kincstára van. Kettőben áll az ezüst, háromban az arany. A földalatti
bolt bejáratánál van egy sülyesztő gépezet, melyet kétféle gép hajt
választás szerint, egyik gőz-, másik ember erővel. Ez a gépezet bocsátja
le a pinczetornáczig az érczczel terhelt öblös kocsit, s ez vontatja
fel. E kocsi 160 pénzeszacskóval telik meg, mely ezüstben 75 ezer,
aranyban 800 ezer forintot tartalmaz. A tresorok mindegyike egy-egy tíz
láb magas boltozatos terem, mellék-gádorokkal és fülkékkel, ölnyi széles
kőfalai belül vaspánczéllal burkolva s alul a talapzat is erős
vaslemezzel födve, hogy azokba kívülről a falon át, alulról, valami
szomszéd házból ásott aknán keresztül betörni ne lehessen. Ablakai
hármas rostélylyal vannak elzárva. Ez odukban jéghideg a lég mindig, a
szél húz rajtuk keresztül. Az első tresor hat öl hosszú és három öl
széles. A legmélyebb fülkében van egy rézlap, az első alapkövet letevő
osztrák császár Ferencz emléke belevésve. A többi fülkék mind egész a
boltozatig telerakva pénzes-zacskókkal, mikben a vert ezüst áll, minden
zacskó a torkán lepecsételve s a hurokhoz kötve annak a hivatalnoknak
névjegye, a ki annak a tartalmát megszámlálta. A hosszú boltozat alatt
végig állnak ily pénzzacskókból felrakva a hét láb magas és négy láb
széles gömbölyű és négyszögű tömör tornyok; a zsákok ritka szövetén
átcsillog a tallérok fénye. Mindegyik toronyra rá van írva az összeg,
melyet tartalmaz. Az első hengeridomú pénzbástya másfél millióval
kérkedik; szomszédja, a hombár-alakú ezüstmamelon már két és fél milliót
vall be. Ez első tresorbolt hatvan millió ezüstöt tartalmaz.
A második kincstárbolt, melyhez ismét más vasajtó vezet más kulcsokkal,
többnyire aranyat rejt. Az arany két láb hosszú faládákban áll, vagy
nagy födeles szekrényekben, ötszáz darab húszkoronásokat tartalmazó
zacskókba szorítva. Egy szekrényben van 500 zacskó s annak a súlya 31
mázsa. Itt 87 millió arany van eltemetve.
A második tresorból jutni egy harmadik pinczébe; itt arany van
felhalmozva rudakban, miknek mindkét vége a hitelesítő bélyeggel van
ellátva. Egyes ládák fontszámra megbecsült «pepitákat» tartalmaznak. Az
állványokon kúpalakú «királyok» és a szekrényekben ellapított
bandelettek, minőkkel Chinában szoktunk fizetni. Ugyanitt vannak
szekrényekben a külföldi arany pénznemek is, különösen indiai rupiák és
portugaleok. E kincstár becsértéke ötvenöt millió forint.
A negyedik tresor a banképület északi szárnya alatt van; az egyetlen
nagy szekrényt rejt magában, mely egy alacsony fülkében még külön el van
zárva vasrostélylyal. E szekrényben hever negyvenegy millió forint,
újveretű Árpád-aranyokban.
Az átelleni ajtó nyilik az V-ik tresor termébe, mely ismét barreokat
tartalmaz. Feketés-szürke vastag téglák azok: 60 fontot nyom egy-egy.
Rajtuk a készítő bankház stampigliája benyomva: «Sharps et Hilkens,
Bullionbrokers, London, A. 772. B.» Mellékelve hozzájuk a hamburgi
próba, az ezüst valódi értékét bizonyító. Ezen téglák tüzhely-alakban
vannak egymásra halmozva. Mind együtt ötvenhét millió forint van bennük.
Tehát az egész bank kincse háromszáz millió forint.
