asszony elmondatá kisérőivel, hogy Oroszországnak hány helyen kell
védelemben tartani határait, a Kaukazust, Chivát, Szibériát, a samarai
várvonalat, Chersont, a Krimet megszállva kell tartani, a cultura és
civilisatio érdekében, a mi el nem tagadható. A nagy városaiban is kell
helyőrséget tartani rendőrségi okokból; nagy pusztáin a közlekedést
biztosítania megfelelő számú lovasság által, hajóin számos tengeri
katonára van szüksége. Ezen adatok felhordása a magyar urak
közbeszólásai segélyével szerencsésen elfogyasztott két órát a válságos
időből. Végre megállapodtak valami pontozatokban s azokat tárczáikba
följegyzék.
Most Sasza asszony legelőbb is a hadikárpótlás kérdését óhajtá
fölvétetni, mint a mi legegyszerűbb dolog. Csupán szám.
Dehogy volt egyszerű! Itt már mr. Severus szólalt meg, egy kerek
milliárdot követelve. – Ezt Sasza nagyon soknak találta. Mr. Severus
bebizonyítá, hogy az nem sok; a mult században Németország öt milliárd
frankot fizettetett Francziaországgal. «Hja, az Francziaország volt!»
Ekkor azután beleereszkedett egy végeszakadatlan statisticai disputába,
összehasonlítva Francziaországnak akkori és Oroszországnak mostani
nemzetgazdászati, pénzügyi és kereskedelmi viszonyait, a minek tán soha
sem lett volna vége, ha Dávid pártjára nem kel a szorongatott
ellenfélnek s oda nem veti a Brennus-kardot annak mérlegébe, hogy legyen
hát fél milliárd a hadi kárpótlás, de ne papirosban. – A miért aztán
kapott egy pár dühös szemvillanást; az egyiket Severustól, a másikat
pedig Sasza asszonytól. Hiszen nem az a «fél milliárd» kellett ennek,
hanem az a «félóra», a mit e tárgy fölött el lehetett vesztegetni.
No de szerencsére hátra volt még a harmadik békepont, s a nap alkonyatra
járt már.
Tehát Lengyelország helyreállítása.
Sasza asszonynak «elvben» ez ellen sem volt semmi kifogása. Csupán azt a
csekélységet kivánta az urak által körüliratva látni, hogy minő
Lengyelországot akarnak ők helyreállítani? Az I. Boleslaw alattit-e,
mely Cseh- és Morvaországot és a magyar felvidéket magában foglalta, de
azért csak 4000 □ mérföldnyi területe volt? vagy Sobiesky
Lengyelországát, mely 18,500 □ mértföldre terjedt s a szepesi 16 várost
is birta? vagy az első felosztás utáni Lengyelországot, melynek 13,500 □
mértfölde maradt? vagy az utolsó felosztás előtti Lengyelországot 4000 □
mértfölddel? Miféle tartományok összeségét foglalják azok magukban?
Németország is kiereszsze-e a maga lengyel tartományait, hogy az egész
egy darabban legyen, s ha nem ereszti, ki vegye el tőle? Ausztria is
odaadja-e hozzá Gallicziát? Meddig terjedjenek annak a határai?
Belekerüljön-e abba Vörös és Fekete Oroszország s a litván öt
vajdaságból alakult Fehér Oroszország is?
Ebből azután egy olyan geographicohistoricai veszekedés nőtte ki magát,
hogy a holdvilágnak kellett segítségül jönni, a midőn késő estére odáig
jutottak, hogy a tábori térképen a helyreállítandó Lengyelországnak a
határait veres irallal kirajzolják, a melybe Fehér Oroszország
beleesett, de a Veres és Fekete megmenekült.
És aztán, mikor ezzel készen voltak, akkor állt elő a legnehezebb
kérdés: hogy ki legyen ennek a helyreállított Lengyelországnak az
uralkodója?
Dávid, mint tudják, Zsigmond herczeget ohajtotta oda. Az új államnak
erőskezű uralkodó kell, és buzgó katholikus papság.
Dárday ellenben más nézeten volt. Ha Lengyelországot helyreállítjuk,
emeljük annak a trónjára egyikét a derék szabadelvű főherczegeknek, kik
a József nádor ágból vagy a Salvator ágból származtak: akkor biztosítva
leszünk Lengyelország jó barátságáról.
