asszony főhadi tervkészítőjének. A te tudományod elfogyott. Elmehetsz.
Küldjétek hozzám Mazrurt: most én készítek haditervet.
Odaküldték hozzá Mazrurt.
– Te Mazrur, mondá neki Sasza asszony; rögtön szekérre ülsz, s a hogy a
ló vágtathat, a hogy a gőzmozdony rohanhat, sietsz Budára. Viszed
magaddal a százmillió osztrák bankjegyet. – Itt a meghatalmazás
részemről a nevedre; nagykövetem vagy: ezúttal tárt karokkal fogadnak,
mert a békeföltételeket viszed. – Ezek kemény, szigorú, megalázó
békepontok, minőket győztes ellenség diktál a sarka alá gázolt
ellenfélnek. Te rajta légy, hogy ennek minden pontja el legyen fogadva.
Nem adok semmi utasítást. Te ismersz ott minden embert. Minisztereket,
hadvezéreket, udvaronczokat, főpapokat, népképviselőket, hirlapirókat. A
kulcsot, mely mindannyinak az ajtaját kinyitja, magaddal viszed. Te
tudni fogod, mit tégy? Csak egyet parancsolok neked. Mikor viszajösz,
nekem az elvitt száz millióból egy rongyot vissza ne hozz! hanem ezt a
békeokmányt, változatlan szöveggel aláirva meghozd. Ezt parancsolom
neked.
– Parancsod betöltöm, Szudarünja! szólt Mazrur és eltávozott.
Másnap reggel már Budán kellett neki lenni.
– És most menjen mindenki a bivouacba; vágjátok le az utolsó ökröket,
bontsátok fel az utolsó halkenyeres tonnákat, lakjék jól minden katona;
pihenünk.
Ezt adá ki napiparancsul Sasza asszony.
Két napig nem történt semmi új esemény. A harmadik napon pedig valami
váratlan segítség érkezett a nihilista sereg számára. Az orosz seregek
régi jó barátja: a hó.
Augusztus végén egy nyári zivatar oly hófergeteget hozott a Tátra
bérczeire, hogy az előörsön álló katonákat térdig a hóban állva
találták, mikor felváltani mentek; reggelig három lábnyi magas volt a
hó, és egyre szakadt, sűrűen, mint tél derekán.
– Ez a mi napunk! Kiálta tenyerébe tapsolva Sasza asszony, s vezéreit
sietve hivatta. Most átmehetünk a hegyen. A hegyi mély utak most az
ellenség által felhányt torlaszokon felül vannak temetve hóval; az
ellenség repülő gépei a hóesésben nem járhatnak, mert a sziklákon
összetörik magukat, a magasból nem is láthatnak azokból a földre: most
nem árthatnak nekünk; átmehetünk a Tátra minden utain egyszerre.
– És ágyuink? kérdezé Jerivanszky.
– Most azokat is könnyen átvihetjük. Leveszszük őket szekereikről, két
fenyőből készített talpra kötjük; két kötélnél fogva húsz ember elül és
hátul tolva és vonva átcsusztatja azokat a mély utak hófuvatain s a
lengyel nyereg sikamlós ösvényén. Ez a hozzá való idő.
A nihilista seregben el volt már terjedve a monda, hogy a kétszáz ötven
ágyú a «saját» hadseregük érczpénzéből van öntve, hogy könnyebben
elvihető és nehezebben ellopható legyen. Azt tehát tudta mindenki, hogy
ha minden ágyútelep kárba vesz is, ezt a kétszáz ötvenet el kell haza
vinni.