Ez most a kezünkben van. – Te a tresorokat felnyitva, a zacskókat
fölemelteted a géppel s átrakatod a léggömbök hajóiba. Egy nap húsz
léghajó megrakodhatik. Azok éjjel, a mint a gázvilágítás a városban
kialudt, egymáshoz kötve a bank udvarából felszállhatnak. Te magad ott
légy a léghajókon, s intézd okosan a leszállást. Én intézkedem, hogy
akárhol szálltok le a városon kívül, szekerek álljanak készen, melyek a
kincset átvegyék s elszállítsák az arsenálba, a hol én magam fogom
azokat átvenni. A másik éjjel a léggömbökkel visszatérsz a bankhoz a
szekerek által vontatva, s az elhozott zacskókat visszaviszed. Azok meg
lesznek töltve a velünk hozott alfenide tallérokkal és aluminium
aranyokkal; azokat visszarakatod a maguk helyére. Öt nap alatt
elkészülhetsz az egész munkával; s mikor az igazi ezüst és arany helyett
ott lesznek az álpénzek, az ezüst barreok helyén az ólomtéglák, a
pepiták kicserélve pinchbeak és similor-darabokkal, akkor bezársz ismét
minden tresort s lepecsételed az ajtókat. – Nos fázol talán?
– Nem. El vagyok ragadtatva. Szédülök. Ez mind meglesz. De egy dolog
aggaszt. A felveendő kincs iszonytató tömeg. Százötvenezer forint
ezüstben és egy millió forint aranyban dolgot ád két lónak elvontatni.
Nekünk pedig tengelyen kell mindent elszállíttatnunk. Krakkó miatt a
vasutat nem használhatjuk, s a magyarországi vasutak mind fel vannak
előttünk szakgatva. Tehát ennyi arany és ezüst elszállításához kell
hétszázötven szekér. Ha mi hétszázötven szekérrel háromszáz mértföldnyi
úton keresztül pénzt szállítunk, emberi lehetetlenség, hogy azt az egész
világ meg ne tudja.
– Arra is gondoltam, felelt Sasza asszony, gúnymosolylyal ajkai körül;
azért leszek én magam az arsenálban. Az osztrák fegyvergyárnak van ötven
ágyuöntő gépe. Az aranyat ezüstöt megöntetem ágyúknak: hat ló csak elbir
egyet; lesz kétszázötven ágyu a hétszázötven szekér terhéből, s azt a
kétszázötven ágyut egy rakáson, trombitaszó mellett viszem el, az egész
európai diplomatia szemeláttára fényes nappal.
– Pompás! kiáltott fel Mazrur, szokott gorilla-kaczajával. Hanem még
egyet legyen szabad megjegyeznem, imádatra méltó asszonyom. – A hol
ötven ágyuöntő gépnél háromszáz ember működik, ha mind a saját emberünk
is, lehet-e arra gondolni, hogy azok haláluk órájáig hiven meg fogják a
titkot tartani? nem történhetik-e meg, hogy az ágyuöntőde agyagmintáiban
egy-egy kis áruló atóm az ágyuanyagból ottmarad, s tanubizonyságot tesz
a felől, hogy vas és messing helyett ezüst és arany lett ágyunak öntve?
Sasza asszony egymás fölé tette karjait s szánalmas megvetéssel tekinte
Mazrurra.
– Hát nem tudod-e, hogy az arsenál alá van aknázva? Nem történhetik-e
meg az a véletlen, hogy mikor az utolsó ágyuöntéshez igazi vasat és
rezet olvasztanak, az egész öntőde, minden munkásaival együtt a levegőbe
röpül?
Mazrur kegyetlenül kaczagott. Csak háromszáz ember életéről van szó. Mi
az egy háboruban?
– Ez a véletlenség megtörténhetik, szólt Mazrur. És akkor a németek
háromszáz millió aranya, ezüstje velünk jő. Illetőleg még tíz millióval
több, a mi a pénztárban áll.