Végre mr. Severus is belevegyült a vitába. De hát minek Lengyelországnak
akármiféle király? Legyen respublika, ha már helyreállíttatik.
Sasza asszony kapott ezen a nem remélt segítségen. Ő is Severus nézetét
lovalta, a miből azután egy éjfélig tartó politikai huzavona támadt
volna, ha Dávid jókor észre nem veszi a veszedelmet s azzal az
indítványnyal nem szeli ketté a gordiusi csomót, hogy ne határozzunk mi
itt e kérdésben; hanem bízzuk annak eldöntését a majdan összehivandó
lengyel constituantera. Ebben a más két pártfél aztán megnyugodott.
Hanem akkor Sasza asszony és vezérei egyszerre elkezdtek makacsok lenni.
Ők Lengyelországot csak mint köztársaságot engedik helyreállíttatni, ők
a szabadság érdekében nem egyezhetnek abba, hogy egy trónt toljanak a
határukra, fenyegető rémnek. Ám lássák a magyar vezérek, hogy mint
tegyék magukat a világ előtt felelőssé e föltételhez ragaszkodásukért.
Utoljára még ezek jutottak abba a helyzetbe, hogy Sasza asszonytól hat
órai határidőt kérjenek, hogy azalatt társaikkal értekezhessenek e
kérdés fölött.
Erre a hat órára is nagy szüksége volt Sasza asszonynak.
Éjfél után három óra lett akkor. A magyarok parlamentairja azzal az
üzenettel érkezett meg az orosz főhadiszállásra, hogy e pontnak a
fogalmazása egészen Sasza asszony tetszésére bizatik.
Az elnöknő aztán így fogalmazta ezt a pontot:
«Az államalakítás minden kérdését tartományonkénti népszavazás dönti
el.»
– Ez már ravaszság, mondá Tatrangi; ezen az úton Lengyelországból soha
sem lesz egy egész állam.
Már hajnalodott. Jött a harmadik nap.
A magyar vezérek kezdték észrevenni, hogy Sasza asszony ő tőlük csak az
időt lopogatja ezzel az alkudozással.
A magyar fővezér, a mint azt vette észre, hogy ellenfele az alkudozással
csak az időt akarja eltarisznyázni, azt a határozott üzenetet küldé
neki, hogy vagy irja alá a megküldött békekötési pontozatokat, a mik
egyelőre két heti fegyvernyugvás alapjául fognak szolgálni, vagy azonnal
megkezdetnek az ellenségeskedések.
Sasza asszony azt üzente vissza, hogy «no hát kezdjétek el!»
A magyar vezérnek volt kétszázezer embere, négyszáz ágyuja s ötszáz
aërodromona, pánczélos katonái, kábító golyói; a nihilistáknak volt
negyvenezer emberük, semmi ágyujok; a pánczéljaikat is elhagyták, a
töltényeik is fogytán, tegnap óta nem is ettek.
És mégis reggeltől estig tartották magukat sziklasánczaik védelmében ily
tulnyomó erő ellen. Oly hősiességet tanusítottak, mely túlmegy az
emberin, melyben már a dæmoni düh tör keresztül. Lefeküdtek a földre,
holtnak tettették magukat, s talpra ugrottak az értük lehajló ellenség
előtt; megfordított fegyverrel mentek eléje, megadást szinlelve, s mikor
közel értek hozzá, puskaagygyal kezdték újra a verekedést; az elfogottak
útközben megrohanták kisérőiket s elszedték tőlük a fegyvert; a
kelepczébe szorultak meggyujták maguk körül az erdőt s az égő fák alul
lövöldöztek ostromlóikra; felmásztak a magas sziklákra, oda kellett
értük felmenni, vezényszó nélkül harczoltak, minden csapat magára,
csatarend volt a sziklatömkeleg, melyet az ellenfélnek darabonkint
kellett elfoglalni.
E leviathan-harczczal szemben a magyar vezérek egészen észszerű
haditervet foganatosítottak. Ők kimélni akarták az emberéletet.
Ponkról-ponkra igyekeztek elfoglalni minden sziklavédművet, hogy
ellenfelüket körülfogva, a további harczot lehetetlenné tegyék rá nézve.
