alá az égből. S a fergetegnek villámai is vannak; de azoknak a fénye sem
kékzöld most, hanem tűzvörös.
Nehány percz alatt meg van törve az emberi dacz minden munkája. Az
utakon hegyi folyamok zuhatagai vágtatnak alá s a zárt völgyekben új
tavak képződnek, a leömlő zápor összetöri az erdőt s a tört erdőkön
keresztül sziklatömegeket hengerít alá.
A meglepett orosz tábor menekül ez új ellenség elől, ki ellen hasztalan
minden küzdelem. Sasza asszonyt erőszakkal ültették fel lovára s aztán
Mazrur megfogva a ló kantárszárát, futott vele a völgybe alá. Sötét
volt; nem látták, merre futnak. Az útban utolérte őket a hegyi ár;
Mazrurt elüté lábáról, az elmaradt; a lovat ragadta tovább; Sasza
asszony megült a nyeregben, míg lova úszott. Egyszer egy gyaloghidban
fennakadt a ló; a hidra a lovagnő felkapaszkodott; a lovat tovább
sodorta az ár; ő a szakadó vérszínű záporban vaktában hatolt előre egy
gyalogösvényen. Az egy rozzant kallóhoz vezette, melynek nyitott elejű
szárnyéka volt. Sasza asszony belépett ebbe a szárnyékba s ott talált
maga előtt két férfit. Azok voltak Dárday és Severus. A zivatar azokat
az útban kapta, mielőtt Bukovinába visszatérhettek volna.
Most tehát ismét együtt voltak.
HÁRMAN EGY ELLEN.
A szakadatlan villámlobogásnál látták meg egymást.
A nő az iszapos ártól lucskosan, arcza veres a czéklaszín záportól,
fövegét elkapta a szél, hajfürtei csapzottan tapadnak homlokához, finom
ajkai most ki vannak duzzadva, szemei mereven kiülnek; de azért a két
férfi mégis ráismert.
A nő, a mint megpillantá őket, mint egy szobor állt meg a kalló egyik
oszlopánál s kerekre felnyilt szemekkel, mint a vadmacska, bámult
reájuk.
Dárday fehér huszárköpenye veresre volt festve az égi vérzáportól; olyan
volt benne, mint egy hóhér; míg Severus, kaucsukköpenyébe burkolva, egy
darab mozgó sötétség volt a háttérben.
Legelébb Dárday jutott szóhoz. Közelebb lépett az odamenekült alakhoz,
ki dermedten támaszkodott meg háttal a kalló-szin egyik fenyőoszlopának.
– Asszony! Szörnyeteg! Te megtestesült dögvész! Futsz? Menekülsz? Mászol
a sárban úgy-e? Menekülsz a vérből, a mit kiontottál? Legdühösebb
ellenséged lábához menekültél! Hiszed-e már, hogy van Isten? Vérzápor
szakad fejedre, hatalmadat elsöpri az ár; a föld reszket lábad alatt; de
a legnagyobb istenitélet az, hogy tégedet kezem közé adott a sors ez
órában! A vihar rettenetes; de iszonyubb rád nézve annál, a mit én neked
sugva mondok. Egyedül vagy most velem szemközt s nincs senki, a ki
tudjon ittlétedről; összezúzhatlak egy kővel, egy darab fával, a hogy
szokás ölni kigyót; beledobhatlak a hegyi zuhatagba s soha senki sem
fogja megtudni, hol vesztél el? Van Isten! De tudd, hogy nemcsak az ég
csodáiban van, hanem az emberek sziveiben is. Ne reszkess. Nem öllek
meg. A magyar nem orgyilkos. Te egy nagy állam főnöke vagy: én egy
leendő állam főnöke vagyok. A női szörnyet utálom benned s harczolok
ellened minden fegyverrel, a mi kezembe akad; de az állam főszemélye
szent előttem: az az állam maga. Arczod csupa vér a záportól, törüld le
ezzel, aztán beszéljünk államaink ügyéről…
Dárday köpenye alól elővette a parlamentairi fehér zászlót s azt nyujtá
oda arcztörlőül Sasza asszonynak.
A nő daczosan veté el magától a fehér kendőt.