– Nem. Azt otthagyod. Ha azt elvinnők, arról egyszer rájönnének. A
helyett valami mást viszünk el: a tartalékbankjegy összegét, száz
milliót.
– Hát a helyett mit hagyunk ott?
– Majd elmondom. A banképület déli részében van egy bankjegygyár. Hogy
megértsd mi a teendőd, le kell előtted irnom az egész bankjegygyártást,
a hogy az az osztrákoknál be van rendezve; ők maguk világosítottak fel
mindenről, midőn bankjukat nagylelküen lezároltam.
Neked tizenöt nyomdászt kell magaddal vinned és tíz erős munkást, a ki a
gőzgép helyett a gépkerekeket hajtja. A gőzt mi nem használhatjuk,
elárulna a kéményen át bennünket. Feladatod lesz azt a száz milliót
kinyomatni s az új jegyekkel a tartaléktőke jegyeit kicserélni. E végett
a II-ik pavillon II-ik emelete 3-ik folyosóján az 1-ső számú ajtót
felnyitod a 92,054. számú kulcscsal. Onnan bejutsz a vésnöki műterembe.
Ennek a 13,512-ik számú kulcscsal nyiló szekrényében megtalálod a bank
jelenlegi ezeres, százas és tizes jegyeinek «patrice»-ait. Jegyezd meg
jól: csak a patrice-ok vannak meg, a matrice-ok meg vannak semmisítve,
majd megmagyarázom később, miért? Egyetlen eredeti aczéllap van, melyet
többféle művész készített el; de azt nem használják, az az igazgató
kezében van. Az eredeti aczéllapba egy gép segélyével egy lágyabb
aczélhengert forgatnak mindaddig, míg annak felszíne az eredeti metszés
legfinomabb karczolatát is, mint kiálló domborrajzot veszi fel magába;
akkor azt a hengert kemény aczéllá edzik. Azután ezzel a hengerrel ismét
más lágy aczéllapba nyomtatják bele az eredeti rajzot s ekként tizenöt
egymáshoz egészen hasonló matriceot nyernek s az öt sajtógépen egyszerre
tizenöt példányt állítanak elő ugyanazon bankjegyből. A nyomda
helyiségeiben meg fogja találni az odavitt nyomdamesterünk a
banjegypapirraktárt, a légszivattyus papiráztató gépet s a
bankjegyszáritót gázmelegítéssel. Mindezekre jól kell ügyelni, hogy az
új bankjegyek egészen hasonlítsanak a valódiakhoz. – És még akkor sem
fognak hasonlítani! – Ezt is tudd meg, hogy miért? – Minden egyes
matricelap egy külön series bankjegyét nyomtatja. Mikor az aczéllap
készen van, akkor még egy kevés gyémántport hintenek rá, és azt
szarvasbőrrel végigdörzsölik rajta. Ez által olyan vékony kuszált
vonalok támadnak az aczéllapon, miket puszta szemmel meg nem lehet
látni; hanem a mint egy bankjegyet a gázgórcső mögé tesznek, mely
ezerszer nagyít, egyszerre előtünnek rajta azok a kuszált vonalkák, s
bizonyítják, hogy a bankjegy igazi. Azért hasztalan minden utánzás; még
ha valaki az eredeti patriceot megkapja is, s azzal készíti el a
bankjegylapot, rajtakapják a hamisításon. Az eredeti aczéllapgyémántpor
karczait nem lehet utánozni. Ezek minden seriesnél más meg más rajzot
adnak, s ezek által ismeri ki a bank saját jegyeit az utánzottak közül.