Esti hat órára sikerült e taktika. Az ellenfél úgy körül volt hálózva,
hogy nem mozdulhatott többé.
Ekkor Sasza asszony kitüzeté a fehér zászlót.
A magyar vezérek rögtön megszüntették a tüzelést.
Az orosz vezérek az mondták Sasza asszonynak: «az utolsó töltényünk is
elfogyott».
Sasza asszony távcsövével a javorinai sziklafalat nézte figyelmesen.
A meredek szürke sziklalapon egy harántvonal fut végig egyenesen: ez a
természetalkotta ösvény, a mit lawkának, hidnak nevez a zergevadász;
azon a keskeny vonalon látszik előre haladni egy fekete pont: hangya a
távolban, tán medve a közelben, vagy talán ember?
Sasza asszony összecsukta távcsövét s azt mondá nyugodtan:
«Az utolsó még hátra van.»
Az egész harczvonalon pihenőt fuvattak, a trombiták szomorú jeleit a
bérczek viszhangjai egymásnak adták, míg lenn a magyar táborban
hosszasan hangzott az «éljen!» kiáltás moraja, midőn a fehér zászlók
jelenték, hogy az ellenfél megadja magát.
Most már nem volt szó többé semmi alkudozásról. Most már nem mentek a
magyar vezérek fele útra eléje az orosz vezéreknek, Sasza asszonynak
küldönczét azzal bocsáták vissza, hogy a főhadiszállás jelenleg
Bukovinában van; tessék neki személyesen oda fáradni.
Az elnöknő, az északi Zenobia egy összetört alak volt e perczben. A négy
napi fáradság, álmatlan éjek, rendkívüli viharok, a megrázó indulatok, a
harcz izgalma kimeríték erejét. Alig birta magát lábain tartani. Mikor
küldöncze hirül hozá neki, hogy a magyar fővezér oda várja őt magához,
összeroskadt és lerogyott a földre.
«Elmegyek!» mondá. És nem volt jártányi ereje. Odáig pedig három órai
út.
A rézbányai tisztektől hoztak el egy meglehetős poroszka paripát, meg
egy vízhordásra használt szamarat: ez volt minden közlekedési eszköz, mi
Sasza asszony rendelkezésere állt. Odahozták a poroszka lovat, hogy
üljön fel rá.
– Nem úgy lesz az, suttogá nyögve a megalázott amazon. Én felülök a
szamárra, a jó poroszka lovat pedig tartsátok készen felnyergelve annak
az embernek a számára, a ki amott a lawkán közelít erre felénk. Az
rögtön vágtasson utánam, a hogy a ló birja, s a mit magával hozott,
akárhol legyek is, küldje be hozzám. – Engem csendesen elvisz a szamár.
És azzal fölsegítteté magát az állatok legszerényebbikének hátára az
asszonyok legbüszkébbike, s a mellette gyalogló testőr vállára
támaszkodva, hogy le ne essék, viteté magát ellenfelének
főhadiszállására.
A félelmes alak, ki lábát a fellegekre téve indult meg a világot
meghódítani, most egy teherhordó állat hátán bandukol legkisebb,
leglenézettebb ellensége elé könyörögve, megalázva, nyögve asszonyi
fejfájástól, kínozva asszonyi szégyenérzettől, és érezve asszonyi
idegekkel mindazt a kínt, a mitől a férfiak is megszoktak tébolyodni.
Midőn Bukovinába megérkezett, már egész éjszaka volt. Erőltetni akarta a
daczot; de a mint a nyeregből leszállt, akaratlanul térdre esett s
tűrnie kellett, hogy Tatrangi Dávid nyujtsa oda neki kezét és fölemelje
a földről. Egy perczig kezében volt ennek a férfinak a keze s e perczig
mélyen a szemébe nézett annak. A nő kezében, szemében égető láng, a
férfiében fagyos nyugalom.
Dárday tábornagy emberi kötelességének tartá a hozzá érkező «nőt»
legelőbb is theával megkinálni, s azután egy paraszt hárságyat pamlagul
készíttetni el számára, melyen végigdűlve, értekezhessék a megadás
feltételei iránt.