– Nem kell! Ha rút vagyok, magamnak vagyok rút. Ostobaság! Villámlással,
mennydörgéssel nem lehet nekem Istent produkálni. A véreső felkavart
veres márgapor, semmi más. Micsoda szemfényvesztés ez? Zivatar,
tengerszem omlás: neptuni vulkáni tünetek. Ismerem őket. Az elemek
erőszakoskodnak. Rajtad sem látok semmi istenit. Állat vagy, fogad van.
Nekem is van. Nézz ide. Méregfogam.
E szónál oldalzsebéből kihúzta Sasza asszony a mérgezett tőrt.
– Nem félek fenyegetésedtől. Egy karczolás e tőr hegyével saját kezemen
és halott vagyok. Nem félek a haláltól. Más világ nincs. Mivel akarsz
még fenyegetni?
A rettenetes asszony hideg nyugalma lefegyverzé Dárday dühét.
– Nem fenyegetlek. Mondám, hogy tisztelem benned az államfőt. Alkura
hívlak. A hideg észhez szólok, mely e rettenetes órában is uralkodik
nálad. Terved meg van hiusítva a zivatar által. Az utak, a miket a
hegyeken át helyreállíttattál, nem utak többé. A völgyek, a miken át
menekülni akartál, tavakká lettek. Hallod az ordítást az égzengésen
keresztül? Harczosaid ezreinek kétségbeesett halálkiáltása az, kiket az
ár magával ragad. Itt sodorja el őket szemeid láttára a hegyi zuhatag;
nézd! Hogy tűnik el fej fej után az árban.
S hogy jobban láthassa a vészt, egy villám oda sujt le a kalló közelébe,
végig kigyózva egy lombos fenyőszálon, mely abban a perczben lángba
borult, pokoli világítást adva a szakadó zápornak. Olyan volt az, mintha
tűzeső sugarai omlanának alá egy alvilági firmamentumból.
A villámcsapás megrázta a sziklát, a közelben úgy hangzott, mintha egy
bércztömeg omlott volna alá. A nő felkaczagott s így szólt:
– Ha Isten volna az, a ki villámokkal hajigál, tán jobban tudott volna
czélozni! A föld folyvást reszketett alatta.
Most sűrű koppanások kezdtek hangzani a kalló deszka oldalain és
tetőzetén. A zápor közé jég vegyült. Ököl nagyságú, emberfőnyi
jégdarabok, miknek sulyától szálfa törik, deszka horpad; a faépület
recseg, ropog, mintha össze akarna omlani.
A nő e vészrobaj közepett leült a kallóteknő szélére.
– Hát uram: szólt Dárdayhoz nyugodtan, hallgatom, mit akar nekem
mondani?
Dárdaynak erejébe került e rémzivatar közepett hasonló nyugalommal
felelni.
– Béke az, a mit kivánok, népemnek.
– Megkaptad, népestől együtt; halálos béke.
– Én életerős békét követelek! Legyen tietek az egész világ: nem bánom;
de legyen mienk az a darab föld, melyen megélünk.
– Soha sem lesz az… Tudom, miről van szó. Ti helyet akartok foglalni egy
olyan pontján a földnek, a miből kifordíthatjátok sarkából az egész
földet… Nem kapjátok meg azt… Ti egy minta államot szeretnétek alkotni a
czivilizált világ közepett, miben csodatalálmányaitok segélyével az
emberi alkotás tökélyét összpontosítnátok… Ez az, a mit én nem engedek
meg soha. Menjetek felfordítani országtokat: megengedem. Menjetek
felgyujtani a világot: segíteni fogok. De Isten országát hozni a földre:
az hazugság! azt megtagadom!
A rémjelenetekhez most egy új csatlakozott.
A földrengés egy sziklaomlással betemette a völgytorkolatot s az
alárohanó fellegár megtorlott a bezárt völgyben. Tó kezdett ott
alakulni. Az égő fenyőszál, mint egy óriási fáklya világítá be a
fenyegető árt, melynek vérvörös tükre egyre emelkedett a kalló épülete
felé; s az örvénylő felszínen zagyva tömegként uszkált a tört fák
csoportja s a lesodort emberek hullái.