Ezért kell kicserélnünk a magunk által gyártott bankjegyekkel az ő saját
gyártmányukat. S ha az is meglesz, akkor aztán csak tőlünk függ, hogy
meddig hagyjuk őket élni? Nem törhettük őket össze a csatatéren, össze
fogjuk törni a pénzpiaczon. Egész financziájuk, nemzetgazdaságuk ennek a
nemzeti banknak a lételén alapszik. Hadd építsék erre az alapra
palotáikat, kunyhóikat, vasutaikat, kikötőiket, kereskedelmüket. Évekig
nem fogják észrevenni először azt, hogy a kincsük nem arany, nem ezüst:
mert az otthagyott tíz milliót sem adják ki, s évről-évre szaporítani
szokták érczkészületüket, ahhoz ők hozzá nem nyulnak. Másodszor nem
fogják észrevenni, hogy száz millió igazi bankjegygyel több van, mint a
mennyit ők közrebocsátottak, mert a mi hozzájuk visszakerül, az a górcső
alatt is igazi bankjegynek mutatja be magát. Egyszer aztán, mikor idejét
látjuk, felébresztjük a kétséget, s akkor egyszerre ki fog tünni, hogy
semmijük sincs, hogy koldussá vannak téve. Ki által? Hogyan? Talány
marad. Vádolni fogják a bank fejeit, a kormányt, magát a császári
családot. És akkor aztán összeomlik az egész kártyavár, a minek ország a
neve; s palotákban és kunyhókban nem lesz más, csak koldus s ez az egész
nép mint tönkrejutott csaló fog a sárba hullani, a honnan nem kel fel
többé. A sírból még van föltámadás, de a sárból nincsen.
Mazrur lelke kéjelgett e nő mámorító szavaiban.
– Minthogy mégis lehetséges, hogy az a munka némi zajt okozhat, lesz
gondom rá, hogy a bank melletti utczákon éjjel-nappal szakadatlanul
járjanak végig ágyuink és társzekereink, miknek zörejétől az őrködők
semmi neszt sem foghatnak el; s éjjel, mikor léggömbjeitek felszállnak,
fáklyakiséret mellett fognak szekérvonataink járni; a fáklyalobogványtól
idelenn senki sem fogja észrevehetni a fekete léggömbök illanását
odafenn.
– Hát azokkal a nyomdászokkal mi történik, a kik a bankjegytömeg
kinyomását eszközölték, hogy ne fecsegjenek?
– Megjutalmazod őket gazdagon, azután megesküdteted, hogy soha egy szót
nem fognak abból kibeszélni, a mi titok.
– Mire esküdtetem őket? Az Istenre, vagy az ördögre? Egyikben sem
hiszünk mi, egyiktől sem félnek ők.
– Ne szakítsd félbe szavaimat. Bánom is én: esküdtesd meg őket a nagy
mammuth csontvázára. Csak esküdtesd meg. Beszélj nekik a becsületről is,
a mit tudsz. Azután ültesd fel őket a munkában részt vett léghajósokkal
együtt egy léggömbbe, s mint nem harczolókat bocsásd el őket örök
szabadsággal. Csak egyre ügyelj. A léghajójuk szellentyűjének sarkait ne
mulaszd el durróolajjal megkenni. Mikor aztán le akarnak szállni valahol
a földre s a szellentyűt felnyitják, a sarkok dörzsölésére a durrolaj
elrobban s meggyujtja a léggömb könenyét: – és akkor aztán – a te
embereid meg fogják tartani esküjöket bizonynyal.
– Ezt nevezik «verticalis deportatio»-nak a XX-ik században.
– Most megkaptad utasításodat: eredj.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Öt napig tartott már a szigorú ostromállapot a legkedélyesebb
világvárosban; e napokat Sasza asszony folyvást az arsenálban tölté. Az
arsenál kéményei kibeszéltek annyit, hogy az ágyuöntödék éjjel-nappal
dologban vannak. Ebből kiokoskodta a leleményes népelme, hogy a
nihilisták ágyúkat öntetnek; az rávezetett arra a következtetésre, hogy
valahol bizonyosan sok ágyut elvesztettek. Ezt összevetve az
ostromállapottal, a félhivatalos «Éva Almája» naponkinti diadalhireivel,
kisült a végeredmény: a nihilistákat valahol nagyon megverték. Hatodnap
aztán légberepült az arsenál ágyuöntödéje. Azt mondták, hogy egy
önfeláldozó osztrák tüzér hőstette volt.
