Czernoffhoz, ki nem volt már ura lelkének. Gyalogcsapatainknak Lasziból
Piliczára, Sambkeviczéből Bendzinre kell visszavonulniok, a lovas tömeg
azután hadd hömpölyögjön neki az erdőt elfoglaló ellenségnek s temesse
el azt, vagy keveredjék vele össze.
Nekünk a Varsó felé vezető visszavonulási utat meg kell tartanunk.
– Visszavonulás! hörgé Czernoff, öklével verve koponyáját.
– A míg e mozdulatot végrehajtjuk, addig fentartja a rohanó lovas
tömeget az oknai mély hegyfolyam szakadéka.
Erre roszul számított a vezér.
Az oknai hegyfolyam szakadéka mély és széles, de a vágtató lovas had
egész csordáit az elszabadult ökröknek s a gazdáiktól megvált lovaknak
tolja maga előtt, az oknai mély hegyszakadék megtelik eleven töltéssel s
ez élő, vonagló, ordító hús és csonttömeg felett tovább hömpölyög a
feltarthatatlan ár.
E közben sötét lesz. A láthatáron keletről, nyugotról gomolygó felhők
emelkednek s a sötét háttérben a fellegek között látszanak hosszú
vonalban az előretörő aërodromonok kék, zöld fényben világító alakjai.
A mint azok a láthatáron leszállnak, nehány percz mulva tudatja a tábori
távirda főnöke Schertsinszkoival, hogy Piliczáról sürgöny érkezett.
A sürgönyt a Piliczát elfoglalva tartó dandár parancsnoka küldé, tudatva
a vezérrel, hogy most szállt le az aërodromonokkal Pilicza alatt
nyolczezer pánczélos, a kiken nem fog semmi puskagolyó.
– Akkor veszve vagyunk! sugá Schertsinszkoi a fővezérnek. El van állva
az útunk Varsó felé s minket bekergetnek Németországba.
– Még oda nem! kiálta Czernoff. Még van egy kijárás.
– Merre?
– A fegyveres ellenség szivén keresztül! Mielőtt e romlás érne
bennünket, mielőtt e szégyen sárba tiporna, még van időnk puskát ragadni
s szuronyszegezve megrohanni rohanni az erdőt, melyet a honvédsereg tart
elfoglalva s vagy agyonverni azt, vagy meggebbedni, de becsülettel.
– Jól van. Monda Schertsinszkoi.
– Add ki a parancsot a távirda által a dandárnokoknak, hogy minden
vonalon rohamra vezényeljenek. Mi is szálljunk le lovainkról; kapjunk
fel egy puskát, álljunk egy csapat élére, aztán hajrá! Gazember, a ki
fél a pokoltól! Úgy sincs másvilág!
Schertsinszkoi is leszállt lováról. A két bajnok kezet szorított,
megcsókolták egymás ajkát, azzal kezébe vett mindenik egy fegyvert s
sietett a közkatonák közé hősi elszántsággal.
Késő volt már.
Az ilyen hősi áldozat sikerülhet egy csapatnál, talán egy dandárnál is:
de egy százezrekre menő messze elrakott hadsereget nehány percz alatt
rögtöni mozdulatra birni lehetetlen; – a föld reng már a közeledő
lovassereg patkóinak robajától, a fehér rémek ott süvöltenek már
köröskörül: Pilicza felől futó gyalogság bontja meg a hadi rendet. A két
vezér odajut, hogy a leszállt sötétségben magával ragadja őket a tömeg s
mikor az utolsó csillag is eltünik a felhők között, összekeveredve fut
minden, merre ösztöne viszi.
Egy kis hasadék maradt a láthatár és a felhők között, mely halvány
fényben világít. Arra van nyugot: arra a német határ. Mindenki arra felé
tart már: semleges földön menedéket keres.