Sasza asszonynak egészen rekedt volt már a hangja. A szemei égtek a
félagyi fejfájástól. Hanem azért nem kimélte magát. Vitatkozott az egyes
pontok fölött győztes ellenfelével, rekedten, görcsrohamoktól
félbeszakítva; itta a theát, rhummal; a mit ivott, nem sokára kihányta;
aztán megtörülte a száját: keserűen mosolygott, s újra itta a theát és
folytatta a vitatkozást.
Igyekezett engedékenyebb békepontokat kicsikarni ellenfeleitől.
Lealkudott tőlük Lengyelország határaiból, a fizetendő hadiköltségből;
követelt tisztességes fogságot, az oldalfegyver megtarthatásával, az
államforma tiszteletben tartását, fogolykicserélést s ráért egy-egy
mosolylyal jutalmazni Tatrangit, ki mindenben engedékenyebb volt
társainál, ki tudja, mit jelentettek e mosolygások? lehet, hogy gúnyt.
A győztes ellenfél azonban most már szigorú volt, s ha Dárday némi
engedékenységet árult el a hadikárpótlás kérdésében, erősen tartva magát
viszont a lengyel határkérdésnél: másfelől Severus ellensúlyozta őt, ki
kész volt odaengedni fehér, vörös, fekete és minden színű
Oroszországokat, de a pénzből egy kopekot sem.
Sasza asszony fogai vaczogtak a láztól; minden ráhalmozott takaró
daczára fázott.
E kínok közepett úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana közelíteni.
A lovag megérkezett, s a hangot, mely tudakozódik megismeré a nő.
Egyszerre leszórta magáról takaróit és talpraugrott fekhelyéről.
Kirohant az ajtón, eléje az érkezőnek. Hallották, hogy hangosan
megcsókolta háromszor, orosz szokás szerint. S egy pillanat mulva
visszatért, kezében egy összehajtott pergamennel, melyről
aranyszelenczéjű pecsét fügött alá, az osztrák-magyar monarchia
szivárványtarka selyem zsinegén.
A nő szemei ragyogtak. A nő termete délczeg volt és ruganyos. A nő arcza
sugárzott a diadal daczától. A nő hangja csengett és harsogott; nem volt
rekedt többé.
– Nos urak, hát ti nem engedtek semmiben semmit. Ti nem alkusztok velem?
No hát én sem alkuszom veletek. Olvassátok ezt! Itt a békekötés okmánya,
aláirva Budapesten II-ik Árpád császár-királytól, fővezéreitől, minden
minisztereitől a tegnapi napon. Győződjetek meg róla.
Azzal kiteríté a férfiak elé az asztalra a függő pecsétes okmányt.
Az borzasztó szerződés volt.
Semmi helyreállított Lengyelország benne; semmi hadi kárpótlás;
ellenkezőleg mindenik fél visszaadja a másiknak, a mit hadi zsákmányul
elfoglalt, s Ausztria kötelezi magát a krakkói védműveket simára
lerontatni; a fiumei kikötőt megnyitja az orosz hadi hajók előtt, a
Sabinát ujra föl engedi állíttatni az ország minden városaiban.
Még ez mind nem volt elég megaláztatás.
Még hátra volt a java.
Az utolsó pontban az volt megállapítva, hogy az összes krakkói magyar
honvédsereg _a béke biztosítékául_ mindenestől, a hogy együtt van, az
akkor orosz birtokot képező Duna Deltára belebbeztetik s tisztességes
hadi fogolyul _tíz évig ott marad!_
És mind ez aláírva császár-király, főherczegek, miniszterek által.
– És most urak! – szólt Sasza asszony, urieli nevető arczczal, három
ujjával a kiterjesztett okmányra támaszkodva, nem én vagyok az önök
foglya, hanem önök az én foglyaim! Én küldöm el önöket a Sulina torkolat
szigeteibe s én zárom be önöket oda. Itt van, alá van irva. Vagy ha nem
tetszik önöknek, én azt sem bánom. Ha önök másként akarják, tehetik.
Kardot ránthatnak azok ellen, a kik ez okmányt aláirták, széttéphetik a
béke kötvényét, aztán rámehetnek az osztrák seregre, kezdhetnek vele
háborút; ha megverhetik, csinálhatnak otthon forradalmat, feldönthetik a
trónt. Nekem az is tetszeni fog. Válaszszanak önök, a hogy jónak látják.
