pharosaival tova fut s a megállított gép kiterjesztett szárnyaival
csendesen ereszkedik alá a budai hegyek egyik hallgatag völgyébe, a mit
«Cserfás Boldogasszony» (Marie Eichel) néven hínak; hajdan
barátkolostor, most magányos nyári lak. Ez volt Dávid tanyája Budapest
mellett, hol éjente repülő gépével észrevétlenül le szokott szállani. A
székely mintájú nyaralón túl még ott áll a hajdani zárda boltozatlan
négy fala. Ez szolgál szárnyékul a repülő gépnek.
A környékben mindenütt csend van még: itt még nem virrad; csak a fekete
rigók szólnak az erdőkben.
Dávid, a mint a gép hajójából kilépett, sietett nyaralója felé. Vagy
Rozálit találja ott, vagy cselédjeit, kik hírt tudnak felőle mondani.
A tornácz ajtaja nem volt bezárva s a pitvarajtó is félig nyitva.
Hanem a pitvarajtó küszöbén ott feküdt a Száva, a hű bernáthegyi, s a
legelső lépés hallatára fenyegetőleg emelte fel fejét; azután megismerte
gazdáját, egy nagyot ásított s ismét végignyúlt az ajtó előtt. Hiszen a
gazda keresztül tud ezen az élő torlaszon lépni.
Dávid nyugtalanul dobogó szívvel nyitott be az ismerős szobácska
ajtaján, hol annyi emlékezetes éjszakát töltött, ölében az alvó nő
fejecskéje, ablaka alatt az éneklő csalogány és fejében a közeledő
világharczok moraja.
Most reszketve lépett a superlátos ágyhoz, annak tarka karton függönyeit
félrevonva.
Akkor aztán egyszerre elállt a lélekzete.
Rozálit látta ott aludni; de nem egyedül, két kezével egy másik főt
tartott kebléhez szorítva: egy gyermek fejet.
Rozáli anya volt.
Dávid a visszatarthatlan öröm sikoltásával rogyott térdre Rozáli
fekhelye előtt, nejének kezét csókjaival halmozva el. Arra Rozáli
fölébredt; de az a másik ember alva maradt. És Rozáli rögtön ráismert
férjére és elkapta tőle kezét: «Ne azt, ezt csókold»! és odatartá eléje
a kicsiny embert, kinek gömbölyű kis behunyt szemű feje s két apró
összefogott kezecskéje volt ki csak a pólyából. «Nézd, nézd! Ez a mienk!
A mi fiunk! Nézd, hogy mosolyog, mikor megcsókoltad. Most rólad álmodik.
Még nem látott. Ne olyan nagyon, mert felébreszted. Hát ébreszd fel.
Látod a szemeit? Olyanok, mind a tieid. Nem igaz, szebbek azoknál is.
Hallod, mit mond? Azt mondja, hogy «a», ez azt mondja, hogy «anya,
apának ne szólj semmit, hogy itt vagyok»! Hiába, megcsaltuk apát. Nézd,
hogy nyújtja feléd a kis kezét!»
És a kis gyermek odanyújtá apja felé parányi kezét s azokkal a
tehetetlen kis ujjacskákkal belemarkolt annak a szakállába. És Tatrangi
Dávid meg volt fogva.
Most azután már mindent megértett.
«Már tizennégy naposak vagyunk»! sugá fülébe Rozáli kérkedő nagyzással.
Tehát másnap, hogy Rozálit idehozta.
Rozáli tehát nem beszélhetett addig a királynővel. Ez világos.
Azután pedig, hogy a gyermek ott volt a keblén, nem törődött ő tovább se
hadjárattal, se békekötéssel, se királylyal, se országgal, se Európával;
az a gyermek volt neki az egész világ. És ez így igaz, és ez így jó.
Dávid a nagy hibáért nem okolhat most már senkit mást, egyedül saját
magát. Hogy a nagy tudós, a számító ember, annyi pontosan összevetett
kalkulusból kifeledett egyetlenegyet, azt, a mit a legközönségesebb
ember is ki tudott volna számítani: azt az időt, a mikor a nő egészen
_emberré_ lesz, a midőn minden erejét elveszti, hogy az mind szeretetté
változzék benne, s e gyengeségében lesz a legfelségesebbé, az emberi
állatiságában lesz istenivé.