S a futó tömegek egymásba omlanak, lovasság, gyalogság összekeveredik,
ketten is ülnek egy lovon, egy kozák háta mögé felkapott pattantyus,
aztán gazdátlan futó paripák, mik nem engednek embert hátukra ülni;
feldült szekerektől, árokba fordult ágyúktól járhatlanná lesz minden út;
fegyvert, nehéz pánczélt elhajigál magától a menekvő s az útban elszórt
robbanó golyók pattognak a káromkodva utóljövők lábai alatt. S a
rémfutás egész éjen át tart szakadatlanul. Reggelre az egész roppant
nihilista tábor odaát van Németországban, a ki még idáig hozta, lerakja
a német seregek előtt a fegyvert; s a gazdátlanul szétiramodó lovakkal
megtelik Szilézia: – miket soha semmi szolgálatra nem lehet használni
többé.
BIBERUNT MAGNUM ÁLDOMÁS…
Az aërodromon-raj bevégzett munkája után a pánczélos lövészsereggel
együtt a német határ hosszában letelepült, figyelemmel kisérve az
áthömpölygetett hadsereg mozdulatait. Az pedig nem mozdult, feküdt a
földön.
Krakkóban nagy volt a diadalzaj. Az ostromló sereg minden ágyuja,
lőszere, podgyásza ott maradt; az ostromlottak feladata volt mindezt
összeszedni, a sebesülteket elhordani a mezőről. És e közben még egy
sajátságos mulatságra voltak hivatalosak. Egy új neme az a sportnak.
Lovakra kellett vadászniok. Az erdők, mezők tele voltak kóbor
paripákkal, mik szilajan nyerítve száguldoztak össze-vissza s a krakkói
jámbor szekerészlovak és huszármének, a mint egy ilyen őrült rokont
megpillantottak, a mint annak a nyerítését meghallották, mintha rájuk
nézve érthető, titokrejtő szó volna abban, maguk is elkezdtek ágaskodni,
ficzánkolni s összetépték a hámot; ezért aztán, a mint egy gazdátlan ló
kibukkant valahonnan, azt legjobb volt egyszerre czélbavenni és lelőni,
mint egy ártó fenevadat.
Tatrangi Dávid nem is jött be Krakkóba repülőgépével, nehogy az atyafiak
lovait is mind elvadítsa, hanem fölkereste a mezőn a maga embereit. A
magasból kitanulhatá távcsövével, hol jár az a csoport, mely a
többieknek parancsokat oszt; oda leszállt. Ott csakugyan Dárday volt
kiséretével. Gyalog volt valamennyi tiszt; értesülve voltak már
mindenről: a tegnapi rémnap sebesültei, foglyai, elbeszélték a
történteket s a hallottak után nem kivánkozott senki a nyeregbe.
Az aërodromon szabályos libbenéssel szállt meg a síkon; az átlátszó
üveghajóban öt alak ült, abból három kiszállt, két férfi és egy nő;
kettő bennmaradt. Az aërodromonhoz egyszerre futott minden oldalról a
kiváncsiak tömege, hanem a gép nem barátkozik senkivel, a mint
közelítettek felé, megint fellibbent s azután a magasban elkezdett
körben repülni, mint a vadászó sas.
A földre szállt két férfi és nő sajátszerű idegen öltözetet viselt. Az
egyik férfin térdig érő selyem felöltöny volt, derekán üveg övvel és
csuklóin üveg kösöntyükkel átszorítva, fejét sima üvegsisak födé,
tetején gyémántragyogású octaeder-jegeczczel, mely messziről kitünteté
viselőjét. Vállán bozontos, fénylő szőrméjü palást, hyalichorgyapjúból.
A nő nehéz selyem kaftánt viselt és hozzá bokában összeszorított selyem
salavárit; öve tarka szövésű székely kendő volt, gazdag szőke hajfürteit
átlátszó szőtt üvegfőkötő szorítá össze, melynek homloka fölött át ívlő
csipkéi úgy ragyogtak, mint egy gyémánt diadém.
A harmadik alak nyakától sarkáig pikkely-pánczélba volt öltözve, melynek
átlátszó lemezei fekete selyem gunyát takartak. Fekete volt az arcza is,
melyet csak elfedett, de nem rejtett az átlátszó hyalichor cerveliere.