Másnap kétszázötven teljesen fölszerelt csata-ágyu hagyta el a bécsi
arzenált; mindegyik elé hat ló volt fogva. Szokás szerint minden löveg
érczteste vízmentes ponyvaburkolattal volt bevonva, s elől a szájánál
bőrszeleppel bekötve; így senki sem vehette észre, hogy a kétszázötven
ágyu közül egyetlenegy sincs kifurva.
Azok trombitaszó mellett vonultak keresztül Bécs főutczáin, valamennyi
európai, ázsiai és amerikai nagyhatalom nagyköveteit felrázva mély
álmaikból, mikor ablakaik alatt végig robogtak…
A JÉG-TENGERSZEM.
Most már Sasza asszonynak egyedüli terve maradt: visszavonulni
Lengyelországba a megkapott zsákmánynyal.
Visszavonulási terve, melyet táborkari főnöke, Jerivanszky Sergius
terjesztett eléje, ez volt:
Az ellenfél dunántuli hadseregét a lovasság tömeges támadásai által
folytonos összpontosításra kényszeríteni és a komáromi és budapesti
táborhelyek közül ki nem bocsátani. Triesztet folyvást ostromzárolni az
utolsó óráig, a midőn aztán ez a messze előretolt dandár, mint elveszett
őrpont magára hagyatik. Az alatt, tüntetés végett a tiszai vonalat
erőszakolni, hogy a Nagy-Váradon alakult hetedik hadtest sakkban
tartassék. – E közben a Styriát megszálló gyalog hadtest csendesen
felvonul Bécsbe s felváltja az innen kivonuló deréksereget, mely a
válogatott csapatokkal a nagy-szombat-kézsmárki vonalon halad
észak-keletnek; ezzel együtt Sasza asszony, a vezérkar, a tábori
főpénztár és az új kétszázötven ágyu. Mikor ezek Kézsmárkra megérkeztek,
akkor a bécsi megszálló-hadsereg gyorsmenetben megindul Morvaország
felé, magához veszi az olmüczi figyelő hadtestet s egyenesen Krakkónak
tart. Ez által megelőzi a krakkói honvédseregnek azon netaláni tervét,
hogy a Kárpátok átjáróit Galiczia felől a visszavonuló oroszok elől
elfoglalja. A Kárpátokon most a magyar galicziai három vasuton kívül még
gyakorolható átjárók vannak Zborónál, Gaboltónál, Pivniczánál és az
európai kéjutazók kedvéért, meg az ujabban nyitott rézbányákért
járhatóvá tett javorinai hegyháton keresztül. Miután mindezen átjárók
most a nihilista sereg hatalmában vannak, semmi akadály sem látszik azon
tervüknek útjában lenni, hogy gyalog-hadtesteikkel Galicziába
kivonulhassanak, a míg lovag-hadtesteik a visszavonulást álczázzák, s
akkor aztán az elfoglalt Sambori táborhelyre támaszkodva, erejüket
egyesíthessék.
Csak egy körülmény maradt rájuk nézve kiszámíthatatlan. Azok a
Tatrangi-féle aërodromonok, s annak a sérthetlen hadai.
Mi e repülőgépek titka? Fütőszer mozgatja-e azokat? Kifáradnak-e
bizonyos idő mulva s le kell szállniok fütőszert bevenni, mint a
gőzgépeknek? – Más magyarázata nem adható annak a kérdésnek, hogy a
czenstochowai nagy diadal után hogyan nem jöttek e gépek még a
Budapesten és Komáromban levő seregeik segítségére? Ez bizonyosan hosszú
út nekik, ily nagy hadseregtől megszállt területen keresztül. Mert ha
tetszés szerint tudnak repülni akármerre és akármeddig, sehol a
«sportnak» olyan nagy tere nincs előttük, mint most Magyarországon, a
hol hatvanezer baskirt, kozákot, cserkeszt hajszolhatnának egyik
folyamparttól a másikig.