Akkor azután a nő nem hős, nem diplomata, nem bölcs, nem tudós. Ez mind
árnyék e napsugáros szó mellett: «anya»!
Tatrangi nem kérdezett már most semmi mást Rozálitól, mint a mi a férj
aggodalmaiba vág. Megnyugtatták. Az anya s gyermeke egészen jól vannak.
– Épen ma akartam először kimenni kocsival: mondá Rozáli.
– Hová?
– Fel Budára, a királynéhoz.
– S mit akarsz te a királynénál?
– Megigérte nekem, hogy gyermekemnek keresztanyja lesz.
Még most is csak gyermekére gondol.
– Ne menj te most a királynéhoz, kedvesem; annak nehéz gondjai vannak
most. Majd jöjj velem. Én elviszlek haza Erdélybe. Itt a repülőgépem,
könnyen utazunk. Otthon kényelemben lészsz.
És Rozáli most sem kérdezősködött tőle, hogy mi történt azóta odakünn a
világban? Győznek-e, vesztenek-e? Folyik-e a vér folyamszámra? hull-e az
ember sáskaszámra? Csak azt kivánta Dávidtól, hogy válaszszon a fiának
szánt nevek közül, melyik lesz szebb a kiszemeltekből: egy ó-szövetségi
név «Naftali», vagy talán egy ősmagyar vezér neve «Etele!» nem, az
nagyon harczias: talán inkább Elemér? vagy Washington? Dávid választotta
az Elemért. Akkor meg Rozáliának jobban tetszett Naftali. Dávid aztán
ráhagyta, hogy legyen Naftali. Akkor aztán Rozália nem akarta engedni,
hogy Dávid az ő kedvéért lemondjon választásáról. Utoljára elfogadták a
Washingtont. Akkor meg az jutott eszébe Rozálinak, hogy Washingtont a
míg kicsiny lesz, a név diminutivumával «Vasi»-nak fogják híni, s abból
még gúnynév lesz. Utoljára is rájöttek, hogy legjobb lesz neki «János».
Ez olyan tisztességes név.
És Dávid olyan természetesnek találta, hogy ő most itt azzal töltse az
órákat, hogy a naptárból neveket halászszon ki; s azután meg álljon neki
a theafőző gépnek (mert a lusta cseléd még mind alszik); s forraljon
egymásután mindenfélét s hordjon elő teknőcskét, fürdőkádacskát, névvel
nem nevezhető öltöny- és vászonféléket és lerajzolhatlan edénykéket s
segítsen a gyermeket dajkálni; mintha az a háromnapi határidő egyenesen
erre a czélra lett volna neki megadva.
Azután még segíteni kellett a nőnek a toiletteben; mely alkalommal
kitűnt, hogy sok mindenféle hiányzik itten. Ez a nyári lak nem arra volt
berendezve, hogy ennyi boldogságot fogadjon be; az előkészületek mint
otthon maradtak, s itt csak a mit a tudatlan majoros cseléd tudott hozni
a városból, azzal kell kínlódni. Ez persze ezer és egy baj. Szegény
Rozáli azt sem tudja, melyikről panaszkodjék.
Dávid aztán vigasztalta azzal, hogy majd be fog ő menni a városba s
aztán hoz ki a számára mindent. Mindjárt be is fogatta a két konyhalovat
a majorossal, hogy beszekerezzen. Rozáli csodálkozott rajta, hogy miért
nem megy a repülő géppel?
Most aztán tisztulni kezdett Dávid előtt a kárhozatos talány.
Budapesten nem tudtak arról semmit, hogy mi történik odakinn a világban.
Ő Rozálira bízta, hogy beszéljen a királynéval; nem akarta a
diadalhireket az egész világgal tudatni. Nem akarta, hogy folytassák a
háborut. Azt akarta, hogy kössenek egy becsületes békét. Most azután
kötöttek egy szégyenletes békét, a mit ő nem akart. És ennek csak ő maga
az oka: minek akarta olyan nagyon okosan elintézni a dolgot? Minek nem
hagyta a nejét odahaza, a hol az asszonynak legjobb helye van? Már az is
vakmerőség volt tőle, hogy oly rémséges jelenetekhez, minő a Krakkó
melletti anastater felrobbantása volt, magával vitte nejét. E rendkívüli
izgalom sietteté valószinüleg az örömnapot, melyet távolabbnak hitt.