A rettenetes asszony, öklében a mérgezett gyilkot rázva, kiálta ez új
rémtünemény előtt:
– És ha e véres áradat ajkamig fog is érni, még akkor is tagadom, hogy
lehessen Isten az égben, lehessen Isten a földön! s a kik hisznek,
essenek kétségbe! mert én nem engedem magamat se megkérlelni, se
megfélemlíteni! Lázadjatok fel, vagy dögöljetek meg! Fuljatok a vérbe,
vagy fuljatok a vízbe. Egy szalmaszálat nem vetek oda, a min
kimenekülhessetek. Ha elfogadtátok a gyáva békét, pusztítson el
benneteket ott a gyávák halála: a dögvész, az éhség!
És a tó folyvást emelkedett a körülfogott menedék felé, mely most már
mint egy sziget tünt fel a mély völgykebelben.
– Ez a nő nekem tetszik! dörmögé Severus fogai közül.
Most valami új, megdöbbentő hang kondult meg a légben.
A magasból jött az. Olyan volt, mint a harangkongás.
«Mi az?»
El-elenyészett, megint újra megtért. A zápor, a jégeső kioltá a lángoló
szövétneket. A gyökeréből kimosott égő fenyőszál belebukott a körüle
növekvő tóba s aztán sötét lett.
Hanem a sötétségen lassankint valami zöldes fény kezdett átderengeni a
magasból, mely egyre terjedt, közelebb jött.
«Ott az aërodromon!» (Annak az üveghajóját paskolja a jéghullás, az szól
úgy, mint a vészharang.)
A villanytól körülsugárzott gép szállt alá csendesen az ujon támadt tó
felé. Kiterjesztett szárnyaival úgy jött le, mint egy madár.
Mikor leért a tó felszínéhez, megült rajta s legyező alakú szárnyainak
egy-egy lapátját evezőnek használva, elkezdett a tó felszínén uszni,
mint a hattyu. – Az aërodromon a hullámokon is úr!
Nehány perczig körben úszkálva, egyszerre nekifordult a kalló
épületének. A tó áradata már akkor annak küszöbét mosta.
Az aërodromon ott megállt s felnyitott ajtaján át kiszökött hajójából a
vezérkormányos: Dávid.
Alakja az volt, a mi az olympi isteneké: egy szép férfi.
Arczán a viharral játszó győzelem, az embert legyőző dicsőség
ragyogványa. A lények legdicsőbbike volt: – férfi.
A nő kezét szeme elé tartá, hogy meg ne vakítsa a kettős fény. A villany
és a férfi.
Dávid hevesen szorított kezet két bajtársával.
– Nem találtalak szállástokon: értetek siettem. Minden megvan.
– Minden! kiáltának azok egyszerre mind a ketten. S feledtek minden égi
és földi veszélyt, mely körülöttük viharzott.
– S most siessetek a hajómba! Ez a szárnyék mindjárt összedül
S a mint ekkor Dávid a harmadik alakot is szemügyre vette, megdöbbenve
ismeré fel a Nihilország uralkodónőjét.
Az daczosan hátravetett fejjel állt előtte, tőrét marokra szorítva.
Dávid egy önkénytelen lépést tett feléje.
– Vigyázz! kiálta Dárday. Mérgezett tőr van a kezében.
E perczben az asszony megcsóválta a tőrt s belehajítá azt a víz-árba.
És aztán szétterjesztve két karját, mutatá, hogy már fegyvertelen.
– Asszonyom! szólt Dávid. A veszély sürget. Fogadja el ön a menekvést.
Lépjen hajómba. Előttem ön most nem ellenség, csak nő, uralkodónő,
felebarátnő. Én odaviszem önt, a hová kivánni fogja.
– Még nem, szólt a nő makacsan, hátát a recsegő deszkafalnak vetve. Mi
itt nem a vihartól reszketni, hanem országok sorsát építeni jöttünk
össze. Ez épen jó idő békét kötni. Mit kiván ön tőlem?
– A mit barátaim elmondtak. A Duna-Deltának, mint földbirtoknak örökáron
megvételét.
– Beleegyezem.
– Öt millió rubelért.
– Nem, öt kopekért. Áll. Tovább.
Az ár kezdte már a köveket bontogatni a kalló körül.
– A suverain jog elismeréseül fizetünk évenkint százezer rubelt.
– Egy rubelt csak. Elfogadom. Tovább.
– Nincs semmi kivánságunk több.
– Gondolkozzék még rajta. Ez a czölöpzet még kitart. Mit adjunk még
egymásnak?
– Kezet.