A merész terv, melyet Sasza asszony kigondolt, rögtön foganatba lett
véve. A sűrű hóesés közepett megindíttattak a hegyi utakon a legvitézebb
gyalogcsapatok. E hosszú fegyveres vonal csendesen tolja az elejét
előre, s ha ellenállásra fog találni, azon fenn nem akad, át fog rajta
törni ez érczkigyó minden bizonynyal. A harczosok nyomában aztán
következnek a talpaiktól megfosztott ágyúk vontatói. A nehéz ágyúk két
fenyődarabra kötve, s azoknak két-két kötele az elől és hátul haladó
férfiak vállán átvetve, lassan csuszamlanak végig a havon, s haladnak a
meredélyen fölfelé. A hangya nem bocsátja el szerzeményét!
A sűrűn hulló hópelyhek vak embert csinálnak az utazókból. – Az első
ember bandukol előre: az a hegyi kalauz; a többi egymás nyomában tapos.
Leghamarább találkozik az ellenfél előörsével az a csapat, mely a
«virágos kert»-nek nevezett völgyön keresztül a lengyel nyereg felé
halad. A virágos kertnek még tegnap oly buja havasi növényzete most már
hó alá van takarva, s a fenyők, mint télben, nyögnek a hóteher alatt. A
mint a hegyoldal fenyői közül kibukkan az orosz előcsapat, ott lát a
sziklaponkon állni egy emberalakot; az is mintha jéggel volna bevonva.
Hanem a jégember nem várja be a közeledőket, hogy megkezdje a párbajt a
nyomnyi szirtgerinczen végig, tízezer ember tízezer ellen egyesével. Egy
rudra kötött röppenyűt meggyújt, az süstörögve repül fel a magasba. A
röppentyű túlszáll a hófelhőkön, s a hol eldurran, ott jelt ad a felhők
fölött czirkáló aërodromonoknak. A jégember aztán sietve eltünik. Most
már az ő lábnyomai a legjobb útmutatók a sziklaösvényen végig. Minden
száz lépésre szaporodnak a lábnyomok, ott mind előörsök voltak
felállítva: azok is mind visszavonultak, az orosz csapatoknak sehol sem
álltak ellen. Az aërodromonok sem árthatnak a hófergeteg jó takaró az
oroszoknak, a sziklatenger veszedelmes ország ellenfeleiknek. Azok csak
függélyesen ereszkedve alá járhatják a légi utat most, minden fekmentes
mozdulás a sziklákhoz verné őket.
Sasza asszony terve a sikerüléshez közelg.
Delet mutatnak az órák, mikor a feladat legnehezebb része legyőzve van.
A nemrég készített kigyós utakon emberi erő összesítésével fel lettek
vontatva a lengyel nyeregre a talpakon csusztatott agycsövek. Sasza
asszony itt pihenést rendelt.
Büszke látvány!
Nem az, a mit a természet mutat: azt eltakarja a hózivatar. Látatlanul
maradt el a hegyhágók mellett a felkai smaragdzöld tó; az ötvenkét öles
gránitfalról a belé omló zuhatagot, csak moraja hirdeté, s a kreuzhübeli
ponkot csak arról ismerék fel, hogy ott úgy döng a léptek alatt a bércz,
mintha üres volna belül. Legfáradságosabb volt a felkuszás a «Hosszú tó»
sziklaromjai közül a «lengyel nyereg» bérczgerinczéig, mely aztán
hosszan nyulik végig öles szélességben át a galicziai határon; mind a
két oldala meredek harántan dülve alá, mint egy pyramid éle.
Most e hosszú sziklagerincz végig megrakva azokkal az ágyúcsövekkel, a
miknek öntvénye a világon uralkodó ércz.
Ez volt az a büszke látvány.
Sasza asszony ott állt a lengyel nyereg legdélibb pontján vezérkarával
együtt, ő maga is férfiruhát viselt, mint tisztjei, hosszú szárú
csizmát, szürke köpönyeget és lófarkos sisakot.
– Micsoda völgy ez itt alattunk? kérdezé Sasza asszony a magával vitt
kalauztól.