Menthetetlen bódultság volt tőle azt tenni. De a nő akarta, s a nőnek
annyi lélekereje volt. Hanem azt az egyszerű dolgot nem számítá ki a
nagyon okos ember, hogy az akkori nő meg a mostani nő két különböző
lény: amaz csupa ész és akarat, emez csupa szív és ösztön; amaz még
úrnő, emez már rabnő.
Dávid gondolataiban a legellentétesebb képek jártak boszorkánytánczot.
Meghiusult remények és keletkező új tervek, a szégyennel határos önvád,
a miért országos ügybe egy asszonyt avatott be s apai büszkeség az indok
fölött, mely az ügyet meghiusítá: a pólyás gyermek síró hangja átment a
honvédsereg kaczajdühébe s Rozáli halvány anyaarczát felváltotta a néger
koromképe.
Pest utczáin forrt a néptömeg, mikor Dávid szekeréről leszállt a
Duna-rakparton. Minden ember tódult a börze felé. Kinek-kinek volt egy
lap a kezében, azt magyarázta a másiknak. A börzeépülethez pedig közel
sem lehetett jutni, ott olyan nagy volt a tolongás. Tegnap este jutott
köztudomásra a békekötés, s erre a hírre az eddigi baisse egyszerre
átcsapott a hausseba. Tegnap még a lánczhidról ugráltak a Dunába a
szerencsétlen üzérek, kik a legszilárdabb vállalatok élén nem birtak
semmi áron pénzhez jutni; ma ömlött a pénz, mintha gomba volna, mely egy
éjszaka kibuvik a földből, s reggeltől estig másfél milliárdra mentek a
bejegyzett új alapítások tőkéi, miknek certificatjaiért egymás kabátját
tépte a közönség. A contremine még egy kétségbeesett kisérletre
vállalkozott: leitatott egy csoport katonát, azokkal utczai verekedést
kezdetett s arra elhiresztelé, hogy a magyar ezredek fellázadtak a
békekötés ellen s nem akarják azt elismerni. Hanem aztán a verekedőket
nagy hirtelen összefogta az őrjárat, s a contremineuröket kinevették.
Nem lázad itt fel senki a békekötés miatt. Dávid észlelheté, a merre
járt-kelt, hogy minden ember nagyon meg van elégedve azzal, hogy a
veszedelem ilyen szerencsés véget ért, s most csak arra van gondja az
egész világnak, hogy minő vállalatra irjon alá. Egy embert épen most
dobtak ki a börzéről az ablakon át s azt az utczai közönség is
végigdöngeti, a míg elmenekül. Ez a semmirekellő azt próbálta
elhiresztelni, hogy a nihilisták elvitték Bécsből a bank kincseit. Ki is
kapott érdeme szerint ezért a vakmerő hazugságért.
Dávid úgy találta, hogy ebben a városban most egyszerre minden ember
bankár, üzér, alkusz, alapító, igazgató-tanácsos lett; ügyvéd, orvos,
hirlapiró nincsen többé, az mind a börzén van és papirt kerget,
asszonyok sincsenek többé, azok is mind papirosban dolgoznak. (Machen in
Papier.)
Fölkeresett egy vendéglőt, mely rendesen a radicális hazafiak tanyája
volt. Ott csakugyan talált egy csoport zúgolódó eretneket, a kiknek nem
tetszett ez a békekötés. Hanem azok meg minden szégyenért a krakkói
honvédeket okolták: «gyávák! gazemberek!» ez volt a czímük. «Nem tudtak
kirohanni az ellenségre, mint hajdan Zrínyi Miklós, s hősileg elesni?
Már most úgy kell nekik!» Egyszer a saját nevét is hallotta említtetni
Dávid s a repülő gépet, és aztán utána ezt a megjegyzést: «bolond volt,
mint az apja!» El is kotródott onnan.
Ment Bárány Pált fölkeresni, kivel a mult időkben többször találkozott.
Mikor belépett az ellenzék nagyhírű vezéréhez, az bámulva kiáltá fel
láttára: «hát te élsz?»
– Ki mondta, hogy meghaltam? Kérdezé Dávid.
– Minden külföldi hirlap. Azt hitték valószínüleg, hogy te magad voltál
a repülő gépedben, midőn azt a felrobbanó anastater megolvasztotta.