A kéz rögtön ott volt Dávid kezében; mire ez sebesen átemelé a hölgyet a
nyilt aërodromonba, intve társainak, hogy siessenek utána.
«Az ördög vigyen el engem, dörmögé Severus Dárday fülébe; ha ez az
asszony nem szerelmes ebbe a mi bajtársunkba!»
Dávid bezárta maguk mögött az aërodromon ajtaját, az uszlapátok a
kavargó tó örvénye felé taszíták a hajót; a gépezet lassított erővel
kezde dolgozni, mert a záporban, a sziklák közt csendesen kellett
haladni. A mint föllebbent a repülő gép, az elhagyott kalló oszlopai
összeroskadtak s lezuhanó tetejének csak a szelemenfái maradtak még ki a
vízből.
Az aërodromon belseje két részre volt osztva, egyik felében állt a
gépezet, a kormányossal és gépészszel, a másik utazók számára volt
berendezve.
Dávid gépészeinek kiadta az utasításokat, s aztán maga is átjött az
utazók rekeszébe.
Sasza asszony, ajkait harapó kiváncsisággal kémlelt át a szomszéd rekesz
üvegfalán, fölemelve a selyem függönyt, mely azt eltakarta. Nem találta,
a mit keresett, a mitől félt, a miért dühödött: – azt a másik nőt! A ki
Dávidot a nagy harczok alatt segédül kísérte a légjáróban. Nem volt ott
már.
És mikor azt nem találták szemei, találtak valami mást; az üvegfal
tükrében meglátta saját arczát. Az még most is véres volt a festvényes
eső vizétől. És az «asszony» lopva felemelé a függöny szárnyát,
letörülte vele arczáról az eléktelenítő vörhenyt. Azt hitte, senki sem
vette észre.
Egy süvöltése a felső szellentyűnek, s az aërodromon a szabad ég alatt
jár; a felhőgomoly alatta marad el, s az itéletnapi elemdúlás, a
vérhullató felleg, a földrengető vihar, a villámos éjszaka mind egy
hófehér uszó szigetnek tünik fel egyszerre, mely egyre csekélyebbnek
látszik, a mint a légjáró magassabbra repűl s a végtelen láthatár egyre
szélesedik. Az egész ég derült kék, a nap leáldozóban van. A rettentő
égi háborúról odalenn tudomása sincs ott fenn a véghetetlen égnek. –
Kezdődött a földöntúli lét! Minden kedélyre mámorítóan hat a magasok
légköre. A bűbájos szédület, mely az átölelhetetlen tájkép bámulatából
támad, a tiszta lég élvezése valami sajátszerű ittasságot kelt föl az
idegekben. E mámornak oly különböző hatása volt e négy külön alakra.
Dárday, az athlétai alak elkezdett hangosan sirni, és arczát eltakarva,
zokogott valamit szülötteföldéről, melyet soha sem fog többé látni.
Severus úr dalolt és ujjongott és esküdött, hogy ettől a látványtól
istenné lesz az ember! Sőt pajkosságát annyira vitte, hogy Sasza
asszonynyal kötekedni kezdett; «nem érzi-e, hogy magunk is istenekké
változunk át, s a nihilisták polytheistákká lesznek itt fenn?» (Nem volt
pedig szokása máskor a tréfálózás).
Dávid elandalodva nézett maga elé és arczvonásain olvasható volt a
gyönyör, a mi a nemes lelkek tulajdona: hogy most legnagyobb ellenségét
szabadítja meg.
És Alexandra? Ő benne a daemoni vágyakat fokozá fel a gyönyör dühéig ez
a mámorító lég és látvány.
Minő hatalom! Kigúnyolni a föld viharait, uralkodni az ég szelein,
fölemelkedni valamennyi ember fölé, elérhetlenül!
A detronizált istenség helyére felülni! És ott élvezni mindazt, a mi az
«emberi» szívnek gyönyör! Minő lehet a magasságban a bor lángja, a csók
varázsa, a dicsőség kéje! Mily dicső az a férfi, a ki e hatalmat
elrabolta az égtől! De dicsőbb a nő, a ki azt a férfit elragadja
hatalmával együtt!…
Alexandra arczai égtek a vér hevétől; vonásairól eltüntek a vihar okozta
pöffedések; az aërodromon levegőjében minden hülés okozta baj, mintha
elfujnák, rögtön megszünik.