Nekem jó lesz, akár elfogadják azt, akár nem.
Valami oly megfoghatatlan, oly embertelenül boszantó, oly pokolian
ingerlő volt e fordulat, hogy a magyar hadvezér elkezdett rajta dühödten
kaczagni. Ez a kaczagás hasonlitott ahhoz a rettenetes «canchasmushoz»,
a mit a római imperatorok áldozatai hallattak, kiket kínzóik
halálra-csiklandással ölettek meg. Fájdalom és düh volt e tajtékzó
nevetésben, melytől az ember halántékain kidagadtak az erek, és arcza
elkékült, mint a fojtogatotté. És e kaczagás ragályos volt; Severusra is
elragadt: a néger sötét arcza is a nevetés torzképévé fintorult el, s a
mint a hír odább szállt, a mint egyik ember a másiknak elmondta, hogy
Budapesten megkötötték a békét, s minket győztes hadsereget, odaadtak
hadi fogolynak a legyőzött kezébe, elkezdett kaczagni végig az egész
hadsereg; és az valami rettenetes volt: kétszázezer ember fenyegető
hahotája!
Sasza asszony is nevetett. Neki dæmoni gyönyör volt élvezni ezt a
kétségbeesett kaczagását ellenfelének. Ő akár így, akár úgy, elérte
czélját: diadalmaskodott. Ha engedelmeskedik a honvédsereg a királya
által aláírt békepontozatnak, akkor száműzve van hazájából, s meg van
szégyenítve országa, ha pedig nem engedelmeskedik, akkor fel kell
lázadnia királya és kormánya ellen, s polgárháborut vinni nemzetére.
Hahaha!
Csak egy ember arcza maradt nyugodt: Dávidé. Ő sápadt, hideg tekintettel
vizsgálta félelmetes ellenfelének arczát.
– Kikaczagták önök már magukat? Kérdé végre társaitól.
– Még nem! ordítá a tábornagy s kardját kirántva, odaveté azt az
asztalra. Még majd ezután fog kezdődni a nevetés; arra esküszöm.
– Ne esküdjél semmire s dugd vissza kardodat hüvelyébe. Légy nyugodt,
öreg.
– Tölts belém egy akó ópiumot, vagy füröszsz meg chloroform-tengerben,
ha azt akarod, hogy nyugodt legyek! De engem úgy vigyen el ma az ördög,
hogy szétrúgom neki a poklot!
– Úgy kiabálsz öreg, mintha Lear királyt akarnád paródiázni. Hát mi ez
itt előttünk? Egy békeszerződés. De nem lehet-e ez koholmány?
Dárday és Severus arczain rögtön kelő remény váltotta fel a keserű
daczot. Ez a kétség volt a mentő szalmaszál. Utána kaptak.
De annál nagyobb dühvel lépett Sasza asszony Dávid elé; oly lángoló
kitörésével a megbántott büszkeségnek, mely feledteté vele, hogy nő,
hogy beteg, hogy egyedül van ellenségei között. Felragadta az okmányt az
asztalról s magasra emelve azt, kiáltá rikácsoló hangon:
– Ez pedig a ti királyotoknak az irása; esküszöm!
De aztán hirtelen frivol kaczagásba csapott át: «De mire esküdném?
hiszen nem hiszem az Istent»!
Dávidon nem fogott az igézet; ő most is nyugodtan felelt e nőnek.
– Ön, asszonyom, nem hiszi azt, a mi a szívben van s mégis azt kivánja,
hogy mi higyjük azt, a mi a papiroson van. Pedig a mi erkölcsileg
lehetetlen, az a valóságban is lehetetlen. És én lehetetlennek tartom
azt, hogy Magyarországon oly mélyen sülyedhetett volna az összes
társadalom, hogy egy kormány ily okmányt királya elé terjeszthessen
aláirás végett, hogy abban az ország megnyugodhassék; hogy a nemzet
kidobassa kebléből kétszázezer legjobb, leghősebb gyermekét akkor, midőn
azok épen diadalmaskodnak ellenségei fölött. Ez egy képtelenség, ez egy
kábító rejtély. Én tudom, hogy az oroszok leghatalmasabb fegyvere a
pénz, milyen messze hord; de nem akarnék élni egy olyan földön, melyen
minden ember az elsőtől az utolsóig mind megvesztegethető lenne; melyen
a becsület, büszkeség, honszerelem és minden erény eladó portéka volna.