– Tehát az én repülő gépemet megolvasztotta az anastater?
– Ugyanaz, mely Krakkó negyedrészét romba döntötte s tízezer honvédet
eltemetett.
– Ez is a külföldi hirlapokban van?
– Igen. Ime itt a «Times», a párisi «La Verité», a berlini «Welt»; –
ezeknek a katonai tudosítói mind egyformán irják le a katastrophát.
– S hogyan jutottatok ti e lapokhoz?
– Minthogy a postaközlekedés megszakadt, léggömbök útján.
– Értem. – Én azonban itt vagyok, élek, nem haltam meg; s azért jöttem,
Dárday által küldve, hogy neki hírt vigyek a békekötés körülményeiről.
– Tehát Krakkóból jösz?
– Nem. Bukovinából. Az egy falu a Tátra alatt.
– S hogyan kerül Dárday a Tátra alá?
– Majd tudatok veled mindent: hanem előbb te felelj nekem. Hogyan
lehetett ezt a békét így megkötni?
– Bajtárs. Megvallom, én nem akartam. Mikor a képviselőház elé került a
kérdés, én voltam az, ki társaim nevében azt mondám: inkább legyenek
eltemetve Krakkó falai alá fiaink és testvéreink, mintsem eltemessük
örökre becsületünket. Kinevettek, lezúgtak érte, s meg kell vallanom,
hogy a saját lelkem is megkönnyebbült vele. Azt még sem engedhette az
ország, hogy kétszázezer ifju férfit menthetlenül összezúzzanak az orosz
pokolgépek. A legutolsó futár, kit Dárday a királyhoz küldött Krakkóból,
elmondá mindazt, a mit Dárday tapasztalt az orosz táborban; tudatva
egyuttal, hogy a honvédsereg még sem adja meg magát. A külföldi hirlapok
tudatták velünk a további eseményeket és azonfelül nagy költséggel
kiküldött kémeink. A két anastater iszonyú rombolást tett Krakkóban, a
te repülő géped is ott pusztult el, s még készen állt tíz pokolgép,
melyet egyszerre szándékoztak a megszállott városra bocsátani. S azután
mindenünnen jött a rossz hír. Horvátok, szerbek, románok pártot ütöttek
és táborba szálltak köröskörül. A hadvezérek kétségbeejtő tudósításokat
küldtek saját hadseregeink állapotáról; bomlás, fegyelmetlenség,
csüggedés mindenütt. Az élelmezés rossz, mint rendesen; a hadsereg
ruhája rongy, a közkatona és a tiszt egymásban nem bízik; a várak
fölszereletlenek, s a hadvezetésben semmi vezéri lángész. Mindenki azt
mondja már, hogy «finis Hungariæ» – «finis Austriæ». – E kétségbeejtő
helyzetben jön Oroszország teljhatalmú követe, Mazrur, egy
békeajánlattal. A király eleintén el sem akarja őt fogadni, kit kétszer
kitiltott országából. De akkor rajta mennek a papok, a primások, a
bibornokok, maga a pápa, lelkére kötik, hogy ne utasítsa el a békét, ne
terhelje meg magát Isten előtt annyi kiontandó vérrel. Ekkor enged s
elfogadja Mazrurt. Ez előadja a békeföltételeket. – A király ezeknek
hallatára haragra gerjed, feldönti az asztalt, melyen a békeokmányt
eléje tették s azt mondja, hogy készebb hűnek maradt csapatjai élén
kirohanni az ellenségre s ott veszteni el életét a csatában, mint ilyen
szégyenletes okmányt aláirni.
– Oh mért nem engedtétek neki ezt tenni? sohajta fel Dávid bánatosan.