Mikor húszezer lábnyi magasra emelkedett az aërodromon, Dávid délkeleti
irányba kémlelt távcsövével. Egyszer aztán megszólalt.
– Ott van Kézsmárk! szólt egy messze fénylő toronycsúcsra mutatva.
Asszonyom! Én önt tábora közepébe fogom leszállítani.
Azzal átment a géposztályba; maga lépett a kormányhoz. A gép
villámsebesen indult meg a mutatott pont felé. Még nem ment le a nap,
midőn a légjáró a kézsmárki táborsátrak fölött libegett. Itt egyszerre
megszünteté a gép működését s sebesen szállt alá. A hajóban ülőknek úgy
tetszett, mintha a nap futna le oly sebesen az égről, elbukva az
aranyozott hegyormok alá. Perczek mulva a gép földet ért; Dávid felnyitá
az ajtót s a bámulására oda csődülő oroszok előtt földre segíté országuk
urasszonyát, ki vezéreinek e szóval mutatá be Tatrangi Dávidot:
«A Duna-Delta szabad köztársaságnak elnöke!»
S azzal kérte Dávidot, hogy nyújtsa karját és kövesse őt társaival
együtt a vezéri szállásra a szerződési okmány elkészítése és aláirása
végett.
Dávid maga fogalmazta az okiratot; aláirták azt egyrészről ő és két
társa, másrészről Sasza asszony és Jerivanszky fővezér. Meg is akarták
őket vendégelni, a mihez Severusnak kedve is volt; de Dávid tiltakozott
minden vendégség ellen. Egyetlen pohár bor elég arra, hogy a magasban
holt részeggé legyen tőle az ember. A légjáróknak nem szabad semmi
szeszest inniok. És mára még nagy dolgaik vannak.
Társai tudták, hogy mik ezek a nagy dolgok; s ott hagyták a lakomát.
Dávid is fölterített már s annak a vendégsége még jobban ingerlé az
éhet: – az csupa ezüst és arany!
Mielőtt elváltak volna, Sasza asszony tökéletes átváltozáson ment
keresztül. Legelőbb is átöltözött. Férfiból asszonyá alakult.
Eddig büszke volt cynicus rongyaira, a szennyes, sáros katona gunyára;
most egyszerre hiú lett nemének pompájára.
És belsőleg is átalakult nővé. Egész kedélyében asszony volt.
Behizelgő mosolylyal szorítá meg Dávid kezét, midőn a szövetség-okmányt
aláírták.
«Most tehát vége a harcznak; nem vagyunk ellenség többé. Nem is leszünk.
Ti egy szabad államot indultok alakítani egy puszta földön; én segíteni
foglak benneteket, hogy azt tehessétek. A mennyi munkáskézre szükségtek
lesz, hogy gyorsan építhessetek, országaim minden népe szolgálatotokra
álljon. Ti kereskedő állam fogtok lenni, mert gépeitekben erre nagy
előnyt birtok. Én megnyitom előttetek városaimat, állítsatok azokban
kereskedelmi telepeket sérthetetlen szabadalommal. Kizárólagos
kiváltságtok lesz az orosz birodalomnak mind a három világrészben fekvő
országaiban commanditeket fölállítani, s törvényeink fogják védeni
üzleteiteket és hitelpapirjaitok el lesznek fogadva vásárainkon. S
minthogy a mai naptól kezdve őrültség lenne Európában még állandó
hadseregeket tartani s várakat őriztetni: tehát Czenstochowában
felhalmozott hadi készleteinket, élelmi raktárainkat tinektek
ajándékozom; szállítsátok el azokat a neutrális égen keresztül a
Duna-Deltába gépeitekkel. Vigyétek el még a vár vastetőit is.
Szolgáljanak raktárul. – S azután legyünk jó szomszédok.»
Dárday azt dörmögé Dávid háta mögött:
– Csakugyan csodákat tudsz te tenni. Egy óra előtt még éhen akart
bennünket elölni, s most kenyérrel temet el!
– Számítson ön barátságomra mindenkor. Ezt sugá Sasza asszony Dávidnak,
midőn bucsukézszorításával üdvözlé.