Én ezt tagadom. Én a tényekről meg akarok győződni. Annálfogva hallja ön
meg föltételemet. Én három napi fegyverszünetet kérek, hogy ezalatt
Budapestre mehessek és meggyőződjem magam a valóról.
Sasza asszony fagyos gúnynyal mondá:
– S ha énnekem nem volna kedvem ily háromnapi fegyverszünetbe
beleegyezni? Ha én rögtön követelném a választ, hogy alárendelik-e önök
magukat királyuk rendeletének, vagy fellázadnak ellene?
– Azt is megmondom, asszonyom, hogy akkor mit fognánk tenni. Ez
okmányról addig, a mig ez csak az ön kezében van, nekünk nincs semmi
hivatalos tudomásunk. Mi nem tudjuk, hogy meg van kötve a béke.
Távirdáink szét vannak rombolva s az a futár, kit a békeokmány párjával
hozzánk küldtek Budapestről, nem jöhet azon az egyenes uton, a melyen az
ön küldötte jött; az csak holnap fog megérkezni ide: nekünk pedig elég
most egy nap, elég nehány óra, hogy valamit végrehajtsunk, a mi erősebb
minden nemzetközi szerződésnél, minden államokiratnál: az, a mit Európa
nyelvén úgy neveznek, hogy «fait accompli». Mi önt most visszabocsátjuk,
ha a fegyverszünetet el nem fogadja. Eltávozása után egy órával
megkezdjük a félbehagyott harczot. Reggelig be is fejezzük azt. S
reggelre ön, asszonyom, tudni fogja, hogy van-e hát másvilág? Holnap
aztán jöhet a mi kormányunk küldöncze a békeokmánynyal; a másik szerződő
fél nem lesz sehol. S ezt nevezik európai nyelven «fait accompli»-nak.
– S lenne önnek elég erélyessége megtámadni fegyverrel egy csoport
embert, ki nem használja fegyverét, nem védi magát többé s a
parlamentairi fehér zászlóval jön szemközt önre? Lenne önnek elég erős
szive azokat hidegvérrel lemészároltatni? összefér ez a népjoggal?
Dávid e szó hallatára indulatba jött; hideg, szenvtelen arczát
átlángolta a harag pírja.
– Népjogot emleget ön, asszonyom? Hát akkor hol volt a népjog, midőn
önök a minszki lengyeleket, kik fegyvertelenül, fehér zászlóval jöttek
önök elé, felkonczoltatták, férfit, asszonyt és gyermeket? Hát akkor hol
volt a népjog, midőn a repülő lovasság Bochnia alatt a fegyvert lerakott
fogoly lövész zászlóaljakat az utolsó emberig lekaszabolta? Önök a
népjogot kigúnyolva, fellázíták hadviselő ellenük országában annak
tulajdon népeit, önök elfoglalták és magukkal vitték a meghódolt városok
magánbankjainak pénzeit; önök Komáromnál bombákat hányattak a
kórházakba, miket a fekete zászló jelzett; önök a genfi európai
egyezmény daczára robbanó lövegeket használtak kézi fegyvereikhez és
anastatereket a várostromhoz népjog és emberiség ellenére, s most önök
akarják magukat betakarni egy foszlánynyal, egy fehér keszkenővel, egy
vérig sértett fenevad bosszuja ellen? De igazuk van. Ez a bigott
fenevad, mely még «hisz», nem meri azt a fehér kendőt széttépni. Hanem
valami más fog önnel történni asszonyom. Én önt és vezértársait, ha
védtelenül jutnak kezembe, felveszem repülőgépeim hajójába: aztán tudok
egy igen szép csendes helyet Közép-Afrika hegyei között, a hol a Niger
folyam ismeretlen forrásai erednek: ott lakik a majomfarkú niamniamok
tizenkét törzse, középlények az ember és a majom között. A királyuk neve
«Kankakok». Én leteszem önöket Afrika közepébe. Akkor aztán majd
elválik, hogy mi tudunk-e jobban a Dunadeltánál új államot csinálni,
vagy önök a Niger forrásainál?
