vontatja az egész tömeget visszafelé. Akkor egy erősebb szélroham
segélyére jön az anastaternek s a fehér sas által megragadott léggömb
leszakad az egész tömeg közül, s a romboló gép újra megindul Krakkó
felé.
Most a fehér sas lecsap a léggömbök közé és szárnyainak paskoló
csapásaival sorban kilyukgatja a legfelül levőket. Olyan ez a küzdelem,
mint az ezeregyéjszaka meséje, hol a galambbá változott tündér küzd
elefántalakú ellenfelével. Angyali és ördögi küzdelem. A fehér sas még
egyszer belekapaszkodik lomha ellenfelébe, s megfeszített rohammal
visszafelé czepeli azt magával. A szél csillapul.
A fehér sas szárnyainak suhogó zaja lehallik a földre, a tündérfényű
szárnyas a lengő pokolgépet lódítja visszafelé oda, a honnan küldték.
«Menekülj!» ordítja egyszerre százezer meg százezer ajk, s az orosz
tábor népe rémületes bomlásnak indul. Futó tömegek omolnak kétfelé a
visszatérő pokolgép útjából.
Most egyszerre elereszti a fehér sas a pokolgépet. Ott leng az, még
mindig háromszázötven léggömb által emelve az orosz tábor és a krakkói
sánczok között, egyenlő távolban mindkét hadseregtől.
A krakkói glaciskról hangzik a hymnus végsora:
«Megbünhödte már e nép a
Multat s jövendőt…»
Ebben a perczben a magasra felszállt fehér sas egy czikázó villámsugárt
sujtott le az anastaterra…
A villámsugár a léggömbcsoporthoz érve, annak tafota buborékai előtt két
ágra szakadt; de mind a két ág egyesült ismét az anastater vasfödelén.
És abban a perczben azt látta az égre bámuló két tábor népe, hogy a
fekete ércztömeg kétfelé válik; alsó része egy darabban zuhan alá; és
azután nem látott senki egyebet, mint egy tűzbe borult eget, mely egyik
láthatárától a másikig egy megnyilt lángtengernek látszik, a minek
örvénye felmegy a csillagokig. S mikor e perczekig tartó vakító
éggyuladás kialszik, akkor az utána maradt éjszakában egy csillag sem
áll az égen; ködfehér az égboltozat s szerteszélylyel miriádnyi futó
csillag rajzol tűzfényével veres vonalakat a szürke lapra, mintha
egyszerre le lett volna tépve az ég minden álló csillaga, s azok
sziporkáznának szét a világ minden sarka felé. A szétrobbant anastater
megolvadt darabjai azok; tízezer meg tízezer görré szakadva, röpíté
azokat az éktelen távolba a rettenetes robbanó elem, egyes darabjai
elrepültek a Kárpátokig: a négy mértföldnyi távolban fekvő Pilicza
házaira valóságos meteor-eső hullott alá, mely nyolcz helyen gyujtott.
Meglehet, hogy egyes ellökött nagy tömegek elszáguldtak a légtelen
világürbe, s azokkal mint meteorokkal fog a föld ismét összetalálkozni.
Hanem e csillagszórás látványát nem szemlélte sem az orosz táborban, sem
a krakkói redánokon senki. Az az eget és földet egymástól eltaszító
pukkanás, mely az anastater felrobbanását követte, a földre vágott
minden embert; a ki azt hallotta, az nem tudja megmondani, hogy mit
hallott, mert arra a süketség következett. Az orosz táborban, mely a
szabadban állt, tömérdeken maradtak örökre süketen, s a redánok
kaszamatáiban levők csak arra emlékeznek, hogy egyszerre összeszorította
koponyáikat valami s arra szédülten buktak le a földre. Csak a krakkói
observatorium mérnökei irták le e tüneményt, kikhez a hang csak hatvan
másodpercz mulva jutott, s kiket az egy hyalichor üvegboltozat alatt
ért. A csattanástól rengett a föld, mintha kitörni készülő vulkánok
dúlnák mélyeit, a tömör kőfalak végig hasadoztak, az ajtók felpattantak
záraikból, a tornyokról lehullottak a keresztek; hanem a hyalichor
kiállta a próbát, az nem törött össze, mint a hogy cseréppé zuzott négy
mértföldnyi kerületben minden ablak, mely közönséges üvegből készült.