Amaz a repülő gépek kormányosainak, ez a lövészeknek a viselete; mind a
kettő nem divatból, de czélszerűségből alakítva így.
A honvédtisztek egyszerre körülfogták a közéjük érkezett három alakot.
Ismerte őket már mindenki. A hirnökök, kik az utóbbi napokban az
aërodromon segélyével Czenstochowából Krakkóba hordták az üzeneteket, ki
lettek vallatva a honvédek által, beszéltek is örömest, gépeik
csodaszerkezetéről, Dávidról, ki azokat feltalálta, Rozáliról, ki a
legelső kisérletnél felszállt vele és a szerecsenről, ki a tömérdek
pénzt mindehhez pazarul ontotta. Elmondták a hirnökök azt is, hogy az
anastatert szétromboló fehér sas épen a vezér léghajója volt s a ki azt
a boszuló villámsugárt lesujtá a pokolgépre, az Rozáli volt; hogy
Czenstochowát a szerecsen vezénylete mellett foglalták el éjszaka,
léghajóikon alászállva; a mult napi ütközetről pedig eleget beszéltek
nekik a sebesültek, kiket minden oldalról hordtak a kórházakba.
Az tehát a legőszintébb örömriadal volt, a melylyel a honvédek a három,
égből szállt vendéget fogadták. Dárday, a fővezér maga legelső sietett
üdvözletükre s míg az éljen kiáltás átterjedt Krakkó minden utczáiba,
visszhangozva kétszázezer ajkról: a derék fővezér egy szót nem volt
képes mondani azoknak, kiknek kezeit szorongatá, csak neveit tudta
rebegni: «Dávid, Rozáli, Severus» s mikor Rózáli kezét megszorítá, azt
meg is csókolta és ekkor aztán elragadtatással tört ki: «ez a kéz volt
az, mely a villámot leküldé». És aztán zokogását elfojtva fordult
Dávidhoz, nevetésre fordítva a hangját.
– Bizony Isten, olyan szép dictióra készültem, majd ha megérkeztek, hogy
azzal fogadlak; de hát nem tudom no! Az Isten áldjon meg, bajtársaim!
Azzal nyakába borult és ismét kaczagott és sírt.
– Pedig szép dictió volt. Benne volt, hogy diadalszekéren viszünk
városunkba, meg hogy vállainkon emelünk benneteket, aztán meg diadalívek
és koszorúkat hányó lengyel honleányok, ünnepélyes harangszó s a többi:
de hát ez itt mind nem lehet – «a gyepen».
– Felebarátom, szólt Dávid komolyan (ez volt nála minden ember számára a
közös titulatura.) Arczod elmondja, a mit szived érez. S mi is azt
érezzük. Örülni közös okunk van. A szó olcsó, az idő drága; azért
egyiket se pazaroljuk. A tegnapról ne beszéljünk többé, hanem a
holnapról.
– De úgy segéljen, közbe esik a «ma» s azt mi megünnepeljük.
Diadalszekeret nem hozhatunk értetek, mert lovaink nem biztosak többé,
de vállainkon viszünk be Krakkóba titeket; s aztán olyan lakomát csapunk
e nap örömére, hogy Bonczidáig folyik a bor.
– Az nem lesz úgy! szólt Dávid ridegen. A «mai nap» is nagy dologra vár.
Ünnepélyre ma nincs idő. Az ellenséges táborhelyről el kell takarítani
mindent, sebesülteket, podgyászt, ostromszert és egyebet. Ez elég munka
lesz honvédeidnek; a lengyel asszonyok is üdvösebb foglalkozást
végeznek, ha a sebesültek számára készítenek tépést, mintha nekünk
kötöznek koszorúkat; vállra sem vesztek bennünket, mert egy asszony van
közöttünk, a ki ahoz nem szokott; bort pedig annak, a ki az aërodromont
kormányozza, nem szabad inni. Beszéljünk komoly ügyekről.
– Barátom! szólt Dárday tábornagy; neked még beszéded is egész
strategiai tervezet, körülfogsz, mind a két szárnyamat megkerülöd,
visszavonulásomat elvágod. Diktáld hát a capitulátió föltételeit.