A bucsuzáskor az orosz és magyar vezérek szokásosan összecsókolóztak;
Sasza asszony is sorba csókolta mind a hármat, Dávidot legutoljára: úgy
tetszik, hogy ez igazi csók volt, és aztán mikor kilépett szobájából,
utána kiálta: «Zdrawtwujtje!» s azután – kiölté rá a nyelvét…
A három főnök sietve tért vissza Tátra-Füredre. A zivatarról itt a
hegyláncz déli oldalán nem tudtak semmit, csupán annyi változás történt
az időjáráson, hogy az északi szél után csendes országos borulat állt
be. Hanem a lengyel nyereghez vezető utak iszonyuan el voltak pusztítva
a vulkánszerű kitörés által; azokon ember sokáig nem fog járni.
Az aërodromon leszállt a lengyel nyereg alatti mély hegyszakadékba,
melynek fenekén a jégtengerszem volt. Csak volt. Most még csak egy
ritkás fehér gőz párolog fel belőle, betöltve a sötét sziklaörvényt.
A leszálló aërodromon villanyfényénél láthatók voltak az iszonyú uj
repedések a meredek gránitfalakon, mikkel a kitörés, mintha nem volna
elég útja fölfelé, még börtöne oldalain is rést akart törni magának. A
jégcsapokból szőtt függő csipkézetek mind eltüntek a párkányokról, a
függő sziklákról: koromfekete volt köröskörül minden, csak az új
repedések fénylettek ki tündökölve.
A tátongó üreg fenekén aztán ott volt a tündérmesék álma: az ezeregyéji
kincshalmaz. Egy ágyúhalom, melynek csövei sárga és aczélkék szinben
ragyognak; a mely színeket a tapasztaltak, kik sokszor láttak aranyat,
ezüstöt, oly sympathicus érzéssel ismernek fel egyszerre minden hasonló
hazug szín közül: ez arany és ezüst.
Ott hevernek mind az üreg fenekén: szétszórva, egymásra döntögetve,
némelyik derékban meghajtva, mint egy félhold, másutt három-négy
egymásba forrasztva; a halmok közül egy-egy mereven kiáll, mások
formátlanná gyúrva a sziklán, némely ezüst cső egészen ragyogó fehér
lett, elárulva ezüst létét.
A három férfi leszállt e kincstömeg közé, lábaival milliókról milliókra
lépkedve. Ez hát nem álom!
– De hogy lehet az, kérdezé Dárday, hogy ez ércztömegek itt maradtak az
üreg fenekén, s nem szórta azokat ki az alattuk felrobbant anastater?
– Ez úgy történhetett, felelt Dávid, a hogy egy tölténygöbecs szokott
bennmaradni a puska kamrájában midőn a cső végébe homok szorul, s az
elrobbanó lőpor a csövet szakítja szét. A robbanás maga fölött találta a
befagyott tó jégburkolatát, s a míg a kitörés ereje a mozaik darabokból
összeállt tömeget áttörte, a visszaható erő a nehéz ágyútesteket
visszataszítá az üreg fenekére: egy sem hagyta el a sziklaüstöt.
– Erre már lehet építeni egy részvényes államot. Ez volt mr. Severus
véleménye.
– Most legelső dolgunk lesz ezeket egyelőre a Gyilkos havasra
elszállítani, míg bankhelyiségeink Otthonban elkészülnek, szólt Dávid.
– A czenstochowai vasépületek elszállítása azt meg fogja könnyíteni,
mondá Severus.
– Te azt az asszonyt megbabonáztad, kötődék Dáviddal Dárday.
– Nem, szólt Dávid, könyökével egy felmagasló ágyu csőre támaszkodva: –
ez az asszony ravasz. Ajándékainak egy része olyan, a mi már úgy is
kezünkben volt, nem kérdtük tőle, hogy elvegyük-e? más része pedig
gyanus. Timeo Danaos et dona ferentes! Szivessége, mely oly egyszerre
támadt megjelenésemre, nem asszonyi bolondság, hanem dæmoni észjárás.
Barátunkká akar lenni azért, hogy titkunkba behatoljon; de zárt ajtót
fog találni: fogadom!
A két társ örvendő meglepetéssel nézett Tatrangira.