Hanem háztető egy sem maradt épen, azokról a légnyomás lesöpört minden
cserepet, feltépte a zsindelyeket, s azután mint a forgószél indult meg
egyszerre két irányban, nagy messzeségben kitépve gyökereikből a
százados fenyőfákat, s összedöntögetve házakat, váracsokat; a
Vieliczkánál összesített vasuti szekereket tömegestül megragadta s
elvitte Bochniáig, s a Visztulát keresztülzudította védtöltésein; egész
Szandeczig megérezték ezt a vihart; ott pihent el az erdős Kárpátok
ormain.
Ha ezt a rettenetes pokolgépet az a «fehér sas» odaczepeli az orosz
tábor fölé s azalatt léggömbjeit annyira összetépi, hogy az a
maradványokkal csendesen szálljon a földre alá, mely esetben az a hegyén
levő gyutacsok hatásától épen a föld szinén robbant volna szélylyel,
akkor most, a hány ölet e csodarém lángszárnyai átölelnek, annyi öl
volna beterítve a földön halottakkal.
De a «fehér sasnak» öntudata van; az aërodromon azt mondta: «nem azért
születtem, hogy százezerével öljem az embereket, hanem, hogy meggátoljam
az emberölést» s ezért fenn a magasban, a két tábortól egyenlő távolban
robbantá fel a «pusztítót» villámkanóczával.
Így is irtóztató volt a hatás. Tömérdek katona gyógyíthatlanul
megsiketült, sok ezer veszedelmes szemgyuladást kapott, s a mi
sajátságos tünemény: valamennyi ló, a mi a cernirozó tábor nyugoti
részén volt, tökéletesen megvakult. Attól a lángoló égtől amaurosist
kaptak.
Hanem emberélet nem oltatott ki.
Az aërodromon pedig e magas emberszeretetével saját magát is veszélybe
döntheté.
Mikor Dárday a krakkói observatoriumból nézte az «égi harcz» meseszerű
jelenését, azt mondá: «nézzétek! én tudom mi ez. Az a szegény góbé, a ki
azt a törhetlen üveget csinálja, ajánlotta fel nekem honvédminiszter
koromban az ő találmányát, a szabadon repülő gépet: most itt van!»
És száz másodpercz mulva nem volt az égen sem az anastater, sem az
aërodromon.
Mikor aztán teljes sötétség lett, azt mondá a vezér:
«És én ennek a derék embernek ötvenezer forintot kináltam a
találmányáért; a helyett, hogy siettem volna neki odaadni az egész
világot és magamat is ráadásba. Most ez minket megszabadított, de magát
is feláldozta. E mélységes pokoltűzben meg kellett annak is olvadni,
mint a pokolgép vashengerei megolvadtak.»
Mindenki abban a hitben volt, hogy a fehér sas is odaveszett a
lángörvényben.
Pedig az nem veszett el.
Ennek a magyarázata az, hogy a villanygép röptének gyorsasága csaknem
egyenlő a kitörő gáz sebességével, mely azután perczről-perczre fogy,
úgy, hogy a robbanásnak sem a lángja, sem a taszitása nem érhette utól a
tovarepülő aërodromont. A robbanás hangját pedig épen nem hallották meg
az abban ülők, a hang minden perczben 400 lábnyival maradt mögöttük.
E rémjelenés után Schertsinszkoi azt táviratozta Sasza asszonynak Bécsbe
chiffreekben:
– Anastaternek vége. Levegőben elrobbant. Ellenségnek repülőgépe van.
Hadseregben sok ezer harczképtelen, süket, szemfájós; valamennyi ló vak.