– Látni fogod, hogy igazságos leszek. Beleegyezem, hogy itt a szabadban
vendégelj meg bennünket azzal, a mi hirtelen kapható, mert tegnap óta
egyikünk sem ért rá enni. Severus felebarátunk bort is iszik. (Pedig
sokat! szólt közbe a néger), mert ő nem kormányos, csak utazó; a lakoma
alatt azután majd elmondjuk, hogy mit kell tennünk ma és holnap? azért
is kérlek, hogy toasztokat ne eregessetek.
Ezek a feltételek változatlanul elfogadtattak, egy hosszú sor fenyőfa
tövében egy percz alatt asztalcsoportok lettek rögtönözve s abrosz
helyett felterítve fehér huszárköpönyegekkel; a tábor leghíresebb
szakácsai álltak neki a bográcsnak valami ízletes paprikást létrehozni,
nehány jó futó legény lódult korsókkal a távol forrásból friss vizet
hozni a bornemissza vendégek számára, s egy dandárparancsnoknak volt
gondja rá, hogy Rozáli számára a majdan feladandó velős konczhoz finoman
szelt kenyér legyen pirítva.
A tisztikar legelőbbkelői azalatt körülülték a fenyőfa árnyában
rögtönzött asztalt, melynél a vendégek letelepedtek. Mr. Severus
szívesen iszogatott velük barátságot az erős lengyel pálinkából (a
cerveliéret persze ezalatt letette), míg Rozáli s Dávid csak a
domitoriumhoz feladott süteményekhez nyultak.
– Hadi zsákmány ez is, szólt Dárday, úgy egyétek, mint a magatokét.
Sasza asszony sütötte. Raktárszámra leltük ezt tonnákban.
– Hasznát vehetitek, mondá Dávid. Hanem a sok hadi zsákmány között
kaptatok valami olyast is, a mivel nem tudtok majd hová lenni. Mit
csináltok azzal az itt maradt öt anastaterrel?
– Az a legutolsó gondunk!
– Pedig az legyen a legelső. Ezek a veszedelmes pokolgépek itt nem
maradhatnak. A legelső villanyos zivatar akkora tömeg vasba okvetlen
bele fog a villámaival csapkodni. Kiüríteni őket nagy koczkáztatással
jár. Könnyű volt őket darabokban idehozni, de szétszedni nem lehet,
mikor már meg vannak töltve. Ezeknek tehát egy darabban kell innen
elmenni.
– Se baj. Itt maradnak az ellenség üres léggömbjei, itt maradtak a
gázfőzői, amazokat megtölthetjük, az anastatereket fölemelhetjük velük s
aztán repüljenek, a merre akarnak. Ezt véleményezé egy öreg tábornok.
– De baj lesz azután azoknak, a hová a kimerült léggömbök majd a
pokolgépeket leejtik. Hátha épen Pestre visz egyet a szél.
– Az úgy segéljen, igaz; kiálta fel egy félkezü tüzérezredes, kinek
levágott félkarjának csonkja még mindig arról a pisztolylövésről
álmodik, melylyel az ellenség lőporos váracsát légbe vetteté, még most
is képzelik érzeni elszakadt idegei az ujjak görcsös szorítását. – Igaz
az! Nem szabad ez átkozott stratagémának másutt kárt csinálni, mint ott
a hol kigondolták. A légbe fogjuk őket emelni, s akkor a repülő
aërodromonok megragadják őket s elviszik Varsóig, s ledobják ott az
oroszok, a nihilisták fejére: az ő szülöttük ez!
– Ne felejtsd el, szól Dávid, hogy Varsó a lengyelek fővárosa.
– Igazad van, helyeslé az öreg hadastyán. Nem Varsóra kell ezeket
küldeni, hanem Bécsre. Azt most az oroszok tartják elfoglalva. Egy
csapással két legyet. Eltemetjük vele az oroszt, s eltemetjük Bécs
romjai alá. Egyik sem volt jó barátunk soha.
Dávid szomoruan mosolygott.