– Többet mondok. Mi a királynak ezt a szavát hallva, odamentünk hozzá és
azt mondtuk, hogy ha kell, egy második Mohácscsal bevégezni hazánk
történetét, mi magyar főrendek és képviselők is a királylyal megyünk s
folytatását adjuk neveinkben Tomory húszezer vértanui lajstromának. Ez a
felbuzdulás uralkodott egy napig. Hanem másnap egyszerre csodálatosan
megváltozott a közvélemény. Valaki egy sajátságos hírt terjesztett el, a
mi egyszerre mint a láng futott szét. Azt hiresztelték, hogy ha Árpád
király, környezve híveitől, a szabadelvű képviselőktől, a magyar
főuraktól, a csatába megy, ott őt és híveit vagy leölik, vagy elfogják,
és akkor Zsigmond főherczeg jön a trónra, s azzal vége a magyar
alkotmánynak. A most ajánlott békepontokat ő fogja aláirni, s a magyar
nemzet csak egy szabadelvü rokonszenves királyt veszít el, és kap
helyette egy bigott, absolut, ellenszenves uralkodót, a régi rendőri
államot és az elűzött jezsuita rendszert. Ez lehűtött minden
lelkesülést. A királyt minden oldalról ostromolni kezdték: rokonai,
papjai, tábornokai, udvaronczai, miniszterei; sőt a képviselőházban is
akadtak merész emberek, kik minden áron a békekötés mellett tartottak
beszédet, s a ház, mely tegnap mint egy ember állt fel e kiáltással:
«életünket és vérünket!» ma kétharmadában lehúzta fejét a föld alá, s
nem jött el szavazni. A ház többsége is a békét követelte a királytól.
– Ott az oroszok «utolsó fegyvere» dolgozott már, dörmögé Dávid,
szakállát harapdálva fogaival.
– De a király még akkor sem akart engedni. Azt mondta, hogy meghalni
könnyű, de a szégyent és a koronát viselni együtt lehetetlen. Ekkor egy
napon elkezdett minden hirlap rémhireket közölni az ország minden
részeiből. Borzalom és kétségbeesés sírt minden soraikban, a kívülről
bebocsátott léggömbök tudósításai, hirlapjai, levelezései csupa
Hiobpostákkal voltak terhelve. S végre eltalálták a király aczélkeblén
az egyetlen rést, melyen át sebezhető volt. A királyné fiatal anya.
Néhány hónapos csecsemője sír keblén. A királyné erős szívű asszony
volt, míg anya nem lett; hanem ez a név más emberré teszi a nőt.
– Tudom, suttogá Dávid.
– A királynét környezete folyton rémítgeté azon ördögi fenyegetésekkel,
miket női ellenfele, ez az asszonyi Asmódi, a világba szórt. Hermione
Peleia a tébolyodáshoz volt közel, gyermeke miatt. S ez megtörte a
királyt. Mikor aláírta II. Árpád azt a békeokmányt, akkor ott feküdt a
lábánál ájultan a királyné, keblére szorítva görcsösen a síró
trónörököst, s mikor a király eldobta azt az átkozott tollat, melylyel
nevét aláirta: elkezdte a két kezével a saját arczát ütni, hogy legyen
rajta sokszorozva a szégyen pirja. Oh! hidd el, bajtárs, hogy a
királynak e mi megaláztatásunkból a legnagyobb osztályrész jutott, s mi
azóta még jobban tiszteljük őt.
Dávid fölkelt helyéből és ütötte a homlokát az öklével. Az ő hibája ez!
– Most már a mi megtörtént, az változhatatlan; folytatá a szabadelvű
államférfi, s abban meg kell nyugodnunk.
– Meg fogunk benne nyugodni.
– Kinek a nevében beszélsz?
– A krakkói honvédseregében.
– Ismeri az már a békekötést?
– Ma éjjel tudta meg.
– S mikor hagytad te őket el?
– Ma éjjel.
– S hogy lehetsz akkor most itt?
– Rövid az időm, hogy mind arra, a mit tudni kivánsz megfelelhessek. A
mi megtörtént, az változhatlan s én úgy hiszem, hogy ti mindent jól
tettetek. Jól tettétek, hogy megovtátok a király személyét a harczi
veszélytől. Jól tettétek, hogy megkiméltétek a magyar értelmiséget és
aristocratiát a csatatér borzalmaitól. Azokra szükség van még. Azt is
egészen jól tettétek, hogy nem koczkáztattátok a magyar alkotmányt,
melynek egyedüli biztosítéka egy jóakaratú szabadelvű király s melyet
egy autocrata uralkodó, ha neki nem tetszik, rögtön elfujhat a
földszinéről. Aztán a nemzetiségekre is kellett tekintenetek, meg a
sokféle vallásfelekezetre. Ezek mind szükségesek. Már most majd a mi
dolgunk lesz, számüzötteké, megkisérteni, egy puszta, lakatlan
földdarabon, hogyan lehet e drága hagyományok nélkül megélni?