– Ez itt a «jégtengerszem», válaszolt a kalauz. A hóeséstől nem látjuk a
völgyet. Három meredek sziklafal képezi azt, s annak a fenekén van az a
tó, melynek jege nem olvad fel soha, mert a napsugár soha sem éri. E
tóhoz más le nem mehet, mint a madár.
A hó egyre szakadt az égből.
Egyszerre a magasból egy szózat hangzik alá, sajátszerű túlföldi
zengéssel. Tiszta, moszkvai kiejtéssel szólt a légi kiáltás.
«Zdrawtwujtye Szudarünja!» (Légy üdvöz, úrhölgy!)
Mindenki megdöbbenve tekint fel.
A szürke égből, a hóesés ködfátyolából egy nagy szárnyas alak körrajza
száll nagycsendesen alá.
Ez az aërodromon.
E rém láttára az orosz elfeledi, hogy felmondott már a szenteknek s
ijedten vet magára keresztet, még a tábornokja is.
Csak Sasza asszony szivében marad következetes az asszonyi indulat, ő
kirántja pisztolyát s rálő vele az előtte leszálló rémre. Hasztalan
lövés; nem sérti az azt meg; távolabb is van, mint hogy a golyó beérné;
de mégis rálőtt: dölyfből, törhetetlen daczból.
Az aërodromon aztán még egy szót mondott neki oroszul.
«Já apjáty pridu!» (Megint visszatérek.)
Azzal elsülyedt a hóeséstől takart mély völgy homályába.
Nehány percz mulva aztán újra megjelent sebesen suhogó szárnyakkal s egy
rövid pillanat alatt eltünt a felhők között.
– Ez rosszat jelent, sugdosák a tábornokok Sasza asszonynak.
– Sietni kell a sorkatonáknak, hogy minél előbb a bialkai út birtokában
legyünk s még estig a Galicziába kivezető átjárókat elfoglalhassuk. Az
ágyúk maradjanak itten.
A parancs valódi orosz buzgalommal hajtatott végre. Este nyolcz órakor a
bialkai és javorinai utakon negyvenezer orosz volt egyesülve, kik három
órai pihenés után éjszaka megindultak két hadoszlopban Bukovina és
Jurgóv helységek felé.
Hanem itt elhagyta őket jó szövetségesük, a hófergeteg; a hóesés
megszünt.
És akkor látták ők is, hogy hová jutottak?
A tigrisverembe.
Előre küldött kémeik azt a hirt hozták eléjők, hogy Bukovina, Poronia,
Jurgow falvakat, a podspaki gyárépületeket a mai nap folytán roppant
fegyveres tömegek szállták meg, tömérdek ágyuval; minden út,
folyamátjárás, a völgyeket uraló halmok tűzértelepekkel vannak megrakva;
az ellenség száma százezerre mehet. Sasza asszony a krakkói sereget
találta maga előtt.
Ő rögtön át akarta magát rajtuk törni; de azt a kisérletet hadvezérei
nem tanácsolták. Egy hadsereggel, mely ki van fáradva az egész napi
hegymászás, ágyuvontatás munkájában, megtámadni és még hozzá – ágyúk
nélkül, egy pihent nagyobb hadsereget: bizonyos kudarcz.
Sasza asszony tehát még az éjjel küldött vissza futárokat a hegyi utakon
a Tátra északi oldalán maradt dandárparancsnokokhoz, azzal az
utasitással, hogy a míg a hegyek folyvást felhőkkel vannak burkolva,
tegyenek egy kisérletet a hadiléggömbökkel. Most nem látja meg azokat az
ellenfél. Szállítsanak azokkal át a tulsó oldalra ágyúkat és lovakat. A
terv kivihető volt. A Tátra most jó barát, felhővel, sziklával takarja a
menekülőt.
Hanem másnap a Kárpát megszünt jó barátja lenni az idegennek. S mikor a
Kárpát ellenség, akkor az rettenetes ellenség.
Ti csak mondjátok azt, hogy nincsen lélek; még az embernek sincsen!