Sasza asszony erre azt táviratozta vissza:
– Ha egy anastater nem sikerült, eressz rájuk egyszerre négyet, tizet,
százat.
Madamenak igaza volt.
Négyet, tizet, százat nem foghat el, le nem istennyilázhat az egy
aërodromon.
(Még akkor azt hitték, hogy csak «egy» van.)
Hanem a legközelebbi nap és éjszaka nem volt arra való, hogy ezt a jó
szándékot keresztülvihessék.
A mult éji vulkánszerű gázrobbanás úgy megterhelé gőzökkel a léget, s a
rázkódás által egyszerre úgy megváltoztatta az időjárást, hogy az addig
derült ég egyszerre beborult s reggelre elkezdett szakadni a zápor, és
dült pihenetlenül egész nap és egész éjjel s e záporban a hadmérnökök a
legjobb akarat mellett sem tehettek meg semmi előmunkálatot, a mi az
anastaterek felbocsátására szükséges. Az ember vak volt az esőben; sem
kémlő léggolyókkal nem észlelhette a felső légáramlatot, sem a távolt
nem mérhette ki, az arányokat nem vethette össze; ezek nélkül pedig az
anastater gyutacsait tempirozni nem lehet, ha csak az ember azt nem
akarja koczkáztatni, hogy a vaktában repülő pokolgép valahol magának a
cernirozó seregnek tegyen egy nem kivánt látogatást.
Harmadnapra virradóra pedig aztán volt más gondja Schertsinszkoinak,
mint hogy a krakkói honvédeket nyakgassa.
Lóhalálában menekülő futárok hozták hozzá a hirt, hogy a mult éjjel a
szakadozó záporban egy ellenséges hadtest elfoglalta Czenstochowát.
Hogyan jutottak be a sánczokon, a bástyákon, a bezárt kapukon? azt senki
sem tudja. Az egész helyőrséget, mielőtt védelemre gondolhatott volna,
lefegyverezték. A támadók üvegpánczélt és harangidomú átlátszó sisakot
viselnek, melyet nem jár át a golyó. Egyszerre minden oldalról támadtak
s mikor a helyőrség egy része a templomokba akart vonulni, hogy onnan
védje magát már, akkor az üvegpánczélos szörnyek a templomok tornyait
tartották elfoglalva.
Ez már aztán nagyobb baj volt, mint az anastater nem sikerülése.
Czenstochowa volt a nihilista seregek hadkészleteinek főraktára. Egy
egész hadjáratra összehordott élelmiszer benne. A rég titkolt
találmányai az orosz tudományos világnak: «a halkenyér,» mely kis helyen
elfér, igen izletes és tápláló eledel, tonnákban felhalmozva, a
Thiel-féle «hus kétszersült;» millió és millió adagokban; a hadjárathoz
nélkülözhetetlen pálinka, gabona, liszt, sózott hus, szalonna rengeteg
tömegekben, zab az egész lovasság számára, és a mi legfőbb: a
töltényraktárak. Ezek nélkül nem lehet folytatni a háborut; hiszen ha a
hadsereg a magával vitt töltényeket az első ütközetben kilövöldözi,
pedig a gyorspuskák mellett ez nagyon hamar megtörténik, s nincs honnan
új készletet kapnia, akkor szaladhat haza. De a mi még a töltényeknél is
nagyobb dolog: ott van a főhadi pénztár! És abban ötven millió rubel
papirosban és ötven millió rubel aranyban ezüstben!
Schertsinszkoi most ezt a táviratot küldé Sasza asszonynak:
– Valami ördög az éjjel egy camisadedal elfoglalta Czenstochowát.
Sasza asszony ezt válaszolta vissza:
– Légy kétszer ördög és foglald vissza egy másik camisadedal.
(Camisadenak híják az éjjel támadó harczokat, a milyennel győztek az
osztrákok Páviánál s a poroszok Gitsinnél.)