Megkisértjük azt, s légy nyugodt a felől, hogy panaszunk nem fog
benneteket háborgatni soha. Most sietek, mert időm rövid s ez alatt
sokat kell elvégeznem.
– Mi dolgod van oly sürgetős? kérdé a szabadelvü államférfi.
– Először is gyermekruhákat és pólyatekercseket kell vásárolnom
újszülött kis fiam számára. Aztán van egy tébolyodott apám az őrültek
házában, azt kell meglátogatnom. És aztán sietnem kell – egy új országot
megalapítani.
Bárány Pál, ki igen komoly és száraz kedélyű ember volt, mégis hangos
hahotára fakadt e sajátszerű összeállítása fölött a legellentétesebb
feladatoknak; a mit Tatrangi Dávid nem is vett neki rossz néven. Hiszen
bolond biz ez mind, hanem így van.
– Egyébiránt, szólt Dávid, mikor már bucsuzófélben volt, én is hagyok
neked itten nehány külföldi hirlapot. Ezek nem léghajón jöttek, hanem a
maguk rendes útján, a postán; a «Times», a «La Verité», a «Welt», olvasd
át ezeket, s hasonlítsd össze azokkal, a miket ti kaptatok. Majd akkor
talán rájösz, hogy tudósításaitoknak minden kútfeje honnan ered?
Azzal Dávid egy hirlapcsomagot kivont kebléből és letette azt Bárány Pál
asztalára.
– S te azt hinnéd, hogy emezek a lapok nem igaziak?
– Azt hiszem, hogy Bécsben nyomtatták valamennyit, s minden kémetek az
oroszok zsoldjában állt. Készen vagyunk. Béke veled…
Dávid elhagyta a szabadelvű államférfit, ki, a mint elkezdé olvasni az
otthagyott hirlapokat, a krakkói, a czenstochowai óriási diadalok
leirását, a kárpáti hegyi harczok remek hadműveleteit, mint az őrült
futott ki az utczára, keresni azt az embert, a ki ezeket otthagyta. –
Hasztalan volt. Eltünt az már. Bárány Pál sietett a lipótmezei
tébolydába is. Onnan is elment már Dávid; a hátrahagyott hirlapok pedig
azalatt megtették a körutat a politikai klubbokban, az országházban,
feljutottak a királyi várpalotába is, mindenütt elszörnyedést, visszás
örömredühödést hagyva hátra. Dávidot nem találták már sehol.
Dávid sietett legelőször is a beteg nőnek és a kis gyermeknek
bevásárolni a szükségeseket, azután áthajtatott a lipótmezei tébolydába,
apját fölkeresni.
A roncsolt emberalak most még kedvetlenebb volt, mint valaha. A mióta a
hirlapokból megtudta, hogy a háború kitört, nem olvasott hirlapot soha.
«Emberi mészárszék!»
Mikor Dávidot meglátta, mesziről kiáltott rá:
– Fiú! semmi vérontó dicsőségről ne beszélj nekem! Ha repülő géped
gyilkolt, dugd el a kezedet, ne érezzem rajta a vérszagot. Orgyilkos
vagy hős: az mindegy. Jer ide mellém, beszéljünk praktikus dolgokról. A
repülő gépet már tökéletesítetted, azt tudom, olvastam a hirlapokból. Ne
használd te azt a háborúhoz. Nekem van egy igen jó tervem; hallgasd meg
azt. Én nemsokára meghalok. Nincs egy ép szervem. Azt akarom, hogy a
mint meghaltam, ne temessenek el, hanem jőjj el te értem és végy fel a
repülő gépedre és vigy el magaddal az északi pólus alá. Ott, a hol soha
nem süt a nap, tégy le és hagyj ott. Én ott az örök fagyban megkővülve a
napok végeig épen megmaradok. És aztán ezt az eszmét kösd össze egy
nagyszerű vállalattal; legyen ez egy «örök temető» eszméje. A mostani
bolond temetkezési rendszer mellett százakat elpazarolnak minden egyes
halottnál, s fa, ércz-, selyemanyagban átadják a rothadásnak, a mit az
ipar fáradságosan teremtett elő. Milliárdokat temetnek el az emberek a
nedves homokba. Te kezd meg velem az új eszmét. Alkoss egy örök temetőt
az északi pólus alatt. Ott nincs többé sem hóesés, sem olvadás.