Sasza asszony erre ismét azt az iménti dévaj nevetést hallatá, mely
elfeledteté benne az uralkodónőt.
– Nem, nem! Inkább beleegyezem a három napi fegyverszünetbe, mint hogy
megismerkedjem a majomfarkú niamniamokkal s azoknak a királyával,
Kankakokkal. Egyébiránt tapasztalni fogja ön, hogy minden úgy történt, a
hogy írva van és változtatni rajta többé nem lehet. És most küldjenek
önök kenyeret a katonáimnak, mert azok ma egész nap éhen verekedtek.
Azzal a békeokmányt összehajtva, öltönyébe rejté e bámulatos asszony; s
délczegen, büszkén távozott el a házból, hová összetörten, bágyadtan
érkezett meg; nem kellett neki senki segítsége, hogy lovára fölvesse
magát. Most már a füles Mazrurnak jutott.
– Adieu! kiálta vissza nyergében ülve az utána bámulóknak s kezével még
egy csókot vetett Dávid felé, mitől az szemeit lesüté.
Dárday ezt dörmögé magában:
– Miért nem fojtottam én meg most ezt a kigyót, mikor kezembe volt a
nyaka?
Mr. Severus pedig azt kérdezé Dávidtól:
– Tudósítottad-e te a királyt azokról, a mik itt történtek?
– Igen.
– Ki által?
Dávid adós maradt a felelettel. Sietett repülő gépeihez. Dárday és
Severus elkisérték odáig.
– Te Dávid! mondá a tábornagy. Ez gonosz három nap lesz, a mig te
odajársz. Az első nap részeg leszek. A második nap megbolondulok. A
harmadik nap megveszek! És vélem együtt a többi is. Erre gondolj.
– Én egy nap alatt visszatérek hozzátok. Ez nekem elég oda-vissza és
mindent megtudni. A másik két napra más szükségem van.
Nem vitt más kisérőt magával, mint Áront, felügyelőjét, ki azt mondá
neki egykor: _«ne bizzuk titkainkat asszonyra és idegenre»!_
A NŐ.
Két óra volt még hátra hajnalig, az a két óra elég volt Dávidnak a
Tátrától a Dunáig szállni és végiggondolni minden lehető megoldását e
megőrjítő rejtélynek.
Talán nem bocsátották Rozálit a királyné elé. Kitelik az udvari
környezettől, hisz ott most is feszesen tartják az etiquettet, mely
szerint csak az egyházi szertartás szerint férjhez adott nők tekintetnek
törvényes feleségeknek, csupán polgári házasság szerinti asszonyok ki
vannak zárva az udvari körökből.
Hátha nem hitték el azt, a mit Rozáli hírül hozott.
Hátha ostrom alá volt már fogva Budapest?
Hátha meg volna mégis vesztegetve minden ember, a ki a történelem
alakítására befoly: udvaronczok, papok, miniszterek, tábornokok,
képviselők, hirlapírók; maga a forrongó néptömeg?
Az utolsó gondolatja rémes volt. Hátha Rozálit megölték?
Ez a gondolat aztán mind elnémítá a többit. Ettől nem tudott
megszabadulni.
Keleten sárgulni kezdett már az ég s a nagy földabroszon ott alant egy
arany szalag tündöklött fel: az ott a Duna zöld szigeteivel.
A földet még homály fedi.
A hol a Duna keletről délre letörő szögletet képez, az aërodromon
követte a folyam mentét. Az egyre világosodó égen egy szikrázó kis
csillag jelent meg. «Az a Mercur», mondá magában Dávid. És erről is
Rozáli jutott eszébe. A Mercur ritkán észlelhető s Rozáli sokszor
említé, hogy szeretné azt egyszer látni. Most itt van.
Már látni Budapestet. Egy nagy ködtenger árasztja el a folyam két
partját nagy területen, csak a tornyok hegyei látszanak ki belőle. Ez az
emberlélekzetből, csatornabűzből, kőszénfüstből, gázból, szemétpárából
tömörült felhő a nagy város mindennapi éji takarója. A repülő gép a
münster toronykeresztje fölött suhan el. Épen hajnalra harangoznak.
Vajjon mit álmodik ez a sok ember odalenn?