– Bajtársak! mondá az ifju: harcz nem lesz többé a földön, az bizonyos,
a míg mi egyedül bírjuk az eget, s titkunkat nem fogja versenytárs
bírni, hogy még az égbe is átvigye a harczot. Hanem még azért a béke
messze van. Ahhoz még nincs hozzá szokva az emberiség. A harcz erőszakos
megszüntetése még nem békesség. Hogy mi a világ-béke? ezt megoldani lesz
most a mi feladatunk. S ne feledjük el, hogy abban a nagy munkában
ellenségünk lesz az egész világ, legnagyobb ellenségünk lesz ez az új
szövetségesünk, kit megvertünk s aztán megnyertünk; de legtovább tartó
ellenségünk lesz saját régi hazánk, melyben legkésőbben fognak
hozzászokni a békességhez s beletörődni abba a gondolatba, hogy most már
dolgozni s egymást szeretni és közösen építni a kor parancsolata.
S ezt a mi nagy ellenségünket, a mi jó édes anyánkat senki sem
gyógyíthatja ki más e bajából, egyedül mi, a számüzött ivadék.
A mély üreget betakarta a köd.
A jövendőt betakarta a köd.
Ez a nap volt az «Örök békeszázadnak» újesztendőnapja.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: E regény megirásakor sem a vasút, sem a vízvezeték még nem
létezett.
J. M.]
[Footnote 2: Az első kiadásban renaissance styl volt jósolva; az
országháznak terve sem létezett.
J. M.]
[Footnote 3: L. William Kedworth Dixon. A szabad Oroszország. 1873.]
TARTALOM.
I. Rész: AZ ÖRÖK HARCZ.
Előszó 1
Egy király, ki megszolgálja a kenyerét 11
A mi a királynak nem szabad 38
Mennyit ér a király 55
Mi az a Sabina? 86
Az Astrapé 109
Hja, «paraszt», az megint más! 112
A vezérhalmi Alhambra 115
A «Pellagra Miserorum» 121
A repülő gépek őrültjei 134
Az Ichor 156
A zivatar egy csepp vízben 179
Apocatastasia 186
Egy országgyűlés a XX-ik században 198
A király hallgat 223
A király tesz 239
Az egyetlen nagyhatalom 257
Rozáli 268
A nyolczad nap 294
Az orosz rém 323
Rosz napok 350
A fehér sas 362
Biberunt magnum áldomás 400
Sasza asszony 415
A nemzeti bank kincsei 430
A jég-tengerszem 442
Az utolsó fegyver 459
A nő 475
Egy állam – részvényekre 493
Hárman egy ellen 516
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |lelkiismeretet teszí |lelkiismeretet teszi
8 |kor a a költészet |kor a költészet
8 |ísmerteté meg |ismerteté meg
43 |kegyetlenül megtaposta |kegyetelnül megtaposta
50 |siet megbüntetni. |siet megbüntetni.»
57 |kírály belecsusztatá |király belecsusztatá
84 |kírályi muzeum |királyi muzeum
101 |On uram |Ön uram
106 |O el volt határozva |Ő el volt határozva
107 |hová én vezetlek |hová év vezetlek
124 |tőle Németoszág |tőle Németország
132 |legszebb velt |legszebb volt
161 |kogy találd fel |hogy találd fel
167 |centimeter hoszzúak |centimeter hosszúak
171 |költőí tüneteiről |költői tüneteiről
175 |segélyével kíkémlem |segélyével kikémlem
178 |Uljön vissza |Üljön vissza
183 |szerinti kötelességénék |szerinti kötelességének
220 |vedégszerető barátokhoz |vendégszerető barátokhoz
253 |alóli mentességgel. |alóli mentességgel.»
291 |helyettesítik a gyárunkből |helyettesítik a gyárunkból
298 |vzsuthálózattal kapcsolatban |vasuthálózattal kapcsolatban
315 |ki vagyok? |ki vagyok?»
315 |Ulj le mellém |Ülj le mellém
317 |ég villamszikrái |ég villámszikrái
321 |aëromon nem tud |aërodromon nem tud
328 |nincs szerezve |nincs szervezve
344 |háromszáz milló |háromszáz millió
366 |ütközet megnyeresére |ütközet megnyerésére
370 |«Huh-ha! kiált |«Huh-ha!» kiált
374 |vashengerei megolvadtak. |vashengerei megolvadtak.»
410 |Onöknek a háboru |Önöknek a háboru
421 |bevenulása alkalmával |bevonulása alkalmával
422 |Béeset elhagyó |Bécset elhagyó
428 |Éva von Adam |«Éva von Adam