A hadastyán szava pedig tetszett nagyon a környezetnek, többen
kiáltottak helyeslést: «Méltó jutalom lesz a bécsieknek, a mért minden
ellenséget örömmel fogadnak, akár franczia, akár burkus, akár muszka!» –
«Legalább leszámolunk egyszerre négyszáz esztendei rovásunkkal!» «Akkor
tessék azután a dölyfös Bécsnek a nagy Németországhoz átkérezkedni!»
Dávid fejét ingatta komolyan.
– Nem, urak, a romboló gépeket «én» nem viszem sem Varsóba, sem Bécsbe,
s egy kunyhót sem fogok azokkal ledönteni. Hanem el fogom őket
szállítani innen a Kárpátok legelhagyottabb szakadékai közé. A hegyláncz
hosszában lebocsátom mindegyiket egy-egy tengerszem fenekére. Ott nem
bántanak senkit. És majd azután, mikor jönnek ismét olyan gonosz
esztendők a ti hazátokra, a minők gyakran meg szokták azt látogatni; egy
rendkívüli időjárás, tízhetes aszály, mely porrá égeti a vetést, midőn
semmi ima és harangszó egy csepp esőt nem képes lekönyörögni az
aczélkemény égből, vagy ha jön egy fenyegető tavaszi fagy, mely a tejben
levő kalász magvát egy éjszaka megölni készül: akkor ezek a pokolgépek
meg fogják tenni azt a szolgálatot, a miért a térden álló nyomorultak
milliói hasztalan énekelnek fel az égre. A Kárpátokban felrobbantott
anastaterek egyszerre megfordítják az időjárást, a hogy tapasztaltátok
azt a mult napokban. A légrázó robbanás, a gázok, mik rögtön
kifejlődnek, a légrétegek egymásba keverése aszály idején országos esőt,
fagy idején borult eget ajándékozand egész országoknak. Erre lesznek
eltéve az anastaterek.
Mindenki elhallgatott és néma áhitattal tekinte a komoly, szelidséggel
teljes arczra és mindenkinek önkénytelen futott végig lelkén amaz
emlékezetes ige: «az én országom nem e világból való…»
A honvéd-fővezér letette sipkáját s megszorítá Dávid kezét.
– Igazad van. Ellenfeleink hadd harczoljanak úgy, mint ördögök; ti
harczoljatok úgy, mint angyalok; mi közbül itt úgy fogunk harczolni,
mint emberek!
Ez a körmönfont phrasis általános tetszéssel találkozott. Dárday erős
volt az ilyen emlékezetes nagy mondásokban.
«Igen, úgy fogunk harczolni, mint igazi emberek!»
Ez lett az általános jelszó a bajtársak között.
Még azt is mondák Tatranginak:
«Ha ti velünk, ki ellenünk?»
És aztán mikor a lakoma megkezdődött mikor a párolgó bográcsokat
feltették a hosszú asztalokra s a hordókat csapra ütötték, akkor
megeredtek a túlfűtött kedélyek szellentyüi, s bár az áldomás köszöntés
szerződésileg elmaradt is, de a tekintélyek szava mégis tört magának
annyira utat az általános pohárcsengés és szeretetreméltó zűrzavar
között, hogy Dávidnak elég alkalma lehetett az «emberül harczolás»
értelmének minden lehető változataival megismerkedni, a hogy azok a
felhevült phantasiák mintáiból előkerültek.
Egyik bajtárs elmondá a kebellázító hírt, miszerint a nihilisták által
fellázított szerbek betörtek a temesi Bánságba s testvéreink vérében
gázolnak. Azok ellen kell vinni rögtön a boszú fáklyáját; Szerbiát most
van alkalom visszafoglalni a magyar koronához, büntetésül a
megtámadásért.
A másik hadfi még nagyobb gerjedelmet támasztott annak az előadásával,
hogy a románok, egyetértve az orosz nihilistákkal, azoknak az odessai
táborát Erdélyre vezetik s Zarándban, Hunyadban, Fehérben már kigyujták
a lázadás vésztüzeit, ki akarják irtani a magyart; oda kell rögtön
rohannunk s elgázolnunk őket és aztán elfoglalni a hajdani Etelközt és
Lebediást, egész a fekete tengerig: miénk volt az egykor úgy is.