Mi meg azt mondjuk: a sziklának is van!
Német és angol tudósok meteorologiai adatokkal bizonyíták azt be, hogy a
Kárpáthegyláncz delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő
országnak; lángbora zamatjában, fiainak munkabiró, hadratermett
véralkatában. A Kárpátok «rokonszenve» a mienk! a Kárpátok deleje a mi
idegeinkben él!
Mikor a Kárpát meg akarja mutatni azt, hogy ő haragszik!
A Kárpát tud gyűlölni.
A csorstini várat a kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték,
míg csak laktalanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedecz várát
mindig kikerülte a villám.
A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydulások százados nyomai
beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag? Mikor két szemközt
jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza
egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerinczén
összetalálkozik és ölre kap egymással. A «vihar menyasszonyának» nevezik
azt a fent a felhőkben kezdődő s orsó forgatagával a sziklákon tánczoló
istencsodáját; mely sziklaszálakat tördel le a hegyormokról s tengert
önt alá a hegyvágányokból s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig
fölásva a földet s háznagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi
messzeségig.
Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná
tett minden utat a kollini völgytől elkezdve Tátrafüredig, s utána oly
viharos idő következett, mely Aeolus minden szelét szabadon bocsátá; a
hegyek közt minden órában más szél fujt, és az mind orkán volt.
A kézsmárki derék sereg most már nem mehetett se gyalog, se léggömbbel
Sasza asszony segítségére.
És hogy tökéletes legyen a pusztulás, még ellene támadt egy másik
asszony is, a legszeszélyesebb minden asszonyok között: a magyarországi
időjárás. A tegnapi hózivatarra, a ma reggeli vízforgatagos villanyos
viharra délután oly rekkenő meleg következett, hogy a hegyekben
egyszerre elkezdett olvadni a hó; a mi tegnap még út volt, az most
rohanó hegyi patak medre lett. Most még vissza sem lehetett térni
Javorinából azon az úton, melyen ide jöttek. – A kétszáz ötven arany és
ezüst ágyu ott hever sorban a lengyel nyereg hátán.
Sasza asszonynak most aztán már nem sok ideje volt azon gondolkozni,
hogy mit tegyen most?
A hadi szerencse egészen ellene fordult. Nagy tervei egy egész világrész
átalakítása iránt, álomképen szétfoszlottak. Asszonyi boszúvágya egy
császári nő ellenében szomjan maradt. Most még az utolsó vigasztaló
gondolatról is le kellett tennie: a kapzsiság kielégítéséről. Az
elrablott kincseket nem szabadíthatá meg.
Egyedül az irigység dæmona volt még, a kit kielégíteni hatalmában állt.
A kincseket ne kapja meg az ellenség soha!
Éjjel, mikor az északi oldalon a hóolvadás megszünt, nagy fáradsággal
felment a lengyel nyeregre, hol az ágyucsöveket hátrahagyta. Ott őrzé
azokat két század a wladikawkazi lövészezredből. Átvonult fölöttük a
vihar, a szélvész szárnya ott érte őket; ők helyüket el nem hagyták.
Lefeküdtek az ágyúk mellé, azokba kapaszkodtak, hogy a forgószél le ne
sodorja őket a hegygerinczről.
Most Sasza asszony azt parancsolta nekik, hogy a nemes érczágyúkat
hengerítsék alá a sziklapárkányról az ezer lábnyi mélységbe. Annak a
fenekén van a jégtengerszem.
És akkor ez asszony odaállt a szédületes örvény párkányára és lenézett a
mélységbe. És aztán számlálta a lehulló aranyágyúkat.
«Most esik le két millió! Most megint két millió.»
A magasról alászálló lövegek eleintén nyom nélkül tüntek el a
mélységben. A tó felszínét fehér, vastag hóréteg lepte be a mult napok
alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott.