A nihilista fővezérnek első feladata volt azt kitalálni, hogy kik
lehetnek azok, a kik Czenstochowát az éjjeli támadással meglepték? A
menekülő futárok tudósításai ehhez nagyon kevés felvilágosító adatot
szolgáltattak. A hány, annyiféle leirását hozta az éjjeli harcznak s az
egészből csak azt lehetett megtanulni, hogy ott zürzavar volt, nagy. A
támadó ellenség öltönyét pánczél, fejét sisak borítja: nem tudhatni
miféle nemzet. Azonban az egész helyiséggel igen jó ismeretségben kell
lennie, mert egyszerre elfoglalt minden főpontot, a honnan a védelem
sikeresen folytatható lett volna.
Mindezekből Schertsinszkoi azt a következtetést származtatá le, hogy a
megrohanás lengyel összeesküvés műve. A czenstochowai helyőrség lengyel
katonái bocsáták be a támadókat a kapukon; s azok vezették őket az
erődítvény labyrinthjában.
Ezen okoskodásra alapította azután követendő rendszabályait.
Jó szerencse, hogy az orosz hadseregnél már eleve gond volt rá, hogy
soha egyetlenegy lengyel se alkalmaztassék a műszaki csapatoknál. Igy
azok, ha elfoglalták is Czenstochowa sánczait, a mostani bonyolult
szerkezetű hátultöltő ágyukat sikeresen kezelni nem tudják. Nem kell
nekik annyi időt engedni, hogy azt megtanulhassák. A mult században a
francziák azzal vesztették el az orleansi döntő ütközetet, hogy ujoncz
tüzéreik nem tudtak a tömérdek ágyuval lőni.
Ágyuostrommal foglalni vissza Czenstochowát különben sem volna tanácsos,
mert az ott felhalmozott lőszer és élelmezési készlet szét lenne
rombolva az átkozott győzelem esetén.
Az ellenfél, ki az erődített tábort hatalmába kerítette, nem lehet oly
számos, hogy minden előművet kellően megvédhessen, ha azok egyszerre
minden oldalról szuronynyal, lábtóval megtámadtatnak; még kevésbbé lehet
tudomása a «holt szegletekről» és a «néma sétányokról.» Az első alatt
értik a hadászok azokat a térségeket, miket az erődök ágyuinak
kereszttüze érintetlen hágy, az utóbbi alatt pedig azokat a
hozzájárulható utakat, a mik nincsenek aláaknázva. Ezek felől csak a
táborkar főnökének van tudomása s ezeknek felhasználása mellett, számba
véve az orosz harczi nép halálmegvető vitézségét, igen könnyen
visszafoglalható lesz a táborhely egy rögtöni kardcsapással.
Azonban az egész okoskodás halomra dült a hibás alapföltételen.
Nem lengyel összeesküvők voltak azok, kik Czenstochowát elfoglalták,
hanem Tatrangi Dávid «halhatatlan»-jai. Az egész táborhelyet még a
korábbi napokban, az aërodromonból lefényképezték s amaz éjszakán ötszáz
gép szállítá le egyszerre minden kijelölt pontra a tizezer sérthetetlen
harczost, a kik keresztül sétálnak a mitrailleusök golyózáporán. E
látványra azt mondá a várparancsnok: «én lelkek ellen nem harczolok.»
A zápor, mely egész nap tartott, kedvezni látszott a nihilista vezér
tervezetének; százhuszezer főnyi hadtestet indított ki Krakkó alul s
azoknak első dandárai erőltetett utazással vasutak és podgyászszekerek
segélyével, éjszakára megérkeztek a Czenstochowától két mértföldnyire
fekvő szélesen elterülő nyirfaerdőkhöz. Itt szándékoztak magukat az
éjjeli ostromhoz rendezni; összeválogatva a drusinákat, mik pánczélaik
oltalma alatt legelől induljanak.
De a mint a nyirfaerdők felé közeledtek, egyszerre valami sajátszerű
pattogás lepte meg őket, mely hasonlít a szüreti tréfák tűzbékájának
hangjához, s a hol ez a pattogás hangzik, egyszerre csak kidűl két-három
ember a csatárlánczból, mintha halálra volna sebesitve s végigvágja
magát a földön, a nélkül, hogy vérét látná valaki folyni.