A nihilista hadvezérek nem ismerték az aërodromonok psychologiáját. Igen
is: a gép «lélektanáról» beszélünk. Ez csak revanche azért, hogy ők az
emberi lélek létezését is tagadják. Már most ismerkedjenek meg a géppel,
melynek lelke van.
Az aërodromonnak nincs vadászszenvedélye; neki a háboru nem sport, hanem
– megmondta már, hogy – «üzlet».
Magyarországon az ellenségre nézve legrosszabb időszak hadjáratnak a
nyár. A tavalyi eleség el van már fogyasztva, s az idei még nincs
betakarítva; a lábas jószág a Tiszán-Dunán túl van hajtva. Itt félmillió
katonát élelmezni nem lehet. Ha azoknak a galicziai élelmezési vonaluk
el van vágva, sőt a főraktáruk el van foglalva, akkor ki vannak
éheztetve.
Mikor Sasza asszony hadserege zömével Znio-Váraljáig eljutott, akkor
megtudta, hogy mit csinálnak az aërodromonok s Tatrangi sebhetlen
vitézei.
Mind a három vasut indóházaitól egyszerre kapta a távirati tudósítást,
hogy a mult éjjel megérkeztek a repülő gépek, több ponton csapatokat
szállítottak le, melyek visszaverhetlen támadással foglalták el az
indóházakat, arra az összekötő hidakat felvettették, az alagútakat
eltorlaszolták s ágyúkkal megrakták, a szorosokra óriási szikladarabokat
hengerítettek a magasból, úgy hogy mind a három vasuti vonalról, mint
járható útról le kell mondani.
«Akkor erőszakolni kell a hegyi utakat!» Ez volt a vezérnő parancsa.
Tábornokai másnap megkisérlék e parancs végrehajtását.
«Nem lehet!» ez volt a válasz. «Képtelenség harczolni oly ellenség
ellen, ki egy hegyi útnak a két oldalfalát a magasban elfoglalja, s
azonfelül sérthetlen testtel odaáll az út közepére.»
«Veressétek agyon felét a seregnek!» hangzott az ujabb parancs. «A másik
felével gázoljátok el a sérthetleneket.»
Az orosz hadtömegek mindig készen vannak ily hőstettekre. A halál nem
félelmes nekik ott, a hol nyomában jár a boszu.
Hanem a repülő gépek nem adtak nekik alkalmat e szörnyű hősi
áldozatokra. – Egy éjjel úgy telehordták a hegyszorosok útjait óriási
szikladarabokkal, hogy azokat náluk nélkül egy évig nem teszi emberi kéz
járhatókká. Hasztalan minden erőlködés. A sziklafalat nem lehet
ostrommal bevenni. Hasztalan minden csel, furfang; a «látó» gépek egész
éjjel ott czirkálnak a bérczormok fölött, le-leszállnak a mély völgyekbe
villanyfényükkel bevilágítják a völgyeket, a hegyvágányokat; nincs mód
éjszaka, nyaktörő ösvényeken bár átkapaszkodni a hegyhátakon; minden
havasikunyhó őrökkel van megrakva, s a lopózva közeledőt ezer méternyi
távolból figyelmeztetik a pattogó golyók, hogy rossz helyen jár. Nincs
átjárás semerre!
– Akkor mi itt meg vagyunk fogva! kiálta kétségbeesetten Jerivanszky
táborkari vezér.
– Mit? Megfogva? szólt büszkén Sasza asszony. Ha Hannibal át tudott
menni a szent Bernát-hegy havasain elefántjaival, ha Napoleon át tudott
törni lovassággal és ágyúkkal az Apenninokon; ha Diebits Zabalkanszky
keresztül tudta vezetni az orosz sereget Kernabadnál a Balkán
gerinczein, ha a Kaukazust, a legvitézebb néppel harczolva, el tudták
foglalni vezéreink; ha Suwarow át tudott menni a schweizi Alpeséken, mi
nem tudunk-e átmenni a Kárpátokon?