Hanem azután mikor már száznál több ércztömeg tört rajta keresztül,
egyszerre nagyot roppant odaalant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk
magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már
nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.
A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszáz milliónyi
kincsét!
Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy
örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő
még, és ez ki van számítva, a mikor visszatér az, a ki azt ide rejté, s
felveszi, a mit jó helyre eltett ide.
Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy
halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyujtatá mind. Ez
óriási máglya mellett mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek,
a kik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy
darabkát abból az eltemetett érczből a maga számára.
Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyujtá kezét, azok
megcsókolták azt sorban és meg voltak jutalmazva.
De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott, a derék fiuk
számára.
Maga vezette őket le a javorinai táborba.
Jerivanszky tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a
wladikawkaziakkal megérkezett, hogy hova tette az «ágyúkat?»
Sasza asszony azt felelte:
– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség?
– Fogva tart bennünket.
– Merre van legegyenesebb kijárásunk?
– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyutelepe lépcsőzetesen
egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.
– Tehát foglaljuk el.
– Nincs ágyúnk.
– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van
ez a kétszáz wladikawkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére.
Ezek égnek a vágytól boszujokat kitölthetni az ellenségen, s ha én
szólok hozzájuk, meghalnak értem.
S ezzel Alexandra elnöknő maga vette kezébe a markotányos kulacsot s
kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopschint, s
mikor a zászlótartónak kezébe adta a harcztépte lobogót, megölelte és
megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.
«Hurráh!» hangzott a harczfiak ajkairól.
– Már most induljatok a jurgowi ágyutelepeket elfoglalni! Mondá Sasza
asszony Jerivanszkynak.
A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, a mik a Kaukaz örök
harczaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói
megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop
a mély úton előrenyomulva azt a hirhedett kibujást (debouchée)
ismételte, melylyel a franczia háboruban Suwarow vívta ki ellenfelei
bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt
tolta hadoszlopait.
Az oroszok csodáit mivelték e napon a vitézségnek és önfeláldozásnak. Az
ágyúkereszttűzben, a kartácszáporban lövés nélkül szuronynyal foglalták
el ellenfeleiknek négy első ágyutelepét s azzal megfordítva az ágyúkat,
szétromboltak velük másik négy tüzértelepet; egy óráig urává lettek a
jurgowi erődített gyárépületeknek; hanem aztán estefelé megérkezett
Dárday maga a hadsereg zömével Poroninból s oldalba fogva az oroszokat,
kényszeríté őket az elfoglalt Jurgowot elhagyni.
Késő este érkezett vissza Jerivanszky a jaworinai főhadiszállásra azon
hirrel, hogy a keresztültörés kisérlete meghiusult.
– Hogy harczoltak csapataink? Kérdezé Sasza asszony.
– Oroszlán módra.
– Hát a wladikawkaziak?
– Azok ott vesztek mind.
– Hogyan? egy sem maradt élve?
– Ők foglalták el ez ellenség első ágyutelepét. Tizedik kézben láttam a
zászlót. Az utolsó zászlótartót már szuronydöfés ölte meg, és az volt az
utolsó wladikawkazi harczos.
– Akkor tehát senki sem tudja többé rajtam kívül, hogy hová lettek az
ágyuink, mondá Sasza asszony dæmoni szemvillanással.
– És már most mit fogunk tenni? Kérdezé a tábornok.
– Várunk.
– Mire?
– A megszabadulásra.
– Meddig várunk?
– Három napig.
– Élelmi szerünk csak egy napra van még.
– Azt oszsza minden ember két részre s lesz két napra való, egy napig ki
birja mindenki evés nélkül: s ez három nap.