E pukkanások eleintén a földről jönnek, mintha lehullott robbanó
mogyorók szórattak volna; később azonban a golyók sűrűen kezdenek
kopogni a pánczélokon, a sisakokon, s a hol egy megütődik, rögtön szét
is pattan s arra több ember, a kit nem is ért a golyó, elbukik,
összeroskad.
Az orosz hadseregben vannak régi, harczedzett katonák, kik a kapott
sebnek oda se néznek, kik kóstoltak már a vasból is, az ólomból is
eleget; a kiket, ha a golyó megsebesített, még dühösebbek lettek a
kapott seb után s annál veszettebbül rohantak előre. Hanem az a seb, a
mit itt osztogatnak, egészen más valami. Nem tép az hust és nem tör
csontot; vékony tűhegyekkel hatol keresztül a nemez-pánczélon, s ha csak
a födetlen kezet vagy arczot találja is, oly ijesztő fájdalmat okoz,
mely hasonló a tarantulacsipés, a viperaharapás rögtöni hatásához; s rá
ugyanaz az égető sajgás következik, mely az állati méreg következése
szokott lenni; a sebhedt tag megmered, feldagad s kínzó viszketeg támad
e daganatból.
A nihilista hadvezérek nem akartak hinni a rémmesének, a mit
harczképtelenül visszatérő katonáik beszéltek ez új lövegekről; tömeges
rohamra tüzelték vitézeiket; a hadsorok éleire állították a tiszteket, s
aztán «en avant les épaulettes!» de mindazzal nem mentek semmire. Az
éjszaka nem nekik volt jó barátjuk, hanem ellenfeleiknek. Azoknak a
fegyvere nem ad hangot a sötétben, csak golyóik pattannak el ott, a hol
leestek. Azok magukra sem hagynak találni; azok ravaszok, odaékelik
magukat két támadó csapat közé, aztán elvonulnak onnan, ki tudja, mi
módon? ki tudja, hová? S mikor aztán végre egy nihilista dandár nagy
veszteség árán, hősi vitézséggel elfoglalt egy kétségbeesésig védett
állást, akkor veszi észre, hogy saját hadfele ellen küzdött, a sötétben
az ellenség kicserélte magát a jó baráttal, s mire azok egymásra
ismertek, már ismét oldalukban van és onnan nyugtalanítja őket.
A sötétben, a záporban összezavarodik a nihilisták egész hadirendje;
reggel felé a hadvezérek kénytelenek minden ponton takarodót fuvatni.
Mikor másnap reggel Schertsinszkoi a tábori kórházakat végig látogatta,
ezt táviratozta Sasza asszonynak:
– Éjjeli támadásunk visszaveretett. Pánczél nem jó többé. Ellenség
mérgezett tűkkel lövöldöz. Halottunk kevés, sebesültünk sok. Hadseregünk
fele vakarózik.
(A hogy mr. Severus mondá egykor nevetve.)
A sikertelen éjjeli támadás után azonban megkisérlé a szabályszerű
ütközetet.
Egy kozák ezred, egy csapat kaukázusi lovasvadász és négy röppentyütelep
indult kémszemlészetre az ellenség hadállásának kitudása végett. Alig
közelíték meg a mult éjjeli harcz szinterét, midőn az ellenség robbanó
lövegei tudatták velük, hogy a nyirerdők egész hosszában meg vannak
szállva. Nehány lövést váltottak egymással udvariasságból s azzal
visszatért a lovas kémlő csapat az arczvonal mögé.
Ekkor aztán megszólaltak az ágyuk.
A nyirerdővel szemben volt egy domb, arra felvontatott a hadvezér
százhusz ágyut, miknek lövegei erdőgyujtó tűzokádók, gömbszóró
shrapnelek, assa fœtidával töltött chinai büzgolyók és petroleum-bombák
voltak.