A harmadik alig várta, hogy kivehesse az előtte beszélők szájából a szót
s összekösse mind a két indítványt; legyen úgy, mint nagy Lajos korában
volt: három tenger uralja a magyart.
A negyedik még egy lépéssel odább ment: ha már felhúztuk a hét mérföld
hágó csizmát, menjünk odáig, a hol Botond vezér bevágta bárdjával az
érczkaput; Európa el van most foglalva Amerikával, oldjuk mi meg a
keleti kérdést s foglaljuk el magunknak Konstantinápolyt. S ha beleszól
Európa, megverjük Európát!
(Dávid csak szeliden mosolygott s hagyott mindenkit buzogni a jó
zsákmánypezsgő mellett, mit a nihilista urak hagytak itten.)
Végül aztán Dárday szólalt meg, kezével intve, hogy csendet kér. El is
hallgatott mindenki; mert tudták, hogy ő okos, meggondolt beszédet
szokott mindig közrebocsátani.
– A legelső feladatunk most az, hogy értesítsük a magyarországi közös
hadsereget az itt történtekről, a mit azok a rendes úton egyhamar nem
fognak megtudni, mert minden az országba vezető távirdahuzal el van
tépve az ellenség és szövetségesei által. A legutolsó hírt akkor küldém
a királynak, midőn Schertsinszkoi feladásra szólított s megmutatta a
pokolgépet. Én hírnököm által azt üzeném ő felségének, hogy hű
honvédserege kész az utolsó emberig életét elveszteni, de becsületét
soha, s meg nem adja magát, míg el nem lesz temetve! A király most
többet nem tud felőlünk, csak ez elhatározásunkat. Ha most Tatrangi
barátunk csodagépei segélyével tudomására juttatjuk, hogy nem csak
élünk, de az egész megszálló sereget, sőt még a repülő lovas tábort is
leráztuk a nyakunkról, akkor világos a feladatunk. Nekünk seregünk
zömével fel kell keresnünk az ellenség főhaderejét, hogy a dunántúli
hadsereggel egyetértve, a Nihilt közreszorítsuk és megsemmisítsük. A
főerő letörtével aztán lehullanak maguktól az apró ellenségek. Az, hogy
nekünk lovasságunk nincsen, nem hátrányunk, mert Tatrangi repülő gépei
az ellenfél lovasságának kifejlését mindig lehetetlenné teszik; ellenben
az ellenség által hátrahagyott pánczélok most már jók lesznek nekünk s
egyenlő fegyverrel harczolunk.
Általános volt a helyeslés minden oldalról. Ez a legjobb hadjárati terv.
Csak Dávid hallgatott. Severus sem szólt semmit, csak evett.
Dárday pedig egyenesen felhivta Dávidot, hogy mit szól e tervhez?
Akkor aztán Dávid kivont az oldaltáskájából egy jegyzéket s azt
széttárva, az asztalra tette.
– Legelőször is átadom neked az áttekintését a jelenlegi csatatérnek.
