőn veszni
indul minden. Ez a második út, bajtársaim… Jöttök-e velem erre az útra?…
E perczben kivillant a hegyek mögül a napsugár, s oda szórta aranyát a
szónokra és a gyülekezetre.
Egy értelemnélküli ordítás, vegyülve zokogó kaczajjal, keserű
örömkitöréssel, zendült fel Dávid végszavaira. Nem tudni azt, hogy mit
kiáltottak? csak azt látni, hogy odarohantak Dávidhoz minden oldalról,
lekapták az emelvényről, vállaikra emelték, körülhordozták, és a ki
érte, a hol érte, csókolta kezét, ruháját; és nevetett és csorogtak a
könyei az arczán.
– Fiuk! Kiálta most egy stentori hang, mely uralkodott a népzajon.
Dárday maga kapott fel a gép tetejére.
– Bajtársak! Egy szót! Mi legyen új hazánk neve? Dávid, adj nevet a mi
városunknak!
A társai vállára emelt férfiu a csend pillanata alatt így szólt:
– Legyen a mi városunk neve: «Otthon». Jó név nekünk s az idegen könnyen
kimondja, csaknem az angollal azonos: «At home».
«Éljen!» zendült rá minden ajkról.
– Fiuk! mennydörgött újra a honvéd vezér oroszláni hangja. Fel tehát a
mi Otthonunkba! Nem lát bennünket többet Kutya-bagos!
Az égretörő hahota koronázta meg a nép kedélynyilatkozványát. Ez volt a
legnagyobb hatású szó. A mit Dávid beszélt, azt nem mind értették; de
azt, hogy «nem lát bennünket többet Kutya-bagos!» megértette mindenki s
ez megmaradt jelszónak.
A küldöttek siettek ezredeikhez vissza, s a Tátra bérczei egyre
odább-odább mormogták ezt az örömüdvözölte szót: «Otthon!»
Mikor a néplelkesedés nyilatkozványaitól szabadulni lehetett, Dárday,
Severus és Dávid félrevonultak a fővezér szállására, az egyszerű
parasztházba.
– No bajtárs, mondá a fővezér, lelkesedés már van az új állameszmédhez,
a mennyi elég; hanem már most beszéljünk a dolog prózai oldaláról. Majd
én elmondom neked, hogy mi az a Duna-Delta? Mikor húsz év előtt az
európai Duna-bizottság a congressus határozata folytán Románia kezéből
Oroszországéba adta át e torkolattért, én is jelen voltam a helyszinén,
mint követségi attachée, s bejártam a bizottsággal az egész 47 négyszög
mértföldnyi területet, a recompensatio megállapíthatása végett. Románia
öt milliót kért, de biz annak csak egy milliót itéltek meg a
Duna-Deltáért. Azt sem éri meg. Te előtted valószinűleg a Nilus
Deltájának csalképe lebegett, a gabnatermő éden. A Duna Deltája nem az.
Ez egy lakatlan, mert lakhatatlan, elátkozott ország. Mikor a «Kilia»
Dunaágon haladunk végig, jobbról egy véghetetlen sötétzöld tengert
látunk magunk előtt, egy nádtengert. Ennek a «föld»-nek a neve
«Léti»-sziget; hanem ez a föld napvilágot még nem látott soha. Ennek a
délnyugati oldalát ismét elválasztja egy keresztbeszelő folyamág, s
képezi a «Csatál» szigetet, itt a nádas posványnyá qualificálja magát s
mértföldekre hátahoporjás zsombikok, rőt bürük fedik el az ingoványt. Ha
kis propellerünkkel e keresztágon végig haladunk, magunk előtt látjuk
két oldalt a mocsárvilág mindenféle változatait, büzhödt tócsákat, zöld
békalencsével behártyázva, tengerszélességű tavakat, mikben ezrei a vízi
szárnyasoknak lubiczkolnak, s néhol száz meg száz elvadult bivaly
fürdik, csak a feltartott feje látszik ki a vízből. A hol fűzfás a
berek, hemzseg benne a farkas meg a róka. Egy-egy kopár szigeten
körülállnak a pelikánok és con amore űzik a nemes halász-sportot. A
füves lapályok tocsogói tele vannak pióczával; a levegőben, mint
füstfelleg, száll a szunyog. Most kijutunk valami szabadba. Azt
hihetjük, hogy ez a tenger, mert nem látunk partot. Nem. Ez csak a
Duna-Szulina ága. Ennek a partján találjuk az egyetlen városát a
Duna-Deltának. Szép város. Nehány száz disznóól, piszkos zsebráknéptől
lakva, valamennyi fakunyhó magas czölöpökre emelve, hogy a mocsár fel ne
vegye. Ez volt a Duna egyedül hajókázható ága. Csak volt. Mert a mióta
az európai Duna-bizottság Oroszország felügyeletére bizta a Duna
torkolatait: az új souverain annyira elhagyta ezeket zátonyosodni, hogy
most már nagyobb hajóknak hozzájárulhatlanok. Az előtt is a tengerről