– S mit segít rajtunk ez a három nap? A hóolvadás miatt nyáron minden út
járhatatlan lesz egy hétig; főseregünk Kézsmárkról utánunk nem küldhet
se égen, se földön se élelmet, se lőszert, se felmentő sereget. Az egész
Tátrán keresztül a legközelebbi három nap alatt nincs más lehetséges
emberi átjárás, mint a Jégvölgyorom és a Középháttorony közötti meredek
fal mentében átvezető «lawka», egy embernyomnyi párkány a szirtlapon. Az
jó arra, hogy átjöhessen rajta «egy» ember.
– Tehát várni fogunk arra az «egy emberre», a ki bennünket felszabadít.
AZ UTOLSÓ FEGYVER.
Három napra volt szükség. Ezt meg kellett nyerni minden áron.
Sasza asszony az első napot megnyerte azzal, hogy huszonnégy órai
fegyverszünetet kért a magyar vezértől, a halottak és sebesültek
eltakarítására.
Dárday tábornok beleegyezett a fegyverszünetbe; ő nem koczkáztatott
semmit. A hóolvadás a hegyek közt lehetetlenné tette az orosz
fővezérségnek a Tátrán túl hagyott hadseregét magához vonhatni; míg ez
idő alatt a krakkói seregből újabb dandárok érkezhettek a harczmezőre, a
mik az ellenfélnek minden áttörési kisérletét lehetlenné teendék.
Mikor ez a huszonnégy óra elmult, akkor Sasza asszony alkudozáshoz
kezdett. Felkérte a magyar vezéreket személyes találkozásra.
A Bjela völgyben van egy fürészmalom, az volt a kölcsönös találkozási
hely.
Az orosz részről Sasza asszony maga jelent meg, Jerivanszky és Jussupoff
tábornokai kiséretében; az ellentáborból Dárday, Tatrangi és Severus.
Tatrangi a kárpáti hadviselés alatt egészen visszanyerte a honvédeknél
nemcsak a régi bizalmat, de a feltétlen fensőbbséget. Gépei segélyével
szállítá csapataikat s rendezkedése csalhatatlan volt. Az ellenség
óriási hadereje meg lett bénítva a hegyláncz és a repülő gépek által.
Nagy hadi eredmények, fényes diadalok vívattak ki a saját hadsereg
csekély vesztesége mellett, a katonák jól voltak élelmezve és soha sem
kifárasztva, s ez mind Tatrangi érdeme volt. Ezért a közkatonák
bálványozták. A tisztek meg azért szerették, mert minden intézkedése
csalhatatlan volt; a mit előre megállapított, az meg is történt, s ha
valamelyik kelepczébe került, Dávid gépei ott termettek,
kiszabadították. A tábornokok barátságát pedig azzal nyerte meg, hogy
mindig az ő nevükben intézkedett, minden győzelem dicsőségét nekik
hagyta; a győzelmi bulletinekben egyedül a vezéreket magasztalá, saját
nevét soha sem hagyta azokban fölemlíteni.
Szerették, mert megvallotta magáról egész őszintén, hogy ő benne nincs
egy szikrája sem a hősi bátorságnak.
Mikor a fürészmalmi találkozóra elindultak, mind Dárday tábornok, mind
mr. Severus jónak látták a hyalichor-pánczélt és sisakot felölteni.
Dávid pedig csak egy könnyű nyári zubbonyt vett magára.
Nézzétek, mondá a tábornok, ez most itt bennünket meg akar szégyeníteni:
pánczéltalanul jön. Bátrabb mint «én».
– Nem vagyok bátrabb, de számítóbb. Az az eset, hogy minket az oroszok
most legyilkoljanak, a miből semmi hasznuk nem lenne s csak a boszút
idézné fel ellenük, úgy áll a valószinűséghez, mint 1 – az 1000-hez;
hanem ha én ezt a hyalichor-pánczélt felveszem, a mi éjjeli rohamok
számára készült s ebben, a mostani rekkenő napon, hat óra hosszat hegyet
mászok, úgy áll, mint 1000 az 1-hez, hogy holnap «influenzá»-ban
fekszem. Tehát inkább nekimegyek 1/1000 orosz golyónak, mint 1000/1
pilulæ de anacahuitnak.