Mikor a legelső amerikai Rodman-ágyu eldurrant a dombtetőről, bombáját
az erdő felé hajítva, abban a perczben felrepült a nyirerdőből az
ærodromon.
Még mindig csak az első, csak egyetlenegy.
– Ah itt jön a fehér sas! kiáltának az oroszok; de most már tudták, hogy
mi az? Egy gép. S el voltak készülve a fogadására.
Igaz, hogy annak a gépnek előnye van; hajigálhat le onnan a magasból
Orsini-bombákat; de már ezek be vannak véve a számításba. Ennyi és ennyi
embert fog megölni. Mondjuk, hogy ezeret, vagy kétezeret. No hát
kétezerrel több halott. Ez nem tesz különbséget. Ember van elég.
Hanem az ærodromon nem látszott semmi előkészületet tenni holmi
bombahajigálásra. A mint távcsöveken nézték, az egy síma, fényes
csucshenger volt, hasonló egy szivarhoz, mely terjedelmével nem árult el
romboló ballasztot.
Az orosz tüzérek elkezdtek e szép szárnyasra vadászni.
Feléjük közelített. A Rodman-mozsarak bombái elérhették. A süvöltő
gömbök ott jártak alatta, fölötte, a légjáró tudomást sem látszott róluk
venni, s mikor a dombhoz közel ért, melyen az ágyuk fel voltak vontatva,
egyszerre olyan közelre szállt alá, a hol a bombavetők «már» nem
találhatták el, s a vontcsövű ágyuk «még» nem érheték fel.
Hanem erről is volt gondoskodva.
Ott állt százhúsz röppentyütelep, mely egyszerre, egy jeladásra elkezdé
sistergő csillagait felszórni a közelítő aërodromon ellen.
Ez egy valóságos «girandol» volt a hadi tűzjátékban. Az ærodromon egy
tűzraj közé jutott, mely minden oldalról zúdult ellene, mintha egy
tűzhányó krátere fölött rohant volna el, midőn hirtelen kitör.
És annyi tűz között úgy járt, mint a Salamander.
A röppentyüket, a mik szárnyai közelébe értek, mintha lapták lettek
volna, úgy csapta félre szárnyainak ütése. A sima, ruganyos test, mely a
légben libeg és pánczélozva is van, sérthetetlen. Ezt sokszor
tapasztalják a vadászok, kik egy egész adag kilőtt göbecscsel nem birnak
egy kigyót megsérteni.
Az aërodromon a tüzértelep fölé érve ismétlé azt az «intést,» a mit már
az anastaterrel szemben adott a hadviselőknek; detonatorának egy
villanyszikráját aláküldé s az egyenesen beletalált a Rodman-ágyú
töltényszekerébe. Az felrobbant. Az aërodromon tovarepült, nehány percz
mulva, midőn újra meggyült condensatorában a villany, megint visszatért,
s ezt a műveletet folytatva, félóra alatt valamennyi töltényszekeret
mind felrobbantott. A villám jól czéloz; a töltény, szekér és a bomba
vasból vannak, odatalál bizonyosan. Hanem azt már tüzérek és hadvezérek
csak messziről nézték. Menekült és ott hagyta lőporos szekereit és
ágyuit mindenki.
Az orosz hadvezér e tény után azt táviratozta Sasza asszonynak: «nincs
többé ágyú!»
Ez egyenlőtlen harcznak, a mit egyetlen egy gép folytatott százhúsz ágyú
és tömérdek röppentyű ellen, szemtanuja volt a nihilisták táborában
időző képviselője a washingtoni kormánynak, mr. Perkins is. Minden
hadseregnél volt az akkori kormányoknak egy-egy képviselőjük.
Ez esemény után mr. Perkins rögtön sietett kormányának a párisi
congressusban üres szalmacséplő nagykövetét és teljhatalmazottját a
következő sürgönynyel felfrissíteni unatkoztából:
«Minden hadi készülődést abba kell hagyni. A villany, mint mozderő
problemája meg van oldva. Krakkónál, Czenstochowánál villanyos repülő
gép működött. A villany megsemmisítette a lőport. Vége az ágyúharcznak.