Vállalkozzál rá repülő gépeiddel elszállítani a halottakat a földsark
temetőjébe. Ott külön mesgyét minden országnak, külön négyszöget minden
városnak, s aztán minden négyszögben egymás mellé rakva a csoportokat,
minden alvó fejéhez az ércztáblát, mely nevét viseli. Azok ott örökké
változatlanul megmaradnak, és az utódok, kik repülő gépeid segélyével
elődeiket meg akarják látogatni, mindig úgy fogják azokat az idők
végtelenjéig megtalálni, a hogy kimultak, változatlan arczczal; mint a
hogy megmaradt az özönvíz előtti mammuth változatlanul százezernyi évig
az éjsark alatt. És a hirhedett Nagy Sándorokat, Napoleonokat,
Habsburgokat, Humboldtokat, Columbusokat, Gőthéket, Hugokat,
Shakespeareket, Talmákat, Washingtonokat és Kossuthokat ott fogja együtt
találni az utókor, azon a módon, a hogy alkotva voltak, örökre
változatlanul! Még más haszon is lesz belőle: elmulik az emberiséget
üldöző sok dögvész, melynek eczetágya a temetői kigőzölgés, a
sírkertekből gyümölcsös kertek lesznek, míg az örök tél és az örök
éjszaka nagybirodalma lassanként megtelik az éltüket bevégzett
istenképmások millióival, kik sohasem lesznek többé porrá! – Te! Ez
roppant pénzt fog neked behozni! És még többet fog az összes
emberiségnek megtakarítani. Vedd csak fel, hogy Európa háromszáz millió
lakosának az eltemetése eddigelé, átlagosan húsz forintot számítva egy
emberre, hatezer millió forintba kerül félszázad alatt; ha te ezt felére
leszállítod, az európai emberiséget háromezer millióval gazdagítottad, s
magadnak még ötven % költség mellett másfél milliárdot szereztél vele!
Számítsd még hozzá azt a tömérdek utazót, a ki elődeit, hazája s a világ
nevezetességeit meglátogatni felül repülő gépeidre! A sok anyát, ki kis
gyermekét évről-évre újra megcsókolni elvándorol az örök temetőbe! Fiam,
nem hagyok rád egyéb örökséget, mint ezt az eszmét, s te dicső fogsz
lenni általa. Csak egyet igérj meg: hogy én leszek a legelső, s hogy
engemet fogsz helyezni középre!
Dávid megigérte az öregnek, hogy úgy lesz, s abban ez azután
megnyugodott. Azt is tudatta vele, hogy fia született, s azt most viszi
haza a repülő gépen a székely földre.
Az öreg keservesen csóválta a fejét.
– Engem nem fogsz hamarább vinni rajta, mint mikor meghaltam. Tudod, ha
élve vinnél magaddal, megölne az irigység. Én találtam azt fel, te csak
tökéletesítetted. A gőzgép feltalálója is így járt. Takarodj előlem. Ki
nem állhatlak. Tolvaj!
Tatrangi Mózes kikergette maga elől a fiát.
Dávid ezután sietett vissza cserfás – boldogasszonyi villájába. Áthordta
az ölében nejét és gyermekét az aërodromonba s ágyat vetett számukra a
hajó fenekén.
Délután három órakor repült végig az aërodromon Budapest fölött hatszáz
ölnyi magasságban.
Dávid alátekintve a magasból, a nagy város minden utczáját hemzsegő
néppel tömve látta s úgy tetszék, mintha a hangcsöveken keresztül valami
rivalló egyetemes kiáltás törne föl hozzája onnan alulról.
Nem törődött vele. A gép villámgyors repüléssel szelte át a levegőket s
öt percz mulva eltünt a láthatár alatt.
Gyorsan repült a szárnyas gép végig a magyar alföld rónái fölött. A
gabona még aratatlan állt, – szeptember elején. A föld népe elfutott
falvaiból a tatársokaságú ellenség elől, s a róna olyan volt, mint egy
arany bársony szőnyeg, zöld szegélyes utakkal sujtásozva, s tarkítva
erdőkkel, kertekkel.