– Vigye az ördög a logarithmusaidat! szólt Dárday (neki minden
logarithmus volt, a miben számok vannak). Igazad van. Biz ez meleg lesz,
én is levetem.
– Én fentartom, mondá mr. Severus. Én tűröm a meleget, s nem hiszek a
nihilistának.
A nihilisták várattak magukra. Ez is kiszámítás volt; nekik óráról-órára
kellett ellopni a napot: kicsalni ellenfeleiktől az időt huzással,
halogatással. Egy órával későbben érkeztek meg a malomhoz a határidőn
tul.
Sasza asszony lépett be legelől a malomba.
Ezuttal épen nem volt megnyerő jelenség.
Durva katonaruha volt rajta, mint a többieken, az is megtépve,
bepiszkolva az út és időjárás viszontagságaitól, csizmái térdig sárosak;
termetének karcsusága egészen elveszett a begombolt kabát alatt. Arczán
semmi nőiség. A zivatartól érdes lett az és vörhenyes, ajkai, orra
duzmadtak a hideg éjszakák befolyásától, mely szemeit is kivörösíté.
Érzéketlenség, dacz és szigor idomítja minden vonását, s szava oly éles,
recsegős, kellemetlen, mint egy éretlen suhanczé.
Hanem azért Sasza asszony az első tekintetre kiismerte a maga három
emberét, s kész volt a három torzkép felőlük: az egyik egy magyar
chauvin, a másik egy székely teatoteller, a harmadik egy yankee
stockyobber.
Kész volt a haditerve ellenük.
– Uraim! Ő kezdé el a beszédet. Szóljunk egymással röviden és őszintén.
Hogy rövid legyen beszédünk, arra minket utal helyzetünk, kik azt nem
titkolhatjuk, s ez kényszerít az őszinteségre. A háborunak vége van: ez
bizonyos. Az a találmány, melylyel önök meglepték a hadakozó világot,
minden hadviselést lehetetlenít. A csatatéren, hol egyenlő fegyvereket
próbáltunk ki egymás ellen, legyőztük önöket; de azok ellen kik az eget
hódították meg, a föld nem tartható. Mi az osztrák-magyar hadsereget
mindenütt megvertük, önöknek országait meghódítottuk, s most ime
zászlóinkat meghajtjuk önök előtt s azt kérjük, hogy engedjék meg nekünk
országaikból hazatakarodni. Mi vagyunk legyőzve, önök győztek le. Békét
kérünk, mondják meg, mi az ára? – Csak egy szót még. Ne utasítsanak önök
arra, hogy forduljak a békekötés végett az önök országfejéhez
Budapesten. Azt nem teszem. Inkább itt hagyom a csontomat a Tátra
bérczei között a keselyük számára. Önök győztek le; önökkel akarok békét
kötni.
Ezzel a szóval mind a három ellenfelét beleejtette a kelepczébe.
Legelőször Dávid felelt neki.
– Első feltételünk a teljes lefegyverezés.
Azután szólt Dárday.
– A második Lengyelország helyreállítása.
Végre mr. Severus adott hangot.
– És az illő hadi kárpótlás.
Sasza asszony kisérőire nézett, s ajkszegletein ironiás mosoly vonaglott
végig.
Két ujjával megczirogatá mosolygó alsó ajkát, mintha biztatná, hogy most
tegyen ki magáért s aztán hozzákezdett:
– Mi mind a három föltételre készen volnánk, és hajlandók vagyunk azokat
alkudozási alapul elfogadni. – De talán ülnénk le, urak, valahová.
A férfiak a malomban talált deszkákból rögtönöztek lóczákat és asztalt s
azt körülülték.
– Tehát a legelső kérdés a lefegyverzés, mondá Sasza asszony, felhuzott
térdét két kezébe fogva. Hogyan értelmezik önök ezt?