Várak, kikötők, erősségek nincsenek többé. Az egész
hadiléggömbstratagéma szappanbuborék ezentúl. Senki háborúhoz ne kezdjen
addig, a míg a villanyrepülőgép titkát meg nem szerezte. A nihilistáknak
még csak egyetlen eszközük van, mely részükre dönthet: a tömeg. Ha
összes lovasságukat egyesítik, s tömeges hadoszlopokban vetik magukat a
Czenstochowát elfoglalt ellenfélre, s lóháton ostromolják meg a
sánczokat, nem törődve az emberélet áldozatával. Egyéb nincs.»
Bármilyen lehetetlennek, bizarrnak lássék is ez az utóbbi eszme, hogy
erdőket elfoglaló gyalogság ellen, sőt sánczok ellen tömeges lovassági
rohamot vezényeljenek, mégis valóban ez volt Schertsinszkói terve is. A
mire leginkább az a körülmény vezette rá, hogy a mult napi
lovasszemlészet alkalmával a lovak maguk fel sem vették a hyalichor
golyók forgácsainak sebeit, a miktől lovagjaik leszédültek; – mint a
hogy nem fog a lovon a himlő, a hogy meg tudja enni a ló az arsenikumot;
a hogy nem árt meg a sertésnek a mérges kígyó marása. Ezek tehát a
legjobb eleven pánczélt képezik a kábító lövegek ellen, leszállítva
azoknak hatását a közönséges lőfegyverekére. Azt pedig a doni kozákok
már fényesen bebizonyították Lipcsénél, Samarkandnál s most legutóbb
Bochniánál, hogy lehet lovassággal ágyútelepes sánczokat és eltorlaszolt
erődőket is elfoglalni. Az orosz lovasok nem közönséges emberek: azok
centaurok.
Hanem a terv kivitelének egy nagy akadálya volt. A krakkói tábor lovai a
nagy anastater szétrobbanása óta tökéletesen «demoralizálva» voltak. Nem
lehet azt más szóval kifejezni. Ismerik ezt az állapotot, a kik hosszas
hadjáratokat végigfáradtak. Az 1849-iki magyarországi hadjáratban is
történt hasonló eset a fényszarui nagy lovassági ütközet után, hogy a
rákövetkező éjszakán a paripák nem voltak fékezhetők, az egész tábor
minden lova futni készült, letépte magát kötőfékéről, s a melyik
elszabadulhatott, elfutott világgá. Talán járul ehhez valami a nemes
állatok, a ló, a kutya előérzetes ösztönéből is, mely nagy veszedelmeket
előre láttat velük, mikről az emberek nem is álmodtak: az állatok már
érzik. A Krakkó alatti lovak közül sok megvakult a nagy felrobbanástól.
Ez még nem lett volna nagy hiba: a vak ló annál könnyebben nekivezethető
a tűznek. De ezek a lovak attól a naptól fogva oly ijedősek, oly
neszrehallgatók lettek, hogy minden ismeretlen zajra futni készültek,
nem engedték magukat tisztogattatni, felnyergeltetni; ha a lovas felült
rájuk, ágaskodtak, hátráltak, a fejeiket kapkodták s a zablát harapták,
mintha egyszerre valamennyien mind remonda-csikókká lettek volna
visszavadítva. A lovassági tisztek egyenesen kimondták
Schertsinszkoinak, hogy ha őket mind főbe löveti is, nem képesek
négyezer lónál többet csatarendbe állítani; a többit vissza lehet
hajtani a ménesre, hadd nyargalja ki az ijedtségét; a vakját pedig
mindjárt szaláminak és csizmának lehet feldolgozni.
Nem maradt hátra egyéb, mint Sasza asszonyt tudósítani a veszélyes
helyzet egész valóságáról, és hogy most már szükséges, hogy magát a
repülő lovasságot küldje fel rögtön Czenstochowa ellen.