– Nem, felelt Jerivanszky Sergius. A Balkánon, az Apenninokon, az
Elboruson, az Alpeseken lehet erőszakolni az áttörést, de a Kárpátokon
nem.
Az orosz vezérnek igaza volt. A Kárpát nem olyan hegyláncz, mint a
többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei,
vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen,
havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátoknak pedig
nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek
homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele
a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély
hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a
Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében
kimagasodva.
A Tátra hegyláncza úgy áll most is, a hogy azt százezernyi évek előtt a
földalakító istenerő az izzó földrétegen át előre tolta. Szürke gránit
és alpes-mész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb
földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy
sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, a mi emberi
alkotás, kigunyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul
kicsipkézett hegygerinczek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy
tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve,
melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyulnak fel; aztán jön
egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a
mélyből emelkedik fel, minden párkányzat nélkül, csaknem függélyesen.
Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára
lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték;
összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az
időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán
egy lábnyomni tér; azon lehet végig haladnunk, a hátat a sziklának
vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép,
más kuszált alakzatban, fantaziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú
vad romokkal betemetett völgy, embergyülölő ország, fa, bokor, füszál,
moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom; egy átnyergelő
hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy épen csak egy ember
haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra
kezdődik a szétszakgatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő
hegygerinczei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e
sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan,
lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: «sziklaláznak»
nevezik azt. Köröskörül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bérczorom,
hegyomladék, tarajmódra kicsipkézett, fésüként hegyezett bérczhátak,
egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély
völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs
lefolyásuk; egy sötétzöld gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva;
vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszín-kék vízlap,
melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpe fenyő. A völgyek
mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs
semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak
semmi nyoma; sehol legelésző tehenek, kecskék.
Még vad is kevés jár itt, s a keselyük is elszoktak a sziklákról, hol
csak marmota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.
És köröskörül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok
fenséges zugása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az
az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opál-színbe rejti, míg a
lemenő nap az egész bérczlánczolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült
lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora
emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a
sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomniczi csúcs rózsafényű
oltára.
Ez emberkitiltó halottországon keresztül vezetnek a természetbuvárok,
fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s
minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinczeken találkozók «hozott
Isten!» és «badz zdrow!» üdvszavait.
Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.
Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a
legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden
járható utat kitüntettek.
Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen
Kézsmárktól a rézbányáig tengelylyel, onnan pedig Javorináig lóháton el
lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél
sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik
út, a kohlbachi völgyön végig az «öt tó» völgyén át, egy helyütt olyan
sziklafal mentében vonul végig, a hol, ha az ellenfél szemközt jő, egy
ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan «párbaj» fog
lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka és Bialka
völgyének veszik az átjárást, ott az egy ölnyi széles «lengyel nyereg»
hegygerinczén elég az ellenségnek egy revolver ágyut felállítani, hogy a
szemközt jövőket folyvást lesöpörje a keskeny sétányról.
– Helyzetünk így áll, mondá Jerivanszky Sasza asszonynak. Visszavonulási
utaink be vannak tömve kővel, megrakva ellenséggel. A jablunkai út még
szabad; de ott utunkban találjuk Krakkót. A dunántúli hadsereg vezére,
ha egy csepp közönséges katonai belátása van, értesülve repülő gépek
által a helyzetről, nehány nap alatt a támadásba fog átlépni s a
hátunkon lesz. Eléje mennünk nem tanácsos, mert az történik velünk a
síkon, a mi krakkói táborunkkal történt, hogy a saját lovasságunkkal
összetiportatnak a repülő gépek; itt nem várhatjuk be őket, mert élelmi
szereink és töltényeink fogytán vannak, s ha az utolsó töltényünket
kilőttük, nincs semmi fegyverünk többé.