Itt megtalálod egész a legapróbb részletekig, hol, mennyi és miféle
serege áll az ellenfélnek? merre irányul az útja, hol erődíti az
állását? hol a zöme? hol a vezénylete? mely helyeket tart erősen
megszállva? s viszont hol tüntet álczázott mozdulatokkal? hol vannak
hidai, élelmezési központjai, tüzérparkja, tartalék lovassága? Mindezek
a leghitelesebb adatok, mert magam jegyeztem fel azokat. Repülő gépemmel
összejártam az egész országot, s távcsövem mindenről értesített. Mikor
gépemmel kémczirkálásra megyek, alatta egy széles ponyvát feszítek ki,
mely két szárnyát a földről láthatatlanná teszi. Ha azután észreveszi is
valaki azt a szürke foltot az égen, azt mondja rá: «Ott is egy
elszabadult léggömb úszik!» s nem törődik tovább vele: mindennapi
látvány az most. Ezekből az adatokból már most, a ki katonai szaktudós,
kiszámíthatja, hogy az egész bánáti lázadás csak vak lárma; orosz
portyázó csapatok vannak ott csupán, s hiba volna a hadsereg zömét azzal
gyöngíteni, hogy egy képzelt szerb invasiót egész hadtömegekkel fogadjon
valaki. Épen ilyen a Románia felöli zaj is: ott sincs semmi baj; csak
szándékosan terjesztett rémhírek és kóbor kalandorok sikertelen
kudarczai, a mik a mult századok rémjeleneteit sírjaikból előidézik. Az
odessai orosz sereg nem Erdély, hanem Galiczia felé siet, hogy a
Kárpátok átjáratait biztosítsa, mert az orosz fősereg mozdulatai azt
tanusítják, hogy az vissza akar vonulni. Az okát is tudom, hogy miért
akar visszavonulni? Nem a tegnapi veszteség miatt. Más indoka van rá; de
arról most nem beszélhetek. A Magyarországon levő gyalog hadtestek mind
sietnek az Ausztriát megszállottakkal egyesülni. S hogy e tervüket
eltakarják, a legremekebb sakkjátékkal vezetik félre a Dunántúl
összpontosított seregünk vezéreit lovas hadtesteik merész mozdulatai
által. A generalissimus minden haderejét Budapest és Komárom között
összpontosítja, s a steyer határt őrzi. Nem lát az ellenfél
lovasságától. A legrövidebb idő alatt tehát a nihilistáknak mind a
nyugati, mind az északi hadserege egyesülten fog reátok szemközt jönni.
Már most tanácsos lesz-e tinektek elhagyni a krakkói biztos védműveket s
a síkra menni egy még mindig háromszorta nagyobb számú ellenségre? (mert
hiszen Krakkóban és Czenstochowában erős helyőrséget kell
hátrahagynotok) azt itélje meg, a ki katonai szaktudós. De azt én is
előre láthatom, hogy ha lovasság nélkül indultok meg, az ellenfél
benneteket legázol, ha pedig az én repülő gépeim is veletek mennek, hogy
az ellen lovasságát szétriasszák, akkor a ti saját lovaitok is szét
lesznek riasztva, s a mint ezek a gépek megjelennek a csatatéren, oda
ágyut nem lehet többé vinni, mert a ló nem marad a hámban. Tehát lesz
egy harcz, melynek kimenetelét ágyu és lovasság el nem dönti, hol a kézi
fegyver tüzét a pánczél felfogja, s elvégre szuronynyal és puskaagygyal
fognak az ellenfelek egymás ellen küzdeni. S ez nem lesz többé ütközet,
hanem mészárlás, melynek csak a kimerülés vet véget, eredménytelen,
győzelemtelen vérontás, minő a catalauni ütközet volt, hol mind a két
fél vertnek érzé magát.
Dávid szavai fagyasztó hatással voltak a feltüzelt hadfiakra. Nem
lehetett azokat megczáfolni.
– Bajtárs, szólt hirtelen egy nagy dologra határozva el magát Dárday, te
nagy ember vagy. Mindent jobban tudsz, mint más. Én téged kinevezlek
tábornokká és táborkarom vezetőjévé, s aztán ird elénk te a hadi tervet.
Erre ismét összecsendült minden pohár; az asztal lelkesült népe harsogó
éljenkiáltással üdvözlé a fővezér ötletét.
Csak Dávid arcza maradt nyugodt. Várt, míg szóhoz juthatott.
– Azt te nem teheted! szólt azután halkan, de szilárdul. Először azért
nem, mert tábornokot kinevezni a király joga; másodszor, mert nekem
semmi hadvezéri tehetségem nincs, és harmadszor, mert velem már más
parancsol.
– Kicsoda? kérdé elbámulva a vezér.
– Ez az úr.
Dávid Mr. Severusra mutatott.
A néger aztán felkelt és szólt.
Ez a fekete arcz és alak, abban a fénylő pikkelhüvelyben olyan nagyon
emlékeztetett a rémmesék Salamandereire.