jövő nagy hajókat csak eléjük küldött kisebb hajókkal lehetett a
Szulina-torkolaton felvontatni, de most már az orosz felügyelet alatt a
Dunatorkolat oda jutott, hogy csupa apró ágakra szakad, a miket
«zsilók»-nak neveznek, a Kilia ágnak egyedül harmincz ilyen zsilója van,
megannyi szigetkével, mik közt alig hat lábnyi magas a víz s a Duna
kiömlése előtt a tengerben mindenütt keresztül állnak a hosszú zátonyok,
melyek fölött csak három-négy lábnyi a víz, A harmadik fő Dunaág, a
Szent-György-Duna, mely délkeletnek ömlik alá, épen egy elkészült
szigetet talál a kiömlése előtt, melyet már be is nőttek a fák. A sziget
török neve Chedrile, s az hosszú zátonyban folytatódik a víz alatt. A
Szulinaág és a Szent-György-Duna által képezett szigetet hivják
Moishénak. A negyedik ág azután, a minek a neve «Porticskája», egészen
délnek halad s nem is szakad a tengerbe, hanem maga emberségéből alkot
egy nagy tavat, a «Razin»-t. Ezek a mi paradicsomunk határai. Belül
semmi embermívelte föld. Egyetlen felszántani való hektár sehol. Csupán
a Moishe szigeten van egy emelkedettebb térség, nehány négyszög
mértföldnyire: az őserdővel van benőve. Ez az egyetlen kis hely az, a
melyet letelepülésre használhatnánk. A többi részét a Deltának örökösen
a víz alatt tartja, s azonkívül évenkint háromszor-négyszer áradásaival
végigsöpri a Duna, úgy hogy a tenger a Duna torkolata körül
mértföldnyire sárga az iszaptól. A tél itt rideg, nedves és kellemetlen;
őszszel a levegőnek fele szunyog, a víznek fele béka, tavaszszal a
mocsárlég előhozza a harmadnapos hideglelést, a rohasztó lázakat, a
petécset, melynek különösen a jövevények rögtön áldozatúl esnek. Azért
nem is választja lakásul a Létit és a Moishét se letelepülő nomádgazda,
se vállalkozó űzér, se vadász nem megy oda élvet keresni; még
haramiabanda sem fogadja el menedékül. Az orosz kormány kétszer
kisérlette meg telepítvényeseket küldeni oda; mind elpusztultak, s a
szulinai parthivatalban egy esztendeig működni egyenlő büntetésnek
tartatik a Szibériába számüzetéssel. A wodrawai váracsban pedig, mely
hordott halomra építtetett kőből a Létin, mégis tetejéig zöld a
penésztől, minden két hónapban változtatni kell a helyőrséget. Már most
mondd el, kedves pajtásom, hogy tartasz te el ebben a paradicsomban tíz
esztendeig kétszázezer embert, s hogy számolsz be azoknak a bőrével tíz
esztendő múlva?
Dávid készen volt válaszával.
– Sokat gondolkoztam én mindezeken, s a miket elmondtál, én is ismerem.
Olyan helyre megyünk, a hol háromszor kell elfoglalnunk a földet:
először a tulajdonosától, másodszor a víztől, utoljára az európai
diplomatiától. Kezdjük az elsőn. A Delta földének, mint földnek,
tulajdonosa az orosz kormány. Neki egy millió rubelért engedte azt át
Románia. Mi Sasza asszonynak igérünk érte öt milliót s azzal a föld
tulajdonosaivá leszünk, fenhagyva a suverainitás jogát.
– És ha Sasza asszony nem áll rá az alkura?
– Rá fog állni s erre három oka van. Az egyik a financiális ok. Öt
millió rubel szép pénz s erre most neki szüksége van. A másik az ethicai
ok. A legközönségesebb ethica szerint az, a ki egy embert, annyival
inkább kétszázezeret valahová száműz, tartozik arról gondoskodni, hogy
az ott azon a földön kenyerét megszerezhesse. Ezt még a deportált
gonosztevők irányában is követik. Anglia Uj-Hollandban, Francziaország
cayennei és samboangeni telepein, s Oroszország maga Szibériában. A hadi
foglyul internáltak számára is fentartja ezt a népjog. S ha Sasza
asszony azt nem akarná figyelembe venni, ha az a nézete volna, hogy mi a
Duna-Deltába éhen meghalás végett küldettünk, jön a harmadik ok: a
hatalom. Ha ő a mi szerződésünket ma nem irja alá, holnap nem élelmezzük
a táborát s megismertetjük vele, hogy mit tesz koplalni? Egymás torkán
tartjuk a kezeinket kölcsönösen, azért nekünk igen szépen kell egymással
bánnunk.
A másik két úr helybenhagyta a nézetet.
– Most következik a másik hatalmas úr: a víz… Szólt Dárday. Ezzel hogy
alkuszol meg?